A populizmus definíciójában nincs teljes egyetértés, közös ismertetőjegyek alapján szokták ide sorolni Peron, Chavez, Erdogan, Putyin, Orbán, Katczinsky, Berlusconi, Trump és az Öt Csillag mozgalom kormányzását vagy Le Pen, Wilders és mások pártjait. A "populistának" nevezett politikusok közös jellemzője, hogy elitellenesek, nem hisznek a hagyományos képviseleti demokráciában és felfogásuk szerint kizárólag ők képviselik az "igazi népet". Ma már nem tehetik meg a politikával foglalkozó komolyabb szakértők, hogy félvállról veszik ezeket a mozgalmakat és az ilyen politikusokat közönséges demagógoknak minősítik, elkezdtek lassan jelenség mélyebb okaival is foglalkozni, így például Jan-Werner Müller: Mi a populizmus c. könyve (amelynek megállapításait a cikk írása során felhasználtam és igyekeztem kicsit tovább gondolni) is valamivel tovább megy már a felszín kapargatásánál.

Mivel az egyetemi tanszékeken az értelmiségi elit képviselteti magát, ezért akár kutatóként is nyilvánvalóan nehezükre esik az olyan mozgalmak mögötti igazságok felismerése, amely az ő létjogosultságukat kérdőjelezi meg: a populizmus pedig pontosan ezt teszi. A populista politikus ugyanis jellemzően igyekszik mindent a végletekig leegyszerűsíteni és kidobni azokat a kifinomult intézményeket, amelyek a liberális demokráciák rendszerei felépítettek. Hogy egy ilyen politika erős tömegtámogatásra tud szert tenni, annak az okát abban látom, hogy a különféle értelmiségi elitek által az utóbbi bő száz évben nagyon keveset tettek azért, hogy elnyerjék a tömegek tiszteletét. A reáltudományokra ez talán kevésbé érvényes, habár az életünket egyre kényelmesebbé tevő új találmányok többsége hozzájárul a természeti környezetünk pusztításához is.

Az úgynevezett "humán" tudományokból pedig kiveszőben van a humán elem: sokan eladták magukat pénzért a hatalomnak, a közgazdaságtan rövidlátóvá és dogmatikussá vált, a pszichológia olykor szélhámosságokra adott lehetőséget. Az értelmiségi elitek egy rendszer részévé válva, annak haszonélvezőjeként egzisztenciális okok miatt is ritkán képesek túllépni a rendszer korlátain és közös csapatmunkával a hibák kijavításán szisztematikusan dolgozni. A szürke rutin és a megszokás tehetetlenségi ereje érvényesül a legtöbb esetben.

Hogy általában kevéssé átláthatónak és belterjesnek tűnik a tudomány egész rendszere sokak számára, abban alapvető szerepe van az oktatás gyenge minőségének, a populista politikusok rendre azokban az országokban váltak népszerűvé, ahol a közoktatás alacsony színvonalú. Ezért az a fajta kispolgárság, amely a populizmus fő bázisa úgy gondolja, hogy az értelmiségi elitek általában túlfizetettek, valódi teljesítmény nélkül. Azt pedig már egy ideje jól ismert, hogy azokban az országokban vagy régiókban, ahol a GDP alacsonyabb a fejlettekhez képest, a fizikai dolgozók teljesítménye mégis lényegében ugyanolyan mint máshol, az elitek teljesítménye az, amely messze elmarad a fejlettekhez képest (l. az a bizonyos "féltudású"magyar elit).

Mindez távolról sem jelenti azt, hogy legitimálni szeretném a magyar tudomány kormányzati "bedarálását", ez csupán annak a folyamatnak a része, amely során a magyar kormány bedarál az égadta világon mindent, amelynek még rendelkezik némi saját autonómiával vagy "gyanús" nemzetközi kapcsolatokat folytat. Azt sem gondolom, hogy az alapkutatás nálunk luxus lenne - sőt az egész EU kutatási bázisának egy részét képezi,- bölcsebb kormányok leginkább csak fazoníroznak, orientálnak, tehát kisebb módosításokat hajtanak végre finomabb eszközökkel. Sőt: mint láthatjuk nálunk az értelmiségellenesség értelem ellenességé is válhat és a közéletünkben eluralkodott a hülyeség. Mint a tudomány barátja és a meggyőződéses demokrata, leginkább csak szeretném mélyebben megismerni a populizmusnak (vagy illiberális demokráciának stb.) nevezett rendszerek mozgatórugóit.

A fenti idézett szerzővel egyet értek abban, hogy a populista rendszerek közé tartozik végeredményben azok szélsőséges formájaként a fasizmus és a nácizmus is. Hitlerre és Mussolinire is jellemző volt mint a mai populistákra, hogy gyújtó hatású beszédeket tartottak és szerettek népszavaztatni, nem mintha valóban kíváncsiak lennének az állampolgárok véleményére, sokkal inkább a saját döntéseiket akarják legitimálni. Mindegyik populistának nevezhető párt igyekszik jelentős tömegbázisra szert tenni, amint ők mondják a "népet" vagy a "kisembert" képviselik.

Én azonban nem vagyok benne biztos, hogy a "nép" vagy a "túlnyomó többség" az esetek nagy részében az "igazság birtokában" lenne vagy jó döntéseket tudna hozni. A Nagy Francia Forradalom óta eléggé sok ellenpéldát tudnánk felhozni: a tömeg képes nyájként viselkedni, a legnagyobb közös osztó elvét követve, amely (a mindenkiben közös) az alapvető ösztönös viselkedések szintje. Mindent a végletekig le kell butítani és egyszerűsíteni, ha azt akarjuk, hogy mindenki megértse. Elias Canetti: Tömeg és Hatalom című könyvét tartom alapműnek e szempontból, amely alapján a tömeg némely esetben egy potenciális szörnyeteg. Éppen a 2. világháború tapasztalatain megrettenve jött létre a második világháború után a liberális demokráciák rendszere, ahol szó nincs arról, hogy a tömegek akarata közvetlen képviseletet kapna, sőt az egyes pártok (a legutóbbi időkig) mindig csak részérdekek képviseletét vállalták, a kereszténydemokraták, szocdemeket, liberálisakat vagy zöldeket beleértve, sosem a társadalom egészét.

Emellett léteztek és léteznek olyan intézmények a hatalom ellensúlyaiként mint az alkotmánybíróságok, amelynek összetételére az egyszerű állampolgárnak semmi befolyása nem volt, a modern képviseleti demokráciák alapvetően a hatalommegosztásra épülnek. Az új hullámos populisták ezzel szemben igyekeznek megszüntetni vagy kiüresíteni az ilyen intézményeket, még a jog is számukra csak egy szabadon használható eszköz, és a hatalmat a saját kezükben koncentrálják. Habár lehetne azt mondani, hogy a populista vagy illiberális vezetők cinikus machiavellisták lennének, én feltételezem, hogy nem mindig ez a helyzet, sokan közülük valóban hisznek abban amit csinálnak. Ennek a hitnek a része, hogy igyekeznek a társadalmat saját elveik mentén homogenizálni, partvonalra szorítani mindent és mindenkit, aki valamilyen kisebbségi kultúrát képvisel: alig burkolt rasszizmus, végletes mértékű bevándorlóellenesség, a társadalmi normáiknak nem megfelelő személyek (hajléktalanok, szellemileg vagy testileg sérültek, melegek stb.) személyes jogainak erős korlátozása jellemzi az ilyen rendszereket.

Az ilyen kormányzatok mögött nem szükséges valamiféle kreativitást keresni, csupán régi társadalmi modellekhez való visszatérésről van szó. Amiben ők kimondatlanul hisznek az egy feudális, törzs jellegű rendszer, ahol létezik egy kiváltságos réteg, amely "megvédi" a keményen dolgozó parasztok tömegeit. A populizmus sok mindent átvesz a szélsőjobboldali radikális mozgalmaktól és átfedést is mutat velük, bár léteznek főleg Dél-Amerikában bal oldali radikálisok, bal oldali populisták is. (A Jobbik például nálunk jobboldali radikális pártnak számít, de nem törekszik a hatalom koncentrációjára, céljaikat "szoft" módon a pozitív példák felmutatásával, nem pedig a társadalom átalakításával akarják elérni, emiatt nem nevezhetőek populistának.) A kapitalista rendszer egyértelmű tagadásáról van szó elvi síkon (reálpolitikában már nem minden esetben), "vissza a gyökerekhez", a feudális jellegű függőségi viszonyokhoz. Nem lehet azt mondani, hogy a kapitalizmus-kritikáik egy része ne lenne jogos, bár helyenként erősen eltúlzott (pl. összeesküvés elméletek), a dolog a kialakult együttműködési rendszerek rombolásáról és primitív viszonyok közé való visszatérésről szól.

A liberális demokráciák személytelenebb viszonyaival szemben jellemzője ezeknek a rendszereknek általában egyfajta korrupt, haveri kapitalizmus, ahol a személyi ismeretségek döntenek. Ez a nyugat-európai mozgalmakra is igaz: Le Pen pártja lényegében egy "családi vállalkozás", ahol a párt vezetőségét a családtagok alkotják és az olasz Öt Csillag is egy törzsi jellegű mozgalom. Orbán rendszerében is azok kerülnek kulcspozícióba mint Mészáros vagy Tiborc, akik valamilyen szálon kötődnek a miniszterelnök rokoni vagy haveri köréhez.

Hogy az ilyen rendszerek sikeresek tudnak lenni abban a vezető rátermettségének és a csapatmunkának is lehet szerepe. Ahhoz tudnám hasonlítani, hogy egy jó egyéni képességű, de beképzelt és egyénieskedő játékosok által alkotott csapat (a liberálisok vagy a bal oldal jó része) sokkal kevésbé sikeres mint egy másik, amely egy-két kiugró tehetség mellett csak középszerű tagokból áll, de van egységes csapatmunka és koncepció, amire a játék épül. Viszont figyelemre méltó, hogy Chavez után Venezuela zuhanórepülésbe kezdett és a világ egyik legkaotikusabb országává vált. Erdogan, Putyin vagy Orbán közül egyikük sem "populista" politikusként indult, és annak idején gazdaságilag semmivel sem voltak kevésbé sikeresek mint később, amikor a hatalomkoncentráció lehetősége megkísértette őket, és erre az igényükre a társadalom támogatását is megszerezték a fejletlen demokráciákban, ahol a feudális reflexek még eléggé jellemzőek. A populista rendszerek gazdasági alapját egyébként nem ritkán olajjövedelmek képezik (Putyin) vagy EU források segítik a gazdasági fellendülést (Katczinsky, Orbán).

A demokrácia minősége azonban más társadalmakban is romlott, sokan érzik úgy, hogy magukra hagyták őket és nem kapnak támogatást angolok, amerikaiak, olaszok közül és máshol is: hogyan vegyenek részt egy olyan erős versenyben, ahol minden tekintetben hátrányból indulnak?

A populista rendszerek elérhetik vagy megközelíthetik az általuk kitűzött célokat, azonban kizártnak tartom, hogy az ilyen "lebutított" társadalmak gazdasági és kulturális értelemben hosszabb távon sikeresek lennének (nem beszélve a nemzetközi konfliktusok fokozásáról). Talán a jövőben a mainál is élesen elkülönülnek majd egymástól a nagyvárosias "liberális" jellegű életformák és a falusias tradicionális, személyes függőségi kapcsolatokon valamint helyi pletykákon alapuló életmódok, politikai rendszerek - bár nem hiszem, hogy ez kívánatos irány lenne a társadalom egysége szempontjából. Itt kezdődik az igazi gondolati munka: a liberális demokráciák sem erkölcsösebbek a populizmusnál, mert legalább annyira vagy még inkább kizsákmányolják a természeti erőforrásokat, saját életterünket téve tönkre, emellett gyakran kudarcot vallanak a legfontosabb erőforrásaink, az emberi tehetségek és képességek megfelelő hasznosításában. Nem hiszek ugyan Hegel filozófiájában, a tézist és antitézist ritkán követi szintézis, arrogancia helyett egymás megértése, mások feletti hatalom igénye helyett pedig a valódi alázat vezethet a társadalom fejlődéséhez.

A nacionalizmus az emberi együttélést különféle normarendszerek révén szabályozó szemléletmódok egyike (ilyenek még többek között a humanizmus, lokálpatriotizmus, liberalizmus és szocializmus), emiatt lehet egy olyan sejtésünk, hogy valószínűleg létezik egy optimálisnak mondható aránya a közfelfogásban. A túlságosan erős nacionalizmus ellene hat az országok együttműködésének és kiélezi a nemzetközi konfliktusokat, a belpolitikában pedig erősíti a diktatórikus tendenciákat és csökkenti a kreatív területek (kultúra, tudomány) szabadságát. Ha a nacionalizmus túl gyenge, akkor az adott ország érdekvédelme a nemzetközi politikában és a belpiacain egyaránt meggyengül, nem beszélve arról, hogy sokak számára egyfajta kulturális igény is a nemzeti egység átélése, ami szintén csorbát szenvedhet.

Nehezen mérhető, hogy egy adott országban mennyire erős a nacionalizmus, legtöbbször azzal szokták jellemezni, hogy mekkora szavazótábora van a protekcionista vagy euroszkeptikus pártoknak. A pártok támogatottsága azonban folyamatosan ingadozik és ráadásul maguk a pártok is változnak, jobbra vagy balra tolódhatnak. (Tulajdonképpen jobb lenne a közhangulat alakulását kellene mérni adott országokban.)

A nagyhatalmak - USA, Kína és Oroszország - külön lapra tartoznak, több lehetőségük van a nyílt agresszív nacionalizmus kifejezésére, bár nem hinném, hogy a polgáraik ettől boldogabbak lennének.

A regionális középhatalmak között azonban már vannak bőven olyanok, amelyek számára a nacionalizmus luxusnak számít, legalábbis nem lenne bölcs dolog a részükről, mivel a területükön élő más etnikumok, kultúrák elszakadási törekvéseit erősítenék fel. Közismert példa a spanyolok esete, mivel náluk a leggazdagabb baszk és katalán régiók egyre nagyobb autonómiát vagy követelnek vagy teljes elszakadásra törekednek, és mellettük még más régiók is bejelentkezhetnek. A franciáknál is hiába erős Le Pen szélsőjobbos pártja, hosszabb távon mégsem jelenthet alternatívát, amikor a korzikaiak sőt a bretonok és a normannok, akár még az okszitánok is kulturálisan elkülönülő egységek az országon belül és habár ma még ez kevéssé valószínűnek látszik is, a jövőben autonómiát vagy elszakadást szorgalmazhatnak. A közös nyelv ellenére egységes Olaszországról se nagyon beszélhetünk, annyira különbözik egymástól kulturálisan észak és dél. Az angol nacionalisták viszont egyenesen hibát követtek el, amikor nem voltak tudatában annak , hogy ők is a legtöbb nagy európai országhoz hasonlóan mennyire tagoltak kulturálisan, és az EU-ból való kilépés felerősítheti a skót, észak-ír (ill. ír) és esetleg a walesi függetlenségi mozgalmakat is.

A jövő útja persze valószínűsíthetően a nagy egységes nemzetállamokkal szemben a jelentős mértékben önálló sok kis régió lesz, amint azt a németek esetében is látjuk, akiknek már a nevükben is benne van, hogy ők szövetségi köztársaság. (A regionalizmus magasabb szintre emelése mintegy egyensúlyba hozhatja az európai, nemzeti és a lokálpatrióta értékeket.) Persze ezek az értékelések igencsak vitathatóak, például valószínűsíthető, hogy a németek nagy része titkon nagyon is nacionalista és felsőbbrendűnek képzeli magát másoknál, csak nem beszélnek erről. Tény viszont, hogy a decentralizált modelljük sikeresebben működik mint az erősen központosított francia, másrészt ők az EU fő integrátoraiként a legnagyobb hasznot húzzák a nemzetközi munkamegosztásból - a kissé visszafogott külpolitika jelentős hasznot hozott gazdasági téren.

Létezik az országoknak egy olyan csoportja, ahol a nacionalizmus felerősödött az utóbbi években viszont még egészséges mértékűnek mondható: kis méretű, jóléti országokról van szó mint Dánia, Svájc, Ausztria, Finnország, Norvégia - talán még Szlovákia és Csehország is ezen az úton van. A szélsőjobb támogatottsága ezekben az országokban manapság már gyakran 15-30% között is alakulhat, ami miatt a kormánykoalíciókban is időnként helyet kapnak. Habár még évekkel ezelőtt ilyesmi nem fért volna még bele az egység felé haladó Európa koncepciójába, ma már egy ilyen cél igen távolinak tűnik az eredeti formájában, ha egyáltalán lehetséges. Emiatt a szélsőségesen nacionalista pártok kormányra jutása nem feltétlenül negatív jelenség, mivel egyrészt így ezek a pártok megméretődnek a kormányzóképességük tekintetében, másrészt többféle választói felfogás és érdek nyer képviseletet.

Mivel Európa gazdag országaiban erősödött a bevándorlás és a lakosság egyre nagyobb arányát alkotják azok, akik külföldön születtek, emiatt nyilvánvalóan jelentkezik egy olyan igény, hogy a betelepülést korlátozzák és magasabbak elvárásokat támasszanak a külföldiekkel szemben - a keményebb követelményeket pedig leginkább a szélsőjobb felé hajló pártok vagy pártfrakciók képviselik. A társadalom normarendszere mintegy alkalmazkodik ahhoz, hogy egyre többen szeretnének az adott országokban letelepedni.

Van egy harmadik típusú nacionalizmus is, ez pedig a kelet-európai, amely totálisan más mint az előzőek és általában szélsőséges formákat ölt. A balkáni országokban ez most kevéssé nyíltan jelentkezik, különösen visszafogott Szerbiában, amely az EU tagja szeretne lenni a közeljövőben, viszont sokkal erősebben látszik Albánia vagy Macedónia esetében, ahol ez még távoli cél. A balkáni országok fociszurkolóinak botrányai (az angoloké nem különben) világosan mutatják a lappangó, túlfűtött nacionalizmust. Amikor bevándorló svájci válogatottak albán sassal jelzik a gólörömet (ráadásul a szerb csapattal szemben, akik az albánok ősi riválisának számítanak) az éppúgy a nacionalizmus egyértelmű jele mint amikor a szerb szövetségi kapitány a hágai bíróságot keveri bele a sportba, amely elítélte - őket (!), még véletlenül sem civilek lemészárolására utasítást adó katonai és politikai vezetőkre szabott ki büntetéseket.

Európa keleti felén kevésbé nacionalisták mostanában azok az országok, amelyek jelenleg alapvetően sikeresnek tartják magukat és a gazdaságfejlődést a nemzetközi együttműködés további fejlesztésében látják, ide sorolható Románia és Szlovákia, de Lengyelország nyugati része is. A lengyelek egyébként erősen kötődnek Nyugat-Ukrajnához, amely nagy területei egykor hozzájuk tartoztak, és egyértelműen támogatják őket a Lengyelországot számos alkalommal megszálló "ősi ellenség" oroszokkal szemben - mintegy levonva a megfelelő tanulságokat a történelmükből.

Európa legszélsőségesebben nacionalista országa jelenleg (Oroszországot leszámítva) valószínűleg mi vagyunk (a pártok támogatottságát alapul véve ez egyértelműen így van), szerintem nem túlzás azt mondani, hogy balkáni szintre süllyedtünk, az ott jellemző kaotikus "mindenki harca mindenki ellen" elv destruktív, gátlások nélküli képviseletével az EU szintjén. Ugyanis akárhogyan is ragozzuk, ennek a magyar politikai felfogásnak nincsen valódi szövetségese és támogatója az EU-n belül. (Hogy ez így alakult nálunk, az valamennyire a történelmi inga szélsőséges kilengéseivel is magyarázható - vörösterror és fehérterror, liberalizmus és nacionalizmus váltakozása.)

Egy érdekes kimutatás, hogy hol a legnagyobb az idegen ellenesség: érdekes módon olyan országokban, ahova senki nem akar bevándorolni mint például Iránban és Kínában, ráadásul turisták is aránylag kevesen vannak a lakosság létszámához képest. (A turizmustól erősen függő horvátok vagy görögök például egyszerűen nem is engedhetik meg magunknak a nacionalizmust vagy legalábbis annak a szélsőséges, bezárkózó formáját.) A bevándorlás persze felerősíti a nacionalizmust, azonban ez még mindig lehet egészséges szintű mint mondjuk az osztrák vagy a dán. A dánokat tartják az egyik legboldogabb nemzetnek, a nacionalizmusokat nem rejtik véka alá, ez azonban sokkal inkább büszkeséget jelent, nagy közös banjázokat, nem pedig kisebbrendűségi érzéseket takar mint Európa keleti és dél-keleti részében.

A nacionalizmus tehát sokféle formában jelenhet meg egy adott közösségen belül is: nyugodtabb formájában jelenthet pozitív tartalmú nemzeti büszkeséget, önbizalom hiányos esetben azonban inkább mások ellen irányuló agresszív és destruktív törekvésekként nyilvánulhat meg.

Onnan tudjuk, hogy valamiféle háborúban vagyunk, hogy a köznyelvben gyakorivá válnak az olyan szavak, amelyeknek normális békeidőben nincs jelentőségük, ilyen például a hazaárulózás. Ugyanis ha nincs országok között éles konfliktus, akkor ennek a szónak semmi értelme nincs, akkor árulók sincsenek, csak árnyaltabb megfogalmazások, nem ennyire homályos jelentésű és durva, csak valamiféle "statáriális jog" alapján értelmezhető minősítések.

Persze nyilvánvalóan vannak olyanok is jó néhányan, úgy vélik, hogy a világot Marx (a gyakorlatban egyébként már jó néhány esetben megcáfolt) alaptétele szerint feloldhatatlan ellentétek alkotják. Ráadásul nagyon sokakat képes fokozatosan behúzni a háborús pszichózis, ahogyan egy ravaszul megkreált amerikai vagy török szappanopera is behúzza a nézőit. Maradjunk talán annyiban, hogy a háborús hangulatkeltés és a konfliktusok élezése akármelyik oldalról is legyen szó, a legtöbb esetben egy össztársadalmi szappanopera, amely dramatizáló forgatókönyvek alapján erős túlzásokra építve, öngerjesztő és önfenntartó folyamatként működik.

A harc, a küzdelem valóban hozzátartozik az életünkhöz, azonban csupán egy tényező a sok közül és semmivel sem fontosabb mint például az empátia vagy az együttműködési készség. A harc eszenciáit és a háborúskodás különféle oldalait kicsiben a A Pál utcai fiúk című kötelező olvasmányunk mutatja be talán a legplasztikusabb módon, azonban meg kell jegyezni azt a tényt, hogy Molnár Ferenc világhírű, többféleképpen is értelmezhető regénye végeredményben mégiscsak éretlen kamaszok játékáról szól.

Egy háborúban (történjen az bármilyen síkon) szuverén egyéniségekre nincs szükség, sőt kifejezetten zavaró tényezőt jelentenek - ahogy mondani szokás "civil a pályán". Csupán világos alá- és fölérendeltségi viszonyokra van szükség és parancsot teljesítő katonákra, akik nem gondolkodnak túlságosan sokat. A közéletünk színvonalának a folyamatos esése és a mérvadó médiumok minden önkritikát nélkülöző cinizmusa mutatják meg legjobban ezt a háborús elsötétülési folyamatot, amelynek ikonikus képviselői Kövér László, Németh Szilárd vagy Bayer Zsolt.

A különféle "listázások" leginkább arra jók, hogy kiiktassuk azokat, akik potenciális vetélytársaink az erőforrásokért történő versenyben. A pénzek elosztását ne a mutatott teljesítmény határozza meg, hanem az, hogy ki az "igazi hazafi", azaz a hatalmat mindenféle elvi megfontolás nélkül kiszolgáló személy.

Van-e igazi gátja ennek a folyamatnak? A külső tényezőkön kívül (az EU tagságot értve ez alatt főként) nem nagyon, hiszen az emberek többsége vagy közönyös vagy elitellenes, esetleg titkon kárörvendő mint annak idején a zsidók elvitelkor vagy a kulákok meghurcolása esetében is tapasztalhattuk.

Egy ilyen rendszer valamivel nagyobb mértékben sújtja a férfi nemet mint a nőket, körülbelül olyan arányban amennyire a férfiak közéleti szerepvállalása is nagyobb mértékű a nőknél. Ezen túlmenően azonban még más tényezők is szerepet játszanak: ilyen például a macsóság kultusza, amelynek egyik szélsőséges megnyilvánulása a homofóbia. A másokkal szemben erőszakoskodó macsó férfi még valamennyire rendben van, a családon belüli erőszak talán nem is olyan nagy ügy. Ezzel szemben akármennyi tudományos kutatás is támasztja alá, hogy a homoszexualitás nem ragályos, sőt szociálisan hasznos, a homofóbok véleményét és hozzáállását ez a legcsekélyebb mértékben sem fogja megváltoztatni.

Vagy mondhat akármit Ferenc pápa arról, hogy a homoszexuális egyénektől van mit tanulnunk, nekik az sem számít. Persze csak az olyan társadalmakra jellemző ez, amelyek hajlanak a háborús pszichózis felé mint a Balkán jó része és különösen Putyin Oroszországa. Vagy éppen ennek kicsinyített, light-os változata, amelyet időnként NER-nek máskor Orbán rendszernek nevezünk. (A célok hasonlóak mindkét esetben csak nálunk az eszközök nem annyira durvák mint abban a hatalmas országban, ahol a természeti körülmények sokkal mostohábbak és az ásványkincsek, nyersanyagok fölötti rendelkezés a legnagyobb kíméletlenséggel folytatott hatalmi játszmák tétje.)

A hajléktalanok jó része férfi, emellett a a pszichésen sérültek között szintén több férfi van mint nő, - a mentális betegek alatt ez esetben nem a nyilvánvaló pszichopatákat és paranoiásakat értve, hanem akiket a pszichiáter egy adott esetben annak nyilvánított. Ezeket a csoportokat a társadalom kriminalizálja és kényszernek veti alá, azaz lehetőség szerint bezárja valahova. Ez a gyakorlat szembe megy Európával még a bűnelkövetők esetében is (akik között szintén jóval nagyobb annak a nemnek az aránya, amelyik a nagyobb kockázatvállalási hajlamot mutatja), hiszen főleg a fiatalok esetében a börtön helyett inkább jóvátételt vagy társadalmi munkát szabnak ki ma már főbüntetésként a fejlettebb országokban.

A társadalmi normák beszigorítása aligha fog adni az egyén számára értelmes célokat, sokkal inkább megöli az egyéniséget, ezért nem fogja csökkenteni az alkoholhoz vagy droghoz nyúlók számát sem.

Van azonban két olyan terület, amely az átlagosnak mondható magyar férfiak számára is kedvezőtlen: a nyugdíjrendszer és az egészségügy. Az idős férfit a társadalom kimondatlanul haszontalannak vagy kevés hasznot hozónak tartja, ahol pedig a "csoportérdek" ütközik az egyéni érdekkel és méltányos bánásmóddal, ott ennek jól láthatóak a következményei.

A nyugdíjrendszer a férfiakat diszkriminálja olyan alapon (amit a fideszes kormány sosem mondott ki), hogy egy ötvenhat éves nő nagyon sokat tud segíteni az unokája felnevelésében, a korai nyugdíjba vonulása pedig elősegítheti, hogy a nők fiatalabb korban szüljenek és több gyereket neveljenek fel. Egy idős férfi viszont erre - legalábbis a társadalmi normák alapján,- kevésbé alkalmas. Nem véletlen, hogy a kormány csak a nőkhöz fordult abban a kérdésben, hogyan segíthetne nekik több gyermek felnevelésében, az apa szerepét teljesen figyelmen kívül hagyva. Annak ellenére így van ez, hogy a három éves magyar GYES, amely ritkaságnak számít Európában, demográfiai hatását tekintve tökéletes kudarc.

Vekerdy tanár úrtól tudjuk (és más forrásokból is, a közvetlen tapasztalataink is alátámaszthatják), hogy a gyermekek jólléte nem csak a szüleivel töltött idő mennyiségétől, hanem legalább ennyire a minőségétől is függ. Ha egy anya bezártnak érzi magát, mert az apa ritkán van otthon (mert sokat túlórázik vagy távol dolgozik) és a társadalmi kapcsolatai is átmenetileg leépülnek az nincs jó hatással a hangulatára és rajta keresztül a kisgyerek hangulatára sem. Egy szeretetteljes közeg a gyerek számára sosem lehet neurotikus, ez sokkal nagyobb zavart okoz mint mondjuk egy mozaik család, amihez képes alkalmazkodni, ha gazdag szociális interakciót és támogató légkört biztosít.

A nyugdíjrendszer igazságtalan a férfiakkal szemben ha átlagosan öt évvel később mennek nyugdíjba, mivel átlag öt évvel korábban is halnak meg, (nem véletlen, hogy az özvegyi nyugdíjt általában nők kapják) amellett, hogy valakinek ki kell fizetnie adók formájában a nők számára adott plusz nyugdíjakat. Sőt, van itt még egy újabb "spanyol csizma szerű" elv, ami szintén igazságtalan (de ebben az országban már sajnos az ilyen jellegű igazságtalanságok szinte természetesnek hatnak), hogy akinek az egészségi állapota nem megfelelő az sem tud korábban nyugdíjba menni, csak valami nevetséges ellátást kap. Ezzel szemben jó egészségnek örvendő nők 40 év munkaviszonnyal (vagy ennél kevesebbel is) rendes nyugdíjt kapnak és persze emellett még dolgozhatnak is adómentesen. Őszintén szólva etikailag kifogásolhatónak tartom azoknak a nőknek a döntését, akik amint lehet nyugdíjba mennek, annak ellenére hogy jó a munkabírásuk és egészségek is, főként ha a fiatalok nem tolonganak az állásokért. Emögött megint az a társadalmi szokás van, hogy ha van "ingyen pénz", akkor gyorsan le kell rá csapni.

Az egészségügy fejlesztése szintén nem áll érdekében egy olyan társadalomnak, ahol a "hagy hulljon a férgese" elv érvényesül, megint valamivel nagyobb mértékben sujtva a férfi nemet. Az egészségügyi rendszerünk lényegében úgy jellemezhető, hogy akinek jók a társadalmi kapcsolatai, vannak megfelelő összeköttetési vagy lakóhelye alapján szerencséje van, azoknak van csak esélye magas szintű egészségügyi ellátásra. Privát egészségügy is létezik természetesen nem csak állami, de ennek nagy részét is az állam kórházaiban végzik ("hálapénz"), vagy szabályozatlansága folytán hajlamos visszaélni az állami szektor átlagosan igen gyenge színvonalával.

A zavaros viszonyok tisztázására vannak ugyan kísérletek időnként, valódi szisztematikus munka erős háttér támogatással (amely a szakmai lobbiérdekeket is felülmúlhatja) azonban a fenti logikai elvek miatt nem nagyon várható el. Az állami bürokrácia egyébként is leginkább csak szabvány, gyakori esetekben működik jól, a hivatalnok mentalitás szürke favágást jelent, nem pedig kifinomult aprómunkát. Az egyéni esetek a beteggondozásban nagyon sok félék lehetnek, nem mindig szabványosíthatók de ez kit érdekel, amikor folyton "nemzetközi helyzet" van, a nemzet élete vagy halála a tét.

A faék primitívségű logikai elvek persze nagyon jól működnek és hatásosak rövid távon, hiszen mi értelme az állampolgárt annyira pátyolgatni, nevelgetni és képezni, ha azonnal hasznot hajthat (vagy ha nincs elvárható haszna akkor csak annyi ellátást kap, hogy valahogy elvegetálhasson), legjobb mihamarabb munkára fogni. A hosszú távú emberi erőforrás gazdálkodás szempontjából azonban ez semmivel sem kevésbé káros mint a neoliberális logika, amely a kíméletlen verseny alapján szelektál, és amely manapság főként az amerikai kontinensen domináns.

A háborúkban a férfi lakosság jelentős része mindig is feláldozható volt, a nők képviselték a hátországot, az utánpótlást. A háborús logika növekvő dominanciája a közéletünkben a férfiak leértékelődését hozta magával, elsősorban azokét akik vagy nem hajlandóak elfogadni ezt a primitivizmust (pl. egyes művészek, tudományos kutatók) vagy pedig különféle okok miatt nem képesek egy katonás szervezet merev szisztémájában hasznot hajtani. Ez a szervezet egyébként meglehetősen öncélú, saját magáért létezik.

A kilépés ebből az ördögi körből a társadalmak számára minden esetben a kijózanodás volt. Nem kell többé elfogadni azt a fajta "árukapcsolást", hogy csak ez az egyetlen út létezik az anarchiával szemben, és mint egy rossz álomból lassanként fel kell ébredni.

Van egy szint a munkahelyeken, ami alá nem szabad menni. Volt egy munkatársam, aki szerencsére elment a cégtől, nyilvánvalóan nem illett abba a munkakörbe, ahol dolgozott. A képességei több területen sem feleltek meg, végül az értékesítésen maradt, de ahelyett hogy igyekezett volna a csapat igényeihez alkalmazkodni, inkább ő akarta osztani a lapokat. Volt aki kiabált vele, mások a főnökénél panaszkodtak, aki viszont mindig megvédte, mert habár nyilvánvalóan az ő számára is teher volt szakmailag, de egyéb tulajdonságait tekintve mégis valahogyan beleillett a fiatalos csapatába. Ez a munkatársam egy katonás szervezetben érezte volna jól magát, ahol egyszerű parancsokat kell végrehajtani. Viszont mivel önálló projektmunkát kellett volna végeznie, így hát mindenki kerülte a vele való kapcsolatot ahol tudta és a hozzá tartozó projekteknél mindig komoly problémák adódtak.

Aki nem illik egy adott szervezetbe és ráadásul nem is igyekszik a hiányosságait pótolni, attól mielőbb meg kell szabadulni, mert a mércét túl alacsonyra állítja. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy a különféle valóságshow-k és "celeb" műsorok nézettsége azért olyan nagy, mert végre láthatunk olyanokat, egy "Győzikét" vagy egy "Kiszel Tündét", akik intelligencia terén (legalábbis az adott szituációkban) szánalmasan gyengének tűnnek és kárörvendően mondhatjuk, hogy "ennél még én is többet tudnék", ők ráadásul a kínos helyzetüket még nem is veszik észre. Vagy miféle mércéül szolgál nekem egy olyan személy, akinek a szülei még putriban nőttek fel és ő is egy kis isten háta mögötti zsákfaluban nevelkedett borzasztó körülmények között? Mért érzem magam "jó magyar embernek", mert adott esetben jobb körülmények között nőttem fel? Micsoda önigazolásul szolgálhat nekem, hogy én nem lopom el mások tulajdonát (vagy legalábbis nem úgy) mint ők? Ezek a tipikus példák az önelégültségeinkre, amikor másokra tudok mutogatni és nem érzek kényszert a személyes fejlődésre.

A cégekre visszatérve, a legtöbbünknek vannak bizonyos hibáink. Van aki túl beképzelt, van aki hisztis vagy elfelejt dolgokat vagy időnként hanyag vagy hajlamos hibázni vagy túl önállótlan vagy kevés dologra tud koncentrálni vagy csak rövid távon gondolkodik vagy nem elég megbízható vagy lassú vagy nem tud angolul, stb. A főnökök között is az egyik túl kevés önállóságot hagy a beosztottainak (emiatt a fiatalok rendre lelépnek), a másik mindig átakarja tolni a balhét, a harmadik egy kicsit túl elméleti, a negyedik gyenge kezű. Ezeket a hiányosságokat még valamennyire tolerálja a szervezet, ha az illetők más erősségekkel kompenzálják: az egyik géppuska kézzel dolgozik, a másik jól kommunikál és nyelvekben is erős, a harmadik lelkiismeretes és szorgalmas stb. Kell viszont valamiféle visszajelzést adni arról, hogy ki miben gyenge, mire kell odafigyelnie. A csapatmunka kialakulásához idő kell, megfigyelésem szerint minimum fél év vagy inkább egy év is szükséges az összecsiszolódáshoz.

Vannak viszont olyan tulajdonságok, amelyek vakfoltok, mert nem tudunk róla, de a cég egészét kellene, hogy jellemezzék. Ha a cég sikeres volt egy bizonyos időszakban, akkor mitől volt az? Az alacsony költsége, a rugalmassága vagy egyedi termékek miatt? Tudnunk kell, hogy mért minket választottak a vevők, mert a későbbiekben ezek az előnyök elveszhetnek, például ha a cég létszáma nagyon megnő és személyi változások is az irányba hatnak, hogy elveszíti a rugalmasságát, vagy már nem elég innovatív stb. Tehát még ha látszólag mindenki elég jól dolgozik, olyankor is kijöhetnek a problémák abban, hogy nem kapunk új üzleteket vagy az új termék bevezetése nyögvenyelős, túl sok problémával jár, sok veszteség keletkezik stb. Nyilvánvalóan az átlag szintet folyamatosan kell tudni tolni felfelé, ha egy cég versenyképességét meg akarja tartani. Ami tegnap elég volt, az ma már valószínűleg kevés lesz.

Manapság a legtöbb cég nem válogathat a dolgozók között és a fiatalok nagy része vagy külföldre megy vagy pedig dinamikus, rugalmas cégeket keres. Emiatt nemsokára eljöhet egy olyan helyzet, hogy a magyar cégek többségében a legtöbb munkavállaló 50-60 év körüli lesz. A munkaerő hiány miatt folyamatos képzés és a csapatmunka fejlesztése már ma is fontos, amihez az alkalmazottaknak hozzá kell szokniuk. Egyébként szellemi munkakörben és a fizikai munkakörök egy jelentős részére is ma már az a jellemző, hogy a munkavégzés lényege az automatizált folyamatok figyelemmel kísérése, és eltérések esetén időben megfelelő jelzéseket adni. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy az irodában mindenki a számítógépét bámulja és különféle képernyőkön megjelenő adatokat ellenőriz.

A bérszintek is nyilvánvalóan lényegesek, de ezekről azt gondolom, hogy manapság a piaci viszonyok alakítják. Ahhoz nem tudok hozzászólni, hogy mi a fair elosztás a munkaadó és a munkavállaló között: lényegesnek tartom, hogy munkavállaló bére általában fix és kiszámítható, a munkaadó vállalja a sokkal nagyobb kockázatot. Az is fontos, hogy a terméken mennyi nyereség van, mert például az egyszerű, nem prémium kategóriás árucikkek ára jóval alacsonyabb és az a haszon is várhatóan kisebb, amit az előállításában résztvevők között el lehet osztani. A drágább termékeket értékesítő cégek (pl. Audi, Mercedes) elvben magasabb bért képesek fizetni az átlagnál, illetve jobb képességű dolgozókat alkalmazhatnak. Nyilvánvaló az is, ha egy cég áruja vagy szolgáltatása nagyon spéci, kevesen tudnak olyat rajta kívül, akkor kisebb a konkurencia és magasabb áron adható el. Ilyen tényezők miatt mindig lesznek jól fizető és kevésbé jól fizető cégek.

Azt sem tudnám megfogni, hogyan lehetne a béreket igazságosan elosztani. A fizikai munka szintjén még eléggé jól látható, hogy ki mennyit termel vagy milyen szintű vagy hányféle munkafolyamatot lehet rábízni, esetleg hogy milyen hamar veszi észre a selejtet. A szellemi munkakörök viszont annyira sokfélék, hogy ez az összehasonlítás már problémás, emiatt nem tartom rossz megoldásnak azt a legtöbb helyen bevettnek számító gyakorlatot, hogy a bérek titkosak. Tapasztalatom szerint ugyanis ha valaki megtudja, hogy mennyit keres a másik, akkor három esetben haragudhat meg rá: ha a másik keresete magasabb mint az övé, ha ugyanannyit keres vagy ha csak egy kicsivel kevesebbet. Emögött az áll, hogy egymás munkáját nem látjuk jól: azt lehet látni kívülről, hogy az illető pötyög a gépén, de hogy éppen egy bonyolult témában szedi össze az információt vagy csak a hírek között böngészik, az nem látható.

A legtöbb munkakör jellege vagy súlypontja egymáshoz képest eltér, ezért a legtöbben azt gondolják, hogy ők vagy többet vagy jobban dolgoznak mint a hasonló munkakörben dolgozó kollégáik. Egymás képességeit és erősségeit elég jól levesszük, de hogy ki mennyire hatékonyan és eredményesen dolgozik, azt csak azoknál látjuk, akikkel napi munkakapcsolatunk van. Egyéb esetben a bérek nyilvánossága leginkább irigységet szül, zavaró információ a szervezeten belül, hogy ki mennyit keres. A munkaerő piacon léteznek különféle bérszintek, a legtöbbünk számára sokkal inkább mérvadó az, hogy egy másik cégnél mennyi lehetne a fizetésem (lehetne-e minimum 20%-kal magasabb mint a jelenlegi) mint hogy a mellettem ülő munkatársam adott esetben pár ezer forinttal többet vagy kevesebbet keres.

Ennek ellenére léteznek viszonylagosan igazságos bértáblák, én magam is láttam ilyet: az egyik cégnél egy adott szellemi munkakörben háromféle szint van: junior, normál és szenior kategória. A junior önállótlan és bizonyos értelemben kezdő, a szenior pedig aki munkatapasztalata miatt szélesebb körű munkára képes és másoknak is tud segíteni. Ha ez a három kategória bérszintje nyilvános és fix az szerintem eléggé igazságos, főleg úgy ha elég nagy a különbség az egyes szintek között (pl. 50ezer Ft). Sőt, a vezetők számára létező eszköz a jutalmak adása a többletteljesítmények elismerésére (vagy esetleg a bónuszok megvonása is szóba jöhet negatív ösztönzőként).

A magyar cégek fejlődésének legfőbb akadálya ma már nem a tőkehiány, a személyi feltételek egyre meghatározóbbak. Igaz, hogy átmenetileg lehetett politikai eszközökkel a bérarányokat növelni a tőkejövedelmek rovására, - bár szerintem ebben a demográfiának és a migráció egyenlegének legalább olyan nagy szerepe volt,- de hosszabb távon ez nem működik anélkül, hogy a cégeket meg ne gyengítené. Sőt, komolyan aggódom, hogy az ipari cégeink képesek-e továbbfejlődni vagy legalább az elért szintet megtartani.

A magyar cégek termelékenysége már évek óta gyakorlatilag nem növekszik, ami csak növelte lemaradásunkat a régión belül. Hogyan várhatunk EU-s bérszínvonalat alacsony termelékenység mellett? Ezeket a problémákat az EU pénzek beáramlása sem oldja meg, inkább elfedi, egyfajta buborékot hozhat létre a nem hatékony felhasználásuk. Az automatizálás egyértelműen jó irány, de nem biztos, hogy megoldja a problémákat, mert egyes munkaköröket megszüntet ugyan, de létrehoz újakat: a gépeket felügyelni, programozni, karbantartani kell stb, emiatt többek között mérnökökre, gépbeállító technikusokra, műszerészekre lesz (vagy inkább lenne) szükség nagyobb számban.

A válasz persze adja magát: tőlünk függ... A jóllét ugyanis nem ugyanaz mint a jólét, az életszínvonal, amelynek alakulására nem mindig van jelentős befolyásunk. Az egyes országok GDP-jének az értéke nem függ össze szorosan az emberek megelégedettségével és boldogságával: Magyarország a régiónkbeli országokhoz hasonlóan a jóllét és a boldogság felmérésekben általában gyengébb helyezést ér el mint amit a GDP indokolna. Különösen nagy a kontraszt a latin-amerikai országokkal való összehasonlításokban, ahol az életszínvonal általában alacsonyabb szintű mint nálunk, a szubjektív jóllét felmérések alapján viszont jóval előttünk vannak.

Szokás a kapitalizmust, a "fogyasztói társadalmat" ostorozni mindezért, de ez szerintem nem visz minket előre. (Nem beszélve arról, hogy éppen a fogyasztásukat tekintve is kiugró skandináv országok vezetnek mindegyik listán.) A "fogyasztás" egy közgazdasági szakszó, ennélfogva a használata a köznyelvben némileg félrevezető, mindenesetre többféle ok állhat a mögött, ha ésszerűtlenül magas szintű: lehet szimpla mohóság (belső hiányérzet kompenzációjaként), fakadhat pusztán kényelemszeretetből, de egy adott státuszt is kifejezhet. Utóbbi esetben nem azért veszem meg hatalmas márkás autót mert kedvelem, hanem a domináns státuszomat jelzem a társadalom felé. Ugyanez mondható el az öltözködésről, lakásról és sok minden egyébről, - az erő és a siker képét sugallom mások irányában, hogy komolyan vegyenek és az akaratom adott szituációkban jobban érvényesülhessen.

Nem a "gonosz reklámok" tehetnek arról elsősorban, hogy megveszünk sok olyasmit amire nem nagyon van szükségünk, hanem leginkább egy rendszer részei vagyunk mindannyian, amely meglehetősen tökéletlenül működik. (Az alkohol, cigaretta és a drogok reklámozása például általában tilos, mégis sokan fogyasztják.) Akármelyik múltbeli társadalomra gondolunk vissza, egyik sem volt maga a tökély: a legtöbb esetében a mainál jóval alacsonyabb volt a fizikai biztonság, az életszínvonal, az egyéni szabadságjogok és a véleménynyilvánítás lehetőségének a szintje - bár némelyikben például elevenebb közösségi élet zajlott mint ami manapság a legtöbbünk esetében elmondható.

Nem arról van szó tehát, hogy a "fogyasztóinak" nevezett társadalom ilyen vagy olyan lenne, a kérdés inkább úgy vetődik fel, hogy az anyagi biztonság egy adott, elfogadható mértékű szintje fölött hogyan tehetjük magunkat és egymást boldogabb emberré?

Az Index erre vonatkozó cikkében a TJK szakemberei szerintem meglehetős fogalomzavarban és csőlátásban szenvednek. A jó élet jellemzői közül az 1.pont a "kötődés" egy pszichológiai szakszó, emiatt kilóg a sorból és a közvélemény számára kissé homályos értelmű, inkább gondoskodásnak nevezném vagy hogy az embernek legyenek gyökerei. Gondoskodásra (2.pont) azonban csak gyerekeknek van szüksége, valamint még betegség és idős kor indokolhatja. Felnőtt ember képes gondoskodni magáról, tehát a legtöbbünk esetében ez nem alapfeltétel, a felnőtt ember nem gondoskodást hanem támogatást vár a törekvéseihez.

A 3.pont a "béke" nyilvánvalónak tűnik, de mégsem az: nem azért mert az életveszély és a káosz bárkinek is hiányozna, hanem mert nehéz meghúzni a határait. Egyes országokban az időnkénti rendzavarás egyáltalán nem szokatlan és nem rendkívüli, nálunk már egy zajos szomszéd miatt is képesek vagyunk perre menni, mivel is veszélyezteti a kis privát szférám nyugalmát és a békéjét. Sőt, a fenyegetettség érzése lehet nagyon is szubjektív, adott esetben még az ágyam alatt is láthatok rémeket. Ha a biztonságigényem extrém szintű, és még egy nagyon lombos fában is azt látom, hogy nehogy rádőljön a kocsira vagy a házra, ezért kivágom és megcsonkolom, akkor ne csodálkozzak, ha az életem szó szerint kopár, sivár lesz. A 4.pont pedig értelmetlen, mert mintha azt mondanám, hogy akkor vagyok megelégedett (boldog), ha megelégedett vagyok. A megelégedettségem viszont épphogy nem magából a harmóniából fakad, hanem abból, hogy egy problémát megoldva aktívan harmóniát hoztam létre, tehát a harmóniateremtő képességem bizonyításából.

Ha a kutatók által említett 4 pont lenne a kritérium, akkor a közmunkások majd mindegyike viszonylag "jó életet" élne, - de ez nem így van, mert sokak számára a közmunka megalázó vagy kilátástalan helyzetet jelent. Ugyanilyen okból Nyugat-Európa vagy az USA rendszeres jövedelemmel nem rendelkező polgárai minthogy jó alapellátást kapnak, boldogan élnének és nem nyúlnának közülük olyan sokan a drogokhoz. (Ahol kevés ember lehet a társadalom mércéjével mérve sikeres és sok a vesztes mint az USA-ban, ott nem meglepő módon sokan keresik a menekülés útját ebből a rendszerből, például drogok révén.)

A tisztelt kutatók listája meglehetősen kormánypropaganda ízű és lemaradt róla legalább egy nagyon fontos dolog (amellett, hogy azt sem mondták ki pontosan, hogy szociális lények vagyunk és igényeljük a közösséget): az egyéni önkifejezés lehetősége. Ha meg tudom mutatni a legjobb oldalamat, aki valójában vagyok pozitív értelemben, ha ezt bármilyen módon ki tudom fejezni, az mindenképp elégedettség és boldogság forrása. Ki kell tudnom fejezni, ami mélyen bennem van, és valami értéket képvisel sokak számára, felülmúlva a hétköznapi kis önmagamat - ez lehet a legtöbbünk célja.

Ez esetben nem fogok nyúlni az alkoholhoz - hiszen az alkoholizmus sokkal inkább tünet mint betegség,- nem lesz szükségem ilyen pótszerekre. A dohányzás is pótcselekvés, egyik oka lehet az, hogy annyira korlátok közt érzem magam, hogy rágyújtok és közben megnyugszom, mert amíg elszívom a cigit, abban az öt percben legalább tutkó nem fog cseszegetni senki. Így harcolok ki egy kis privát szférát magamnak, és így válok tőle függővé.

A magyar társadalom azonban tipikusan olyan, amely nem annyira az egyéni önkifejezést és önmegvalósítást bátorítja, mint inkább a normáknak való megfelelést.

Ez kezdődik azzal, hogy jó óvodát válassz a gyermekednek, nehogy már az elején lemaradjon. Az iskolát végig kell nyomni erőből, hogy jól teljesítsen, és bejusson a megfelelő egyetemre. Kétséges, hogy mennyi gyermekkora fog maradni ezek után. A skandináv rendszer nem termel koraérett, stresszes gyerekeket, hanem inkább hagyja őket megérni a saját tempójukban. Nem véletlen az is, hogy az ifjúsági csapataink mindig sokkal jobban szerepelnek mint a felnőttek - például a gyerek focistákkal már eredményt akarnak elérni az edzők, ezért megtanítják nekik a technikát, a taktikát, az alattomos faultokat, mindent - csak éppen a fizikai megalapozásuk hiányzik, és a felnőtt mezőnyben képtelenek már helyt állni.

Ezután jön a munka világa: gürcölj keményen, a szervezetlenséget és a gyenge technikai színvonalat ugyanis csak többletmunkával lehetséges kompenzálni - ami megint csak korai kiégéshez vezethet. Lényeges, hogyan érzed magad a munkahelyeden: a kapcsolat a munkatársakkal és a partnerekkel lehet inspiráló, pozitív, de lehet semleges (ez a bürokrata mentalitás, amikor nem érdekel, hogy mit szeretne a másik, csak az én kis feladatom legyen elvégezve), vagy lehet negatív, amikor az emberek nyírják egymást. (Ez alatt azt értve, hogy belül fortyognak és nem vállalják fel a konfliktusaikat, nem próbálják rendezni az ellentéteket.) Úgy gondolom, hogy a magyar munkahelyeken a semleges és a negatív hangulat sajnos sokkal gyakoribb a pozitívnál. Egymás életét tesszük nehézzé (sok esetben már reflexből, ha a másik nem "beltag", azaz haver, koma, cimbi akiben feltétlenül megbízhatunk). A támogató közeg a munkahelyeken ami mondjuk egy japán cégnél alapból megvan, de nálunk hiányzik, és aminek a hiánya  megterhelő lehet és nincs jó hatással az egészségi állapotunkra.

A magyar értelmiségi elit nagy része - közülük is elsősorban az irodalom "szóművesei", közírói, valamint a "képművesek"- a rendszerváltás óta de már azt megelőzően se nagyon tudott szinte semmi pozitívat felmutatni e tekintetben: leginkább csak ontotta a depressziós hangulatú műveket, lett légyen akár "liberális" szemléletű (egyéni sorstragédiák tömkelege), akár "nemzeti" (megcsonkított ország és levert szabadságharcok). Erre az értelmiségi elitre mondta most a társadalom nagy része, hogy elegünk van belőletek és voltaképpen nincs is rátok olyan nagy szükség, mert nem vagytok képesek irányt mutatni, helyettetek szimpla végrehajtó csinovnyikok is megteszik. Ha csak ennyit tudtok, akkor jöhetnek akár az olyan "értelmiségiek" is, akiknek a teljesítménye csak a hatalom irányába tett nyelvcsapások számában mérhető.

Az egyéniség a NER rendszere számára önmagában nem valamiféle kiaknázandó érték, leginkább csak a normáknak megfelelő ideális polgár az - akik pedig nem fér be a szűkre szabott keretek közé, azok aligha lesznek boldogok. Az egyéni törekvések a társadalmi hasznosság szempontjának lettek egyre inkább alárendelve, ami egyáltalán nem az önkifejezés és az önmegvalósítás felé orientál minket.

Aki a szabott keretek közé nem fér be azt vagy bezárjuk valahova, vagy kizárjuk (akár az országból akár a közéletből), ily módon "normális", azaz a normákat pontosan betartó polgárok lesznek mindenütt. Csak éppen nagyon sokak számára ez nem az elégedettség és a boldogság útja. A "rossz közérzet" rendszerét pedig ezúttal sem fog sikerülni leváltani.

A politika világa bonyolultnak tűnhet ugyan, de pofon egyszerű összefüggéseken alapul. Az egyes társadalomtudósok által leírt "nagy eszmeáramlatok" csupán felszínes jelenségek, mémekké vált divatos gondolatok alkotják és leginkább a képmutatást elleplező ideológiai építmények (amelyekre hivatkozva másokra kényszeríthetem az akaratomat és nekem kedvező játékszabályokat vezethetek be). Mi úgy vagyunk megalkotva, hogy a törekvéseink egyszerűek, az őszinteség viszont az igazán lényeges kérésekben nem tartozik az erősségeink közé.

A politikai baloldal hanyatlása a világ legfejlettebb és közepesen fejlett országaiban párhuzamosan zajlik az információs társadalom terjeszkedésével. Azok akik az újdonságot, a mobilitást, a kockázatvállalást részesítik előnyben a hagyomány stabilitásra épülő világképével szemben, az ilyen képességeiket ma már az úgynevezett virtuális világban is ki tudják élni. Az internet és a médiumok információözöne az önképzéstől a játékon és a szórakozáson át mások szórakoztatásáig nagyon sokféle, szerteágazó tevékenységekre ad lehetőséget. A szellemi fejlődés és játék éppen a sokfélesége és szerteágazó volta miatt alapvetően egyéni igényeket tükröz és úgy tűnik, hogy ritka esetben szolgálja csak közösségek építését.

A radikális jobb oldaliak számára mindez kevésbé fontos és kielégítő: a közösségi összejövetelek és mulatságok (alkoholizálás), kerti partik, horgászat és vadászat esetleg "katonáskodás" számukra sokkal fontosabb lehet. Sokan közülük úgy érzik, hogy eljött ismét az ő idejük, hogy ismét helyreállítsák a világ "megszokott rendjét". Azt gyanítom és vannak erre utaló bizonyítékok is, hogy számukra nem is annyira maga a rend, hanem maga a rendcsinálás aktusa a fontos, mert ami most van az nekik vagy túl bonyolult vagy túl unalmas és a balhé az mindig érdekesebb mint csupán egy apró kis pontnak lenni egy nagy, átláthatatlan rendszerben. Habár az újdonságkereső és a hagyományőrző felfogás közel hasonló arányú, amikor jönnek a választások, akkor a baloldal azt veszi észre, hogy a radikális jobboldal szervezettsége olyan szintű a médiában és annyira jól mozgósított, hogy már nincs valódi esélyük velük szemben.

A mérsékelt jobboldal a mérleg nyelveként a kettő között áll, és nagyon sok felsőfokú végzettségű, helyi társadalmakban pontenciálisan befolyásosnak mondható értelmiségit foglal magába. Ők viszont jobban szimpatizálnak a a "jobberekkel", vagy pedig egzisztenciális érdekek fűzik a radikálisok hatalmához (megélhetés függhet tőle vagy lekenyerezték különféle támogatásokkal). Emiatt nem valószínű, hogy annyira zavarni fogja a radikálisok tevékenysége, hogy velük szemben álló mozgalmakban vegyen részt és kisebb eséllyel fog a baloldalra szavazni (vagy pedig "titkon" és habozva teszi ezt, nem propagálva mások felé, így a befolyása mások irányában nagyon kicsi marad).

A baloldalhoz köthető liberalizmus nagyon hasznos szerepet töltött be (és tölthet be még ma is) a fölösleges korlátok lebontásában. Ilyen például az emberek alapvető egyenlősége, amely kicsit olyan mint a KRESZ: egy autónak sincs elsőbbsége másokkal szemben azon az alapon, hogy nagyobb kategóriájú vagy drágább márka. Éppígy a KRESZ-hez hasonlóan a liberális elvek is segítik és egyszerűbbé teszik az emberek együttélésének normarendszerét. Azonban mindent túlzásba lehet vinni és mindennel vissza lehet élni: a liberalizmus szélsősége az anarchia, amelyet a rendszerváltás utáni évtizedekben volt alkalmunk megtapasztalni. Ezzel összefüggésben, nálunk az emberek többsége titkolja ugyan, de valamilyen mértékben rasszista. Én magam nem ítélem el ezt akkor sem, ha alapvetően idejét múlt, ösztönös törekvésnek tartom, mert rasszista jellegű érvelésnek nem egy esetben igazat adtam a "kisebb rossz" elve alapján. A mai magyar politikai élet alapját éppen ez a hallgatólagos rasszizmus jelenti, amelynek az árnyoldalait és hosszú távon káros hatásait nagyon kevesen képesek jól meglátni, kevés baloldali képes ezt hitelesen képviselni.

A baloldal kreativitása a nem virtuális, "való" világban mostanában kevésbé tud megnyilvánulni. Ilyen például a meleg jogok képviselete, amivel aligha tudnak tömegtámogatást szerezni, mivel csak a lakosság legfeljebb 4%-át érinti közvetlenül. Nem képesek ezt a problémát súlyának megfelelően eladni a nyitottabb felfogású jobboldali gondolkodásúak számára, pedig léteznek bizonyítékok arra, hogy a homoszexualitás társadalmilag hasznos (l. itt, nem véletlenül sokkal nagyobb arányban fordul elő mint mondjuk a Down-kór). Bármelyik jellegzetes baloldali programpontot választhattam volna: nem nagyon tudják igazán jól bemutatni, hogy mért fontos a kisebbségi jogok védelme, azt hogy mindenki valamilyen kérdésben kisebbségi és a legtöbben nem szeretnénk egy szigorú normákra épülő, fundamentalista társadalomban élni.

Valójában a szélsőséges jobboldal sem hoz semmi újdonságot, mindig ugyanazokból a panelekből építkezik, amelyeket már x ezer évvel ezelőtt is az ősi társadalmak felhasználtak. Az egyik a háborúskodás: kell mindig egy ellenséget találni, amivel szemben erőt lehet felmutatni és amely eléggé távoli és megfoghatatlan - és persze az aktuálpolitikai igények szerint változtatható. Ennek a felfogásnak a központjában a harci logika és a katonásan mozgósítandó tömeg áll, ami nálunk is része lett a kormányfilozófiának is sajnos, és amely visszalépés (regresszió) a fiúgyerekek által játszott "enyém a vár, tied a lekvár" típusú viselkedés irányába.

A "jóisten" emlegetése számomra hasonló hívószó, - vessenek rám követ, de nem tehetek róla,- megint csak gyerekesen hangzik a számomra. Eléggé bántja a fülemet, ha a médiumokban "jóistenkéről" esik szó, mert öntudatlan módon lefelé minősíti magát az illető egy kisgyerekké, aki teljesen önállótlan. (A zen buddhistákhoz állok közel ebben a tekintetben, akik azt mondták, "Ha Buddha nevét emlegeted, utána menj és moss fogat.") Az alapvető bizalmatlanság mások iránt, mások munkája iránt és a különféle összeesküvés elméletek megint csak ide tartoznak, megint egy pont, ahol "elakadt a lemez jobberéknél", nem tudnak továbblépni, de nem is törekednek rá.

Mindez persze csak azt jelenti, hogy sokkal jobban látom a jobboldali szélsőség hibáit mint baloldalét, ennélfogva jobban is zavar ez a fajta primitívség (főleg mostanában persze), de ugyanennyi hibát lehet találni a baloldalon is. A mai fiatalok például éppúgy elítélték annak idején Gyurcsányt (Orbán mellett tüntettek) mint mostanában Orbán agyalágyult szélsőségeit (tömegesen szavaztak az ellenzékre főleg a budapesti egyetemisták). Az egyensúly valahol ott lenne, ha a kétféle szélsőség a társadalomban úgy 5-10% között maradna és a mérsékelt jobboldal vagy időnként a baloldal technokratái kormányoznának. Amikor egy kisebbség a társadalmat eluralja az már a fekete mágia kategóriája: a valóságot szómágiával megerőszakolni, ráolvasással gyógyítani az egyes problémákat a józan ész által kínált valódi megoldások helyett. Rövid távon persze mindez működhet és a vezetőket a hívek vakon követik, sőt szemet is hunynak a kiváltságaik fölött (magyarán elnézik azt is, bármennyit is lopnak), hiszen ismét valakinek és fontosnak érzik magukat napjaink egóról és egoizmusról szóló világában.

A valódi társadalmi szintű változások akadálya éppen az egoizmus díjazása a valódi teljesítményekkel szemben, emiatt mindig ugyanazok a dolgok ismétlődnek, amiket már láttunk csak pepitában. Kevesen vannak, akik nem akarnak nagy arcok lenni és nem is szeretik különösebben a nagy arcokat (viszont látják a valódi teljesítményeket), szerencsére azért akadnak és őket nem sodorják el az ösztöneik, ezért képesek higgadtan, világosan beszélni mindenkit foglalkoztató kérdésekről.

A külföldi multi gyártócégeket gyakran szokás ekézni manapság, mert viszonylag kevéssel járulnak hozzá a magyar gazdaság fejlődéséhez, és amit egyik kezükkel adnak működő tőke formájában, annak nagy részét a másik kezükkel profitként visszaveszik. Mivel a fő tevékenységük lényegében bérmunkáztatás jellegű, ezért az általuk termelt hozzáadott érték (GDP) nemzetközi szinten alacsonynak mondható, bár a magyarországi átlagot általában így is többnyire meghaladja (különben nem tudnának átlag fölötti béreket fizetni).

Hogyan lehetséges ennek ellenére, hogy még a konzervatív Orbán-kormányzat is folyamatosan támogatja egyes, főleg termelést végző külföldi multik működését?

Amellett, hogy munkahelyeket teremtenek és emelik a befizetett adókat (pl. SZJA-t), létezik egy olyan hatás, amely számszakilag nehezen kimutatható, de mégis jelentős: a cégeknek a gazdasági kultúrára gyakorolt hatása. Ez nem csak abban nyilvánul meg, hogy behozzák a 2-3.vonalbeli technológiát, amely nálunk még többnyire modernnek számít (csúcstechnológia nagyon ritkán kerül ide), sokkal inkább abban, hogy különféle eljárásokat és vállalatirányítási szemléletet képviselnek. A multik arányának nagy mértékű csökkentése ennek fényében csak akkor mondható reális célnak, ha a magyar vállalatok olyan szinten megerősödtek, hogy képesek alkalmazni és folyamatosan fejleszteni egy olyan vállalati kultúrát, amely magas szintű hatékonyságot és termelékenységet biztosít.

A történelmi előzményeket hajlamosak vagyunk elfelejteni: a szovjet-orosz rendszerben a vállalatok között sosem létezett valódi verseny a hatékonyságban, eredményességben és minőségben, sokkal inkább abban voltak érdekeltek, hogy mennyiségi mutatószámokat produkáljanak, mennél több embert alkalmazzanak és támogatásokat talpaljanak a pártkapcsolataik révén állam bácsitól. Ezzel szemben a nyugati piacgazdaságokban a cégek minden olyan eljárást felhasználtak, ami a versenyben a továbbélésüket biztosította. Teljesen mindegy, hogy ki találta ki és hol ha működőképesnek bizonyult és segít abban, hogy egységnyi munkaidő alatt több értéket termeljünk (vagy olcsóbban), akkor átvételre érdemes. A rendszerváltáskor a nagyobb külföldi és a magyar cégek már többnyire nem is egy ligában fociztak.

Nagyon sok olyan példát lehetne hozni, amely a modern cégek hatékonyság orientációját mutatja, néhány ezek közül:

-Végtelen hosszú és személyeskedő értekezletek helyett a megbeszéléseken konkrét pontok vannak, amelyek később is visszakövethetőek "probléma-felelős-határidő" rendszerben.

-Napi rendszerességű megbeszéléseket érdemes állva tartani az üzem egy adott pontján, ez mindenkit arra ösztönöz, hogy lényegre törő legyen.

-Rend és tisztaság sokféleképpen biztosítható, de a japánok tették ezt redszerszerűvé (5S), az ő módszerük vált a legelterjedtebbé. Szintén léteznek különféle eljárások a folyamatos fejlesztésre, az anyagáramlás optimalizására, senkinek sem kell feltalálni a spanyolviaszt.

-A gyökér-ok elemzés nem arra megy ki, hogy Jóska vagy Pista b.ta-e el a rajzot, hanem hogyan előzhetőek meg a jövőben hasonló problémák.

-Iparágakon is túlmutat a prezentációk rendszere: az előadó nem a levegőbe beszél, hanem konkrét pontok vannak, amelyeket kivetít és a gondolatmenetét követhetővé teszik. Adatok és számok kellenek az általánosságok helyett.

-A vállalati adminisztráció egyre automatizáltabb és a fizikai dolgozó is gyakrabban már csak felügyeli a gépeket a modern cégeknél, mint inkább maga végezné az adott tevékenységet.

Lehet, hogy sokak számára mindez nem újdonság, de kisebb magyar tulajdonú cégeknél olykor még számítógépes rendszert sem használnak csak papírt és ceruzát, amely nem alkalmas ma már a folyamatok nyomon követésére. Még az ergonómia is ismeretlen sok helyen, holott a cégek is elemi érdeke, hogy a dolgozó mennél kevésbé fáradjon el és jobb teljesítményt nyújtson.

Mindez ma már sokkal kevésbé pénzkérdés mint évekkel ezelőtt, mivel igényelhetőek EU pályázatok, állami támogatások vagy olcsó hitelek különféle célokra. Ennek ellenére a kisebb magyar cégek többségénél gyakran csak manufakturális munka folyik, a hosszú távú tervezés és erőforrás gazdálkodás sem jellemző.

Ellenpéldaként érdemes megnézni olyan gazdasági ágakat, ahol jellemzően nincsenek nálunk multi cégek, például a mezőgazdaságot és az élelmiszeripart: egyik sem igazán versenyképes nemzetközi téren, az élelmiszerimport messze felülmúlja az exportunkat, egy mezőgazdaságilag jó adottsággal rendelkező országban.

Az állami tulajdonú bankok, távközlési és energiacégek csak ott hasítanak, ahol kvázi monopolhelyzetbe tudnak kerülni, sem a Rába sem a Dunaferr nem egy sikertörténet, a MÁV-ról és BKV-ről nem is beszélve. (Talán a MOL és az OTP a legsikeresebb magyar tulajdonúnak mondható cégek, de ők is csak régiós szinten jelentősek.)

Ezzel szemben a multicégek kitapossák a magyar beszállítókból a minőségbiztosítási rendszer bevezetését és alkalmazását és több más, általuk használt sztenderd bevezetését, hogy egy nyelven tudjanak beszélni.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a multi cégek mindenben annyira jók volnának, csupán azt (főleg az autóiparban), hogy van egy szint, ami alá nem mehetnek és amit meg kell ugorni annak, aki velük akar dolgozni.

Habár Orbán azt mondta, hogy nem kell, hogy a Nyugat tanítson meg minket, hogyan kell késsel-villával enni, az üzleti élet esetében azt mondanám, hogy: ez sajnos jó hasonlat, ahol a késsel-villával való evést a bonyolult és kifinomult együttműködési kultúra elsajátítása jelenti. És nem azért, mert ők annyira okosak és kulturáltak lennének, hanem mert már évtizedekkel ezelőtt rákényszerültek, hogy (bizonyos területeken) átvegyék a hatékony rendszerszerű működéshez (!) szükséges eljárásokat azoktól, akik kitalálták.

A különbség a multi és a magyar cégek között valamennyire csökkent ugyan, de jelenleg is jelentős mértékű, mert az előbbieket a folyamatos verseny mindig újdonságok bevezetésére ösztönzi: ilyen például, hogy egyes nagy szupermarketekben a dolgozók "fülest" hordanak, így tudnak beszélni egymással akkor is, ha az egyik árufeltöltést végez, a másik pedig pénztárban dolgozik. A CBA vagy a COOP láthatóan jelentős elmaradásban van a technika és munkaszervezés terén a külföldiektől, ami leginkább az egy dolgozó által megtermelt értékben jelenik meg, ezért hosszabb távon továbbra is szükségük lesz némi rejtett állami támogatásra.

A magyar vállalkozók nagy része valamilyen téren jó szakember, azonban a többségükről ma sem mondható el, hogy érti mi az a hatékonyság, a folyamatszervezés és a hosszú távú üzleti tervezés. A legtöbben ugyanis abban szocializálódtak, hogyan lehet megfelelő kapcsolatokkal forrásokhoz jutni, az adót csökkenteni, a bürokráciát kikerülni vagy a büntetéseket elkerülni. Sőt, a feudális dzsentri reflexek távolról sem az emberséges, demokratikus szellemiségű munkahelyi légkörnek kedveztek.

Az utóbbi időben a változás irányába hat, hogy főleg fizikai területeken jelentős a munkaerőhiány, ezért az "átlagos" vállalkozó kénytelen finomítani a stílusán.

Nálunk is lassan közelednek az osztrák és finn jóléti államokra jellemző bérarányokhoz az "átlagosnak mondható" szellemi és a fizikai munkakörök fizetései (pl. 2:1-nél alá is csökkenhet sőt egyes területeken az arány meg is fordulhat), ma már egyre kevésbé működik a fizikai dolgozók bérén való spórolás.

Az állam közvetlen beavatkozása e téren nem nagyon ajánlatos, mert visszafelé és elsülhet, ilyen például a férfi és női fizetések közötti különbség kérdése. Ugyanazon munkakörben sem ugyanazt takarja a fizetés adott esetben (például mert a férfi mobilabb vagy mert több órát hajlandó dolgozni elszámolás nélkül is a fizetéséért). Viszont a kiegyenlítésre törekedni demográfiai öngól, hiszen a hölgyek többsége anyagi biztonságot keres, lehetőleg olyan férfit, akinek a fizetése jóval meghaladja az övét. Itt megint a piaci kényszer lesz az, amely elterjedtebbé teheti a rugalmas vagy részmunkaidős foglalkoztatást a hölgyek számára és csökkenti azt a nagy mértékű előítéletességet, amely például az idősebbekkel vagy az ismeretlenekkel szemben magyar munkahelyeken jellemző (Európa legtöbb országához képest jóval nagyobb mértékben).

A dolgozók oktatása, képzése, a modern vezetői szemlélet és a csapatmunka fejlesztése mind olyasmi, amit a multi cégek jól-rosszul, valamennyire alkalmaznak, általágos magyar cégek viszont sokkal kevésbé.

Egyébként pedig lehet olyan területeket találni, ahol a nagy multik simán felülmúlhatóak, egy dolog van csupán, ami ez ellen hat: nálunk azok a cégek futnak leginkább, amelyek valamilyen EU támogatást kapnak vagy TAO kedvezményeket, a legtöbb "menő" magyar vállalkozó szimpla járadékvadász. Igaz ez többek között a mezőgazdaságra, építőiparra, a kultúra nagy részére és a sportra, amelyeket különféle pénzekkel mesterségesen felpumpáltunk. Megint az történhet mint a rendszerváltás után, amikor a kiprivatizált cégek vezetői leginkább a személyes kapcsolataikra építettek, de egy évtized alatt a cégeik kifulladtak és sokan feladták. Ezen az úton aligha fognak tudni létrejönni erős magyar vállalatok.

A magyar gazdaság alapjai ma sem erősek, az utóbbi időben nőttek a bérek a termelékenység viszont csökkent, ami aligha folytatható tovább. A szélsőségesen konzervatív kormányzatunk ért a stabilitáshoz, ért az elosztási viszonyok szabályozásához és valamennyire az adórendszerhez, a valódi fejlesztésekről, modernizációról viszont láthatóan gőze sincs. Emiatt a jelenlegi trendeket elnézve úgy tűnik, hogy egy jó darabig még szükségünk lesz arra, hogy multi cégek bedolgozói legyünk, ami nem lesz elég az életszínvonalunk jelentősebb növelésére, legfeljebb azt érhetjük el, hogy ne csökkenjen a jelenlegi alá.

Józan ésszel alig hihető, de igaz: az oroszoknál Sztálin a legnépszerűbb, a kínaiaknál pedig Mao vezeti a történelem legnagyobb alakjainak listáját. Az átlagos műveltségű európai emberek számára közismerten a 20.század véres kezű diktátorairól van szó, akik a különféle listákon (pl. itt) mindig a legborzasztóbb zsarnokok között szerepelnek.

A nagy zsarnokok kultusza úgy másfél évtizede virágzik ismét, (és vált mérhetővé például a Facebook-on is), amely nyilvánvalóan csak a csúcsa egy nagyobb, globális tendencia "jéghegyének", és mindenképp aggodalomra akad okot.

Sztálin kultuszát az oroszok a 2.világháború megnyeréséhez kötik és az orosz világbirodalom kiépüléséhez, holott igencsak tévednek a szerepét illetően: nem ismerte fel Hitler szándékait, ezért védelem nélkül hagyta az országot (egy politikai tisztogatásokkal meggyengített tábornoki karral), megalapozatlan támadásokat rendelt el és Sztálingrád is a régi nevén Caricin volt, csak a stratégiai jelentősége valamint a különleges fekvése miatt válhatott a háború fordulópontjává. A győzelmek (éppúgy mint Hitler esetében), nem neki, hanem néhány tehetséges tábornokának köszönhetőek - és persze a rengeteg véráldozatnak.

A tettei alapján számomra maga volt a megtestesült gonosz, a hatalom megszállítja, aki mintegy 23 millió ember haláláért felelős valamilyen módon.

Az orosz átlagpolgár persze meglehetősen tájékozatlan, a nagyorosz nacionalizmus feléledésével jött el ismét Sztálin kultusza, amelyet Putyin is erősít a nyilatkozatai révén, mivel nem ítéli el egyértelműen Sztálint (a hozzá hasonlóan "erős embert"), jó populistához méltóan vadászva a népszerűséget. Másrészt a Krím annektálása is erősítette a nacionalizmust és el is érte vele Putyin a népszerűségi lista 2.helyét, Sztálin és Lenin között... amely eléggé kétes dicsőségnek mondható.

Mao esetében az áldozatok száma még nagyobb: a polgárháborúban a Nagy Meneteléssel vált híressé, annak ellenére, hogy nagyon tehetségtelen hadvezérnek bizonyult, a Nagy Ugrás és a Kulturális Forradalom pedig olyan kampányok voltak, amelyek során milliók haltak éhen vagy végezték a börtönökben, miközben a gazdaságot is teljesen gallyra vágta.

Mindezek ellenére mauzóleuma van Peking főterén és a kínai kommunista párt is ápolja a Mao kultuszt, miközben a történelemkönyveket gondosan cenzúrázza, vélhetően mert "igény van rá", egyszerű és kevésbé művelt emberek tömegei szeretnének egy apafigurát látni, aki egy személyben Kína nagyságát testesíti meg a számukra.

Holott egyáltalán nem bizonyított, hogy szükség volt Mao rémtetteire Kína fejlődéséhez, sőt Tajvan példája egészen más utat képvisel. Valójában Teng Hsziao Ping volt az, akinek leginkább köszönhetik a kínaiak, hogy a fejlődés útjára léptek és a nemzetközi elszigeteltségből is ki tudtak törni. (Őt nagyon jelentős és pozitív hatású személyiségnek tartom, még a Tiananmen téri vérengzés ellenére is.)

Közben pedig feltűnt a Putyin kínai megfelelője Hszi Csin Ping, aki a hatalmat koncentrálva a nacionalista vonalat fogja tolni, és ehhez Mao kultuszát is bizonyára felhasználja.

Mindebből azt a nem túl elhamarkodott következtetést is le lehet vonni, hogy mind az orosz mind a kínai társadalom ÁTLAGÁT TENKINTE eléggé primitívnek mondható, egyes nagyvárosok és régiók kiugró teljesítményei ellenére is. (Ebből persze nem következik az, hogy a nyugati kultúra am-blokk akkora nagy fölényben lenne, vagy hogy épp az amerikai társadalomban ne lennének jelen a hanyatlás és szétesés felé mutató tendenciák.)

Lényeges pont azonban, hogy Mao és Sztálin más diktátorokhoz hasonlóan legnagyobb ellenségének a gondolkodó, értelmiségi embereket tekintette, legfőbb tömegbázisukat tudatlan parasztok tömegei jelentették.

Habár az akkori emberek leszármazottai manapság már leginkább a gyáriparban szalagok mellett dolgoznak és a megélhetésük valamivel könnyebb mint régen a földeken, olykor mégis eléggé monotonnak érezhetik, inkább taposómalomnak mint a mai mércékkel mérve sikeresnek. Nem lenne csoda, ha nagy nemzeti hősöket szeretnének látni és hogy létezik egy olyan (hamis) nosztalgia, hogy milyen jó volt, amikor ezek a nagy emberek kemény kézzel jól odab*tak, és elérték hogy mindenki egyenlő legyen, nem úgy mint most. Igaz, hogy ez az egyenlőség azt jelentette, hogy senkinek nem volt semmije.. de a történelem tényei csak zavarják az embert, amikor mítoszokat épít.

Itt szokás persze mondani, hogy "Jó, de az éremnek mindig két oldala van." Ez csupán egy lapos közhely, hiszen létezik egy minimum szint, egy közös értékrendszer amit többé-kevésbé mindenki elfogad, - vagy el kellene fogadnia az egészséges társadalmakban.

Az a helyzet, hogy a gondolkodás elég fárasztó, az erőkultusz ezzel szemben sokkal vonzóbb, sokkal egyszerűbb a militarizmus világa: a Vezetőség majd megmondja nekünk, hogy ki a barát és ki az ellenség. (Ahogyan az orbanistáknak is megmondják a pártközpontból, hogy ki a legfőbb puszipajtásunk: Putyin, hát ki lenne más?)

Viszonylag új és kevésbé tanulmányozott még pszichológiailag az a jelenség, hogy a 21.századi ember tudata túlságosan sok információt kap, amit már nem tud feldolgozni, amitől sokan besokallnak és rövidre zárnak, ezáltal előjönnek az ősi, paleolit vagy paraszti kultúrából származó reflexek, hogy "tegyünk végre rendet". Elkezdenek mítoszokat építeni azon diktátorok köré, akik jöttek és "jól rendet tettek", - igaz, hogy a lakosság nagyobbik fele ennek következtében vagy meghalt vagy a fizikai létminimum határán tengette az életét.

Ez a rendpárti eszme azért ismerősnek hangzik nálunk is, nem? Azzal az egy a különbséggel, hogy kis országban a léptékek kisebbek szoktak lenni és ez általában a diktátorok gaztetteire is igaz.

A mi történelmünkben elég messzire kell visszamenni a rendpártiság mítoszának ápolásáig, a 20.század ilyen szempontból kudarcosnak mondható.

Horthy Miklós mindenképp a múlt század egyik kiemelkedő alakja számunkra, megítélése még nem jutott nyugvópontra. Számomra az akkori körülményeknek megfelelő vezető volt: a területei nagy részét elvesztett országban egy határozott katonaember lehetett csak a "kormányzó", az állam feje. Nem csak alkatilag, szimbolikus értelemben, hanem felfogását tekintve is el tudom fogadni a politikáját, egyértelműen konszolidációra törekvő pozitív személyiség, bár az "esze" leginkább Bethlen István volt, a kor igazi nagy politikusa (nem csoda, hogy a megszálló oroszok első dolga volt, hogy elfogják). Horthy balszerencsés módon akkor gyengült ki a szerepéből, amikor a leginkább szükség lett volna rá, és adta át teljesen a németek kezébe a gyeplőt.

Ha erős uralkodót keresünk, aki hódításokkal dicsekedhet, akkor legalább Mátyás királyig kell visszamennünk, aki viszont nem követte a hagyományainkat (emellett a Hunyadi család Havasalföldről származott).

Marad tehát a régmúlt történelme, és a militaristák meg is találták a mongolokat és a hunokat mint az "igazi rokonainkat". Holott józan ésszel az ilyen rokonokat az ember szégyellné és letagadná, - némileg kisarkítottan fogalmazva: egyedül az erőszakkultusz az, amelynek fényében Attila vagy Dzsingisz nagy hősöknek mondhatóak.

A matematikáról azt mondják, hogy "nincs királyi útja", a gondolkodás általában fárasztó és jó oktatási rendszer segítheti csak az elsajátítását. Sokak számára vonzóbb, ha levágják le az utat és a "katonalét" egyszerű fekete-fehér világát választják, ahol majd a vezetők gondolkodnak helyettük, meghozzák a fő döntéseket és megmondják, hogy ki a barát és ki az ellenség.

A nagy populista népvezetők (azaz dema-gogoszok) "rendet vágnak" ebben a zűrzavaros világban - egyszerűbb mint olyan oktatási rendszert létrehozni, amely segítené az állampolgárt tájékozódásban és hogy megtalálja az igazi helyét. Ez már igazán komoly feladat lenne, ennél egyszerűbb a dolgokat jól összezavarni és utána fellépni úgy, mint akire feltétlen szükség volt a rend megteremtése érdekében.

A globalizációról szóló viták értelmezési kerete túl szűk, a szakemberek (éppúgy mint a sarlatánok) nem képesek elszakadni napjaink divatos fogalmaitól és a folyamatokat tágabb összefüggésekben szemlélni. Ilyenkor kerül képbe a társadalomfilozófia, hogy legalább pár pillanatra kiszakítson minket a rögzült, terméketlen gondolati sémákból.

Még ma is "kőkorszaki szakik" vagyunk

Az alapgondolatom, hogy amit mi "globalizációnak" nevezünk az nem más mint olyan, országok közötti globális munkamegosztás, ahol a szereplők nagy része paleolit aggyal gondolkodik.

Az köztudomású és nem nagyon vitatja senki, hogy a homo sapiens történelmének több mint 95%- a paleolitikumnak nevezett, vadászó-gyűjtögető életmódban telt. Habár a tudomány és a technika rengeteget fejlődött az utóbbi röpke tíz ezer év alatt, az emberi tudat sokkal kisebb mértékben tudta követni ezt a változást, a reakcióink nagy része a paleolit kori embernek felel meg. Kezdve azzal, hogyan szeretünk egy irodában a bejárattal szemben ülni (mint egy barlangban) vagy mértéktelenül szórjuk a pénzt, mert nem tudjuk tervezni hogy mit hoz a holnap, lesz-e még elejteni való vad.

Nagy vadászok és kibicelők

A paleolit vadászat analógiája a legtöbb mai társadalomra is érvényes: a mai társadalomban éppúgy megvannak a "nagyvadak", amelyek a "törzsnek" extra jólétet képesek biztosítani, csak a fogalom tartalma változott meg az utóbbi évszázadokban: már nem a mamutot vagy a bölényt jelenti, hanem kétszáz éve a szénnel hajtott gőzgépeket ma pedig a műholdakat és számítógépes szerverek tömegeit. Manapság a csúcstechnológiát alkalmazó országok képesek csupán a elejteni "a nagyvadat", a többieknek apróvadak jutnak, vagy pedig a feldolgozás folyamatában töltenek be egy valamilyen szerepet - az utóbbiak a kevéssé fejlett országok.

Akik teljesen kiesnek ebből a láncból azok járnak a legrosszabbul, nekik tényleg csak a "gyűjtögetés" marad: Kuba, Észak-Korea, Haiti és egyes afrikai országok tartoznak ebbe a kategóriába.

Akik "közelebb vannak a tűzhöz" és részt vesznek a nagyvadak feldolgozásában, ők a közepesen fejlett országok, ahol általában bérfeldolgozást folytató iparágak adják a gazdaságok húzóerejét.

Mindamellett a csúcstechnológiás iparra épül ma az egész gazdaság, a szolgáltatások is. A turizmus például jó kiegészítő ágazat, amely megfelelő pihenést és kikapcsolódást biztosít a "vadászoknak" (de semmiképp nem a "gyűjtögetőknek").

Veszekedés a javak elosztása fölött

Azokban az országokban, ahol a csúcstechnológia (és ezzel kapcsolatos kutatás-fejlesztés) a jellemző, ott az emberek megszokták, hogy "mindenkinek van elég". A team-munka teljes mértékű a "nagyvadak" feldolgozásában (például egy technikai fejlesztés bevezetésében) és a javak elosztásából sem zárnak ki senkit, a nem túl nagy vagyoni különbségek igazságos elosztást jeleznek. Ezt azért is megtehetik, mert náluk alakultak ki azok a központok, ahol gyakorlatilag minden újdonság megszületik, és a technikai haladás az, amely leginkább növeli a GDP-t.

Az e szempontból másodhegedűsnek mondható országok azonban hátrányba kerülnek a munkamegosztás jellegéből adódóan. (A hálózatok sajátossága egyébként a centrumokban történő koncentráció, amint kutató már lemodellezték, nincs szükség semmiféle "globális összeesküvésre", hogy ez a fajta fejlődési különbség tartósan fennálljon. Amellett természetesen, hogy a nagytőke általában nemzeti és mindig a központot részesíti előnyben a javak elosztásánál.) Ezek a "feldolgozó országok" alapvetően abban lesznek érdekeltek, hogy mennél többet kapjanak a "koncból", amelynek összmennyiségére kevés befolyásuk van. Ezek alapján érthetővé válik, hogy Kelet-Európában "harcos" kormányok kerültek hatalomra az utóbbi időben, azért küzdenek, hogy mennél többet kapjanak vissza a Nyugattól - és a harciasság növekedése hatalomkoncentrációt kíván, amely sajnálatosan háttérbe szoríthatja a demokráciát.

A veszekedés (nem a vita!) ellentmond a demokratikus kultúrának

Az USA hasonlóan heterogén mint az EU: ott a belső államok vannak lemaradva a tengerparti államokhoz képest - tehát még Kalifornia mondjuk Norvégia szintjén van és New-York állam Angliához hasonló, Tennessee vagy Missouri csak azért érik el Spanyolország szintjét és nincsenek balkáni nívón, mert a már régóta zajló szabad tőke- és munkaerőáramlás kiegyenlítő hatású volt. Azonban a modell szerint, ha vannak leszakadó térségek, amelyek nem az értékteremtésben, hanem az elosztásért zajló veszekedésben járnak élen, az aláássa a demokráciát - ez teljesül is az USA esetében, amely nem tartozik a demokratikus államok élmezőnyébe és a vagyoni különbségek növekedése valóban a demokrácia hanyatlását hozta magával.

Japán és Dél-Korea mint high-tech "vadászó országok" demokratikusak kell, hogy legyenek: és ez teljesül is (elérték az USA és Olaszország szintjét), hiszen a parlamenti váltógazdaság ugyan kevésbé jellemző náluk, azonban a sajtó kiegyensúlyozottsága és a bíróságok pártatlansága is számít ebben többek között. Kínába azért nem lehet demokráciát bevezetni, mert a vagyoni egyenlőtlenségek meghaladják az USA szintjét, ráadásul úgy, hogy az átlagos életszínvonal jóval alacsonyabb (a gazdag nagyvárosok lakossága még ma is csak kisebbséget képvisel az országon belül).

Néhány ország kedvező helyzetben van, - de én nem irigyelném őket

Vannak ebben a "vadászatban" speciális szerepet betöltő országok, amelyek valamely kulcsfontosságú alapanyag birtokosai: ami régen a kovakő vagy a só volt az manapság az olaj, földgáz és bizonyos fémek. Az ezek lelőhelyeivel rendelkező országok mint Oroszország, Szaúd-Arábia vagy Irán megint speciális helyzetben vannak, egyetlen fő feladat náluk a katonás rend fenntartása, a demokrácia nem sok előnyt jelentene számukra (legalábbis amíg a nyersanyagforrásaik annyira sokat érnek a világpiacon).

Dél-Amerika ilyen szempontból átmeneti helyzetben van, mert vannak ugyan jelentős nyersanyagforrásaik, azonban nem olyan jelentősek és néha leértékelődnek, emiatt habár időnként erősen protekcionista, populista mozgalmak veszik át a terepet, de rendre meg is buknak. (Az egyetlen latin-amerikai ország, amely "tűz közelben van" Mexikó, az USA szomszédja.)

A nemzetközi politika manapság tehát annak függvénye, hogy egyes országok milyen szerepet tudnak betölteni a globális gazdaságban, ez a szerep mennyire speciális vagy mennyire "tűz közeli", a különféle politikai rendszerek pedig ennek a szerepnek rendelődnek alá. A demokráciánál nincs jobb rendszer, ha folyamatos fejlesztésekről van szó, mert biztosítja az információk gyors és hatékony áramlását. Ahol azonban már erőforrás-monopóliumot kell felügyelni, vagy pedig veszekedni a konc fölött (amelynek nagyságára az adott ország kevés hatással van), akkor már a demokrácia zavaró tényező lehet, bizonyos esetekben "erős kéz" politikája fog érvényesülni.

A "vadászatot" meg lehet tanulni

Sokaknak sikerült ez, Kelet-Ázsia a legjobb példa, de vehetjük Észak-Olaszországot vagy Dél-Németországot is, ahol kis- és közepes vállalatok képviselik a világszínvonalat számos termék esetében (nem csak autóipar vagy vegyipar létezik, amely az óriás konszernek vadászterülete). Kelet-Európában talán a pozsonyi, prágai vagy közép-magyarországi régiók tendálnak ebbe az irányba. régiónk nagy része (éppúgy mint Dél-Amerika) ezzel szemben jelenleg semmiféle komoly tanulási hajlandóságot nem mutat, inkább a marxistákat megszégyenítő harcot folytat a javak elosztása érdekében. Ez a fajta etika (vastag bőrre megfelelő gyomorra van hozzá szükség) teljesen eltér a polgári társadalmak normarendszerétől, azonban egyelőre legalábbis, működőképes.

Meddig képes az Orbán-rendszer a határokat kitolni?

A gazdaság fejlesztéséhez az Orbán-rendszer keveset tett hozzá, sokkal inkább az elosztási viszonyokba nyúlt bele. Az egyik első lépése egyes multicégek megadóztatása volt, az állam részére hasított le egy szeletet a koncból. Másik, hogy a munkabérek arányát növelni volt képes a tőkejövedelmekkel szemben: amiről mindenki tudta, hogy egy bizonyos szintig reális lépés, hiszen a nálunk levő külföldi cégek (az itteni bérviszonyokhoz alkalmazkodva, az itteni bérekre is ráígérve!) többlet profithoz jutottak más országokban levő leányvállalataikkal szemben. A minimálbérek mostani szintje (és a többi bér ezzel arányos növekedése) azonban a gyenge hatékonyságú magyar cégeket meggyengítheti vagy tönkre is teheti. Ezzel szemben jelenleg még két lépés segít: az adók csökkentése és az EU támogatások igénybe vétele.

Mivel a magyar vállalatok termelékenysége (egyelőre legalábbis) nem javult, ezért a rendszer korlátokba ütközik a továbbiakban: csak az EU támogatásokat lefölöző "haveri" cégek fognak tudni növekedni, állami vállalataink már kevésbé (máshol sem viszik a prímet a gyengébb hatékonyságuk miatt), a bérfeldolgozást végző nemzetközi (és magyar) cégek pozíciója viszont meggyengült, éppúgy mit a kisvállalatoké. Igen komoly technikai fejlesztések pedig nem nagyon látszanak. (Építőiparra, turizmusra, belső fogyasztás növekedésére pedig nem lehet építeni hosszabb távon.)

A sikerek átmenetiek lehetnek: a Kádár-rendszer is jól működött egészen a '70-es évek elejéig, azonban később már nem volt képes többé az alkalmazkodásra. Számos egyéb, egy ember nevéhez kötődő rendszerről lehetne még példákat felhozni: Peron, Castro vagy Chavez az osztozkodással foglalkozott leginkább, nem voltak képesek erős gazdasági alapokat megteremteni. Jelenleg nem látom ennek a jeleit az Orbán-rendszer esetében sem.

Végső soron igazuk van abban Orbánéknak abban, hogy a paleolit-globalizáció nem működőképes

A paleolit-logika, amely a Föld kizsákmányolásához vezet, hosszabb távon nem fenntartható. A humanizmus vagy a kereszténység értékrendszere elvben igazságosabb elosztást tehet lehetővé, azonban a közéletben sajnos a "keleti-vonal" éppúgy mint a nyugati populisták, őskőkori szintet képviselnek, és nem szolgálnak jó mintával arról, hogyan lehet ezekből az ördögi körökből kilépve, a bizalom és együttműködés kultúráját (amely nem azonos a konfliktusokat elmismásoló polkorrektséggel!) globális szinten általánossá tenni. Ez nem az a fajta konzervativizmus, amely segíthet rajtunk hosszabb távon.

Pszichológiai kutatások szerint a legtöbb döntésünk sokkal inkább érzelmi alapon születik mint racionális megfontolásból, és ez a parlamenti választások esetére is elmondható volt. Kultúránk sajátossága, hogy racionális lényeknek kell mutatnunk magunkat, ezért egyszerűen csak utólagos indokokat keresünk a döntéseinkre, ez esetben hogy hogy mért erre vagy arra a pártra szavaztunk, magyarán a tetteinket utólagosan racionalizáljuk vagy ideologizáljuk.

Engem kétszer találtak meg közvéleménykutatók, az első alkalommal egy hosszú kérdőívet kellett kitölteni és már kábé a tizedik kérdéssor után elfáradtam, mert olyasmikre kellett kapásból válaszolni, amin még igazából nem gondolkoztam. A másik eset idén március elején lehetett, amikor telefonon hívott fel egy számomra ismeretlen szervezet és a helyi politikusokról kérdezték a véleményemet, végső soron az érdekelte őket, hogy kire fogok szavazni. Utólag elgondolkodtam, hogy vajon jól tettem-e, hogy a valódi véleményemet mondtam. Úgy tűnik számomra, hogy a közvéleménykutatók pár tendenciát képesek legfeljebb feltárni, de olyan közegben, amelyre a gyanakvás légköre jellemző, gyakran mellélőhetnek lényeges dolgokban - igaz viszont, hogy a tapasztalatok birtokában valamennyire képesek is a felmérések ilyen jellegű torzításait kezelni.

Ha valamit nagyon nem értünk, akkor az alapvető motívumokig leginkább (ismerősökkel folytatott) hosszú beszélgetésekig jutunk el. A tipikus érzelmi reakciók ezzel együtt közismertek, - ezeket a húrokat pengette folyamatosan az egyébként is szimbolikus politizálásra hajlamos radikális jobboldali kormányzat.

Ha a polgárok racionálisan döntenének, akkor elég lenne visszaemlékezniük arra, hogy a "hét szűk esztendő" közel fele már a mostani Fidesz érában telt, sokak fizetése esett vissza vagy nem növekedett sok éven keresztül. (Egy alacsony bázishoz képest pedig mindig könnyű a látványos növekedés.) Racionális szavazás esetén (nem csak nálunk, hanem máshol is), nem a vidékiek fognak félni a migránsoktól, hanem a nagyvárosiak, ahol nagyobb számban jelennek meg és a londoni magyarok is leginkább Orbánra szavaznának olyan alapon, hogy a konkurenciájukat csökkenteni akarja.

Alapvető érzelmi szimpátiák, érzelmi beállítódások vezérelnek minket, és döntik el, hogy bizonyos pártra biztosan nem fogunk szavazni, de még a számunkra szimpatikusra sem fogunk akkor, ha nem tartjuk per pillanat lényegesen jobbnak a vele szemben álló pártnál vagy pártoknál. Alapvető értékrendszerek, ízlések ütközéséről van szó, emiatt van az, hogy a brexitet azok is támogatták, akik számára az EU tagság előnyösnek mondható - inkább hagyták magukat meggyőzni az ellenkezőjéről, hiszen a kilépéspártiak álmokat adtak el nekik. Akiknek különösebben nem érdekük a tagság (mint például a volt gyarmatokról érkező bevándorlók) ők nem ritkán a kilépés ellen szavaztak, mert nem voltak vevők ezekre a "brit birodalmi" álmokra.

A Fidesz kétfajta érzelemre épített, amely sokaknál afféle Maslow-piramis elv alapján elsöpörte a gazdasági racionalitást (ami persze nem zárja ki, hogy sokan nagyon is racionális érdekek mentén is szavaztak a kormánypártra):

Az egyik negatív, hogy zárjunk ki mindenkit, harcoljunk mindenki ellen, aki gazdasági vagy kulturális érdekeinket akár csak elméletileg, akár csak a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetheti.

A másik egy pozitív érzelem, a nemzet mint politikai közösség és kisebb közösségek rendszere, támpont ebben a zavaros világban, ahol megvalósulhat valamilyen mértékű összetartás, egységes kulturális közösségi élet.

Arról van szó, hogy a tudattalan folyamatokban nagyon jelentős szerepet játszanak az érzelmek és különféle sztereotípiák másokkal szemben. Mennél racionálisabb valaki és mennél szélesebb a látóköre, annál kevésbé fogják befolyásolni az egyszerű, primitív késztetések. Emiatt van az, hogy a kormánypropaganda kevésbé volt hatással a fiatalokra (akik az oktatás során a racionalitásukat fejlesztik jobban) és a magasabb végzettségűekre. A differenciáltabban gondolkodók többféle alternatíva mentén tudnak döntéseket hozni, számukra nem elfogadható kisebbik rosszként az, ha ellopják alóluk a fél országot.

Az idősebb generációk racionalitása viszont sok esetben kevésbé éles, nem annyira törekednek a pontosságra és érzelmesebbé is válnak, mivel az előmenetelüket a fiatalokkal ellentétben már nem annyira a kognitív készségeik mint a társadalmi kapcsolatrendszerük határozza meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy az ellenzéki szavazók döntésében nem játszottak volna szerepet érzelmek, csak azt, hogy ezek alapvetően mások voltak mint amit a kormánymédia sugallt, tehát ők eltérő értékrendszer mentén szavaztak.

A jelenség konkrét példákon keresztül érthető meg jobban. Én a biciklimet a nyergen a lehető legmagasabbra állítottam a nyújtott lábbal történő optimális erőkifejtés érdekében, ugyanezért járok váltós biciklivel. Mások számára viszont fontosabb, hogy ha megállnak, gyorsabban letegyék a lábukat, és a biciklizést tőlem eltérően nem tekintik tréningnek, leginkább csak kényelmi és biztonsági kérdésnek. Vannak akik alkatilag olyanok, hogy csak az alacsonyra állított nyereg a számukra megnyugtató és a gondolkodásuk hozzám képest nem annyira hatékonyságközpontú.

Másik példa. Az egyik ismerősöm Ica fiatal korában a férjével együtt a bankszektorban dolgozott, és nagyon jól ment nekik a szekér, sokat utaztak, szórták a pénzt. Alapvetően liberális értékeket vallottak. Amikor a válság beütött mindkettőjüket elküldték és nehezen találtak megfelelő állást, az életszínvonaluk is visszaesett. Közben a gyermekük nevelése lett a legfontosabb számukra. Életük második felében fokozatosan a fideszes értékrendszer híveivé váltak és rendszeresen járnak egy vallási közösségbe is... Számomra eléggé természetes, hogy a korral az ember beállítódása megváltozik, és teljesen érthető módon juthat el az egyik véglettől, a feltétlen liberalizmustól a másikig, a kissé túlságosan is paternalista és paranoiás beállítódáshoz.

Ennél is nyilvánvalóbb példa Gábor barátomé, aki (a Bödöcs-féle karikaturisztikus szavazópolgárhoz hasonlóan) valóban szenved a magánytól és a politika jó pótszert kínál a számára, az agresszív paranoid késztetéseinek a kiélésére. Mivel haragszik a világra legbelül, legalább igazolva láthatja ezt, hiszen a nemzeti média nap mint nap mutatja, hogy az egész világ gonosz (rajtunk kívül persze)... És lehetne folytatni a sort Jutka nénivel, az átlagszavazóval: a legmeggyőzőbb (legviktorabb?) jelöltre adja a voksát. Azért átlagos, mert akire ő szavaz, valszeg az fog nyerni...

A szavazópolgárok nagy része nem komplikálja túl nálunk sem és máshol sem: nem olvasnak pártprogramokat, hanem arra szavaznak, aki nekik tetszik, aki "a mi kutyánk kölke". Szimbolikus tettekkel megvehetőek: elég ha Trump beígéri nekik, hogy falat húz a határra vagy feltámasztja a hagyományos amerikai iparágakat. Ha ezek közül egyikre sem képes az sem is számít, mert a lényeg a szándék. Az elitellenesség dettó ugyanez a kategória: a politikus milyen bátor, megrángatja az oroszlán bajszát (de a tökére már nem merne lépni...) Manapság a politikában léteznek az őrült tábornokok, akik kiadják a lehetetlen feladatot a beosztottaknak és léteznek zseniális "köztisztek", akik képesek kihozni valami használhatót a nagy általános lózungokból (vagy azok ellenére).

Volt aki leírta már, hogy a mai politika mennyire felületes marketingtermék: igen, a szappanoperákat is sokan nézik, az is pótcselekvés... Az, hogy van bennük egy alapvető előítéletesség és rasszizmus az lehetne számunkra sajnálatos is, de van akit ez kimondottan jó érzéssel tölt el. Aki szeretné a világot fekete-fehérben látni, számára a demokrácia csak zavaró tényező... Nem tudom persze, mennyire jelentős az ilyen szavazópolgárok száma, mindenesetre képes lehet választásokat is eldönteni.

Másrészről viszont a baloldalnak alapvetően nincsen koherens világképe manapság: az információs társadalom, amiben sokan otthonosan mozognak egyáltalán nem koherens, hanem nagyon is fragmentált. Igazi lelkesítő baloldali célok nem is nagyon vannak. Vagy ha léteznek ilyen eredeti eszmék, azokat a dörzsölt politikusok partvonalra szorítják, nem engedik érvényesülni, látunk erre is példákat. Marad a mérsékelt, óvatoskodó baloldal, amely sok esetben csak statisztálni képes...

Léteznek persze baloldali paradicsomok északi országokban, ilyen például Vancouver, amely szinte tökéletes életfeltételeket nyújtó, liberális szellemiségű északi város, egyetlen hibája a "határátkelők" szerint, hogy érzelmileg nagyon is hideg. A legtöbb országban viszont ez a fajta hideg racionalitás egyáltalán nem természetes - és részben emiatt van sokfelé "jenki-ellenesség", emiatt van elitellenesség és meglepően hangozhat, de még antiszemitizmus is. A legtöbben igénylik a valódi közösség szellemiséget és a közösségi célokat, - ennek hiányában a baloldali pártok nem képesek tömegeket megmozgatni.

A fanatikusan radikális jobboldali pedig annyira érzelmi beállítódású, hogy racionális érvekkel nem meggyőzhető: át kell menjenek egy folyamaton, számukra az óhatatlanul bekövetkező csalódás lesz az egyetlen gyógyír. A primitívség, akár milyen ideológiai köntösben is jön, eleinte mindig teljesen okénak tűnhet. Aztán persze mindig kiderül, hogy mégsem oké.