A válasz persze adja magát: tőlünk függ... A jóllét ugyanis nem ugyanaz mint a jólét, az életszínvonal, amelynek alakulására nem mindig van jelentős befolyásunk. Az egyes országok GDP-jének az értéke nem függ össze szorosan az emberek megelégedettségével és boldogságával: Magyarország a régiónkbeli országokhoz hasonlóan a jóllét és a boldogság felmérésekben általában gyengébb helyezést ér el mint amit a GDP indokolna. Különösen nagy a kontraszt a latin-amerikai országokkal való összehasonlításokban, ahol az életszínvonal általában alacsonyabb szintű mint nálunk, a szubjektív jóllét felmérések alapján viszont jóval előttünk vannak.

Szokás a kapitalizmust, a "fogyasztói társadalmat" ostorozni mindezért, de ez szerintem nem visz minket előre. (Nem beszélve arról, hogy éppen a fogyasztásukat tekintve is kiugró skandináv országok vezetnek mindegyik listán.) A "fogyasztás" egy közgazdasági szakszó, ennélfogva a használata a köznyelvben némileg félrevezető, mindenesetre többféle ok állhat a mögött, ha ésszerűtlenül magas szintű: lehet szimpla mohóság (belső hiányérzet kompenzációjaként), fakadhat pusztán kényelemszeretetből, de egy adott státuszt is kifejezhet. Utóbbi esetben nem azért veszem meg hatalmas márkás autót mert kedvelem, hanem a domináns státuszomat jelzem a társadalom felé. Ugyanez mondható el az öltözködésről, lakásról és sok minden egyébről, - az erő és a siker képét sugallom mások irányában, hogy komolyan vegyenek és az akaratom adott szituációkban jobban érvényesülhessen.

Nem a "gonosz reklámok" tehetnek arról elsősorban, hogy megveszünk sok olyasmit amire nem nagyon van szükségünk, hanem leginkább egy rendszer részei vagyunk mindannyian, amely meglehetősen tökéletlenül működik. (Az alkohol, cigaretta és a drogok reklámozása például általában tilos, mégis sokan fogyasztják.) Akármelyik múltbeli társadalomra gondolunk vissza, egyik sem volt maga a tökély: a legtöbb esetében a mainál jóval alacsonyabb volt a fizikai biztonság, az életszínvonal, az egyéni szabadságjogok és a véleménynyilvánítás lehetőségének a szintje - bár némelyikben például elevenebb közösségi élet zajlott mint ami manapság a legtöbbünk esetében elmondható.

Nem arról van szó tehát, hogy a "fogyasztóinak" nevezett társadalom ilyen vagy olyan lenne, a kérdés inkább úgy vetődik fel, hogy az anyagi biztonság egy adott, elfogadható mértékű szintje fölött hogyan tehetjük magunkat és egymást boldogabb emberré?

Az Index erre vonatkozó cikkében a TJK szakemberei szerintem meglehetős fogalomzavarban és csőlátásban szenvednek. A jó élet jellemzői közül az 1.pont a "kötődés" egy pszichológiai szakszó, emiatt kilóg a sorból és a közvélemény számára kissé homályos értelmű, inkább gondoskodásnak nevezném vagy hogy az embernek legyenek gyökerei. Gondoskodásra (2.pont) azonban csak gyerekeknek van szüksége, valamint még betegség és idős kor indokolhatja. Felnőtt ember képes gondoskodni magáról, tehát a legtöbbünk esetében ez nem alapfeltétel, a felnőtt ember nem gondoskodást hanem támogatást vár a törekvéseihez.

A 3.pont a "béke" nyilvánvalónak tűnik, de mégsem az: nem azért mert az életveszély és a káosz bárkinek is hiányozna, hanem mert nehéz meghúzni a határait. Egyes országokban az időnkénti rendzavarás egyáltalán nem szokatlan és nem rendkívüli, nálunk már egy zajos szomszéd miatt is képesek vagyunk perre menni, mivel is veszélyezteti a kis privát szférám nyugalmát és a békéjét. Sőt, a fenyegetettség érzése lehet nagyon is szubjektív, adott esetben még az ágyam alatt is láthatok rémeket. Ha a biztonságigényem extrém szintű, és még egy nagyon lombos fában is azt látom, hogy nehogy rádőljön a kocsira vagy a házra, ezért kivágom és megcsonkolom, akkor ne csodálkozzak, ha az életem szó szerint kopár, sivár lesz. A 4.pont pedig értelmetlen, mert mintha azt mondanám, hogy akkor vagyok megelégedett (boldog), ha megelégedett vagyok. A megelégedettségem viszont épphogy nem magából a harmóniából fakad, hanem abból, hogy egy problémát megoldva aktívan harmóniát hoztam létre, tehát a harmóniateremtő képességem bizonyításából.

Ha a kutatók által említett 4 pont lenne a kritérium, akkor a közmunkások majd mindegyike viszonylag "jó életet" élne, - de ez nem így van, mert sokak számára a közmunka megalázó vagy kilátástalan helyzetet jelent. Ugyanilyen okból Nyugat-Európa vagy az USA rendszeres jövedelemmel nem rendelkező polgárai minthogy jó alapellátást kapnak, boldogan élnének és nem nyúlnának közülük olyan sokan a drogokhoz. (Ahol kevés ember lehet a társadalom mércéjével mérve sikeres és sok a vesztes mint az USA-ban, ott nem meglepő módon sokan keresik a menekülés útját ebből a rendszerből, például drogok révén.)

A tisztelt kutatók listája meglehetősen kormánypropaganda ízű és lemaradt róla legalább egy nagyon fontos dolog (amellett, hogy azt sem mondták ki pontosan, hogy szociális lények vagyunk és igényeljük a közösséget): az egyéni önkifejezés lehetősége. Ha meg tudom mutatni a legjobb oldalamat, aki valójában vagyok pozitív értelemben, ha ezt bármilyen módon ki tudom fejezni, az mindenképp elégedettség és boldogság forrása. Ki kell tudnom fejezni, ami mélyen bennem van, és valami értéket képvisel sokak számára, felülmúlva a hétköznapi kis önmagamat - ez lehet a legtöbbünk célja.

Ez esetben nem fogok nyúlni az alkoholhoz - hiszen az alkoholizmus sokkal inkább tünet mint betegség,- nem lesz szükségem ilyen pótszerekre. A dohányzás is pótcselekvés, egyik oka lehet az, hogy annyira korlátok közt érzem magam, hogy rágyújtok és közben megnyugszom, mert amíg elszívom a cigit, abban az öt percben legalább tutkó nem fog cseszegetni senki. Így harcolok ki egy kis privát szférát magamnak, és így válok tőle függővé.

A magyar társadalom azonban tipikusan olyan, amely nem annyira az egyéni önkifejezést és önmegvalósítást bátorítja, mint inkább a normáknak való megfelelést.

Ez kezdődik azzal, hogy jó óvodát válassz a gyermekednek, nehogy már az elején lemaradjon. Az iskolát végig kell nyomni erőből, hogy jól teljesítsen, és bejusson a megfelelő egyetemre. Kétséges, hogy mennyi gyermekkora fog maradni ezek után. A skandináv rendszer nem termel koraérett, stresszes gyerekeket, hanem inkább hagyja őket megérni a saját tempójukban. Nem véletlen az is, hogy az ifjúsági csapataink mindig sokkal jobban szerepelnek mint a felnőttek - például a gyerek focistákkal már eredményt akarnak elérni az edzők, ezért megtanítják nekik a technikát, a taktikát, az alattomos faultokat, mindent - csak éppen a fizikai megalapozásuk hiányzik, és a felnőtt mezőnyben képtelenek már helyt állni.

Ezután jön a munka világa: gürcölj keményen, a szervezetlenséget és a gyenge technikai színvonalat ugyanis csak többletmunkával lehetséges kompenzálni - ami megint csak korai kiégéshez vezethet. Lényeges, hogyan érzed magad a munkahelyeden: a kapcsolat a munkatársakkal és a partnerekkel lehet inspiráló, pozitív, de lehet semleges (ez a bürokrata mentalitás, amikor nem érdekel, hogy mit szeretne a másik, csak az én kis feladatom legyen elvégezve), vagy lehet negatív, amikor az emberek nyírják egymást. (Ez alatt azt értve, hogy belül fortyognak és nem vállalják fel a konfliktusaikat, nem próbálják rendezni az ellentéteket.) Úgy gondolom, hogy a magyar munkahelyeken a semleges és a negatív hangulat sajnos sokkal gyakoribb a pozitívnál. Egymás életét tesszük nehézzé (sok esetben már reflexből, ha a másik nem "beltag", azaz haver, koma, cimbi akiben feltétlenül megbízhatunk). A támogató közeg a munkahelyeken ami mondjuk egy japán cégnél alapból megvan, de nálunk hiányzik, és aminek a hiánya  megterhelő lehet és nincs jó hatással az egészségi állapotunkra.

A magyar értelmiségi elit nagy része - közülük is elsősorban az irodalom "szóművesei", közírói, valamint a "képművesek"- a rendszerváltás óta de már azt megelőzően se nagyon tudott szinte semmi pozitívat felmutatni e tekintetben: leginkább csak ontotta a depressziós hangulatú műveket, lett légyen akár "liberális" szemléletű (egyéni sorstragédiák tömkelege), akár "nemzeti" (megcsonkított ország és levert szabadságharcok). Erre az értelmiségi elitre mondta most a társadalom nagy része, hogy elegünk van belőletek és voltaképpen nincs is rátok olyan nagy szükség, mert nem vagytok képesek irányt mutatni, helyettetek szimpla végrehajtó csinovnyikok is megteszik. Ha csak ennyit tudtok, akkor jöhetnek akár az olyan "értelmiségiek" is, akiknek a teljesítménye csak a hatalom irányába tett nyelvcsapások számában mérhető.

Az egyéniség a NER rendszere számára önmagában nem valamiféle kiaknázandó érték, leginkább csak a normáknak megfelelő ideális polgár az - akik pedig nem fér be a szűkre szabott keretek közé, azok aligha lesznek boldogok. Az egyéni törekvések a társadalmi hasznosság szempontjának lettek egyre inkább alárendelve, ami egyáltalán nem az önkifejezés és az önmegvalósítás felé orientál minket.

Aki a szabott keretek közé nem fér be azt vagy bezárjuk valahova, vagy kizárjuk (akár az országból akár a közéletből), ily módon "normális", azaz a normákat pontosan betartó polgárok lesznek mindenütt. Csak éppen nagyon sokak számára ez nem az elégedettség és a boldogság útja. A "rossz közérzet" rendszerét pedig ezúttal sem fog sikerülni leváltani.