Szokás beszélni manapság a modern országokban is kettészakadt társadalmakról, amelyek mögött nagyon eltérő életmódok is lehetnek, például egy számítógépes programozó aligha tudja magát jól megértetni azzal, aki kecskéket tenyészt egy tanyán. A világ számos országában okoz feszültségeket ez az alaphelyzet: a britek egy része számára azért nem elfogadható a Brexit, mert az túl engedékeny az EU irányában, másoknak viszont már így is túl kemény. Hogy mi lesz ebből a jövőben arról lehet olyan sejtésünk, hogy egy nagy káosz és egyre élesebb konfliktusok, amelyre a parlamentáris demokráciák is rámehetnek (a britek jártak az élen szinte mindenben az elmúlt évszázadokban). Érdemes viszont megpróbálni alaposabban megérteni a szélsőséges típusokat, mert manapság ezek viszik a prímet a mérsékeltebb felfogásúakat háttérbe szorítva. Utóbbiak mindenképpen kommunikációs hátrányban vannak, mert aki nem elég harsány, annak hangját könnyen elnyomja manapság a közéleti zaj.

Az első csoport: modernizmus hívei

Általában a politikai baloldalhoz szokták őket sorolni mostanában, eléggé jól elboldogulnak napjaink információ özönében, nyitottak a változásokra és az újdonságokra. Hisznek a tudományban és hagyományos értelemben véve kevéssé vallásosnak mondhatóak. Általában jól képzettek, idegen nyelveket beszélnek és munkakörük is gyakran kommunikatív jellegű.

A humanizmus híveinek mondhatóak, de ezt néha kissé mechanikusan képviselik és nem mindig ismerik fel az eszme korlátait. A baloldal feltűnő politikai naivitása, hogy majd a modernizálás, a tudomány, az új technológiák bevezetése megoldja a problémákat, a "nyugati kultúrkör" iránti feltételek nélküli elkötelezettség hívei, kevés reálpolitikai érzékkel. A virtuális valóság rabjai is lehetnek és túlságosan individualisták, zömmel nagyvárosok lakói, ahol nem nagyon vannak stabil kisközösségek.

A második csoport: az ókonzervatívok

Régebben egyszerűen maradiaknak hívták őket, de napjaink információözöne is érthető módon sokakat visszahúzódásra késztet, mivel úgy érzik, hogy nem sok esélyük van a kiélezett versenyben (amiben az oktatás gyenge színvonala és a növekvő vagyoni különbségek erősen belejátszanak). Még pár évtizede egy viszonylag szűk csoport volt, manapság egyre többen osztják ezt a felfogást, jellemző tehát a jobboldali radikalizmus terjedése. Olyan világot próbálnak felépíteni, amely számukra ismerősebb, megszokottabb közeg, és ahol a szabályokat számukra kedvező módon tudják alakítani. Inkább defenzív, rendpárti felfogás jellemző rájuk. Ingerszegényebb környezetet részesítve előnyben, falvakban és kisvárosokban élnek nagyobb számban. Kevésbé racionálisak mint az előző csoport, ösztönösebb és érzelmesebb beállítódásúak pozitív és negatív értelemben véve egyaránt. Ebből következően:

Nem nagyon tudnak egymással kommunikálni

A modernisták a szigorú racionalitás hívei, nem nagyon szeretik a szimbólumok használatát és a homályos megfogalmazásokat sem. Az ókonzervatívok történetekben, mítoszokban képzelik el a valóságot és ezeket az alapvető elveiket és mítoszaikat semmilyen érvelés nem képes megingatni. Nekik voltaképp mindez "szentségtörés", mert szilárdan hiszik, hogy a "lényegben" úgyis nekik van igazuk. A baloldalnak fel kell adnia a más felfogásúak minden áron való racionális meggyőzésének kísérletét, hiszen a hitek nem racionális alapon nyugszanak, másrészt pedig nem mindig annak van igaza, aki hatásosabban érvel egy vitában vagy több érvet tud felhozni. (Ugyanis nehéz megítélni a vitában az egyes tényezők, szempontok valódi súlyát, inkább az idő tudja eldönteni.) Harmadrészt nem ugyanabban a világban élnek az emberek, a helyzetük és nézőpontjaik abszolút eltérhetnek, sokkal nagyobb empátiára van szükség.

A közeledés nem történhet szavakban

Akik nem csak egyféle életmódot ismernek, hanem például a nagyváros és falu világában is abszolút otthon tudnak lenni, a hagyományokat, a természetet is tisztelik nem csak a modern technikát, ők könnyebben tudnak kapcsolódni olyanokhoz, akiknek a felfogása eltér az övéktől. Az egymás iránti alapvető tisztelet és elismerés bármely esetben alapvető ahhoz, hogy feladják az emberek a csoportos védekező reakcióikat. Meg kell ismernem a másik világát jobban, hogy ne ítélkezzek róla túl könnyen és elhamarkodottan. Néha sajnos az ideológiai agymosás olyan szintű, annyira erős indulatokat mozgat meg az emberek között, hogy a kölcsönös sértettség és neheztelés miatt az egyébként baráti kapcsolatok teljesen megszakadhatnak.

A tehetségesség és ami mögötte van

A tehetség borzasztó csalóka dolog, van egy olyan optikai illúzió a belterjesnek mondható közösségekben, hogy mennyire sok tehetség van közöttünk. Például megtörténik, hogy egy iskola legjobbjai el vannak szállva saját maguktól, összehasonlítási alap híján csak később derül ki, hogy csak egy apró kis tóban voltak ők viszonylag nagy halak. A kisebb-nagyobb közösségek tagjainak végül is igazuk van, hogy mennyi tehetséges embert látnak maguk között, csak azt felejtik el, hogy a tehetség mennyire nem minden. Ha nem kerül megfelelő közegbe, ha a jellemhibáit nem tudja legyőzni, ha nem elég szorgalmas, ha túlságosan szétszórja erőforrásait vagy ha nincs elég szerencséje, akkor sosem lesz igazán sikeres. A tehetségek nagy része ilyen okok miatt nem tud teljesen kibontakozni, a mítoszgyártás pedig úgy szól, hogy mi magyarok nagyon jók vagyunk, csak mások nem hagynak minket érvényesülni: a "háttérhatalmak", a nyugati tőke, gonosz politikusok stb. miatt kényszerülünk másodhegedűs szerepbe. Ha pedig megvan az alaptétel, utána már könnyűszerrel gyártunk mítoszokat arról, hogy például a szocialista nagyipar milyen jó volt (nem volt olyan jó) vagy a népünk milyen különleges (ez igaz, csakhogy mindegyik népre igaz valamilyen módon).

Nem csak nálunk probléma mindez

A közéleti diskurzusunk borzasztó belterjes, mintha a problémák csak nálunk lennének súlyosak: pedig egyik kelet-európai országban sincsenek komoly világmárkák és magas szintű saját technológia sem. A demográfiai trendek Európa-szerte mindenhol kérdéseket vetnek fel, amelyekre mindenki különféle megoldásokat keres, a környezetvédelem vagy a közoktatás fejlesztése terén szintúgy, de a fokozódó verbális agresszió is szinte mindenütt problémát jelent. Egymás tapasztalatainak felhasználása általában hasznosabb lehet mint minden áron saját megoldásokon agyalni, legalábbis nagyon kicsi a valószínűsége annak, hogy a mi általunk kitalált út lesz a legjobb. A legtöbb sikeres országban a finnektől Koreán át a japánokig leginkább másoktól igyekeztek tanulni és mások bevált módszereit törekedtek átvenni. Mi viszont sajnos egy befelé fordulásra, zárkózottságra hajlamos ország vagyunk, ahol tartja magát az a hiedelem, hogy ami máshol bevált az nálunk nem fog működni. Ahogy régebben az EU szakértők mondták: a magyarok nem kérnek tanácsokat, ők mindent úgyis jobban tudnak. (Meg is lehet nézni nálunk az egészségügy, az oktatás vagy a nyugdíjrendszer állapotát.)

A harmadik-féle felfogás a nihilistáké

A régi török világra emlékeztet a modern "janicsárok" nagy számú jelenléte, amely a társadalmunkat három osztatúvá teszi. (Természetesen most szigorúan vett közéleti szempontból vizsgálva, magánéletükben ők is lehetnek ugyanolyan rendes emberek mint bárki más.) Nem azokra vonatkozik ez a jelző, akik a létminimumon vegetálnak, teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságban másoktól. Leginkább értelmiségiekről van szó, képzett emberekről, arról amit "az írástudók árulásának" neveztek, amikor egyesek eladják magukat a hatalomnak mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül. Bemagyarázzák maguknak, hogy ők hozzák létre a társadalom egységét, holott inkább szétzilálják azt. Nincsen semmilyen meggyőződésük, hanem azt szolgálják mindenféle elvek nélkül, aki a pénzt adja. Strómanok, jól megfizetett köztisztviselők, egyéb állami hivatalnokok, önkormányzati képviselők, lekenyerezett bírók, ügyészek, "vonalas" médiamunkások, szakmájukban semmire nem becsült álszakértők és áltudósok, komisszárok állami cégeknél, a korrupció támogatói stb.

Mindig azt nézik, hogy a "hatalom" mit vár el tőlük, milyen központi utasítás szellemében kell tevékenykedniük és mi a napi parancs. Nem ritkán túl is teljesítik a központi parancsot, nehogy akár gyanú is felmerüljön a hűségüket illetően. A NER rendszeréről van szó voltaképpen, mindent támadnak, amely nem NER-kompatibilis és potenciálisan veszélyt jelenthet. Mivel ők nem gondolkodnak csak utasításokat teljesítenek, ezért a rendszer szempontjából minden gondolkodó értelmiségi egy kicsit gyanús. A bürokrata beidegződések egyébként is erősek nálunk, nagyon sokak legfőbb motivációja munkahelyükön a félelem, a magyar menedzserek is gyakran passzívak és inkább pozíciójuk védelme az elsődleges számukra a cég valódi érdekével és fejlődésével szemben.

Hűbéri rendszer

Lázár János eltávolításával a rendszer példát statuált azzal, hogyan járnak azok, akik engedik az ellenzék megerősödését a saját területükön. (Úgy tűnik, hogy a kormány számára ellenzék = ellenség a háborús logika alapján. De semmiképpen sem partner.) A Tállai-félék ebből tanulva minden eszközt felhasználnak, hogy a hűbér-birtokon ne léphessen fel NER-konkurens politikai erő. A vezetés által statuált példa a hierarchia alacsonyabb, helyi szintjein is mérvadó, ezért a legpiszkosabb eszközöktől sem riadnak vissza a sejhajukat féltve, a potenciális versenytárs tönkretétele érdekében. Az apparátus mögé bújva, a kormányzat jelszavai mögé bújva a mai janicsárok az arc nélküli ember újabb típusát testesítik meg. EZ már valóban a régiónkban egyfajta hungarikumnak mondható, habár büszkék nem lehetünk rá. Azonban mindazok támogatni fogják, akik abban hisznek, hogy háború zajlik a szuverenitásunkért, és ebben a háborúban a piszkos eszközök is megengedettek. Ők a történelem órán vagy nem figyeltek, vagy igyekeztek elfelejteni a tanultakat. Vagy pedig még mindig középkori szellemiségben, a "mindenki mindenki ellensége" elvet tartják mérvadónak. (És persze "a nőket meg kell védeni" romantikus, hazug lovagi mítoszt.)

Túl naiv és túl gyanakodó szélsőségek

A baloldali liberálisok kifinomultabbak, de hajlamosabbak a fellegekben járni, a radikális jobboldaliak primitívebbek, de inkább reálpolitikusok. Az előbbiek túlzott naivitásra, az utóbbiak paranoiára hajlamosak. (Csurka Istvánról a '90-es évek elején azt tartották, szerintem joggal, hogy amennyire jó drámaíró volt, annyira paranoiás politikai nézetei voltak.) A baloldal esetében olykor kérdőjeles vagy kevéssé meggyőző a nemzeti érdekvédelem, a jobboldal viszont nem hisz a pozitív összegű játszmákban, emiatt destruktív lehet (ha a másik 51%-ot kap a közös haszonból, az már nekik elvi veszteség, mert a másikat jobban megerősíti). A megoldás a kettő közötti arany középút, amelyen sajnos eléggé kevesen járnak manapság. Ezzel szemben mindkét szélsőség meg van győződve a saját igazságának egyedüli létjogosultságáról, más szóval, hogy a másik oldal teljesen hülye. Ezt az alapállást kellene először feladni az előrelépéshez és elfogadni, hogy szituációtól is függ az egyes oldalak igazsága.

A kormány a szavakban jobboldali radikális, fű alatt viszont nem ritkán mérsékelten jobbos intézkedéseket is behoz, amely sokat lendítenek a gazdaság helyzetén. Ezzel együtt nyilvánvalóan nagyon rossz példákkal jár elöl, főként etikai vonatkozásban, amely hosszabb távon okozhatja a legnagyobb károkat a társadalom életében.