A szellem embereinek, az "írástudóknak" az árulása (vagy inkább elkurvulása) nem mai jelenség, a függetlenségüket teljesen feladó, a hatalom szolgálatába beállt értelmiségi elitek felelőssége már a múlt század első felében is téma volt. Erről írt esszét Benda nyomán Babits 1928-ban, nyelvezete ugyan régies és költői, de az általa felvetett gondolatok sajnos mai is aktuálisak:

"Mit tegyen az írástudó, ha egyszer belátta az Ész megismerésének értéktelenségét és küzdelmének hatástalanságát? belátta az ösztönök mindenható voltát s az Igazság relativitását, melynek egyetlen mértéke a Haszon? ha belátta, hogy a világ egyetlen princípiuma a Harc, s egyetlen morálja az Erő? Hallgasson vagy hazudjon? Tegye magát, mintha hinne még a Ráció megbízhatóságában, s a régi írástudók abszolút igazságában, melyet szíve mélyén naivságnak tart? "

Habár Babits egyértelműen leteszi a garast az értelem világossága mellett, sok értelmiségi esetében félelem vagy puszta egzisztenciális okok indokolhatták a behódolást a hatalomnak. Ezzel együtt a fasizmus és kommunizmus lelkes támogatásához, például háborút éltető cikkek vagy Sztálint dicsőítő versek írásához már komoly önbecsapásra is szükség volt az illetők részéről.

A mai helyzet sem sokkal jobb, sőt némileg kisarkítva azt mondhatjuk, hogy kivonult a közösségi életből és eladta magát az értelmiségi emberek jó része. A folyamat nagyrészt már a 20.században lezajlott, habár akkor még a helyi kis közösségekben a papnak, a tanárnak és az orvosnak nagy tekintélye volt. Régebben még szép számmal voltak nagy hatású tanárok (vajon mennyien vannak még?), akik a munkájukat hivatásnak tekintették, vagy éppen a helyi kulturális életet szervező könyvtár igazgatók sem az anyagiakat tartották a legfontosabbnak.

Legalább kétféle árulásról lehet szó a mai Magyarországon, nem tudom, hogy melyik a rosszabb. Az egyik a bürokratáé, aki valójában nem hisz semmiben, csak cinikusan kiszolgálja a hatalmat és lefölözi a maga hasznát, a gerincesség látszatának a fenntartása nélkül. Emellett sokan vannak persze olyanok is, akik belemennek a játékba és passzívan elfogadják a nekik nem tetsző helyzeteket, mert nem ismerik a módját az érdekeikért való kiállásnak (nincs is ennek komoly hagyománya náluk). Az esetükben a kérdés úgy merül fel, hogy mért pont ő szóljon a visszásságokról - ez egy klasszikus pszichológiai csapdahelyzet.

Egy másik fajta inkább már az elit körébe tartozó értelmiségi mentalitását jellemzi, hogy gyakran a hatalom megszállottjaivá válnak, ami köztudottan hajlamosít arra, hogy az ember magyarán szólva elveszítse az eszét. Bogár László, Schmidt Mária, Bayer Zsolt alighanem még nem is a legrosszabbak azok közül, akik ezen a folyamaton már végigmentek. Ők a közéletünk megmondóembereiként az értelmiségi mentalitásnak már nem annyira helyes példái mint amennyire a paródiái. Sajnos attól lehet tartani, hogy egy hosszabb elsötétülési folyamatnak még csak a közepén vagyunk, nem is a végén.

Kövér László már nagyon régóta benne van a politika sodrásában és ez meg is látszik rajta, például amikor olyasmit mond, hogy a gender szak a náci eugenetikához hasonló ideológia. Egyrészt az eu- latin szó jelentése "igazi", "jó", ilyen értelemben a NER kemény magja az, amely tudja, hogy mi az igazi, mi a helyes viselkedés a nemek esetén és hogyan kell élnie egy nőnek vagy egy férfinak. Ezt a kormány saját maga szeretné meghatározni és az állampolgárokat ilyen irányba oritentálni, minden más irányú gondolat üldözendő eretnekség. A NER politikája az, ami valójában ideológia nem pedig olyan dolgok, amit a tudomány bevett módszereivel tanulmányoznak. Ezzel együtt a "társadalmi nem" tanulmányozásában nincs semmi különleges, csupán egy kis terület a sok közül. Sajnos azonban a kormány manapság párbeszédet egyáltalán nem folytat, csupán kinyilatkoztat.

A múlt század végének liberalizmusa ha nem is a fő felelőse, de valamennyire mégis benne van a mai helyzetben. Érdemi választási lehetőség nem létezett számunkra '90-es években, mert az EU-hoz való csatlakozás többé-kevésbé a liberális alapelvek alkalmazását kívánta meg. (Az volt a helyzet mint a mai Szerbiában, ahol egy legatyásodott ország próbálja eljátszani a jó fiú szerepét, az oroszlánkörmeit csak akkor mutatja majd ki, ha már "birtokon belül" lesz.) Az akkori értelmiségi elit egy része túlságosan elhitte a liberalizmus sablonjait, némileg körültekintőbb módon és több józan ésszel az átmenet kevésbé fájdalmas lehetett volna (a csehek vagy szlovákok esetét alapul véve).

A szocialisták alapvető tévedését fejezi ki az a félmondat, hogy "aa múltat végképp eltörölni.." hiszen egy nép múltját nem lehet eltörölni és nem is kell, inkább tudni kell a pozitívumokra építeni. Ez végül is a gyurcsányista politika egyik alapvető tévedése, amely visszaütött, mert lehetetlenné tette az igazi építkezést. E tekintetben az orbáni politika talán egy fokkal jobbnak mondható és középtávon egyértelműen sikeresebb is (bár sajnos tudatosan épít a különféle félelmekre is).

Mindezek manapság homályos általánosításnak hangozhatnak, azonban a '90-es évek közbeszéde bővelkedett ilyesmiben, emellett pedig egyenesen került minden kényes témát. Jórészt ennek a levét isszuk manapság, az értelmiségi elitek hitelességének több évtizedes erodálódását. Az akkori közbeszédben Csurka vagy Csoóri nem volt eléggé szalonképes, egyfajta karanténba kerültek, holott a problémafelvetéseik a nemzeti hagyomány témakörében időszerűek és helytállóak is voltak, csupán a tárgyalásmódra rányomta a bélyegét, hogy a szépírói munkásságukból kifolyólag a helyzetet túlságosan is kiélezve, eldramatizálva kezelték. Az akkori egyik általános viszonyulás Csurkához az volt, hogy "Igaza van, de ilyesmit nem szabad kimondani." Ez komoly hiba volt akkoriban az értelmiség részéről, mert éppen hogy a részigazságairól kellett volna tudni beszélgetni.

Élt a múlt század közepén egy Bibó István, akinek a stílusa, a tárgyalásmódja jogosan etalonnak volt tekinthető, ugyanis az igazi értelmiségi mindig mérlegel és hideg fejjel törekszik szabatos, pontos megállapításokra. Sajnos ennek a fajta hagyománynak nem akadt később igazi örököse, folytatója a közéletünkben. A nagy elfogadottságnak örvendő, egyesítő típusú személyiségek helyett sokkal inkább a helyzetet folytonosan élező megosztók vannak, ezért a politikai inga kilengései erősebbek is nálunk mint a régiónkban máshol, a folyamat jelenleg a liberalizmus felől a fasizmus irányába mutat.

A jelenlegi politikai jobboldal egy harcias zárt társaság, ahol megy a verseny, hogy ki tud merészebbet és nagyobb képtelenségeket mondani. A komoly szellemi teljesítmények hosszú évek fáradságos munkájával érhetőek el, harciaskodni viszont sokkal könnyebb. Annak idején nagyon tartottak az IMF-től és nagyon óvatosan kezelték, azonban az egyre merészebb lépések ellenére a "háttérhatalom" csak nem csapott le, ezért egyre merészebbekké váltak. Az összeesküvés elméletek egyébként úgy működnek, mint egy negatív jellegű vallásosság, ahol egy elképzelt "felsőbb hatalom" provokációja történik folyamatosan, mintha sokaknak ez okozna valamiféle perverz örömet...

Vannak persze a hatalmon belül mérsékeltebbnek mondható személyiségek, akik képesek a kormány munkájának burkolt kritikájára a nyilvánosság előtt: ide tartozik Varga Mihály és Áder János. Gulyás Gergely is békésebb hangnemet üt meg, ő azonban a kormány által okozott feszültségeket (amelyek manapság leginkább az értelmiségnek fájnak) láthatóan elkenni, bagatellizálni igyekszik.

Jelenleg több olyan tendencia létezik, amely valóban az orbánizmusnak nevezhető harcias mentalitás malmára hajtja a vizet és mintha igazolná az ideológia helyességét. Egyrészt a harciasság sajnos felerősödőben van a világ jó részén, az országok közötti veszekedések és a fenyegetések válhatnak az új normává. Másrészt a normális módon működő magyar vállalkozások nem nagyon fejlődnek (kevés, megdrágult munkaerő valamint szakértelem hiányában a hagyományos nagyipari szegmensekben legfeljebb csak bedolgozói szinten tudnak versenyképesek lenni), viszont különféle ügyeskedésekkel komoly haszonra lehet szert tenni, a bankoktól kezdve az építőiparig bezárólag. Harmadrészt nagyon sok a pénz a gazdaságban, ami a kormánynak is köszönhető és hajtja (még) a gazdaságot. Végül pedig a médiumok tendeciózus kezelésével a kormány mindig olyan képet ad a világról, amely őt igazolja.

Az összkép igencsak elszomorító, de a helyzet azért nem mondható drámainak, mert nálunk a szélsőséges megnyilvánulások általában nem találtak táptalajra. Akár a boszorkányüldözést, akár a fasizmust vagy a kommunizmust is vesszük alapul, egyik sem érte el azokat a dimenziókat mint más országokban, emellett pedig a szélsőségek nálunk pár év alatt mind kifulladtak, nem találtak komoly tömegtámogatást.

Nálunk most még az államilag biztosított "normalitás" illúziója a fő sláger, tehát az állam képes mindent tökéletesen leszabályozni és biztosítani (egy buszmegállót vagy járdát sem lehet az engedélye nélkül építeni), a "normális" polgári lét boldogsága csak idő kérdése, a szabályszerű viselkedéshez pedig csak az kell, hogy mindent jól leszabályozzunk és be is tartassuk. Értelmiségi ember nyugodt lelkiismerettel nem adja a nevét egy ilyen politikához, de még egyszerű józan ésszel is belátható, hogy ez a megközelítés nem igazán működőképes.

Ezzel összefügg, hogy az állam a társadalmi igazságosság elvét gyakran figyelmen kívül hagyva az ő szemszögéből hasznosnak ítélt csoport szintű érdekek alapján végez jogi szabályozást. Ebből olykor fából-vaskarika helyzetek is létrejöhetnek, hiszen az európai jogrendszer mindig az egyén megítélésével foglalkozik, nem pedig a csoportéval. A fegyver azért is kétélű, mert a különféle csoportok képesek megszervezni magukat a kormány nyomásának ellenében is az érdekeik védelmére.

Az igazi értelmiségi mentalitásról azt lehetne mondani, hogy manapság sajnos kiveszőben van: értve ezalatt a tájékozott és önállóan gondolkodó, véleményét szabatosan kifejteni képes állampolgárt, aki a helyi közéletben nem feltétlenül megmondóember akar lenni, hanem egyfajta derűs és nyitott mentalitásra mutat példát.

(kép forrása: Wikivoyage Amsterdam)

A szerencse fiai és lányai

Hogyan lehetséges, hogy Nyugat-Európában annyival jobban élnek az emberek? Az okok egy része eléggé közismertnek mondható, más része viszont még a történészek közül is csak keveseknek az, ezen kívül az egyes tényezők súlyának megítélése sem egyértelmű.

Ha megnézzük Európa IQ térképét (például itt, bár az egyes térképek kissé eltérnek), akkor azt látjuk, hogy nincs semmilyen különbség Nyugat- és Közép-Kelet Európa között, sőt a mindennapos tapasztalat is bizonyítja, hogy nálunk is van nagyon tehetséges ember, kultúránk is legalább annyira gazdag. Mért van az ennek ellenére, hogy a megélhetés mégis sokkal nehezebben megy, az átlagéletkor alacsonyabb, a szolgáltatások gyengébb minőségűek és a boldogságfelmérések is rosszabb eredményeket hoznak ki keleten, főként az észak-nyugati országokkal való összehasonlításban.

Ennek egyik fő oka, hogy nekik geográfiailag többszörösen is malacuk van.

Víz, víz és megint csak víz

A Golf-áramlat nagy ajándék kontinensünk számára, kiegyenlítetté teszi az éghajlatunkat, amely a mezőgazdasági termelés számára a világon az egyik legkedvezőbbnek mondható. A Földön nagyon kevés olyan régió van, ahol az éghajlat végig kiegyenlített maradt és hosszan tartó szárazságok nem okozták egész civilizációk hanyatlását.

Nyugat-Európa éghajlata öntözés nélkül is komoly volumenű mezőgazdasági termelést tesz lehetővé, ezért a kérdés inkább az, hogy a mezőgazdasági művelés miért viszonylag későn jött létre az egyiptomi és a mediterrán kultúrákhoz képest? Az egyik ok talán az lehet a mostanában divatos Harari egyik elméletére hivatkozva, hogy a mezőgazdasági termelés a vadászó-gyűjtögető életformához képest (mint például az észak-amerikai indiánoké) nem növelte az életszínvonalat, hanem eleinte csökkentette, még a táplálkozásunkat is egyoldalúbbá tette. A mezőgazdaság legfőbb előnyét inkább az adja, hogy sokkal több embert tud eltartani egy adott területen, nagyobb és erősebb civilizációk jöhettek létre.

A bővizű folyók és a tengerek biztosították az áruszállítás legolcsóbb módját, ráadásul a fák is általában gyorsabban nőnek mint más kontinensen (vagy a mediterrán régióban), a hajók építése után a kivágott erdőségek hamarabb regenerálódnak.

"Nem ma kezdték"

Nyugat-európai mai magországai (illetve ezek elődei) évszázadokkal hamarabb jöttek létre mint a keletiek, ami szintén egy fejlődésbeli előnyt biztosít számukra. Ha létezik egyfajta fejlődés akármilyen lassú is, az mindig sok egymást követő nemzedék egymásra épülő munkája alapján lesz látható. Emiatt aligha elvárható, hogy például egy kínai vagy orosz tartományban, ahol pár évtizede még csak vegetáló parasztgazdaságok léteztek, a mai emberek ugyanolyan nívón éljenek (és hasonló felfogással) mint a régóta iparosodott britek vagy hollandok. Nyugat-Európa sok szempontból a fejlődés élvonalában áll ma is (bár a radikális konzervatívok szerint ez zsákutca), ezért meg merem kockáztatni, hogy a népességszaporulat csökkenése is egyfajta válasznak tekinthető az emberiség által okozott ökológiai problémákra, ezáltal a jövő egyik fontos trendje lehet - habár tagadhatatlanul erős migrációs szívó hatást vált ki.

Verseny

A tagolt tengerpart, folyók és hegyek között több kultúra tudott kifejlődni, amelyek versengtek egymással, a verseny egy olyan hajtóerő volt a kontinensen, amely a hasonlóan kedvező adottságú Kelet-Kínában nem létezett. Az egyes népek, nemzetek területe hosszú évszázadok alatt a természetes határok következtében eléggé stabil maradt, ami Európa keleti feléről sajnos kevésbé mondható el. Mindegyik ország erősségei mások a szomszédaihoz képest, a munkamegosztás kifinomult és specializált lehet, mindegyik ország egy kissé eltérő úton jár mind a mai napig.

A középkori várak rendszere komoly mértékű előnyt biztosított abban a korban a védelem számára a támadókkal szemben, ami szintén stabilizáló hatással járt.

Keleti védőbástyák

A keleti államok általában később jöttek létre, emiatt is a fejlődésük megkésettebb. A különféle ázsiai katonaállamok (mongolok, oszmán törökök) csapásait is a Kelet fogta fel, emiatt erre mifelénk az identitásunk megőrzése általában fontosabb volt mint a gazdasági vagy a társadalmi fejlődés. Ez egy adottság, amit el kell fogadni, de azt is vegyük figyelembe, hogy tőlünk keletre és délre sokan még rosszabbul jártak, nem beszélve az ázsiai despotizmusokról. A hála nem történelmi kategória ugyan, de például a műveltebb osztrákoknak van némi lelkiismeret furdalása amiatt, hogy a Habsburgok még ki is használták a meggyengült keleti szomszédjuk gyengeségét. A különféle traumák errefelé erősebbek mint tőlünk nyugatra, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetnének közös munkával feldolgozhatóak és a múltunk ilyen értelemben ne lenne lezárható.

Gyarmatok?

Van olyan elmélet, hogy a gyarmatosítás segítette elő igazán az eredeti tőkefelhalmozást és teremtette meg az ipari forradalom feltételeit. Biztosan lendített Nyugat-Európán valamit, de ha figyelembe vesszük, hogy a spanyolok és portugálok milyen gyorsan elszegényedtek és a nem gyarmattartó országok mint a svédek és finnek hova jutottak el, akkor ez mégsem lehet döntő tényező. A gyarmatbirodalom elvesztése annak idején hatalmas zuhanást okozott a britek számára is és lekörözték őket olyanok mint a németek, akik nem a gyarmatokból éltek.

Ásványkincsek

Az ásványkincsek szerepe jelentősebbnek tűnik, hiszen az északi országok nagy része mint a svédek, franciák, angolok és németek az ipari forradalom kezdetén igen jelentős szén- vagy vasérc bányákkal rendelkeztek, amely Dél-Európáról nem volt elmondható. Az is fontos lehetett, amíg Kínában zuhatagok miatt nem lehetett a szenet a folyókon hosszabb távra szállítani, Angliában viszont nem volt ilyen jellegű probléma. Az idő előrehaladtával azonban csökkent az ásványkincsek jelentősége és ma már a fő energiahordozóban, az olajban gazdag országok mint például Oroszország vagy Szaúd-Arábia társadalmi és gazdasági értelemben egyaránt kevésbé fejlettnek mondhatóak mint ezekkel nem rendelkező európai országok, például Hollandia vagy Finnország.

Centrum a kultúrák találkozási pontjánál

A legtöbb eszme és új gondolat viszonylag kis területen, kultúrák találkozási pontján jött létre több évszázadon keresztül, London-Amszterdam-Párizs háromszögében. Ez a terület mentes volt a bigott, dogmatikus vallásosságtól, erőssége a racionális gondolkodás és az árukkal együtt az eszmék cseréje is, az intenzív kommunikáció. Ma is jellemzően néhány nagy centrumban összpontosul a tudás és a csúcstechnológia, ez a fajta koncentráció az önszerveződő hálózatok általános sajátossága (a kutatások és a fejlesztések ezáltal jobban mennek, az egymás mellett dolgozó teamek serkentik egymást a nagyobb teljesítményre). Ezért modellszámítások szerint a mai termelő központok még erősebbek lesznek, a leszakadt régiók értékteremtése még inkább elmaradhat - ami nem feltétlenül annyira tragikus, amennyiben a ritkán lakott régiókban a hagyományőrzés, természetvédelem és a turizmus fog fő szerepet játszani. Ahol a fizetések jóval magasabbak mint nálunk, annak egyszerűen az a fő oka, hogy a "legtöbb pénzt termelő" nagy gazdasági centrumokhoz nálunk közelebb vannak.

A két szuperhatalom és rakéták árnyéka

A 20.században a két nagy háború meggyőződésem szerint (még ha sokan nem is értenek ezzel egyet) a relatív túlnépesedettség érzete miatt tört ki éppúgy, mint oly sok azt megelőző háború, mindenesetre visszavetette a kontinens fejlődését. A múlt század harmincas éveiben mindenki arra fogadott, hogy a demokráciának vége és vagy a bolsevizmus vagy a nácizmus lesz a befutó, ez azonban szerencsére mégsem következett be. Igaz viszont, hogy a keleti területek megint áldozatul estek egy fejletlenebb, félázsiai jellegű kormányzati és gazdasági rendszernek, amely évtizedekre visszavetett minket. A két nagyhatalom versengése mégis inkább jót tett nekünk mint rosszat, hiszen az atomrakétákat senki nem merte bevetni, viszont elrettentő hatásúak voltak a hagyományos fegyverek használatával szemben is. Nagyon veszélyes játék volt ez, de végül több évtizedes békét hozott a kontinensünkön, emellett a gazdasági és politikai integráció irányába hatva elősegítette a Közös Piac majd az Európai Unió létrejöttét nyugaton.

Hogyan lehetséges, hogy a "nyugat alkonya" mégsem következett be?

Európát már többször is leírták különféle gondolkodók, és bár veszített súlyából az USA-hoz, Ázsiához és a feltörekvőkhöz képest is, még mindig nagyon fontos tényező gazdasági és kulturális értelemben egyaránt. Például a skandináv modell halálát is megjósolták már a '90-es évek elején, mégis él és virágzik. A titok abban áll, hogy a különféle országok jól ötvözik az eltérő elveket, például a skandinávok a kapitalizmust szocialista elvekkel vegyítik, a dánokra (a világ egyik legboldogabb országára) jellemző ezek mellett még a patriotizmus, egészséges mértékű nacionalizmus. Bizonyos mértékű liberalizmus mellett némi központi irányítás, regionális autonómiák és a hagyományokra építés, a saját erősségek kihasználása mind ötvöződik a sikeres országok gyakorlatában, nincs sehol egy vezér ideológia, amely eluralná az egész társadalmat. A politikusok folyton váltják egymást a hatalomban újabb és újabb ötletekkel, kivéve az olyan zárvány országokban mint például Belorusz, amely habár egy ideig viszonylag sikeres volt, egy jó ideje már egyértelműen a lesajnált kategóriába tartozik.

Kiegyensúlyozottság

Jelenleg azt lehet mondani, hogy feltörekvő országok problémái (Kínát, Brazíliát is beleértve) általában súlyosabbak mint Európa jelentős részéé. Kontinensünkön a magországok és általában véve a központi régiók kifejezetten jól állnak gazdaságilag, Európa pereme az, ami eltérően működik és jóval problémásabb is a Balkánt, Oroszországot és Nagy-Britanniát is beleértve.

Azokon a területeken, ahol a protestáns etika valamilyen mértékben érezteti a hatását, az emberek értenek a hosszabb távú pénzügyi tervezéshez és jóval takarékosabbak is mint máshol. A németeket például azért szokták kritizálni sokan, mert a fogyasztásuk nem elég magas az általuk megtermelt értékekhez képest. A németeknél és még néhány országban az emberek többségének a viszonya a pénzhez ma már teljesen más, egészségesebbnek mondható mint a perifériákon.

A nyugati életfilozófia lényege, hogy mindenkinek jut elég

A nagy találmány, gondolati forradalom az volt, hogy az emberek többsége tőlünk nyugatra lassanként képes volt azt elhinni, hogy léteznek pozitív összegű játszmák (amiben mindenki nyer valamennyit, ha nem is egyenlő mértékben) és végső soron mindenkinek jut elég. A szűkösségtudatot és irigységet lassanként felváltotta az általános bizalom kultúrája, amely egy teljesen másfajta légkör mint ami keleten jellemző, mivel errefelé sokan közülünk csak a saját klánhoz tartozókban bíznak meg. Nyugaton végső soron érvényesül Jézus tanítása, hogy "Szeresd ellenségedet", amelynek egyik értelmezése, hogy a tőlünk eltérő, potenciális ellenségnek tekintett csoportokba tartozó emberekkel is lehetséges a normális és magas szintű együttműködés.

Félrevezető ugyanis az a szabály, hogy mindenki csak 100-150 közötti ismerőst tud elhelyezni a saját mentális térképén, ezt sokan hibásan értelmezik, hiszen a modern társadalmakban már a lakóhelyünktől távoli csoportba tartozó emberek is beletartozhatnak, nem csak a klántagok mint a hagyományos közösségekben. Sőt kimutatható hogy a társadalom igazi kohézióját éppen ezek a viszonylag gyenge, nem rokoni szálakkal jellemezhető kapcsolatok jelentik. Enélkül csak általános bizalmatlanság van és kasztosodás.

Az érem másik oldala az, hogy Nyugaton a rendőrség és az egyes közösségek saját maguk is megfelelően kemény szankciókat alkalmaznak azokkal szemben, akik a bizalom kultúrájával visszaélnek - a társadalom peremére szorulni pedig általában nem nagyon éri meg.

Ettől függetlenül Nyugaton is ugyanannyi probléma van mint Keleten, csak ezek a problémák részben mások, például a megfelelő társadalmi státuszt biztosító gazdagság szintje más lehet. Emellett pedig az emberi létezés alapproblémái a világ minden részén ugyanazok, gazdag és szegény országokban egyaránt.

Összefoglalóan:

Európa nyugati része többszörösen szerencsés volt a világ más régióival szemben, ami a mai jólétük egyik fő oka.

Keleten sokan a helyzetet a történelmileg igazságtalan volta felől nézik és szeretnének bosszút állni, lehúzva a Nyugatot a "kevésbé kifinomult", vagy inkább primitívnek mondható szintjükre. Az igazi megoldást Kelet számára azonban nem ez hozná el, hanem az a fajta gondolati váltás, ha elhisszük, hogy végső soron mindenkinek jut elég, ami az általános bizalom légkörének alapja.

Ezzel együtt a távolság manapság már Nyugat és Kelet között csökkenőben van, ma már inkább az Észak és Dél közötti különbségek valamint az egyes centrumok és perifériák, voltaképpen a nagyvárosok és falvak életmódja közötti távolság az, ami egyre nagyobb jelentőségűvé válik.

Meglepőnek tűnhet, de a harcias országok listáját manapság nem az USA vezeti, ha a hadi kiadások GDP-hez viszonyított arányát vesszük figyelembe. Habár náluk ez az átlagot meghaladó 3% fölötti szintű, a világ legnagyobb gazdasága ha nem is abszolút értékben, de viszonylagosan még ennél is többet költött hadi célokra az 1950-es évektől egészen 1990-ig. A hadi költekezés rendre a konzervatív elnökök (Reagan, a két Bush és most Trump) alatt növekedett jelentősen, a demokraták idejében csökkent. Ez nem meglepő, hiszen a kemény vonalas megoldások és az erőkultusz a hagyományos eszközökben gondolkodó, konzervatív logikához állnak sokkal közelebb az USA esetében és általában a világ legnagyobb részén.

Azonban minden esetben azt tapasztalhatjuk, hogy az erőteljes háborús költekezés megnövelte a költségvetési hiányt és az amerikai gazdaságot a recesszió irányába vitte. Az idősebb Bush öböl háborúja alatt az amerikai gazdaság visszaesett, emiatt a választáson Clinton győzött, az ifjabb Bush esetében pedig közismert, hogy a terrorizmus elleni totális hadviselés mennyire elterelte a figyelmet az amerikai bankrendszer belső gazdasági machinációiról, komoly recessziót okozva a világ legtöbb országában. Obama a hadi kiadásokat folyamatosan csökkentette, azonban Trump kormányzása alatt ismét növekvő tendencia látható... könnyen lehet, hogy egy újabb gazdasági válság felé sodródunk.

Az USA által közvetve okozott károkról, katonai és polgári áldozatokról és az anyagi pusztításról akkor még nem is volt szó, és nem is szeretnék most ezzel foglalkozni, mert nem tudom megítélni, hogy a "világ csendőrének" beavatkozásai mennyiben voltak hasznosak és hol okoztak inkább károkat. Maradjunk most annyiban, hogy a beavatkozások enyhén szólva nem hozták meg a célzott eredményeket sem Vietnam, sem Afganisztán sem Irak esetében.

Amíg az USA elsősorban tengeri nagyhatalom és legnagyobb erőssége a katonai támaszpontok rendszere beleértve az ezeken koncentrált haditechnikát, Oroszország egy tipikus szárazföldi nagyhatalom. Putyinnak lehetősége volt és élt is vele, hogy ismét felfuttassa az oroszok hagyományos erősségét a hadiipart, pár éve a katonai kiadások a GDP 5%-át is meghaladták. A kaukázusi beavatkozásokat alighanem sikernek könyvelik el, azonban a Krím és Kelet-Ukrajna elszakítása már ellenreakciókat váltott ki és egy szíriai diktátor hatalomban tartásának is óriási ára volt minden tekintetben, amellett, hogy az oroszok számára lehetett a dolognak stratégiai jelentősége is. Azonban az jól látható, hogy az orosz gazdaság jó pár éve már gazdaságilag hanyatló pályán van (abszolút értékben is, de dollárban nézve még inkább), mert a hadi költekezést túlnyomták és mert a beavatkozások miatti tiltakozásul szankciókat vezettek be ellenük.

A helyzet ugyan nem olyan súlyos mint a '80-as évek végén, amikor a rendszerük szétesését gyorsította meg a hadi kiadások őrült magas aránya, de egyértelműen látszik, hogy a politikailag népszerű területszerzések és az ismét elért nagyhatalmi státusz mellett a gazdaság problémáival nem foglalkoztak érdemben (mint például a nyersanyagok és alacsony feldolgozottságú termékek nagy aránya), ami most erősen visszaüt. Oroszország ezt belátva nagyot vágott a hadi kiadásain, ami mögött persze egy olyan logika is meghúzódik, hogy egy digitalizált világban egy jól képzett hacker hadsereg a rendszerekre ráeresztett vírusaival és dezinformációival sokkal nagyobb kárt és zűrzavart képes okozni mint a legmodernebb haditechnika.

Általában azok az országok járnak jól, ahol a hadi kiadások a világátlagnál alacsonyabbak a GDP-hez képest mint Németország és Japán esetében, vagy ide sorolható legutóbbi időkig Kína, ők az ipar és a technológia fejlesztésben előbbre tartanak mint régiós szomszédaik. Mindez cáfolja az olyan feltevéseket, hogy a modern vívmányaink jelentős része a haditechnika fejlesztéséhez köthető. (Szerintem a versengés különféle formái általánosságban pozitív hatással vannak a technika fejlesztésére és a haditechnikában is komoly verseny van, habár egy Elon Musk a példa arra, hogy olykor lehetséges még civilként is csúcstechnológia kifejlesztése és gyakorlati hasznosítása.)

A fejlett technológiájú Dél-Korea sokat költ ugyan a hadsereg fejlesztésére, azonban az ő esetükben ennek oka a polgárait háborús fanatizmus légkörében tartó északi szomszéd. Hasonló oka van annak is, hogy a lengyelek megnövelték a hadi kiadásaikat: náluk az "ősellenség" oroszok terjeszkedése felidézhette azokat az emlékeket, hogy az utóbbi évszázadok nagyobb részében megszállva tartották Varsót, - mi ennél egy fokkal jobban jártunk, hiszen nálunk csak "ideiglenesen állomásoztak" a cári vagy kommunista csapatok.

A hadikiadások aránya jóval átlag feletti volt egy időben a gazdaságilag nemrég csődbe ment Görögországban és még ma is egy jelentős költségvetési tétel (amellett, hogy Ciprus támogatására is sokat költenek). A törököknél pedig Erdogan most kezdi megtapasztalni ugyanazt, amit más keménykedő vezetők is átéltek: a túlzásba vitt harciasság hatására az általános üzleti bizalom megrendül, ami egy öngerjesztő folyamatként legyengíti az árfolyamot és menekülni kezd a tőke. Egyébként a gazdasági lehetőségeikhez képest legnagyobb és legköltségesebb hadseregeket fenntartó országok többnyire egy térségre koncentrálódnak: Szaúd-Arábia, Izrael, Törökország mind vallásilag és etnikailag szabdalt területek közelében vannak Nyugat-Ázsiában, amely alighanem korunk legnagyobb háborús tűzfészke. Azonban egyéb tűzfészkek is léteznek és egy átfogó felmérés szerint a háborúk jelenleg a globál GDP több mint 12%-át emésztik fel évente.

Magyarország esetében a hadsereg és a haditechnika szintje inkább gyengének mint erősnek volt mondható még a lehetőségeinkhez képest is, nálunk a harciasság más módon jelenik meg. A konzervatív kormány fokozatos jobbra tolódása nem meglepő módon a kemény megoldások erőteljesebb alkalmazásával járt, ami ma már olyan szintre jutott, hogy nálunk nem annyira kormányról mint inkább vezérkarról beszélhetünk. Egy katonásan működő testületről van szó, ahol a szerepeket pontosan kiosztották és a vezetők pár kivételtől eltekintve csak egyszerű parancsvégrehajtók. Különösebben kifinomult gondolkodásra az ő esetükben nincs szükség, egy ilyen rendszerben és a kreativitás főként abban nyilvánul meg, hogyan nyúlhatunk le EU-s pénzeket és hogyan üthetünk egyet az ellenségen - beleértve ebbe mindazokat, akik nem úgy gondolkodnak mint a mi saját törzsünk.

A magyarok keleti eredetének mítosza a különféle harciasnak népekkel való rokonság feltételezésével leginkább egy sajátos politikai eszköz. (Amikor nincs nincs politikai vetülete, olyan esetben persze egy szép hobbi lehet a lovaglás éppúgy mint az íjászat vagy bármiféle ősi hagyományápolás.) Őseink arról váltak hírhedtté, hogy fosztogatták az EU elődjét (a frankokat, bajorokat és más európai népeket), amíg meg nem tapasztalták a nehézlovasság fölényét Lech mezején. Később akár Nagy Lajos, akár Kinizsi Pál már éppen ezzel a fajta nehézlovassággal tudott nagy győzelmeket aratni az ellenség fölött... talán emiatt sem szabad túlságosan a múltba ragadni. Egyébként pedig szép dolog a nosztalgiázás és hagyományápolás, de akit érdekel az eddig is megtalálta, és eddig sem fenyegette az égadta világon semmi a hagyományos magyar kultúrát.

A különféle szövegeknél mindig sokkal hitelesebb a személyes példamutatás. Így például a fociakadémiákban nevelkedő fiatalok különféle próbákon keresztül be tudnák mutatni, hogy megvan a honfoglaló őseinkhez mérhető edzettségük és kitartó szívósságuk, ez esetben tényleg lenne valami eredménye a hagyományt bemutató folklórműsoroknak... Egyelőre azonban a szavak és a valóság (jelen esetben a fiataljaink edzettségi szintje) között szakadéknyi távolság van.

Aki a harchoz ért és a küzdelemhez, az aligha fog ugyanúgy érteni az építkezéshez. Orbánék harcias színjátéka eltereli a figyelmet a gazdaság alapvető, mélyebb, több évtizedes problémáiról, ami ugyanúgy félreviszi az országot mint más országok harcias vezetői is tették.

Félrecsúszott lényeglátók

A baloldal jelentős része képtelen arra, hogy tisztázza a viszonyát a marxizmushoz (illetve a marxista szellemiséghez) és képes legyen túllépni rajta, megtartva az ideológiából azt, ami valóban hasznos lehet a számunkra. A legtöbb baloldali és mérsékelt jobboldali képtelen ezt a helyzetet machiavellista módon kezelni, hogy az ellenségem ellensége csakis a barátom lehet, nem fogjuk tudni elfogadni, hogy a kommunizmus szellemiségét kieresszük a palackból. Lejárt szavatosságú gondolatokkal jönnek sokan szélsőbalról (is), mindenekelőtt a "Tőke" mint olyan szemükben a vörös posztó, nekem pedig nem tehetek róla, az a vörös posztó, ha valaki differenciálásra nem képes, csak indulatosan dobálódzik ezzel a szóval, amely számára a gonosz megtestesítője. (Mások számára a "liberális", a "multi" vagy a "multikulti" lehet a gonosz maga - amely ugyanilyen hiba.) Ezek a gondolkodók (jogos őket annak nevezni, hiszen valós gondolati ösvényeken járnak, csak kissé eltévesztették az irányt) mint például Kabai, Böröcz, TGM ugyanúgy szidják a "nyugati globáltőkét" mint a NER prominensei, ezáltal ők sokkal inkább Orbán szövetségesei mint gondolják, voltaképpen egy platformon állnak velük.

Marx és Hitler között nincs nagy különbség

Valójában Marx is kiadhatta volna fő művét "Mein Kampf" - Harcom címmel, a Kommunista Kiáltvány eléggé hasonló szellemiségű is, és Hitler is írhatta volna a "Tőkét", például "Mein Kapital" címmel. A két szélsőséges ideológia közötti az a fő különbség, hogy a marxizmus kudarca teljesen egyértelmű - ezt csak a marxisták nem hajlandóak belátni,- egyszerűen a saját dugájába dőlt a rendszer (megpróbálom bemutatni ennek néhány fő okát kissé leegyszerűsítve). Ezzel szemben léteznek olyan cikkek és videók a neten, hogy mi lett volna, ha Hitler megnyeri a világháborút, ami ugyan eléggé nehezen elképzelhető, de mégsem teljes mértékben. Mivel Hitler rendszerét erőszakkal döntötték meg, ezért nem vált világossá az, hogy hosszabb távon mégsem lett volna versenyképes a demokráciákkal szemben. (Majd a jövő modellező történészei egyszer lefuttatják a szimulációkat.)

Az kevésbé közismert, hogy Franco fasiszta országa mennyire elmaradt az EU tagoktól és Mussolini rendszere sem volt egy gazdasági sikertörténet, sőt a náci németek fejlődését csak pár évre tudjuk lemérni, az NSZK-é viszont sok évtizeden át tartós volt. Az ember viszont alapvetően olyan, hogy képtelen tanulni mások tapasztalataiból és a nyilvánvaló, sokkalónak mondható tények ellenére továbbra is képes azonosulni a legprimitívebb náci vagy kommunista gondolatokkal... biztos vagyok benne, hogy nem a tudatos énünk viszi ilyenkor a prímet.

Mondjuk el végre rendesen a rendszerváltás történetét

Bár a legtöbben igényeljük a tündérmesét, ahol hősök és gonoszok vannak, ezúttal inkább ne meséljünk, ne a városi mítoszokat rebesgessünk. Mozaikokból kell összeraknunk egy képet, az én történetem is lehet helyenként csak vázlatos, de úgy gondolom, hogy a közismert történelmi események és a közgazdaságtan alap összefüggései eléggé jól alátámasztják (a mindenféle titkos elméletek nyilván nem annyira).

Képzeljünk el két boltot, az egyik a Nyugati Bolt, a másik a Keleti Bolt. Mindkettőben vásárolnak az emberek, az egyikben a minőség általában jó és főleg megbízható, a másikban kisebb a választék és sokszor becsapnak, a bennfentesek csak azok, akinek a pult alól jut minden. Akik keleten élnek persze többségükben meg vannak elégedve azzal, ami van, főleg mivel régebben annyi sem volt. Akik legkevésbé elégedettek azok a Keleti Bolt vezetői, egyrészt mert csak "gebinben" kapták, nem valódi tulajdonosok, és szeretnének végre azok lenni. Másrészt ők látják, hogy a Nyugati Bolt mennyivel jobb, de akárhogy erőlködnek, halvány gőzük nincs, hogyan kell jobban csinálni és egy idő után fel is adják.

Nem a Nyugati Bolt akarta meghódítani a Keletet - bár ha már egyszer volt rá lehetősége, akkor belevágott, hanem a Keleti Bolt vezetői hagytak fel 1985 után fokozatosan azzal, hogy valamit kihozzanak belőle. Keleti Bolt egyszerűen szétesett, ehhez persze az is kellett, hogy a keleti "átlagpolgárok" nagy része megismerje a nyugatiak fölényét, például mert világútlevelet kapott és elment vásárolni. A vezetők a kádári középosztály elé konkrétan egy mintát állítottak, hogy van ennél sokkal jobb is mint nálunk - bár mindenki előtt világos volt, hogy azt a szintet a közeljövőben nem elérni, de még megközelíteni sem lehetséges.
A Keleti Bolt vezetői valóban elárulták a népet az egész szoci tömbön belül, csak arra vágytak, hogy ha nem is egy nagy bolt, legalább egy egyszerűbb kis kóceráj tulajai legyenek. A kisember rosszul járt ezúttal (is), persze tőlünk nyugatra a fejlettebbnek mondható demokráciában éppúgy megvannak az ilyen váltásoknak a vesztesei - csak nem ennyien.

Néhány tény

1.A Nyugat fölénye nem annyira a Kelet kizsákmányolásából fakad mint sokan (főként marxisták) hiszik, hiszen a két blokk között a vasfüggöny idején ugyanilyen volt a GDP és életszínvonalbeli különbség mint most - sőt a rendszerváltás előtti években még nagyobb is.

2.A dollár és a német márka árfolyama az átkosban borzasztó mértékű volt a forinthoz képest, a fizetőeszközünk nem volt konvertibilis. A termékeink nagy része egyszerűen nem kellett a Nyugat számára, viszont mi sokkal inkább rá voltunk utalva az ő fejlett technológiájukra, amelyet viszont nem tudtunk a saját rendszereinkben megfelelően hasznosítani.

3.A nyugati demokráciák jobban segítették az innovációt és a tehetségek fejlődését mint az nálunk szokásos volt, ott nem a "párthűség" volt az első szempont a vezetők kinevezésekor. Igaz, hogy 1990 után sokan lettek munkanélküliek és nyugdíjba is mentek, viszont a fiatalok előtt olyan lehetőségek nyíltak meg, amelyek régebben nem léteztek (végig kellett járniuk a szamárlétrát).

4.A "gyarmatosítás" lemezt jobb elfelejteni. Egy ponton túl már a gyarmattartónak is teher lehet a gyarmat: ha a békementesek azzal a táblával jöttek volna, hogy "Naa, Hadd legyünk gyarmat!", akkor a nyugati nagykövetségekből kiszóltak volna: "Nem lehettek!" (Ez persze eléggé abszurd vicc, azt illusztrálja, hogy a "gyarmat" mélyebb ismeretek nélkül ma egy indulatszó, semmi több. Igaz, hogy a nyugat sokat nyer üzletileg az egyenlőtlen helyzetekből, de mi is jobban járunk ahhoz képest, mintha nem lenne kapcsolat.)

5.A gazdasági válság nálunk úgy 1989-1996 közé tehető, tulajdonképpen nem annyira tragikus, csak azért volt ennyire súlyos, mert hozzászoktunk a folyamatos fejlődéshez. Tőlünk nyugatra is voltak gazdasági válságok, például 1973-ban és 1979-ben, mi ezeket az életszínvonal megtartása mellett hitelfelvétellel igyekeztünk kibekkelni, amitől jól eladósodtunk. Most egyben megszenvedtük ugyanazt az átalakulást, amit tőlünk nyugatra több részletben éltek meg az emberek a gazdaságok átalakulása során, akár a munkanélküliség, akár a bérek tekintetében. Nem tudtunk többé hasznot húzni az orosz olajból és nyersanyagokból - ezt a veszteséget is valahol le kellett írni.

6.A szuper jól működő magyar cégek fillérekért való eladása mítosz, azt még senki sem vezette le például, hogy a cukoripart megvásárló nyugati cég részéről pontosan milyen piacszerzés történt. (Mivel vizsgálóbizottság elé is került már a dolog, de az eredményt nem közölték, ezért valószínűsíthető, hogy semmilyen. A privatizáló cég egyszerűen rosszul mérte fel, hogy a mi éghajlati viszonyaink között mennyiért lehet előállítani egy kilogramm cukrot a nyugat-európai költségekhez képest.)

7.Aki a nagytőkét folyton szidja, árulja el nekem, hogyan lehet kisüzemben autót gyártani, akár egy vegyipari céget (és a hozzátartozó költséges kutatásokat) rentábilisan működtetni, vagy a mobiltelefonját mért nem kisüzemből szerzi be? Miközben utálja nyugati multikat, mért kedveli mégis jobban a márkás ruhát mint az egy évig tartó kínait? Vagy a kínai termékeket is Nyugat-Európa sózta ránk?

8.Nem lehet összehasonlítani azt a munkának nevezett tengés-lengést, amely az eléggé szervezetlen szocialista vállalatok nagy részében jellemző volt a mostani cégek követelményeivel. Jó, a cégek olykor rabszolgatartók, de viszonyíthatunk őseinkhez is (a parasztsághoz), hogy ők mit gürcöltek egész nap vagy akár az ázsiai tempóhoz - a nyugat-európai viszonyítási pont néha önkényesnek tűnhet.

9.A gazdasági pozíciók visszaszerzése, a rejtett protekcionizmus 2000 után (előbb nem volt rá gyakorlati lehetőség) miután a gazdaság megerősödött, teljesen természetes folyamat és az egész térségünket jellemzi. Tulajdonképpen ez a törekvés volt Orbánék igazi aduásza a gyurcsányi vonallal szemben, ez segített az itt képződő jövedelmek nagyobb részét benn tartani. Ez volt a győzelmük egyik kulcsa. Viszont: Túl lehetett ezt tolni? Hát igencsak. Az eredmény: borítékolható...

Amiben igazuk van a kapitalizmus kritikusainak

A kapitalizmus valóban kizsákmányoló rendszer - csak sokkal inkább a természetet zsákmányolja ki mint a másik embert. Marx alapvető tévedése az a mondat, hogy "Az ember uralma alá hajtja a természetet" - erre súlyosan ráfizetünk, mert a természet erősebb nálunk. Sőt a következő pár száz évben kilátástalannak tűnik, hogy másik bolygóra települjünk (amit mellesleg ugyanígy tönkretennénk). A kapitalizmus agresszív ugyan, de leginkább a természettel szemben az. A rendszer egésze tényleg járadékvadász, csak éppen a természet az, "akinek" nem fizetjük meg a járulékot, - sőt ki sem számoljuk rendesen, hogy mennyivel károsítottuk meg. Megállapítjuk, hogy egy műanyag vagy egy vegyszer környezetbarát mert lebomlik, - csak éppen nem követjük le rendesen, hogy mi lesz a bomlástermékekkel.

Becsukjuk a fél szemünket, amikor a KÉNYELMÜNKRŐL van szó - ebben a játékban egy kicsit mind benne vagyunk. A globalizáció kritikusainak végül is igazuk van, amit lehet azt próbáljunk meg kis közösségekben megoldani, - egyszerűbb termékekről van itt főleg szó, például számos élelmiszer esetében megoldható a helyi kisüzemi termelés.

Végeredményben a fosszilis energiahordozókra és ásványkincsekre épül az egész világgazdaság - a KÉNYELMÜNK és a biztonságra törekvésünk valójában az, amiből lehetőleg tapodtat sem akarunk engedni, a nyilvánvaló katasztrófák ellenére. Akik annak idején "fridzsider szocializmusról" beszéltek, már mintha megsejtettek volna valamit. Viszont rosszul érveltek, éppúgy mint ahogy a mai ahogyan szélsőbalosok és marxisták érvelése sem mondható túl szerencsésnek.

Summa summárum

Az ösztöneik jók ugyan, de sajnos elsodorják a szélsőbalosokat, akik az ideológiai csőlátás miatt nem képesek a mélyebb összefüggéseken alapuló higgadt érvelésekre. Ugyanoda lyukadnak ki mint az orbánizmus: mi jók vagyunk, csak néhány gonosz kavarja a kakit. Náluk sincsenek win-win szituációk, az ember az embernek mindig farkasa volt és az is maradt, - még egy Piketty elemzéseit is tönkreteszi ez a fajta elfogultság. Amíg nem hajlandóak elmozdulni a kályhától, addig mérsékelt balos vagy mérsékelten jobbos szemszögből nézve legalábbis, aligha lehet velük együttműködni.

Nem tudom, hogy Orbán valóban irányítja-e politikát vagy inkább okos politikus módjára leköveti annak hullámzásait és a NER agytrösztjének forgatókönyveit. Úgy vélem, hogy az irányvonalat alapvetően nem ő szabja meg, kivéve egyes kulcsfontosságú kérdéseket. A NER központi vezetése egy katonásan működő, zárt csoport, közöttük vannak még Orbánnál is "héjábbak", akiknek a fellépését nagyon rutinosan ki tudja aknázni a saját céljaira. Jelenleg a szélsőjobbon mindenki "rálicitál" a másikra, akármilyen képtelenségeket mondhat, ha az erősíti a harci szellemet. Emellett pedig ha az ideológiai kiskáté eléggé egyszerű, akkor abból mindig levezethetőek az éppen szükséges lépések.

Orbánék ott tartanak valahol, ahol a magyar kommunista párt 1948 körül, amikor már leszalámizták a teljes jobboldalt és a már a szocdemek kerültek sorra. Ma már a módszerek persze sokkal finomabbak, nem szükséges senkit sem bebörtönözni elég gazdaságilag ellehetetleníteni, a közéleti megszólalási lehetőségeit lekorlátozva a partvonalra szorítani. Most a kormánykritikus konzervatív értelmiség van soron, olyan erős bástyák mint az MTA, a HÍR TV és a HETI VÁLASZ estek áldozatul.

A NER kemény magja a legutóbbi választások tapasztalataiból azt vonta le, hogy nincs szüksége mérsékelt felfogású konzervatív értelmiségiekre sem, a fő támogatóik leginkább a vidéki falvakban és kisvárosokban élő, alacsonyabb iskolázottságú emberek. A vallásos konzervatív értelmiségiek csoportja viszont eléggé megosztott, egy részük betagozódik a NER rendszerébe alacsonyabb szinteken akár a gazdasági érdekeltségei miatt, akár a kisebb rossznak tekintve azt.

Az autonómiára igényt tartó értelmiségiek ezzel szemben egyáltalán nem fogékonyak az orbanista háborús logikára, a folyamatos mozgósításra az aktuális ellenségekkel szemben. Világnézettől függetlenül egyetlen értelmiségi sem tud nyugodt szívvel azonosulni azzal az ösztönös alapokon álló sötétséggel valamint egyszerű jelszavak folytonos mantrázásával, amelyet a kormány oldaláról naponta érzékelünk (de az is lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, sőt ezt remélem is). Az mindenesetre nagyon kényelmes, hogy nem kell gondolkodni, mert majd a "központ" eldönti, hogy mit kell csinálni és kiadja az irányelveket - csak éppen az értelmiség felfogásának tökéletesen ellentmond.

A vidéket kell fejleszteni, hiszen ott az ő tömegbázisuk, ezért ha adókedvezményt akarsz, akkor ott a SZÉP kártya és menj kistelepülésekre a hétvégéken vagy szabadságod alatt. A sok pénz ellenére könnyen lehet így is, hogy a sok támogatásból "Patyomkin-falvak" épülnek valós tartalom nélkül, az új arisztokrácia helyi rezidenciái, de a vidéket erőből fellendíteni soha senkinek sem sikerült. Sőt: ha Orbánék figyeltek volna a történelemórákon, akkor azt is megtanulták volna, hogy a társadalmat sem sikerült senkinek sem erőből átalakítani, vagy amikor mégis akkor a végeredmény igencsak elborzasztó volt.

A jobbratolódás manapság ugyanolyan látványos mint annak idején a kommunisták balra tolódása, ami végül belharcokban végződött, végül már a sajátjaik közül a kevésbé megbízhatónak tartott elvtársaik kerültek sorra. Ugyanez várható a Fidesz esetében is egy-két éven belül, ha a jelenlegi trend tovább folytatódik. Van persze néhány igen lényeges különbség, az egyik hogy a NER mögött nem áll egy megszálló hadsereg (legfeljebb Putyin támogatása), emellett pedig ügyelnek arra, hogy a gazdaságra ne erőszakolják rá teljesen a törekvéseiket.

A BMW gyár Debrecenben egy újabb példája a német, pontosabban a bajor gazdasággal való szövetségnek, és a fejlett technológia hódításának keleten, Kecskemét és Miskolc után. A hozzáadott érték a magyar autógyárakban nem túlságosan magas annak ellenére, hogy a meghonosodott "összeszerelő üzem" megnevezés igencsak felületes, hiszen a gyártás során lemezmegmunkálás, korrózióvédelem és festés is történik, emellett hegesztő robotokat használnak, nem beszélve a minőség magas szintű kontrolljáról. Alapvetően bérmunkáztatásról van szó, ennek ellenére a hozzáadott érték magyar része még így is meghaladja számos állami vállalat, állami és EU pénzekből élő buborék vállalkozás, vagy akár egy kereskedelmi lánc és termelő kisvállalkozás színvonalát, igaz viszont, hogy a közepes fejlettség szintjének meghaladásához ez nem elegendő.

Arra jó leginkább, hogy kisebb cégek beszállító, logisztikai vagy egyéb szolgáltató vonalon bekapcsolódjanak a termelési láncba, másrészt hogy mennél többen megismerjék a magas szintű, automatizált gyártórendszereket és egyfajta kultúrát sajátítsanak el, amelyet akár saját cégeikben akár magyar vállalatok alkalmazottaiként hasznosítani tudnak. (Ugyanis ma már nem annyira tőkehiány mint a képzettség és a tudáshiány a magyar cégek fejlődésének fő akadálya.)

A NER-nek ezzel együtt vannak gazdasági korlátai, mert járadékvadászatot és politikai összeköttetéseket jobban díjazza mint a rátermettséget, emellett van egy olyan pénzügyi korlátja is, hogy nem képes kellően magas nyugdíjakat biztosítani az őket szavazataikkal támogatóknak (ez egyre inkább gazdasági lehetetlenség a demográfiai folyamatok miatt), csupán adómentes munkát biztosítani a számukra.

A legveszélyesebb oldala azonban a harcias jellege, az a teljességgel átgondolatlan és ösztönös törekvés, hogy szövetségeseivel együtt Európa humanizmuson és racionalizmuson alapuló kultúráját átalakítsa, a mainál primitívebb viszonyokhoz ("nemzetállamok Európája") térve vissza. Az ideológia úgy hangzik, hogy a "kelet" szeretné most az elfajzott nyugati kultúrát visszatéríteni a helyes ösvényre, amely voltaképpen a kelet egyfajta bosszúja, mert most is úgy érzi, hogy mint a történelem során oly sokszor, meg kell védenie a "nyugatot" a barbároktól, amely mindig meglehetősen háládatlan feladat volt.

Elképzelhető, hogy végeredményben igazuk van, a jövőben a globalizációt meghaladó kívánatos életmód valóban lehet egyfajta modernizált falusias társadalom (mint alapegység), ahol a közlekedés, szállítás miatti energiafelhasználás, valamint a migráció a mainak a töredékére csökken, a takarékosabb életmód miatt képesek lehetünk a Föld regenerációjára. Azonban a célt (amelyet nem fogalmaznak meg világos, közérthető és pozitív módon) az eszköz nem szentesíti, sőt a rosszul megválasztott eszközök tönkre is tehetik a pozitív és előremutató célokat is. Helyes eszközök lennének ez esetekben többek között a tudományosan alátámasztott érvelések, a pontos tájékoztatás és meggyőzés egy másfajta életmód előnyeiről. Azzal viszont, hogy valamit lerombolunk még nem biztos, hogy helyette valami jobb fog épülni, az orbanista politika az én olvasatomban legalábbis, alapvetően destruktív.

A "politikai korrektség"-ről nálunk senki nem tudja, hogy pontosan mi is az, nyilván nem a korrektségnek kell véget vetni mint inkább a mellébeszélésnek, a problémák elhallgatásának - biztosan van ilyen sok helyen, én nem tudom megítélni. A korrektség elhagyása viszont sokak számára az erőszakra való felhívásul hangozhat, éppúgy mint ha azt mondjuk, hogy nyugaton a híreket cenzúrázzák. Nem mindig könnyű eldönteni, hogy mi számít hírnek: ha valamire az indokoltnál nagyobb mértékben felhívjuk a figyelmet, akkor bolhából elefántot is csinálhatunk, az állampolgárok egy része mindenhol hajlamos azt keresni. Létezik olyan, hogy hangulatkeltés, ami miatt ártatlan embereket lincseltek meg Indiában. Kérdés, hogy mennyiben hír az, ha egy "migráns" erőszakos bűnt követett el, hiszen ahol sok ember él együtt, ott mindig történnek bűnesetek. Egyedül a dzsungel környékén, a sivatagokban ahol nem él ember, ott nincsenek bűntettek sem. Viszont mindig vannak pozitív hozadékai is (a megfelelő körültekintéssel szabályozott) bevándorlásnak, csak ezek sokkal kevésbé feltűnőek mint a negatív példák.

A bűnügyi statisztikák változásairól mindenképp szükséges a megfelelő tájékoztatás, ez nem nem kérdés. (Jelenleg úgy tűnik, bár lehet, hogy nem így van, hogy a nyugat-európai migráció nem növelte meg jelentős mértékben a bűnözést.) Nálunk a jobboldali radikálisak a tűzzel játszanak, amikor embereket hergelnek és nem büntetik az erőszakos cselekedetekre való felhívást.

Az biztos, hogy aki nem velük van a harcban az ellenük van, és aki nem fogadja el a jobboldali radikálisok elveit az mind "liberális" - ami semmivel nem jelent többet annál, hogy az átlagnál megengedőbb felfogású, azonban egy harcos számára ez megbocsáthatatlan hiba, a harcban nem lehet engedményeket tenni. Hiába van az, hogy az ember nem támogatja a szabad szerelmet, sokkal inkább a családok híve, a szélsőbaloldallal sosem szimpatizált, a drogfogyasztást sem akarja legalizálni és a vallást sokkal inkább hasznosnak tartja mint károsnak (a nyugat-európaiak többsége egyébként nem így gondolja), a szélsőségesen jobbra tolódott közéletünkben ettől még simán megkaphatja a "liberális" megbélyegző címkét. Sajnos ősszel várhatóan tovább folytatódik a "kultúrharc" és a jelenleginél is jobban beszűkülhetnek a "nem kormány-kompatibilis" véleménynyilvánítás terei.

1.Kereszténység?

Az európai identitás nem a kereszténységet jelenti, hiszen a legtöbb keresztény nem Európában él, hanem az amerikai kontinensen. Ezen kívül pedig mindegyik kontinensen igen jelentős a keresztények száma, így legfeljebb azt mondhatjuk, hogy Európa kultúrájának alapvető részét képezi a kereszténység, de távolról sem azonosítható vele.

Valójában egyet tudok érteni az 1000 leütés bloggerével, hogy Európa sosem volt keresztény, amennyiben a keresztény szellemiség követését értjük ez alatt. A keresztény vallás hasonló módon alakult ki a judaizmusból mint a buddhizmus a hinduizmusból, sok mindent átvéve az ősi vallás szellemiségéből. Mindkét esetben igaz, hogy az új vallás nem ott terjedt el, ahol létrejött (Izraelben ill. Indiában), sőt az ősi hagyományokat követő papság nem is tette ezt lehetővé. A kereszténység nagyon sok mindent, talán túl sok mindent is megőrzött a judaista Ószövetségből, amely egy egészen más istenképet mutat fel mint a Jézus tanításait közvetítő evangéliumok.

A vallás annyira kulturális jelenség, hogy a protestantizmus, a katolicizmus és az ortodox irányzat mind teljesen eltérő kultúrkörben létezik, emiatt háromféle Európa van valójában, sőt az anglikánokkal együtt négy. A protestáns a katolikus vallástól jóval később vált el mint az ortodox, emiatt közelebb is állnak egymáshoz - a kulturális mentalitásban levő különbségek az EU északi és a déli országai között mégis többször kiütköztek az Euró bevezetését követően.

2.Kifinomult kultúrák együttélése az ókori Görögországban

Az igazi európaiság nem más mint a kulturális kifinomultság, amelyet számos példával tudok alátámasztani. A mai Európa valójában ókori Görögországban született meg, amely Európa kicsinyített modellje: rendkívül tagolt tengerparttal, félszigetekkel, völgyekkel, medencékkel, ahol krétaiak, athéniek, spártaiak, thébaiak, macedónok és sokan mások mind sajátos kultúrát hoztak létre. Európa valójában ez, a verseny révén egymást finomító kultúrák együttese, és az ókori görög kultúrában csírájában ott volt már minden szellemi irányzat, tudományos felfedezés, amely a későbbi Európában megvalósult. A demokrácia arról szól, hogy egyenrangú emberek beszélik meg a köz ügyeit (politika) és hoznak döntéseket, amelyre előzőleg nem nagyon volt példa a világtörténelemben. A rómaiak is megvalósították ezt a rendszert, csak amikor a birodalommá nőttek, akkor váltak császársággá. A középkorban a király személye sem volt más számos esetben mint első az egyenlők között, sosem volt annyira teljhatalmú úr, érinthetetlen "istenség" vagy korlátlan hatalmú despota, élet-halál ura mint Ázsia, Afrika, Közép- és Dél-Amerika nagy kultúráiban (Oroszország ebből a szempontból csak félig európai). Az európai kultúra jellemzője ezzel szemben a humanizmus, ízlés és a kifinomultság.

3.A világ szellemi műhelye

A racionalizmus, a logikai pontosságra való törekvés mondhatni európai találmány. Az átütően új gondolatok és technológiák legnagyobb része kb. a London-Amszterdam-Párizs háromszögből származott, aránylag kis területről - lehetne azt is mondani, hogy különféle vallásokkal fémjelezhető kultúrák találkozási pontjain. (Az új dolgok még véletlenül sem a bigottan vallásos területeken születtek meg, sem Róma sem a spanyol inkvizíció nem hozott létre ilyesmit.) Itt születtek meg azok az életformák és felfogások, amelyek a világ minden részén elterjedtté váltak és ma ennél valamivel nagyobb körben, de szintén Európa nyugati részén találhatóak főleg a legjelentősebb szellemi műhelyek. Habár szinte minden országban léteznek kisebb, de adott területeken jelentős központok, a lényeg hogy majdnem mindenki átvesz, másol újdonságokat, amelyek többnyire a nagy központokban jöttek létre. Ha a tudományban már nem is Európa az első, de például az olasz és francia dizájn a divat területén, vagy az angolszász popzene dominanciája is bizonyítja kontinensünk egész világra kiterjedő kulturális hatását. És akkor még nem beszéltünk a rengeteg kisebb nép gazdag kulturális hagyományairól... A világörökségek listáját vastagon Európa vezeti, minálunk is van 8 ilyen hely.

4. Az életszínvonal a legmagasabb a munkaórák számához képest

A világ szinte minden fejlett országában többet dolgoznak az emberek mint Nyugat-Európában az USA-tól Kelet-Ázsiáig bezárólag, a fejlett technológiának és a szervezettségnek köszönhetően. A szociális ellátások a legfejlettebbek és a társadalmi különbségek a legkisebbek, az államok által nyújtott szolgáltatások színvonalasabbak mint máshol - ezt nem azért írom le, mert reklámot szeretnék csinálni a kontinensnek, ahol élünk, hanem ha egy politikus Európa részének tekinti a saját országát, akkor ezeket kell megvalósítania, nem pedig kereszténységről hadoválnia: kevesebb munkaidő mellett magasabb béreket, szociálisan gondoskodó, hatékonyan működő államot.

5.A humanizmus szelleme ma is erősödik

A humanizmus része, hogy az LGBT jogok terjedése továbbra is jellemző, egyre több országban kapnak hasonló jogokat az eltérő szexuális orientációjú emberek. Lehet ezen szörnyülködni, de a ráció és a humanizmus azt jelenti ebben esetben, hogy ezzel a lehetőséggel úgyis csak nagyon-nagyon kevesen fognak élni, akiknek valóban szükségük van rá éppúgy mint ahogyan a mozgáskorlátozottak száma is csekély, de számukra is biztosítunk lehetőségeket, hogy ne érezzék annyira a helyzetük hátrányait. Orbán Viktor el van tévedve, pontosabban tipikus csúsztatást követ el: nem az egyes országoknak vannak jogaik, hanem az országok állampolgárainak, ha ezt nem vesszük figyelembe, hanem csak a "többség" akaratát akarjuk mindenkire rákényszeríteni, az nem európai megoldás. A halálbüntetés megszüntetése is Európából indult: itt merült fel először, hogy a kivégzés talán szükségtelen legalábbis az esetek túlnyomó részében, hiszen az elkövetők később információforrások lehetnek (akár orvosi értelemben is), másrészt olykor ártatlanokat is kivégeznek. A halálbüntetés gyakorlata a kontinensünkön egyedül Belorussziában maradt fenn, amelyről tudvalevő, hogy politikai értelemben totális zárvány. Ezzel együtt Európa Ázsia nagy részével együtt a legbiztonságosabb, az erőszakos cselekmények száma a legalacsonyabb.

6.Drogok

Droghasználat területén ugyan Európa összességében sajnos eléggé átlagosnak mondható, azonban a kemény drogok (opiátok) esetében valamivel jobb a helyzet, és a probléma jelenleg korántsem olyan súlyos mint az USA-ban vagy egyes dél-amerikai is ázsiai országokban. A droghasználat különféle formái a Brit Szigeteken általában elterjedtnek mondhatóak, valamint még többek között Oroszországban vagy Ukrajnában is, ahol emellett az alkoholizmus is köztudottan súlyos méreteket ölt.

Európában az ember sokkal inkább érték mint bárhol máshol, és a kontinensünk egyedi értékei egyáltalán nem azok, amelyeket a különféle politikusok leginkább hangoztatni szoktak. Nyilvánvaló, hogy a migrációt úgy kell tudni szabályozni és olyan szinten kell tudni tartani, hogy az ideérkezők hajlandóak és kénytelenek is legyenek átvenni a saját érdekükben a fent említett alapvető európai kulturális értékeket (humanizmus, racionalitás, más vallásának és szokásainak tisztelete). Az is eléggé egyértelmű, hogy nem egy Európa van, hanem többféle: az északi (többségileg protestáns) centrum országok, amelyek a kontinens gazdasági motorjai, a mentalitásában ezt kiegészítő, szorosan kapcsolódó katolikus dél, a lazábban kapcsolódó britek, norvégok, svájciak, ezen kívül a még lazábban kapcsolódó, pl. társult tagként szintén a szövetségi rendszerhez tartozó Kelet-Európa, amelynek Magyarország semmiképpen nem része (negyven éven keresztül sajnos az volt). A "nemzetállamok Európája" e tekintetben eléggé értelmetlenül hangzik és a világháborúkat megelőző kaotikus állapotot idézi fel. Nem folytonosan gyengíteni, hanem erősíteni kell az Európai Uniót, különben sosem lesz sem közös külpolitika, sem közös migrációkezelés, sem közös hadsereg.

Orbán az egyik alapító tagja az "Illiberális Internacionálénak", a vele egy nyelven beszélő kormányfők (Putyin, Erdogan, Netanjahu, Gruevszki, Trump stb.) társaságát keresi. Ennek a szónak, hogy "illiberális" nem nagyon van értelme, mert azon túl, hogy a liberalizmust le akarja rombolni, nem mondja meg, hogy milyen politikát folytat, lehet nagy eséllyel diktatórikus vagy populista (demagóg) is. Radikális jobboldali, magyarán ókonzervatív felfogásról van szó, amely ellenségének tekint szinte mindent, amit a felvilágosodás óta a modernitás magával hozott. Persze nem mindent, mert például a gépkocsiknak létezett elődje régebbi korokban a ló és a hintó  formájában (férfitársaságban régen a ló volt az egyik első számú társasági téma, ma az autó), viszont a lengyel külügyminiszter nem véletlenül mondta azt, hogy számára a biciklisták és a vegetáriánusok nevetségesek, hiszen ezeknek teljesen újszerű dolgok, semmiféle előképük nincsen régi korokban. Kérdéses is, hogy az ókonzervatív magatartás mennyiben környezetvédő - van amiben az, van amiben nem, de ez a gondolat messzire vezet.

Nem feltétlenül gazdasági eredményekben kell mérni egy kormány munkáját, bár e téren a legutóbbi két kormány eredménye összességében közel zéró. Az egész régiónk dinamikusan fejlődik a különféle kormányok alatt, egyes országok mint a csehek és a románok növekedése még gyorsabb is mint a miénk. 2010 és 2014 között a fejlődésünk elmaradt a régiótól, 2014 és 2018 között egy kicsit gyorsabb volt, tehát a kormány hatása nyolc év alatt nagyjából zéró, sőt ha belevesszük azt, hogy az EU források felhasználása mennyire nagy mértékű volt és milyen rossz hatásfokkal, milyen célokra költöttük el, akkor a végeredmény negatív is lehet. Habár a költségvetés stabilitása pozitív fejlemény, a gazdaságunk szerkezete egyértelműen változatlannak mondható és továbbra is kicsi azoknak a vállalkozásoknak az aránya, amelyek magas szintű hozzáadott értéket állítanak elő. Jellemző a gyenge-közepes szintet jelentő bérfeldolgoztató multicégek valamint a kimondottan alacsony termelékenységű, a számítógépet és automatizálást nem ismerő, manufakturális vállalkozások nagy száma.

Az életminőség területén is hozhat elvileg egy kormány munkája változásokat. Az ókonzervatív felfogás sajátossága, hogy elvet mindent, ami elvont és személytelen és csak a személyes kapcsolatokban hisz. Ez kezdődik azzal, hogy semmilyen intézményben nem bízik (ha nincs személyes felügyelete alatt, ha nem kézi vezérelt). Az Európai Unió bürokratikus rendszere egyértelműen zavarja, amint a jogrendszer egésze is (ezért állandóan személyre szabott törvényeket hoz), a bankok és általában a nemzetközi vállalatok szintén alapból az ellenségei. Az ókonzervatívak számára a tudomány is túl elvont, átláthatatlan céges molyolás, de általánosságban elmondható róluk, hogy az elvont gondolkodás minden formája túl gyanús a szemükben és leginkább összeesküvés elméletekben hisznek, ahol egyes személyek irányítanak a világon mindent.

Emiatt van az is, hogy számukra természetes dolog a korrupció, az hogy ismerősök sőt lehetőleg családtagok nyerjék el a megbízásokat, hiszen másban nem tudnak megbízni. A család és a nemzetségfők vezette törzsi szerveződés csupán az értelmezhető kapcsolatrendszer ókonzervatív felfogású ember számára. (A mérsékelt konzervatív szintén preferálja mindezt, azonban nem zár ki semmi olyat, ami modern vívmány, amennyiben az együttélés alapvető etikai normáit képes teljesíteni, mivel számára az etikai értékek a legfontosabbak.)

Modern világunk személytelensége sok előnyt jelent például a jogrendszerben, ahol nem azt vizsgálja a bíró, hogy a szemben álló felek "kicsodák", és segít az állások betöltésekor is abban, hogy elvonatkoztassunk olyan egyéni tulajdonságoktól (pl. nem, életkor, ismeretség), amelyek többnyire nem játszanak alapvető szerepet az egyéni alkalmasság megítélésében. A személytelenség egy fontos eleme annak, hogy a modern állam hatékony tud lenni (bár a hatékonyság az ókonzervatív számára megint csak nem értelmezhető vagy legalábbis egy gyanús fogalom). A személytelenség egy adottsága is mai korunknak, mert például ha az élelmiszereket mindenki ismerőstől szeretné beszerezni helyi piacokon, akkor 20 féle élelmiszer esetében lenne vagy 15 termelő (mivel a legtöbben csak egy adott terméket állítanak elő), ami a városokban lakók közül nem mindenki számára kivitelezhető.

Tény viszont, hogy modern világunk gyakran túlságosan személytelen és rideg még a legfejlettebb gazdaságú országokban is, amiben a liberalizmus nagy mértékben sáros. Tudományosan is bizonyított, hogy a legtöbben a kisközösségi életet igényeljük, ergó üdvözlendő minden politika amely támogatja a kisközösségeket és elvileg az Obán-rendszer is ilyen. Legalább egy területet tudok mondani személyes tapasztalatból, ahol ez valóban működik: ismerőseim közül többen is dicsértek különféle egyházi iskolákat az élénk, szervezett közösségi élet, változatos programok miatt. Biztos van számos család, akit segítenek az adókedvezmények és a CSOK, bár ezek a kedvezmények bizonyos jövedelmi és életkorbeli feltételekhez kötöttek, emiatt a legtöbbünk számára nem elérhetőek. A falvakban és kisebb városokban tartott hagyományőrző programok és vásárok nagy száma szintén egyértelműen pozitív jelenség - bár a hagyományőrzést a sokat szidott EU is támogatja.

A fő kérdés, hogy az ókonzervatív vonal okozott-e mérhető javulást az életminőségünkben? Amit eddig találtam az alapján nem nagyon beszélhetünk lényeges változásokról.

A családtámogatási rendszert sokan megkérdőjelezik: fiatalok között nagyon sok a szingli és későn kötnek házasságot, a legfrissebb kimutatás szerint a hölgyek 60%-a még 30 éves korában is hajadon. Az egyszemélyes háztartások és a nem lakott lakások száma szintén nőtt az Orbán-kormányok alatt, ami szintén azt mutatja, hogy a családpolitika csak egy szűk rétegnek kedvez és mivel a döntéshozók képtelenek más szemszögből is nézni a dolgokat a felső- és a felsőközép-osztályén kívül, vagy esetleg megfogadni szakértők tanácsait, emiatt az eredmények nagyon gyengék. (Mondjuk megnézhetnénk azt is, hogy működik ez máshol, például a dánoknál.) A fiatalság egyértelmű vesztese a kormánypolitikának, az elmagányosodás körükben eléggé gyakorinak mondható, - ez ugyan nem csak nálunk jellemző, de a kormányunk intézkedéseitől sem lett jobb a helyzet.

Az elmagányosodás az idősebbek körében még nagyobb veszély, 2013-ban a 60 éven felüliek nálunk érezték magukat leginkább magányosnak az oroszokat és ukránokat leszámítva. A 2014-es felmérés szintén nem a legfrissebb ugyan, de a teljes népességet vizsgálva a magyarok 44%-a csupán az, amely nem érzi magát magányosnak, amivel a lista végén vagyunk (a cseheket, görögöket és olaszokat leszámítva), a dánok és a hollandok azok, akikre a legkevésbé jellemző. Vegyük észre, hogy a legfejlettebb szociális rendszerrel rendelkező észak-európai országok vannak minden mutatóban a lista élén és a gyengén működő államok (függetlenül attól, hogy milyen színezetűek) mindenhol magukra hagyják az állampolgárt. (Részben ezzel függ össze, hogy a különféle boldogságfelmérésekben is gyengén teljesítünk, hiszen a magyar állampolgárok nagy része túl sokat vár az állami gondoskodástól.) A magyar államról a felmérések azt mutatják, hogy vezetőink leginkább a szavak szintjén tudnak nagyok lenni, teljesül a népi mondás, hogy "sok beszédnek sok az alja".

A társadalmi bizalom szintje szintén árulkodó, a felmérés ilyenkor arra a kérdésre keres választ, hogy mennyire lehet az emberekben megbízni. A bizalom szintje nálunk közismereten alacsony: jelenleg a kelet-európai átlagot általában meghaladja ugyan, de elmarad a lengyel, cseh és osztrák szinttől, Észak-nyugat Európáról nem is beszélve. Érdekes, hogy nálunk az internetben jobban bíznak az emberek mint a rádióban és a TV-ben, ami tőlünk északra és nyugatra nem jellemző. A már idézett, négy évvel ezelőtti felmérés szerint: "Ha megszorulnál, kitől tudnál kölcsönkérni" - nálunk az európai átlagot jóval meghaladó volt azoknak a száma, akik a családtól (75%), aránylag sokan senkitől (13%) és nagyon kevesen fordulnának barátokhoz vagy szomszédokhoz, még kevesebben különféle szervezetekhez vagy intézményekhez. Azokban az országokban ahol a társadalmi bizalom szintje alacsony, egyrészt az általános közérzet is rosszabb (például mindent folyton zárni és lakatolni kell, hogy el ne lopják), másrészt a munkamegosztás szintje is alacsonyabb marad, emiatt a gazdaság fejlődése is lassabb hosszabb távon.

Meg lehetne még említeni az egészségügy és az oktatás közismerten alacsony szintjét vagy a kiterjedt állami bürokráciát: a magyar állam fenntartása igen jelentős költséget az adófizetőknek, főleg a nyújtott szolgáltatások színvonalát figyelembe véve, az "ár-érték arány" szempontjából Európában az utolsók között vagyunk.

Egy dologban tűnik egyértelműen sikeresnek az orbanista "illiberalizmus", vagyis az a fajta re-akciós, különösebben nem fantáziadús, egyértelműen destruktív jellegű politika: ez nem más mint a külügyek területén az európai együttműködés gyengítése, fontos kérdésekben a közös fellépések megvétózása. Mintha az lenne Orbán számára önmagában a siker fokmérője, hogy ha egy rendszer leváltásában már sikeresen közreműködött, akkor most egy másik, szintén válságjeleket mutató rendszert is majd jól "megdönt", azaz macsó módra hanyatt vágja.

Mennyiben tükröznek gazdasági elveket és mennyiben hatalmi megfontolásokat a kormány legutóbbi döntései?

A fenti kérdés első feléről könnyebben és világosabban lehet beszélgetni, konkrét példákkal, a második fele azonban már nehéz téma, a "hatalom" világa olyannyira sötét, hogy a legtöbben nem is vagyunk tisztában a valódi mibenlétével, végzettségtől és társadalmi státusztól nagyjából függetlenül. Az ideológiák azonban egytől egyig hatalomról szólnak, én magam pedig arra teszek folyton kísérletet, hogy a különféle mögöttes, ösztönös hatalmi logikáikat megmutassam. (Nyilván nekem is megvannak a korlátaim e téren, én is bevettem annak idején bizonyos nagy lózungokat, csak épp liberális oldalról....)

Gazdasági ésszerűség?

A konkrét kérdés úgy hangzik, hogy mennyire értelmesek gazdasági szempontból a kormány fejlesztési törekvései, például azok a támogatások, amelyeket a falvakra költenek? (L. például itt vagy itt.) Az én tudásom nem elegendő ennek eldöntéséhez, a sejtésem azonban, hogy a támogatások jó része puszta pénzkidobás. A gyanúmat az alábbiak támasztják alá:

1.Sok az eszkimó és kevés a fóka. Tokaj körzetében is számos település verseng, de két-három valszeg elég lenne, mert ennyire már nincs megfelelő szintű érdeklődés és fizetőképes kereslet. Nem tartom ésszerű elvárásnak, hogy például egy átlagos alföldi vagy dunántúli faluban hirtelen fellendüljön az idegenforgalom pusztán külső támogatások eredményeként. Ha nincsenek speciális tájelemek (pl. Balaton, Őrség, Mátra stb.) vagy speciális helyi termékek, akkor ez hiú remény marad. Kicsit olyan ez mint a wellness-fürdők "túltermelése" az utóbbi időkben.

2.Az állam nem képes meghatározni felülről, hogy melyek az értelmes programok, csak a helyben lakók. Ha vannak életképes helyi kezdeményezések, azt érdemes támogatni, felülről csak erőlködés lesz a végeredmény és az, hogy az ott élők közül néhányan jól járnak (de a nagy többség nem). Erre egy példa, hogy hiába volt "anno" kormányprogram, hogy legyünk a vas és acél országa, mégsem lettünk azok...

3.Az idegenforgalom sehol sem lendíti fel a gazdaságot: sem Horvátországban, sem Görögországban, sem Olaszországban, sem Egyiptomban nem volt képes erre - bár fontos bevételi forrás, de sehol sem vált igazi húzóágazattá, főként a szezonális jellege miatt.

4.A különféle kormányoknak a leszakadó régiók felzárkóztatására tett kísérletei nagyon nagy többséggel kudarcosak szoktak lenni, nem képesek a fennálló trendekkel szemben működni. Így ha egyes falvak népessége csökken, annak valószínűleg mélyebb okai vannak. Világtendencia egyébként a nagyvárosi agglomerációk növekedése és a falvak többségének sorvadása (bár vannak ellenpéldák is, például Németország és Észak-Európa egy részén.) A falvakban egyszerűen nincs elegendő munkahely, sem elégséges szintű szolgáltatás.

Ezzel együtt helyes törekvésnek tartom a kormány részéről a falvak támogatását és az idegenforgalom fejlesztését. Teljesen jó irány, hogy a hét közben a stresszes városi munkát jól kiegészítheti a falusi pihenés a hét végén. A kérdés inkább, hogy nem arról van-e szó, hogy eszetlen sok pénzt tolunk bizonyos dolgokba, egy szakértőt idézve "dagasztva a semmit".

Úgy gondolom, hogy a városi középosztály inkább aprópénzt költ a falvakban: néha elmegy egy-két étterembe, évente egy-kétszer megszáll és vásárol pár helyi terméket a fesztiválokon... Hiába a SZÉP kártya mint "AZ" egyetlen megmaradó cafeteria, adómentes juttatás, a középosztály a pénze nagy részét inkább a dráguló szolgáltatásokra fogja elkölteni és még a külföldi utak, a nívós üdülőhelyek is többnyire vonzóbbak mint egy átlagos falusi panzió. Ráadásul a középosztály és felső osztályok nem elég nagyok, nem elég szélesek nálunk, az alsó-közép osztálynak viszont nincs elég vásárlóereje, nem fog költeni még benzinre sem, nemhogy panziókra. Kérdéses az is, hogy a külföldi turisták számára elég vonzó-e és elég speciális szolgáltatásokat tud-e nyújtani a magyar falusi turizmus - a kevéssé gondozott, parlagfüves tájaival mondjuk az osztrák hegyi szálláshelyekkel összehasonlítva.

A hatalom logikájával jobban magyarázható

Az erősen jobbra tolódott, szélsőségesen konzervatívnak mondható magyar kormány nyilvánvaló hatalmi okokból is preferálhatja a falvak fejlesztését. A falvak szavazórétege a leginkább kormánypárti, ott van az igazi "csendes többség". A konzervatív életminták propagálása, sőt kimondott erőltetése a kormányideológia alapját képezi. Másrészről ide kívánkozik egy kissé provokatív mondat is, amely leginkább csak közbevetés: bevándorlók és leszármazottaik mint szavazóbázis nagyobb eséllyel kevésbé konzervatív kötődésűek lennének, például a londoni bevándorlók nagy része a brexit ellen szavazott. A bevándorlás viszont egyértelműen a nagyvárosokat célozza, nem a falvakat.

Ösztönös feudális mintáról van szó...

Konzervatív felfogásúnak azt az embert nevezném, aki a legkülönfélébb kulturális hagyományokból merítve értékőrzőnek mondható, ezzel szemben a mai magyar jobboldal aktív és publikus része leginkább egyetlen korszakra fókuszál: a középkori, rendies magyar társadalom az etalon. Ennek egy jól látható jele az új magyar arisztokrácia ("NER lovagok") megjelenése a falvakban, ami önmagában lehet vagy lehetne pozitív jelenség is. Kis kastélyokat, kúriákat építenek állami támogatással (még ha panzióknak is nevezik), ami a szememben inkább státusszimbólumnak tűnik mint fontos és előrevivő fejlesztésnek. Persze lehet, hogy csak az irigység beszél belőlem (remélhetem, hátha így van...)

...eléggé nyilvánvaló történelmi előzményekkel

Az közhely, hogy Magyarország fejlődése mennyire eltér Nyugat-Európától, nem lévén saját (leginkább csak német és zsidó származású) polgársága, emiatt a polgári értékrendszer terjedése lassabb volt. Az is közismert, hogy országunkat görcsbe rándította Trianon sokkja, egy olyan reakciót okozott, hogy "ha a modernizáció ezt jelenti, akkor köszönjük, de nekünk nem kell..." Az viszont kevéssé köztudott, hogy a környező országokhoz képest is vannak különbségek: sem Csehországban, sem Szlovákiában, sem Románia erdélyi részén nem volt ilyen erős kiváltságos (adót sem fizető!) nemesi réteg mint nálunk, egyedül a lengyeleknek volt hasonlóan jelentős saját nemesi osztályuk... tehát az EU jelenlegi legkonzervatívabb vezetésű országainak. A nemesi vagy a dzsentri (azaz funciótlanná vált nemesi) értékrendszer rejtetten tovább élt nálunk a szoci-komcsi rendszerben, a hatalom előtt a nyakukat behúzó, hajbókoló "parasztok" tömkelegével (nem beszélve arról, hogy egyébként is jelentős paraszti hagyományokkal rendelkezünk). Emiatt van a hatalomnak és a kiváltságok feletti szemhunyásnak annyira erős respektje az ország kevéssé polgárosodott részein, azaz majdnem mindenhol, de különösen a falvakban. És emiatt érezzük az "átkos" rendszer kiskirályait a maiakhoz hasonlónak.

Nincs pozitív kiválasztódás, inkább kasztosodás

Amitől félek és többen félnek nem az, hogy a magyar arisztokrácia nagyon erős lesz (ami voltaképpen egy természetes és üdvözlendő folyamat is lehet), hanem a "humán erőforrásokkal való gazdálkodás" szintjének további romlása, a tehetségek elkallódása a "csókosokkal" szemben. A magyar arisztokrácia és az új nemesi (bennfentes) rétegek ugyanis inkább negatív szelekciót gyakorolnak és különféle kasztokat hoznak létre, amelybe nem tartozhatnak bele a mély szegénységben élők (például a hagyományos cigány életformához hasonlóban élők, a hajléktalanok, a szellemi sérültek vagy maradandó egészségkárosodásal elők), az eltérő szexuális orientációjúak, a más politikai értékrendet vallók (liberálisak vagy szocik), más rasszhoz tartozók, stb. Ha ezt a szelekciót elég sokáig gyakoroljuk és túl szigorúak vagyunk, akkor egy idő után a merítési bázisunk annyira leszűkül, hogy nem marad senki aki igazán tehetséges, mert hiába elfogadható például az alkoholizmus, ha az alkeszek (és más szenvedélybetegek) magukat zárják ki a közösségek fejlesztéséből.

Mondjuk ki, hogy a normalitás megszállott követése éppúgy mint az emberek virtuális kasztokra osztása voltaképpen náci, fasiszta vonás és a magyar társadalom hétköznapjaiban sajnos nem ritkák a verbális agresszió szintjén a fasisztának nevezhető megnyilvánulások. (A nácik a horogkeresztet nem véletlenül egy kasztos társadalomból, az indiaiból vették át, bár az eredeti jelentéséből kiforgatva.)

Ha nem akarunk ilyen drámain fogalmazni, akkor is azt mondhatjuk, hogy a magyar társadalom Európában az egyik legkevésbé mobilis, ráadásul a mobilitása (az átjárhatóság az egyes rétegek között) csökkenőben van, szó sincs bármiféle esélyegyenlőségről. Egy jellemző közfelfogásról van szó, amelyre a kormány még inkább ráerősít: még a különféle korcsoportokba tartozó emberek is kissé elkülönülnek, kasztokat alkotnak például egy munkahelyen - ami tőlünk nyugatra általában kevéssé jellemző.

A labdarúgás mint az új elit egyik hobbija

Ha az új elit teljesítményét a magyar foci helyzetén mérjük le, a helyzet eléggé siralmas. Még tavaly készítettem egy kimutatást, amely szerint az egyes országokban a foci helyzete hosszú évek átlagát véve nagyjából arányos a rendelkezésre álló összes pénz mennyiségével (nem egy főre eső, hanem összes GDP-ről van szó). Ebből a trendből felfelé lógnak ki a portugálok és a horvátok, lefelé pedig a finnek (akiknél legalább a jégkorong erősnek mondható), az angolok és a magyarok.

A hétköznapi előítéletességgel szemben a teljesítményközpontú szelekciót mutatja számomra az, hogy a legtöbb nyugat-európai ország csapatai (német, belga, holland, francia, portugál, svájci, angol) tele vannak bevándorlókkal - ezek az országok nem mellesleg általában jobb eredményekkel is büszkélkedhetnek. Ezzel szemben a magyar foci köztudottan belterjes, zárt világ, ahol alig vannak például cigány fiatalok. Másrészt azt szokás mondani, hogy mindenki ért nálunk hozzá, ami igaz is - olyan szinten valóban értünk, mint amit a különféle "szakértők", edzők és sportvezetők közhelyes megszólalásai mutatnak.

A magyar bajnokságban pedig a csapatok nagy részénél a délszláv és más kelet-európai vendégmunkások száma  a kulcsjátékosokat tekintve szinte már meghaladta a magyarokét annyira, hogy idén már egy limitet kellett állítani, - a kupacsapataink ennek ellenére sem ellenfelei még az európai középmezőny (szomszédos országokbeli) csapatainak sem. (A nagy nemzeti bajnokságokban viszont elvétve szerepel csak magyar játékos.) Még egy anomália, ami máshol nem jellemző, hogy még számos nagyvárosnak és középvárosnak nincs élvonalbeli csapata, Mezőkövesdnek, Felcsútnak, Kisvárdának viszont van - tulajdonképpen helyi politikusok hobbicsapatairól van szó.

A labdarúgás azonban csak egy példa arra, hogy az állam és az állam kegyeltjei hogyan "fejlesztenek" bizonyos területeket. Hasonló példák lehetnének az állami tömegközlekedés vagy az egészségügy működtetése és mindazon szektorok, ahol az állam a legelemibb piaci törvényeket kontár módon felülírni igyekszik.

Ők valójában nem a hatalmat akarják, csupán kontroll alatt tartani az eseményeket,

amit viszont nem tudnak vagy nem ismernek be, hogy a kettő között nincs különbség: a hatalom a mindenek feletti kontrollról szól, és a kormányunk mostanában újabb és újabb területeket von az ellenőrzése alá. Az állatvilágban is jellemző az egymás fölötti hatalom gyakorlása, mondhatnánk hogy természetes jelenség - azonban az ember esetében csak egy bizonyos határig mondható annak. Az igazi hagyományokban lehet az akár indiai, keresztény, görög vagy római, amelyek az igazi konzervatív életszemlélet forrásai, a hatalom korlátozásáról és megosztásáról legalább annyi szó esik van mint a hatalom gyakorlásáról, amely általában véve sem túl hangsúlyos más erényekkel (mértéktartással, együttműködéssel, szeretettel, megvilágosodással stb.) szemben. A hatalom Jézus és Buddha életében is kísértőként jelenik meg leginkább.

Vannak országok, ahol már megtanulták, hogy a túlságos hatalomkoncentráció nem jó vért szül: spanyolok, németek, portugálok, görögök, japánok vagy még a franciák is képesek voltak levonni a megfelelő történelmi tanulságokat. Azokban az országokban viszont, ahol a történelmi eseményeket nem képesek a helyükön kezelni vagy az ez irányú családi krónikák már a homályba vesztek, ott inkább csak a hatalom áldozatainak tudják magukat elképzelni, nem ismerik még a hatalommegosztás előnyeit, sem a hatalmon levők visszaéléseinek hosszú távú veszélyeit.

A "vallás" szavunk arra utal, hogy az ember megvallja, hogy milyen hitrendszerhez, csoporthoz tartozik, ezzel szemben egyes latin nyelvekben például a "religio" eredetileg az összeköttetés visszaállítását jelenti (a "teremtővel"), amely a szónak egy teljesen más, intimebb aspektusára utal.

Ha megnézzük a különféle vallások világtérképét (itt vagy itt), akkor az egyik szembetűnő dolog számos vallás "nemzeti" jellege, értve ez alatt, hogy a szomszédos országok vallása nagyon eltérő lehet. Például a Fülöp-Szigetek katolikus, Indonézia muzulmán, Kína és Japán viszont (kissé leegyszerűsítve) taoista-buddhista hagyományt követ. A vallásnak egyes kultúrák lehatárolását, védelmét betöltő szerepe nem csak kisebb ázsiai országok esetében létezik, hasonló szerepet tölt be mint a katolikus vallás az írek esetében az angolokkal szemben vagy szintén a katolikus vallás a lengyeleknél a protestáns észak-német és az ortodox orosz kultúrával szemben (akik ugye már többször felosztották egymás között Lengyelországot a történelem során). A csehek esetében viszont sem a katolikus sem a protestáns vallás nem jelentene mentsvárat a dél-német, osztrák és az észak-német kultúrával szemben, ezért a csehek hagyományosan nem vallásosak.

Néhány ország esetében a vallás annyira egyéni, sajátos, hogy más kultúrákból származók számára túlságosan bonyolult és megközelíthetetlen, ilyen például India, Izrael, azonban még Irán esetében is azt mondhatjuk, hogy a mohamedán síita vallás kulturálisan mintegy lehatárolja az ősi kultúrájú országot (Irak, Szíria és Törökország egy részével együtt) a szintén mohamedán szunnitákkal szemben, ami középkori szellemiségű vallásháborúk forrása. Mohamed követőiről is elmondható tehát, hogy különféle vallásokat hoztak létre.

Még inkább igaz ez Jézus követőire, ahol ha megnézzük a katolikusok és protestánsok eloszlását, akkor elég erős éghajlati, földrajzi kontrasztot is látunk: az életélvezőbb katolikus vallás és a puritánabb, takarékosabb protestánsok más-más földrajzi szélességi körökön dominálnak. A muzulmán vallást nem nagyon ismerem, de a térképeket elnézve meg merem kockáztatni, hogy szintén bizonyos fajta természeti körülményekhez (meleg, arid viszonyokhoz) alkalmazkodott életmódnak felel meg.

Magyarország esetében köztudott, hogy a katolikus vallás egyben dél-német és osztrák szövetségi orientációt jelentett, a keleti és déli országokkal, például az ortodox vallású románokkal szemben. (Nem is csoda, hogy a román kultúrát mennyire távolabbinak érezzük a magyartól mint a németekét.) A protestáns vallások közül az evangélikus szintén inkább német orientációjúnak nevezhető, az igazi szabadságharcos, kurucos irányzat akár a mai napi politika szintjén is egyértelműen a református vallás, amely eleinte Kelet-Magyarországon és Erdély egyes részein tudott elterjedni, Bécstől távol eső vidékeken.

Lényeges megjegyezni, hogy a hagyományos társadalmakban az emberek túlnyomó többsége nem választhatta meg sem a vallását, sem a lakhelyét, a táplálékát, de még a foglalkozását vagy a párját sem, ami Föld nagy részén a legtöbb társadalomban még mindig így van. A modern társadalmak tehát feltétlenül és minden tekintetben liberálisaknak mondhatóak a hagyományosakkal szemben.

Ha egy észak ír fiatal protestáns vagy netán buddhista hitre térne át az még ma is a helyiek nagy részének a szemében árulásnak számítana, de még nálunk is elmondható, hogy az ember a vallásgyakorlással leginkább egy adott közösséget választ, egyfajta értékrendszert követőkhöz csatlakozik, az egyébként nehezen meghatározható "egyéni hit" ehhez képest csak másodlagos.

A modern társadalmakban a vallásosság mindenhol csökken, egyes szakértők szerint ez a folyamat visszafordíthatatlan. A legfejlettebb északi országokban ez nagyon szembetűnő, e tekintetben leginkább az USA képez kivételt (bár a tendencia ott is csökkenő), ami arra utalhat több más jellel együtt, hogy az amerikai társadalom viszonylagosan elmaradottnak mondható a gazdasági fejlettségéhez és az átlagos életszínvonalához viszonyítva.

A vallás visszaszorulásának különféle okai lehetnek, mint például az individualizmus felerősödése, de szerintem ilyen ok lehet az is, hogy amíg a tudomány naponta képes újabb eredményeket produkálni, a hagyományos nagy vallások csak elvétve mutatják a megújulás jeleit, dogmatizmusuk leginkább régi pásztor vagy paraszti társadalmaknak felel meg, ami miatt egyes esetekben kevésbé képesek megfelelően kezelni a ma emberének sajátos problémáit.

Nyugat-Európában megszűntek a vallási alapon (is) szemben álló ellentétek, a katolikus franciák a múlt század közepe óta már nem ősi ellenségei sem a lutheránus észak-németeknek sem az anglikán briteknek. Ezzel szemben Európa keleti felén még sokan vannak, akik a franciákhoz vagy a németekhez képest bizonytalanabbak a nemzeti identitásukban és a vallásban keresnek menedéket. A kommunista rendszer ráadásul elnyomta a vallási hagyományt, emiatt is vált a templomba járás ismét népszerűvé sok helyen nálunk vagy például a románoknál. Egyébként a kommunizmus a vallás tipikus jegyeit mutatja (nem véletlen, hogy egyes japán kutatók a kereszténység egyik ágának tekintik), vallásalapítóval, szentekkel, felkent papsággal, fanatikus hívőkkel és szektás irányzatokkal - azzal a különbséggel, hogy nem örök életet ígér, hanem csupán azt, hogy az ember megmarad halála után a közösség emlékezetében. (Ha magunkba tekintünk, akkor a legtöbb katolikus is leginkább ebben tud hinni mint a nehezen elképzelhető örök, túlvilági életben.)

Az egyéni hit egyébként teljesen változékony az élet folyamán, például egyes sorscsapások megrendíthetik, a legtöbben úgy vannak vele még a rendszeresen templomba járók közül is, hogy valami biztos van abban, amiről a pap beszél, bár sok minden tutira máshogyan van, mert amit előad az nem túl hihető vagy egyáltalán nem hiteles. Sőt, ki kell mondani, hogy a papok között is hasonló arányban vannak szakmájukat mesterei szinten művelők és kontárok, éppúgy mint orvosok, tanárok vagy kőművesek között - kontárokon nem annyira a szakmai tudás hiányát mint egyfajta lélektelen, bürokratikus és igénytelen munkavégzést értve, amely nem igényli az interakciót másokkal és nem törődik a saját szakmai fejlődésével. Az ateizmus például egyfajta válaszreakció is lehet a vallás hiteltelen és dogmatikus képviseletére (amikor szó szerint kell érteni olyasmit, hogy Isten a világot hét nap alatt teremtette, nem pedig a tanításokat szimbolikusan értelmezni).

A templomba járás mindenképpen közösségi esemény, amellett, hogy van egy olyan vezető, tapasztaltabb személy, akihez bátran fordulhatok a különféle lelki problémáimmal.

Egyéni hit közösség nélkül azért nem nagyon van, mert annyiféle inger ér minket, hogy még a legnagyobb jó szándék ellenére is lassan elhagyjuk azokat a rendszeresen végzett gyakorlatokat, amelyek egyfajta lelki vagy pszichikai megtisztulást hozhatnak. Emiatt mondhatjuk azt, hogy a rendszeresen gyülekezetbe járók azok, akik valóban vallásosnak mondhatóak, nem pedig azok, akik magukat "maguk módján vallásosnak" nevezik. (Gyülekezet lehet tágabb értelemben véve például egy rendszeresen meditáló vagy jógázó csoport is, ahol a vezető kompetenciája megfelelő szintű.) A csoport megtartó erejére az élet mindennapi kísértéseivel szemben a névtelen alkoholisták klubjai mutatják a legszemléletesebb példát.

A templomba vagy gyülekezetekbe járás azonban képmutatásra is ad lehetőséget: a gyakorlat azt mutatja, hogy a hívők között ugyanúgy vannak az erkölcsi érzék terén alapvető hiányoktól szenvedő egyének mint a magukat ateistának mondók között is rendes, tisztességes emberek, az erkölcsi magatartás és a vallásosság között aligha lehet kapcsolatot találni.

Sőt, a valódi vallásosság semmiképpen nem valamilyen "jó befektetés", amely a túlvilágon kamatozik. Pascalnak az a gondolata, hogy a vallásossággal az ember csak nyerhet, hiszen ha nincs túlvilág akkor nincs veszteni valónk, ha van akkor biztos nyereség - a vallásosság szellemiségével éppen hogy szöges ellentétben áll, egyfajta spekulatív kalmárszellemiséget tükröz. A vallásosság lényege ennél sokkal finomabb, egyszerű dogmákkal nem leképezhető, csak a mindennapi gyakorlatban, bizonyos éles szituációkban van mód az átélésére.

Azt, hogy miben hiszünk valójában nem is tudjuk megmondani, ez számunkra eléggé tudattalan. Azért állítható hogy agyunk tudattalan részeiből hívható csak elő, mert a hitrendszerünk alapjai a kora gyermekkorban alakulnak ki, amikor az ember még nem tudatos, inkább csak benyomásokat rögzít. A kisgyerek ha Istenről beszélnek neki, leginkább a szülei mintájára fogja elképzelni, elsősorban az apa az, aki rejtélyes, aki távol van - a mennyekben levő kiszámíthatatlan, büntető Isten képe, akitől félni kell, leginkább innen eredetezhető. Ez a fajta istenfélelem azonban megint távol áll mindattól, ami komoly, elmélyült vallásosságnak mondható. Aki ateista az sem tud mást tenni, mint az általa megismert istenképet tagadja, tehát csak azt állítja, hogy "olyan biztosan nem" - ami viszont valóban a vallásosság szellemiségével ellentétben áll, az sosem szavak, hanem sokkal inkább tettek szintjén nyilvánul meg: gonoszság, az élvezetek korlátlan hajszolása, törtető anyagiasság.

Nem hiszek abban, hogy vannak eredendően harcias vallások mint az iszlám, hiszen például az Ótestamentum is tele van háborúkkal, a legtöbb vallást csupán felhasználták és felhasználják ma is harcias uszításra. Az igazán színvonalas vallási szövegek a bölcsesség forrásai és szinte mindig van bennük valami paradox, l. például Jézus hegyi beszédét. A mohamedán vallás egyik bölcse számomra Naszreddin, akiről számos jópofa kis történet maradt fenn, mint például az, amikor a kulcsát keresi este a parkban és amikor már húszan keresik vele együtt, rákérdeznek "Mégis merre felé hagytad el?" "A park túlsó felén, de ott sötét van."... Az ilyen kis történetek mindig mondanak valami lényegeset az emberi természetről.

A nemzeti irodalom természetesen létezik és egy adott közösség minden olyan irodalmi teljesítményét magában foglalja, amely eléggé színvonalas és sokak érdeklődésére számot tartó alkotás. Az irodalommal foglalkozó embereket, közülük is elsősorban az írókat és költőket "szóműveseknek", az írott szó igazi mestereinek tartom. Pontos fogalmazás, választékos és érzékletes szóhasználat, gyakran különféle nyelvi lelemények és újítások valamint egyéni meglátások jellemzik az írás mestereit. A legtöbb szempontból teljesen átlagosnak mondható polgárokról van szó, akik viszont a nyelvi kifejező eszközeiket sokkal erőteljesebben és színesebben használják nálunk, emellett pedig néhányan közülük rendelkeznek olyan képességgel, hogy a felszín mögé lássanak. Ezek a tulajdonságaik pedig nagyon alkalmassá teszik az írókat arra, hogy összeütközzenek a politika világával, az ilyen tulajdonságok a különféle fanatikus radikálisokat és megfelelő ideológiai csőlátással rendelkező janicsárokat mindig zavarni fogják.

Az irodalom "királykategóriája" még ma is alighanem a regényírás, a regény műfajának kialakulása pedig nagyjából magyarázatot ad arra, hogy az írók többsége inkább nevezhető liberálisnak mint konzervatívnak. A regény műfaja nagyjából a polgári társadalom kialakulásával együtt jött létre, és egyéni jellemeket ábrázol, személyes sorsokról szól. A középkorban és annál régebbi korokban ugyanis az egyéni jellemvonások nagyjából senkit sem érdekeltek, hogy ki mit akar, milyen vágyai vannak, esetleg milyen irányban fejlődik az élete, - aki ilyesmivel akart foglalkozni, azt helyből kiröhögték. A változást a kulturális szemléletben a bigott vallásosság és merev rendies szellemiség visszaszorulásával párhuzamosan a polgári értékek felemelkedése hozta el.

Ha pedig a regényírók és novellaírók többsége egyéni sorsokra fókuszál, miközben a személyes szabadság és önmegvalósítás lehetőségeivel foglakozik - ez olyasmi, ami a mai magyar ókonzervatív kultúrpolitika szemében egyértelműen liberális mételynek számít. Akik számára valamiféle középkori csordaszellemiség jelenti az eszményt, ők a jelentősebb magyar regények, novellák és versek nagyobb részét nyilvánvalóan likvidálni szeretnék, így például a "nyugatosok" műveit (akiknek már a nevük is szalonképtelen azoknak, akik szemében afféle "kelet-népe" volnánk) némi túlzással az irodalomtankönyvek lábjegyzeteibe száműznék.

Nem arról van szó, hogy csak a sznobság a nyerő és a regény különféle irányzatainak ne lenne meg a maga létjogosultsága. A ponyvaregény műfaján belül is lehet nagyot alkotni, létezik például a Dan Brown-féle igényes ponyva. Teljesen természetes az, hogy nem mindenki szeret a szabad idejében az emberi lélek fájdalmas apró részleteivel foglalkozni, az extrovertáltabb típusú, tevékenyebb emberek közül nekem úgy tűnik, hogy sokan az akciókban dús könyveket részesítik előnyben. (Vagy épp nyaraláshoz is inkább a könnyebb olvasmányok valók jobban.) Rejtő Jenő könyveit ugyanolyan fontosnak és hasznosnak tartom mint Krúdy Gyuláét, mindkettő a magyar kultúra része, - mellesleg pedig mindketten zsidó származásúak voltak. (Mivel a zsidó családokban az írásnak és olvasásnak régi hagyományai vannak, emiatt közülük sokan írástudást igénylő szakmákat választottak az utóbbi évszázadokban.)

A nagy magyar történelmi regények egyik klasszikusa Gárdonyi Géza, aki egyébként német családból származott és magyarosította a nevét a 20.század elejének számos más klasszikusához hasonlóan. Makkai Sándor például nagyon izgalmas történelmi regényeket írt, Jókai Mór pedig már annyira részletgazdag, hogy a mai olvasók nagyobb részének ez már túl tökéletes, a fiataloknak egyszerűen nincs hozzá türelmük.

A regényírásban a történelmi regények mellett "nemzeti" vagy "hagyományőrző jellegűnek" nevezhető vonal jellemzője a régi szokások ábrázolása és a csodálatos tájleírások, főleg az erdélyi írók jeleskednek az ilyesmiben, többek között Wass Albert vagy Nyírő József, ami teljesen érthető módon az ilyen hangulatokra fogékony olvasókat képes magával ragadni.

A regényektől azonban általában többet várunk a leírásoknál: az írónak úgy kell folyamatosan hazudnia, a valóságon alapuló fantazmagóriáit eladnia, hogy teljesen elhiggyem, hitelesnek tartsam azt, amit mond, függetlenül attól, hogy mennyire fedi a valóságos eseményeket. Ez pedig a művészet egy magas szintje, amire nagyon kevesen képesek. Úgy kell kezelni a mű különféle szálait, hogy az emberi arányok megmaradjanak és ne ragadja el a szerzőt a történet giccses, érzelgős kimenetek irányába, ami pedig gyakran megtörténik. Ha a történet igazán erős és hiteles, akkor van csak az, hogy az ember álla leesik és könyv valóban üt, eltalálja az olvasóját - voltaképpen azt élem át, hogy én magam kerülhetnék hasonló helyzetekbe mint a regényhősök. Az igazán erős és hiteles ábrázolások nem csak nálunk, hanem más nyelvekre lefordítva sem veszítenek annyit az értékükből, hogy ne lennének hatásosak. Azok a történetek viszont, amelyeket a világ sok országában megértenek, nagy eséllyel nem eléggé "nemzetiek" - legalábbis egy népnevelő célú kultúrpolitikus szemszögéből. (Vannak persze kivételek mint Gárdonyitól az Egri csillagok vagy A láthatatlan ember.)

Egy nemrégiben végzett felmérés szerint a legtöbb idegen nyelvi fordítással rendelkező magyar szerzők:

Kertész Imre (215)

Márai Sándor (213)

Molnár Ferenc (126)

Esterházy Péter (118)

Konrád György (106)

Szabó Magda (78)

Nádas Péter (74)

Kosztolányi Dezső (68)

Költőink közül József Attila, Petőfi Sándor, Arany János talán a legismertebbek.

A fenti listán vannak egyaránt konzarvatívabb, vallásos írók és kimondottan liberálisak is, a népszerűség és az adott író politikai nézetei között nincs összefüggés.

Kosztolányi, Molnár vagy Márai esetében már mondhatjuk, hogy a műveik időtállónak bizonyultak, Esterházy, Konrád vagy Nádas könyveinek jelentőségéről az utókor mond majd véleményt. Esterházy könyvei lehet, hogy nem minden szempontból remekművek, de tele vannak teljesen egyéni nyelvi leleményekkel (amelyek ráadásul más nyelvekre is lefordíthatóak). Nála nagyobbnak tartom történetesen Szabó Magdát, Kosztolányit, de éppenséggel Márainak is van két vagy három igen jelentős regénye. Kertésznek ellenben a stílusa nem áll közel hozzám, Nádast pedig nagyon terjengősnek tartom. Mindez persze teljesen egyéni ízlés kérdése.

Az viszont nyilvánvaló, hogy a magyar irodalom ma is ontja az olyan tehetségeket, akiket több nyelvre is lefordítanak: Krasznahorkai Sátántangó c. műve lett az év könyve Kínában és angol fordítása is díjat nyert. Dragomán Györgynek A máglya és A fehér király c. könyve is sikeres nemzetközileg, mivel tipikus közép-kelet európai történeteket írt meg. Spirónak az Ikszek c. könyve például amellett, hogy sajnos erősen túlírta, szintén tipikus közép-európai történet lengyel színhellyel, amelyet a lengyelek folyamatosan játszott színdarabként dolgoztak fel. (Most ez akkor "eléggé nemzetinek" nevezhető vagy nem?)

A sikeres magyar írók között történetesen többen vannak az inkább liberális mint konzervatív felfogásúak, ami szerintem összefüggést mutat a regény műfajának a sajátosságával, hogy leggyakrabban EGYÉNI sorsokra és életutakra koncentrál.

A mai magyar kultúrpolitikusok és a jobbos véleményvezérek nehezen tudják megemészteni a baloldali túlsúlyt a kultúrában, ráadásul a magyar politikai élet mára annyira jobbra tolódott, hogy csak a politikai nyilatkozataikban fanatikus író lehet elég jó konzervatív író. A legtöbb művészember azonban érzékenyen reagál a hatalom megnyilvánulásaira, félti a művészi szabadságát, emiatt tűnik liberálisnak, még ha mélyen vallásos vagy konzervatív értékrendszerű is.

Amit viszont ezek az "urak" nem értenek az, hogy az írói teljesítmény és a politikai nézetek között nincs összefüggés. Azok a művek sosem jelentősek, amelyeket egy adott politikai céllal írtak meg. A politikai környezet a könyvekben (akár gulág, akár koncentrációs tábor, akár diktatúra) nem több mint háttér, keret, amely egyéni jellemvonások és sorsok kibontakozására ad lehetőséget, a politikai üzenet mindig másodlagos a sorsok ábrázolásához képest. Az pedig veszélyes gyakorlat, amikor a művészetet egy rendszer megpróbálja a politika szolgálatába állítani: ez érvényes volt az ún. "szocialista realizmus" gyakorlatára (életszerűtlen és ronda alkotások tömkelege), de éppígy a gigantikus náci szobrokra és épületekre is. Beteges dolog mindenbe belemosni a politikát, annak ellenére, hogy nem csak nálunk teszik ezt, az irodalmi Nobel- vagy a filmes Oscar-díjaknak is nem ritkán van politikai jellegű üzenete.

A mai magyar kultúrpolitika gyakorlata azonban jóval veszélyesebb ennél a "pozitív diszkriminációnál": sokak célja a "liberalizmus" fölényének megszüntetése, amely a gyakorlatban a politikailag "kétes" alkotók egzisztenciális partvonalra szorítását jelenti valamint és a konzervatív ideológia sulykolását a kultúrán keresztül a tömegek felé.

Ez azonban eléggé értelmetlennek tűnik, hiszen amit ki akarnak szorítani az távolról sem a tömegeket érdekli, hanem csupán az értelmiség egy részét.

A konzervatív, vallásos emberek szerint Isten az embert a saját képmására teremtette. Ha ez így van, akkor az ember is képes Istenhez hasonlóan elválasztani az össze nem tartozó dolgokat: mi is képesek kell, hogy legyünk elválasztani a politikát a kultúrától, szórakozástól vagy éppen a vallástól, hiszen a kultúra mindig személyes üzeneteket is hordoz, nem szabad, hogy a közéleti akciók terepe legyen.