Valószínűleg nem a képzettséget igazoló papíros megszerzése lehet az elsődleges célja azoknak, akik internetes tanfolyamokon képzik magukat. Erre a célra legalábbis ma még ez a képzési forma kevésbé alkalmas, bár vannak kivételek ez alól, úgy tűnik, hogy OKJ-s tanfolyamok is végezhetőek az interneten keresztül, vizsgára való felkészítéssel és vizsgával együtt. Emellett vannak olyan speciális területek, amelyek alapjai távoktatás keretében éppúgy elsajátíthatóak mint a hagyományos tanfolyamokon, ilyenek például egyes programnyelvek, különféle szoftverek használata vagy éppen vállalkozási alapismeretek.

Az internetes tanfolyamok egyik népszerű formája a MOOC - nagy tömegek számára nyitott online kurzusnak lehetne talán fordítani. A világ jelentősebb oktatási intézményei, ha olykor csak presztízs okokból is, de általában részt vesznek ilyen programokban. Mindenekelőtt azonban alapfeltétel az angol nyelv megfelelő szintű (felsőfokú) ismerete és használata, mert ahogyan régebben a latin volt Európában az értelmiség közös nyelve (vagy előtte az ókorban évszázadokon keresztül a görög), manapság az angol tölti világszinten ugyanezt a szerepet. Léteznek természetesen más nyelvű, éppenséggel magyar (vagy magyarul feliratozott) internetes tanfolyamok is, azonban ezek választéka jóval szűkebb mint az angol nyelven hozzáférhetőké.

Milyen motivációink és céljaink lehetnek a MOOC tanfolyamokban való részvétellel?

Ezek a tanfolyamok többnyire könnyített főiskolai/egyetemi szintet képviselnek, legalább kétféle előnnyel a hagyományos felsőfokú képzésekkel szemben: a száraz, telefonkönyv jellegű ismereteket általában mellőzik és többnyire naprakészebb tudást is adnak mint egy átlagos magyar oktatási intézmény átlagos tanszéke.

Nagyon sok az ún. interdiszciplináris, kategóriába nem sorolható terület, amely a magyar intézmények palettájáról gyakran hiányzik, vagy pedig csak specializált képzésben elérhetőek. Ilyenekre példák környezetvédelemmel kapcsolatos területek, vagy olyan szociológiai-pszichológia témák mint az agresszió, a konfliktusok, a terrorizmus kutatása vagy éppen a szervezetek működésével kapcsolatos etikai problémák tárgyalása. Elvont és praktikus ismereteket egyaránt lehet szerezni, az egészséges táplálkozástól kezdve történelmi, kulturális, üzleti, filozófiai vagy művészeti szakterületeken át a felsőfokú matematikával és az adatbázis kezeléssel bezárólag.

Még akinek valamikor szakterületébe tartoztak mezőgazdasággal, közgazdasági mutatószámokkal vagy éppen a neurobiológiával kapcsolatos ismertek, (de lehetne szinte bármilyen más példát mondani) biztos lehet benne, hogy tudása néhány év alatt elavulttá vált és kimondottan izgalmas lehet számára a legújabb vívmányok és trendek megismerése. Valójában az internetes képzés nem annyira alternatívája mint inkább kiegészítője a hagyományos "diplomagyáraknak".

A tanulásnak ez a formája nyilván sokkal kötetlenebb mint a hagyományos képzés: a tanmenete legtöbbször ugyanúgy hetekre bontott, de az elmaradásokat később is lehet pótolni. Az sem újítás, hogy az előadásokon hallottak megértésének ellenőrzésére általában tesztkérdések megválaszolása szolgál. Sok esetben a teszteken egy bizonyos százalék elérése az egyetlen feltétele a tanfolyamok elvégzésének - ami a legtöbb esetben általában nem nehéz, mert a tesztek ismételhetőek egy bizonyos időkorláton belül, a "puskázást" pedig nem lehet ellenőrizni.

Ennél sokkal érdekesebb, amikor egy adott kérdésről esszét is kell írni, mert ilyenkor a tanulók egymás dolgozatait javítják és pontozzák, meghatározott szempontok szerint. Nagyon érdekes, hogy teljesen eltérő háttérrel a világ minden pontjáról küldenek be dolgozatokat, köztük vannak néha színvonalasak és nagyon tanulságosak is.

A személyes kapcsolatok hiányát az egyes kérdésekkel kapcsolatos fórumok töltik ki, ahol lehet egymással beszélgetni. Ha valakit érdekel egy adott téma, heti egy-két óra tanulás is elegendő lehet az alapismeretek megszerzéséhez amellett, hogy az időbeosztás kötetlen az már teljesen személyre szabott, hogy ki milyen mélységben szeretné az adott területet megismerni és a szakirodalomban utána olvasni.

Kérdés, hogy mért éri meg az egyes intézményeknek pl. a Coursera MOOC rendszerében részt venni.

Habár a legtöbb tanfolyam ingyenes, az elvégzést igazoló eredeti bizonyítványért (ha valakinek ez a célja) általában 50 dollár körüli összeget kell fizetni az alap tanfolyamok esetén, a specializáltabbak pedig ennél sokkal drágábbak. Egyes tanfolyamok költségét nyilvánvalóan támogatók fedezik (pl. ENSZ szervezetek), esetleg alapítványok és szponzorok. Emellett a reklámok lehetősége is megvan, maguknak az oktatási intézményeknek is a tanfolyam nyilvánvalóan reklámlehetőséget jelent. Ezen túlmenően egyes előadók felméréseket is végeznek a hallgatóság körében, ezáltal adatokat kapnak a kutatásaikhoz, néha pedig tippeket is egyes hallgatóktól.

Az önképzésnek számos formája létezik manapság, érdekes előadásokat lehet hallgatni pl. a TED-ED keretében is, - amely annyiban más a You-Tube-hoz képest, hogy az előadók nem a saját rögeszméiket adják elő, hanem csak bizonyos szintű tudományos konszenzus övezte eredményekről beszélhetnek,- ötpercestől az egy órát meghaladó terjedelemben. Mivel a legtöbbünk elég sok zsibbasztó előadáson és értekezleten vesz részt, ezért a netes előadások mindenképpen a figyelmet megragadóak és érdekesek kell, hogy legyenek, ha már az emberek a szabadidejükből áldoznak rájuk.

Interneten keresztül meg lehet ismerkedni bizonyos területekkel, amit felfoghatunk akár egyfajta gyorstalpalónak, akár hobbinak, de biztosan nem leszünk egy csapásra a terület szakemberei. Leggyakrabban az ismeretterjesztés modern formáiról van szó, hiszen a tudományban és szinte az egész világban óriási változások zajlanak. Emellett nagyon alkalmasak még az önképzésre, a látókörünk szélesítésére, a tudományos szemléletmód elsajátítására amellett, hogy a gondolkodásunkat is frissebben tartják a nem rutinszerű, olykor komoly agytornát igénylő feladatok.

Vajon igazuk van-e azoknak, akik szerint az elkényelmesedett "nyugati világ" hanyatlásra van ítélve, és elözönlik a civilizáció vívmányaitól kevésbé fertőzött országokból érkező bevándorlók? Főként a radikális felfogásúak azok, akik kimondva vagy kimondatlanul ezt vallják, és félelemmel töltik el őket az európai civilizáció és hazánkat fenyegető "barbár hordák". Érdemes a kérdést közelebbről megvizsgálni, mennyiben jogos az ő félelmük.

A legtöbben a kényelem társadalmában élünk

Hogy mennyivel találóbb a "fogyasztói társadalomnál" a "kényelem társadalma" megnevezés, tehát a kényelmi szempontok a több fogyasztásnál is fontosabbak, az utóbbi időkben egyre nyilvánvalóbbá vált. Az elkényelmesedést korunkban az alábbi vívmányok tették lehetővé (a legalsóbb osztályok szintjétől felfelé):

-televízió

-háztartási gépek és általában a gépek

-számítógép és internet

-feldogozott és készételek

-gépkocsi

Nagyon feltűnő, hogy nagyszüleink életmódjához képest a szüleink mennyivel nagyobb kényelemben éltek, ami hatványozottan érvényes miránk és még inkább a gyermekeinkre, egy jól látható trend rajzolódik ki e tekintetben.

Azonban ha a fenti eszközök használatát nem visszük túlzásba, akkor a másik oldalon a több szabadidő elvben sokféle értékes tevékenységre ad lehetőséget: hobbi, sport, művelődés, önképzés, gyermeknevelés, közösségi élet, segítés másokon stb., amelyekkel ellensúlyozhatóak a fizikai és szellemi tespedésre csábító kulturális hatások.

Az elkényelmesedés szintje több féle módon is jól mérhető: az elhízottak számával, a tömegsportot űzők számával vagy a lakosság fizikai erőnlétével. Egy nemrég végzett felmérés szerint a gyerekek fizikai erőnlétében az országok között nagy különbségek vannak.

Magyarország nem meglepő módon ezúttal is a lista alján található ( hátulról a 7.), és sovány vigasz, hogy megelőzzük az Egyesült Államokat. A "hanyatló nyugat" országai mint például Hollandia, de még inkább Norvégia és Dánia messze megelőznek minket, éppúgy mint a "visegrádiak", és számos kevésbé fejlett ország is. Nincs egyértelmű összefüggés egy ország jóléti szintje és a lakosság fittsége között, ezáltal nem igazolódik be azon ideológia gyártók vágyálma, hogy a felemelkedő Kelet-Európáé a jövő a hanyatló nyugattal szemben.

Hogyha az edzettség mérésére a sportot választjuk, akkor is a fentihez hasonló kép rajzolódik ki. A sportsikereket pár tucat sportolónak köszönhetjük, ezzel szemben a legnépszerűbb sportágban, a labdarúgásban kisebb sikereket rendre hosszú kudarcszériák követnek, teljesen függetlenül attól, hogy mennyi pénzt költünk rá. És akkor még nem beszéltünk a tömegsportról, amelyben szintén átlag alattiak vagyunk.

Elkényelmesedett népeket elözönlő barbárok: mit mond a történelem?

Mennyiben jellemző, hogy az elkényelmesedett országokat elfoglalják "edzett barbárok"és a kultúrát megsemmisítik? Az előző gyakori, az utóbbi viszont sokkal kevésbé.

1.A Római Birodalmat megsemmisítő "barbárok" mondhatni civilizálódtak, átvéve a kereszténységet. Azonban éppúgy nem tudták eltörölni a latin kultúrát, amennyire a rómaiak sem tudták megsemmisíteni a frankokat vagy a germánokat.

2.Hódító Vilmos és a normannok betörése a brit szigetekre átformálta ugyan az ottani kultúrát, de a népesség inkább kevert lett mint "normann". A keveredés ez esetben megújította és felemelte a brit szigetek kultúráját.

3.A világ eddig létezett legedzettebb katonanépe, a (tatároknak is nevezett) mongolok elfoglalták Kína és Oroszország nagy részét, azonban a kultúrákat nem voltak képesek átalakítani.

4.Magyarország török megszállásával is a károkat is leginkább a folyamatos háborúzás okozta (és a háborúk miatt kiürült területekre költöztek be máshonnan bevándorlók), nem pedig a török uralom. A kommunista rendszer idején is az orosz megszállás főként a hadigazdálkodás és a háborús készenlét miatt okozott nagy terheket a lakosságnak (leginkább az '50-es években).

5.Nagyon ritka, hogy egy kultúra egy adott területről teljesen kiszorít egy másikat. Általában gyéren lakott területek esetén fordul elő (pl. magyar honfoglalás) vagy nagy civilizációs különbségeknek tulajdonítható (Amerika és Ausztrália meghódítása - megjegyezve, hogy ezeken a kontinenseken a teljes élővilág került az elszigetelten zajló evolúciója miatt hátrányba, nem csak az az ott élő emberek). A legtöbb esetben a hódítás csak felszínes, mert a hódítók a helyi viszonyokhoz nem képesek alkalmazkodni, a helyi kulturális hagyományok is ezeket képzik le. (Így például nem csak egy trópusi karácsony ünnep tűnik bizarrnak, hanem Skandináviában a ramadán ünneplése júniusban, amikor nem megy le a nap, nem beszélve arról, milyen nehéz onnan elzarándokolni Mekkába.)

6.Spenglernek a Nyugat alkonya c. kultikus alkotása számos értéke ellenére végkövetkeztetését illetően csak annyiban lehet igaz, hogy Kína lassan ismét a világ legnagyobb GDP-vel rendelkező országa lesz éppúgy mint a 19. század előtt és az Európa központúság évszázadainak búcsút mondhatunk. Általában a nagy próféták mint pl. Malthus, Marx előrejelzései totálisan csődöt mondtak, de igaz ez még a Római Klub esetében is: sosincs elég információ a jövő uralkodó tendenciáinak megjóslására. (A globális felmelegedést pl. senki nem jósolta meg.)

7.Ilyen, hogy egységes "nyugat", már régóta nem létezik. Van olyan, hogy északi protestáns kultúra, amely minden felmérés szerint virágkorát éri és erősebb mint valaha. Dánia áll az élen, de a svédek, kanadaiak vagy a déli féltekén Ausztrálok jelenlegi integrációs potenciálja hatalmas (természetesen náluk is csak a bevándorlás bizonyos szintjéig). Ezzel szemben vannak déli, mediterrán országok egész más fejlődési pályán, náluk már lehet hanyatlásra, szétesésre utaló jeleket találni. Viszont nekik talán még inkább szükségük van bevándorlók jelentette "vérfrissítésre" - és jelenleg legalábbis a spanyol és olasz lakosság nagy része is ezt gondolja.

Talán szomorú hír azok számára, akik nagyon szeretnének harcolni, de a "barbárok hordái" (ha egyáltalán vannak ilyenek) aligha fognak jönni. Csak az történik, hogy ahol nagy számban vannak fiatal suhancok, ott ők mindig és mindenhol lázadoznak és robbantgatnak, ha nem köthetőek le értelmes tevékenységekkel lekötni és behúzza őket a csőbe valamilyen vallási vagy nacionalista alapú ideológia.

Pótcselekvés vagy annál több?

Mindezek ellenére mégse gondoljuk azt, hogy a radiálisoknak az elkényelmesedettség ellenes mozgalmai ne lehetnének hasznosak. Evolúciós szemszögből az emberiség fejlődésének fő iránya az utóbbi évszázadokban az elvont gondolkodás irányában történt (olyan nagy tradíciójú országokkal az élen mint a zsidók, hollandok, japánok, angolszászok vagy a németek). Ezt mutatja az, hogy már az iskolapadban, de később a munkahelyeken és az üzleti életben is zajlik a "ki az okosabb" típusú verseny, és csak a szellemi foglalkozások között vannak magas keresetűek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez lenne az egyetlen helyes evolúciós út, mert a körülmények megváltozása esetén - pl. járványok, természeti katasztrófák,- teljesen más tulajdonságok (pl. fizikai edzettség, közösségi összetartás) biztosíthatják egyes nagy csoportok túlélését. Ennélfogva lehet hiteles és tiszteletre méltó egy olyan magatartás, hogy ő nem akar a nagy általános észosztásban részt venni, hanem más képességeit is szeretné kifejleszteni, - feltéve, hogy nem nem neonáci, hanem pozitív kultúrát teremt. Nálunk az ősmagyar hagyományokig vissza lehet menni, amely egyedülálló kulturális örökségekkel bír, de a kézműves hagyományok fenntartása is egyértelműen pozitív üzeneteket hordoz. Akik a TV bámulása helyett ilyen hobbiknak hódolnak, ők mind sokat tesznek a testi, lelki és szellemi egészségükért. (Ha pedig nem tudják ezt "polkorrekt" módon és választékosan kommunikálni, akkor nekünk kell megpróbálni a szavaik pozitív jelentését dekódolni.)

Ezzel együtt a "bezárkózó, eltunyult ország" képe sajnos nagyon is reális, éppúgy jogos erre felhívni a figyelmet mint, ahogyan reformkori nagyjaink vagy Ady Endre tették. A kormánypropaganda pedig többet árt e téren mint amennyit használ: a bevándorlókkal való riogatás olyan pótcselekvés, amely elvonja a figyelmet attól, hogy a kormánynak nincs konzisztens programja se a tömegsport fejlesztésére, se az alkoholizmussal szemben, se a cigányság (és más leszakadt rétegek) felzárkóztatására, se a képzettség és a versenyképesség fejlesztésére.

A "kommunikáció" szavunknak van egy kissé mesterkélt hangzása, távolságtartó jellege. Szerencsésebb lehet olykor a "párbeszéd" szavunkat használni, bár sokak szemében elkoptatottnak vagy nem hitelesnek tűnhet, emiatt jó lehet még a tágabb értelemben vett "beszélgetés" is. Azt is mondhatjuk, hogy "kapcsolatban lenni másokkal", csupán megszokásból használom én magam is leggyakrabban a kommunikációt.

A politikai problémák nagy része a kommunikáció hiányából fakad vagy pedig a nem megfelelő voltából: ez utóbbi a felszínes, üres és hazug kommunikáció. Az elzártság, elzárkózás másoktól, a kommunikáció teljes hiánya a mindenféle zavaros ideológiák és a terrorizmus legjobb táptalaja. Társadalmunknak van egy atomizáló jellege, emiatt gyakran előfordul, hogy nem ismerjük jól a szomszédunkat, és kiderülhet róla, hogy fegyverarzenált tart fenn vagy épp nőket a pincéjében (osztrák és amerikai példák juthatnak először az eszünkbe, de sok más országban is már előfordult ilyesmi). Az elszigetelten élő, a pozitívan alkotó közösségi élményt teljes mértékben hiányoló ember kiközösítettnek érezheti magát a világon bárhol, és emiatt forrhat benne a bosszúvágy a külvilággal szemben. A robbanáshoz általában kell egy külső szikra: nagy hatású manipulatív, pszichopata emberek, akik ezt a robbanékony elegyet meggyújtják, amivel persze nem annyira magának a "társadalomnak", mint inkább sok ártatlan embernek fognak ártani. (A leginkább manipulálható és fanatizálható célcsoport mindig a tizenéves suhancok lesznek, akik közül sokan szeretnének valahogyan kitűnni és "hősködni".)

Ebből az is következik, hogy felelősek vagyunk egymásért egy bizonyos mértékben. Így például a Spanyolországban élő terroristák családtagjai ha jogilag nem is, de erkölcsileg mindenképpen felelősnek kell, hogy érezzék magukat. Az nem megfelelően hiteles indok, hogy "nem tudtam, hogy a fiamék mire készülnek" - és bár nehéz meghúzni a határt, de a szűkebben vett közösséget mindenképpen terheli bizonyos mértékű felelősség, és nem élhetnek tovább ott ugyanúgy, mintha mi sem történt volna, és a tragikus eseményekhez az égvilágon semmi közük nem lenne. Úgy gondolom, hogy a többségi társadalom ezt egy idő után nem is fogja tolerálni. (Más kérdés, hogy a liberális demokráciákban hogyan kezelhető a nem szigorúan jogi, mint inkább tágabb értelemben vett erkölcsi felelősség. Jelenleg ez még problematikus.)

Másrészt az is következik belőle, hogy az európai külső határok hermetikus lezárása nem hozhat megoldást hosszabb távon, csak tovább növeli az elkeseredettséget a muzulmán világban, és még többen fogják úgy érezni, hogy a "gonosz nyugati világ" magukra hagyta őket. Ez a fajta életérzés állt a 2001 szeptember 11-i terrortámadások mögött is: a fanatizált iszlamisták fő szándéka az őket teljes mértékben lekezelő nagyhatalmon való bosszúállás lehetett.

Az USA "demokráciaexportja" is egy tipikusan kommunikációhiányos történet: a megszállt arab országok valójában nem azt észlelték, hogy valami jót akarnak tenni velük (és nem is biztos, hogy ez USA kormányát annyira a jóindulat mint az érdekei vezették), hanem hogy jön egy nagyhatalom állig felfegyverzett hadserege, amely az erő pozíciójából tárgyal, és sejtelme sincs, sőt egyáltalán nem is érdekli, hogy ők mit szeretnének. (Ha nézünk egy iraki megszállásról szóló dokumentumfilmeket, ott is feltűnik, hogy az amerikaiak veszteségei mindaddig nagyok voltak, amíg a helyi társadalmak befolyásos képviselőivel nem jött létre a folyamatos párbeszéd.) Az 1992-es Sivatagi vihar hadművelet még valamennyire indokoltnak tűnhetett, viszont a második intervenció, amely megszálláshoz vezetett már egyáltalán nem volt az, sőt az irakiak leginkább azt szűrték le belőle, hogy csupán a fegyverek, az erő az, ami igazán számít. Innen kezdve egyenes út vezetett oda, hogy bizonyos, ideológiával militarizálható csoportok titokban felfegyverkeztek, számítva arra, hogy az amerikaiak sem maradhattak a végtelenségig. Tehát logikusan létrejött egy magát iszlámnak nevező (de valójában a Pol Pot rendszerre jobban emlékeztető) alakulat, amely nagy területeket volt képes ellenőrzése alá vonni. Ez már csak idő kérdése volt és a körülmények szerencsétlen összejátszásától függött (a szíriai polgárháborúval történt meg), hogy éppen mikor, melyik elnök hatalma alatt fog betörni a hatalmi vákuumba ez az erőszakbrigád. A dolog maga viszont alighanem már az amcsik bevonulásakor eldőlt.

A kommunikációs probléma kiütközik az amerikai szélsőjobb és a baloldaliak összecsapásaiból is. Az antifasiszták ugyanis elfoglaltak egy "polkorrekt" pozíciót, amelyből kiindulva titkon lenéznek és nem tolerálnak más véleményeket. Mögöttük áll egy nagy tudományos apparátus (a tudomány természete folytán közelebb áll a baloldalhoz), és a média nagy része (amelynek szintén nagyobb része baloldali, megint természetéből fakadóan). A trumpisták vagy adott esetben a tőlük még jobbra álló radikális ultrák erre adnak választ, a maguk a sarkítottan primitív vélemény nyilvánításával. Ami egy olyan konklúzió felé mutat, hogyha másnál jobban és szabatosabban tudok érvelni, az csak egy adottság, de nem szabad vele visszaélni: ez esetben is törekedni kell a másik fél megértésére. Ha úgy tetszik le kell menni az ő nyersen megfogalmazott igényeinek a szintjére, minden leereszkedés nélkül, és megpróbálni megismerni az ő élethelyzetét. Ezzel nem védeni akarom a nácizmust, mert nem minden megnyilvánulásuk védhető, csak arra rámutatni, hogy meg kell keresni és megpróbálni orvosolni a mögöttes tényezőket, ami olyan kisebbrendűségi érzést okoz nekik, hogy a "fehér faj", nem létező kategóriájába kapaszkodnak. Valószínűleg az elszigeteltség érzése és a pozitív célokat adó valódi közösségek hiánya váltja ki belőlük ezt a lázadást. Erősnek mutatják magukat, - hiszen valójában gyengék, de szégyellik beismerni. Szégyellik az érzelmeiket kifejezni - pedig ez a hiteles kommunikáció egyik feltétele.

A magyar rendszerváltás esetében az SZDSZ és a rendszerváltó elit egy jelentős része vélte magát kimondatlanul az intellektuális felsőbbrendűség képviselőjének, akik pontosan tudják, hogy mi kell a magyar társadalomnak. Ebből a pozícióból érveltek a maguk szakzsargonjával, tabuszavaival (pl. tolerancia), meglehetősen elvont módon. Nem az volt a baj, hogy a rendszerváltó magyar elit "féltudású" vagy félművelt volt, mint inkább hogy tanulásképtelen és kevéssé gyakorlatias. Az egyirányú kommunikáció soha nem párbeszéd, mert nem le kell győzni a másikat egy vitában, mint inkább nyitott eszmecserét folytatni. Megpróbálni megérteni mások szempontjait és igényeit, és habár mindig lesznek eltérő érdekek, az antagonisztikus érdekellentét csupán hamis marxista kategória, általában létezik kompromisszum, legtöbbször meg lehet találni.

Az egyirányú kommunikáció általában a katonás szervezetek egyik jellemzője. Sokaknak nagyon kényelmes is, mert csak a parancsot kell teljesíteni, leveszi a felelősséget az ember válláról. Régen a csinovnyikokra volt ez jellemző később a kommunista apparátcsikokra, manapság pedig (új szó) a fidesznyikek lettek a pártközpontból érkező utasítások fegyelmezett végrehajtói. Azonban az esetek nagyon kis részére igaz csak, a vészhelyzetekre, hogy a katonás működés ad jó megoldást a problémákra, a visszacsatolás hiánya legtöbbször siralmas eredményeket von maga után. (Jól látható ez a magyar egészségügy, oktatás vagy a tömegközlekedés állapotán.) Emiatt jönnek az önigazoló mondatok és városi legendák, amelyek zsidó összeesküvésekről, multik világhatalmáról stb. szólnak, és azt bizonygatják, hogy a katonás szervezet az egyetlen megoldás.

Legtöbbször sajnos igaz ránk, hogy vagy nem kommunikálunk pl. a munkahelyen sem, vagy rosszul tesszük azt: felszínesen, hazug módon, csúsztatásokkal (demagógiával). Pedig a kommunikáció, az eszmecsere tanulható dolog. Olyan feltételei vannak mint egyenesen, pontosan és kulturáltan megmondani a véleményünket másoknak szemtől szembe (nekünk fontos dolgokról) - e-mailezés például még sosem adott megoldást bonyolult esetekben. Ezen kívül elismerni ha a másiknak igaza van valamiben, és adott esetben ő tanított minket valamire. Az igazságok közelítése mindig közös tevékenység kellene, hogy legyen, csak együtt lehetséges. Nem könnyű, mert időigényes és türelem kell hozzá, de ez az egyetlen megoldás.

A félreértések elkerülése érdekében ez a cikk nem a jelenlegi migrációs krízis megítéléséről szól, hanem arról, hogy a 20. század során hogyan segítették országunk fejlődését a bevándorlók.

A megfelelően alkalmazott bevándorlási politika a befogadó országok számára köztudottan kimutatható mértékű gazdasági haszonnal jár, hiszen általában a munkaképes, iskolázott, fiatal korú, jó egészségi állapotú és dinamikus emberek szoktak egyik országból másikba költözni, legtöbbször munkavállalási céllal. Az USA gazdasági fejlődésének az egyik fő motorját éppen a letelepedési engedéllyel rendelkező külföldi munkavállalók adják, de kisebb mértékben elmondható ugyanez Nyugat-Európa vonatkozásában is.

Magyarországon sem volt ez másként az utóbbi mintegy száz évben, bár a dolog szépséghibája, hogy hozzánk a bevándorlók főleg az elszakított területekről érkeztek. A Horthy-korszakban az Amerikába "kitántorgott" milliókat a határokon kívül rekedt magyarok tömegei pótolták (tették az egyenleget nullszaldóssá), segítve ezzel országunk lendületes gazdasági fejlődését. 1956-ban mintegy 160 ezer honfitársunk távozott külföldre, és hogy ezt mégsem szenvedtük meg gazdasági értelemben, annak a belső migráció volt a fő oka: a mezőgazdaság gépesítésével együtt beindult az iparosítás és nagy tömegek költöztek fel faluról városba. Amint ezek a belső tartalékok elapadtak, a '70-es évektől gazdaságunk fejlődése is lelassult (egy merevvé vált gazdaságirányítási szisztéma mellett).

Kevéssé közismert, hogy a rendszerváltás körüli években milyen sokan költöztek át a határon túlról munkavállalási céllal: mintegy 190 ezren jöttek át bő egy évtized alatt, főként Erdélyből. (Minderről itt lehet olvasni, bár az adatok nem teljesen konzisztensek.) Hogy ez mennyiben segítette a rendszerváltás után gazdaságunk talpra állását, az sejthető az Economist-ban közölt cikkből is: Nyugat-Európával ellentétben nálunk a bevándorlók átlagos matektudása magasabb szintű az itt születetteknél. (Sok értelmiségi települt át a határokon túlról.)

A 2000-es évek elejétől azonban egyre inkább felerősödött a kivándorlás (ill. külföldi munkavállalás) a bevándorlással szemben és 2010 után a szaldó erős mínuszba fordult. Ez a gazdaságunk fejlődését nyilvánvalóan fékezi, bár nem tekinthető a legfőbb problémának, hiszen a "volt keleti blokk" nagy részében a nyugat-európai munkavállalás többnyire még nagyobb arányú mint nálunk, a GDP növekedés terén viszont legtöbbször mégis az utolsók között kullogunk a régióban.

Ez az irányú migráció egyébként világviszonylatban nem kiemelkedő, a fejlettebb kelet-európai országok évi 5,8 milliós szintje csak a 10. helyen áll, és még az arab világból Nyugat-Európába történő vándorlás, amely ennek közel a duplája is csak a 6. a sorban. Ehhez képest az egyes régiókon belül történő, valamint a Dél-Amerikából Észak-Amerikába történő vándorlások ennél jóval nagyobb tömegeket mozgatnak meg.

A kivándorlásnak és a külföldi munkavállalásnak léteznek elsősorban rövid távon jelentkező, gazdasági és politikai előnyei is a kibocsátó országok számára: alacsonyabb szintű lesz a munkanélküliség és általában a politikai feszültség is csökken (a levezető szelep révén) az aktuális kormánnyal szemben. Orbánék jelentős haszonélvezői mindennek, de a dinamikus, tevékeny emberek külföldi munkavállalása az egész régiónkat konzervatívabb felfogásúvá teszi, ami talán a lengyelek esetében a legszembetűnőbb.

A nyugat- és kelet-európai felfogásbeli különbségek a bevándorlás kérdésében abban is megfoghatóak, hogy erre mifelénk, azok kivételével, akik valamiféle "multikulti" környezetben dolgoznak, viszonylag kevesen találkoznak külföldiekkel. (A bevándorlásellenesség persze számos nyugat-európai országban is jellemző, aminek az egyik fő oka lehet, ha külön blokkokban elkülönülve élnek eltérő vallású és kultúrájú csoportok.) Egy svéd vagy egy német számára viszont semmi feltűnő nincs abban sőt teljesen természetes, ha valamelyik munkatársa vagy a szomszédja valamilyen távoli országból érkezett és kissé eltérő szokásoknak hódol. (Ráadásul Észak-Európában az urbanizált települések a jellemzőek, nagyobb városokban lakni sem jelent nagy előnyt.)

Az idegenellenességre vonatkozó felmérésekben Magyarország elég rosszul szokott szerepelni: egy 21 EU országra vonatkozó tanulmányban sincs ez másként, bár több vonatkozásban a csehek, portugálok és az osztrákok sem állnak nálunk sokkal jobban. Minálunk még a saját etnikumhoz tartozóak befogadását sem támogatta a megkérdezettek mintegy fele, ami nem meglepő figyelembe véve, hogy néha még az erdélyi magyarokat is lerománozzák. Egyéb kulturális és gazdasági környezetből származókkal szemben ennél is sokkal rosszabb az arány, bár a dolog érdekessége, hogy összességében már 2001-ben is hasonló volt az elutasítók aránya a jelenlegihez, amikor még a kormánypropaganda ellenkező irányú volt a maihoz képest.

Felvetődik, hogy mi állhat a hátterében ennek a xenofóbiának: nyilván vannak történelmi okai, mint például családi memóriákba bevésődött üldöztetések, lehetnek sikertelen integrációs történetek (elsősorban a cigány származású emberek vonatkozásában), az egyedülálló nyelvünk is képezhet egy akadályt, azonban lehetnek egyéb kulturális okai is. (Nekem például vesszőparipám, hogy a Kádár-rendszerben bevezetett három éves GYES számos családban a kisgyereket túlságosan a jól ismert környezet elfogadására szocializálja és bizalmatlanná teszi az idegenekkel szemben. Európában ez szinte egyedülálló rendszer, bár éppen az ugyanannyira xenofóbnak mért cseheknél is működik ehhez hasonló.) Mindenesetre leginkább egy káros társadalmi mémről van szó, rossz beidegződésekről, amikor idegennek tekintünk mindenkit, aki valamiben más: a más országból jött, más kultúrából származik, munkahelyen másik generációhoz tartozik és történetesen nő, nem pedig férfi, vagy épp devizahitele van (biztos spekuláns lehetett), irigyelt foglalkozású (például tanár), más politikai nézetei vannak stb. - vagy pedig csak azért gyanús, mert nem tartozik a sógor-koma rokonsági körbe. Ez a fajta megítélés ráadásul a felmérés szerint nálunk az iskolázottságtól nagyjából független. Az ilyen rossz szokások olyanok mint egy patak, amely egy idő után mély medret váj magának, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne eltéríthető egy másik irányba.

Jelenlegi kormányunk cinikus módon rájátszik minderre, és erősíti azt a felfogást, hogy annyira gazdag ország vagyunk, hogy nálunk az egyes ember egyéni képességire, tehetségeire, illetve mindezek kifejlesztésére nincs is szükség. Legjobb lenne, ha az egész ország egy óriási falu lenne, ahol nincsenek "gyüttmentek", máshonnan érkezettek, hanem mindenki csak a helyi hagyományokat ápolja. (Nyilván a hagyományok ápolására és a kisközösségi életre is szükség van, de ez nem zárja ki, sőt jól összeegyeztető a városi életmóddal és kulturális nyitottsággal.)

Vezetésünk nyilvánvalóan ellenérdekelt mindenféle bevándorlásban, hiszen az ország nem lehetne többé a saját privát vadászterületük, ha kiderülne a szuggerált ideológia alapvető hamissága. Ellenben ők majd minden problémát eldöntenek és megoldanak helyettünk - bár éppúgy mint a Kádár rendszerben, a gazdaság a valódi fejlődés helyett leginkább kétséges hozzáadott értéket jelentő látványberuházásokat produkál.

Ki akar ilyenkor politizálni, amikor magyar sportsikerektől hangos a sajtó, pörög az esküvők szezonja és a sokan a nyári szabadságukat töltik? Jókedvű és kipihent emberek mégis inkább végigolvasnak egy ilyen cikket mint azok, akiknek a mindennapok taposómalmában már egyébként is tele a hócipőjük.

A pszichológiai csapda lényege az, hogy szép lassan sétálunk bele, teljesen észrevétlenül. El kell telnie egy kis időnek mire rájövünk, hogy hová is jutottunk. Rengeteg ilyen csapdahelyzet leselkedik az emberre manapság, ezek közül néhány leginkább ránk jellemző, és csak azért nem vesszük észre, mert nem akarjuk. Mert jól érezzük magunkat bennük. Még. Egyelőre. Nem akarunk egyszerűen csak körülnézni, inkább behunyjuk a szemünket.

1.Szemük előtt épül a "vas és acél országa"

A régi szoci tábor jelmondata volt, hogy több szenet bányászunk és több vasat gyártunk mint a kapitalisták. Egy dolgot nem vettük észre, hogy nyugaton már rég nem a termékek mennyisége, hanem a minősége a sláger. Aztán csodálkoztunk (és sokan még mindig nem értik mért), hogy hirtelen az EGÉSZ szoci tábor am-blokk lefejelte a falat. (A gazdasági növekedés, GDP ugyanis megtévesztő fogalom, mert sok esetben a gazdaság fejlettségét méri, nem a kiterjedését.) Nálunk viszont még mindig él a régi, primitív szemlélet, hogy mindenből több kell, az lesz a jobb:

-Több börtön kell - nem pedig jobb börtönök, amelyek bűnszövetségek melegágyai helyett a társadalomba való beilleszkedésre készítenek fel.

-Több kormányzás kell, sok rendelet és leszabályozni mindent - nem pedig jobb minőségű (áttekinthetőbb, olcsóbb és hatékonyabb) kormányzás. (A "közszolgálat" elnevezés meglehetősen képmutatónak tűnik.) A több állam nem jelent automatikusan jobb államot.

-Több közigazgatás kell - nem pedig jobb minőségű, kevesebb bürokráciával. Az EU nagy részében sokkal elterjedtebb és egyszerűbb az elektronikus ügyintézés mint nálunk.

-Több egészségügy kell, új kórházakkal, - nem pedig jobb, hatékonyabb egészségügy. Ahol az orvos és a nővér produktívabb munkát végezne, a mainál lényegesen jobb szervezettség mellett.

-Több stadion kell - nem pedig magasabb szintű sportkultúra. Ha a tömegsportot akarnánk fejleszteni, akkor lehetne sportpályákat építeni a stadion költségeinek töredékéért. Parkokat futósávokkal, még több és jobb minőségű bicikliutat. A kötelező tornaórák afféle katonás testgyakorlatként hatnak inkább és nem segítik a mozgás kultúrájának a fejlődését (ha ez a jó szó rá). Az elhízottság még nagyobb mértékű mint valaha, és a kormányzatnak gőze sincs róla, hogyan lehetne ellene küzdeni.

-Nem agyonoktatni kell a gyerekeket, hanem jobb oktatást nyújtani. A magyar osztálytermekben sajnos véleménydiktatúra van. A gyerekeknek be kell magolni az anyagot és pusztán csak elhinni azt, hogy a Föld gömbölyű - ahogyan hinni fognak később, ha épp kedvüket lelik benne a történelmet utólag "átíró" nézeteknek is.

-És így tovább, sorolhatnánk a példákat: Több út építése önmagában nem jelent ésszerűbb úthálózatot. Több támogatás magyar cégeknek nem jelent automatikusan fejlettebb, termelékenyebb cégeket (a magyar ipari cégek valódi fejlődése - nem pedig a gazdasági növekedése,- alig kimutatható mértékű.)

2."Mi vagyunk a legjobbak"

A fideszes élcsapat egyik jelmondata ez, ami az egyik konklúzió Tusványosról és általában a média nagy részéről, amit jól esik hallani, emiatt a legtöbben hajlamosak vagyunk elfogadni. Csakhogy nem igaz. Magyarországon szinte semmi új dolog nem történik, teljesen átlagos ország vagyunk. A népesség a nyugati országokhoz képest éppen hogy hanyatló tendenciákat mutat. A legtöbb zárt csoport saját magát kiválónak látja és valóban vannak is köztünk tehetségek, akik viszont sosem fognak tudni kibontakozni, ha nincsen megméretődés és igazi versenykörülmények.

Ehelyett a kormánypártokon belül véleményterror van: amikor a NER nyugat felé mutogat és a "polkorrektséget" ostorozza nem veszi észre, hogy négy ujjával saját magára mutat. A pártfegyelem elnyom minden egyéni véleményt és egyéni kezdeményezést. A zsidó hagyomány állítólag úgy tartja, ha tíz emberből kilenc azonos véleményen van, akkor a tizediknek kötelessége vitatkozni velük. A látszólagos véleményazonosság a csoportokban egy jól leírt, klasszikus pszichológiai csapdahelyzet, amely megágyaz a rossz döntéseknek.

A NER elit nem szereti a tudományos megközelítést de nem hagyhatja figyelmen kívül a tudományt magát, amelyet manapság a középkori egyháznak kijáró tisztelet övez. Ezért állami szinten létrejött a tudomány paródiája, azoknak a támogatása és pályázati pénzekhez juttatása, akik a nekünk tetsző teóriákat művelik. Ennek semmi köze az igazi tudományhoz, amely ennél jóval demokratikusabb, nem a tekintélyre épül. Ezért az ilyen áltudósaink nemzetközi viszonylatban soha nem kaphatnak elismerést.

3.A ravaszkodást összekeverjük az intelligenciával

Valójában ez nem a magyar gondolkodás sajátsága, mint inkább bizánci, török, balkáni jelleget hordoz, a ravaszkodás a túlélés záloga lehetett nehéz helyzetekben, mára már funkciótlanná vált, káros program. A világ legsikeresebb országaiban mindenhol az átlátható és egyszerű rendszerek kiépítése jellemző, ezzel szemben a mai magyar elit csak a túlbonyolítást és a kerülő utakat ismeri. A kiskapuk csiki-csukijával foglalkozik. Abszolút energiapazarlás, kreativitás-gyilkos magatartás. (A hatékony gondolkodás kimutathatóan kevés energiafogyasztással jár.)

Ráadásul hol vannak azok a vélt ellenségek, nagyhatalmak amelyektől tartani kellene? Ha vannak is, akkor is leginkább a saját problémáikkal vannak elfoglalva, nem akarnak maguknak újabb problémagócokat. A demagógiagyár egyre jobban erőlködik, hogy ellenségeket találjon. (Bástya elvtársat sajnos már senki nem akarja megmerényelni...)

4.Pátosz a hétköznapokban

A "nemzetállam" ma olyan mint az ultiban a redurkmars, vagy mint az oroszoknak hajdan a kommunizmus építése volt, egy vitában mindent űberel. Büszkék voltak az űrkutatásukra, a hadseregükre, a kollektív tulajdonra, amíg hirtelen fel nem ébredtek és bele nem ért a kezük a bilibe. A "nemzetállam" és hasonló hangzatos szövegektől sokan jobban érzik magukat, és közben elvesztik az affinitásukat a mindennapi, lényeges problémák iránt. A nemzetállam valójában egy praktikus szerveződés, és nem minden esetben jobb más típusú, például szövetségi államokkal szemben. A pátoszt hagyjuk meg a nagy megemlékezésekre, augusztus 20-ra vagy március 15-re, de a mindennapokban semmi keresnivalója. Azon túlmenően, hogy schmittmáriák és bajerzsoltok tudják eladni magukat erre építve, teljesítmény nélkül.

5.Az önreflexió teljes hiánya

A szélsőjobboldali (szélsőségesen konzervatív) megközelítés - legalábbis annak merev, dogmatikus formája,- nem ismeri az önreflexiót (ennélfogva humortalan), nem törekszik a tudományos megközelítésre, sem az önfejlesztésre. A csordamentalitást feltételező harcos, katonás szervezet a lételeme.

Önreflexióra lenne példa, hogy igen, azért támogatjuk az alkoholizálást, mert általában egy közösségi cselekedet, segít a közösségben jól érezni magunkat - a kábítószerrel szemben, amely sokkal individuálisabb. Nem véletlen, hogy tűzzel-vassal irtani fogjuk a kábítószerélvezetet, a racionalitás határán túlmenően is.

Önreflexióra lehet példa, hogyha elismeri a félelmét bármivel szemben, legyen az melegjogok, nőmozgalmak, antirasszista vagy civil szervezetek. Kimondani, hogy a közösségünket annyira gyengének látjuk, annyira nem tudjuk megerősíteni, hogy félünk tőle, hogy a legkisebb szélfuvallat, a bevándorlás legapróbb hulláma is összedöntheti.

Hasonló példa lenne annak beismerése, hogy a dohányzást akárhogy szigorítjuk, ha közben a társadalom maga termeli újjá. Stresszelt emberek, akiknek egy percnyi nyugalmuk nincs, megtalálják az öt perc béke szigetét, amikor rágyújthatnak és nem zavarja őket senki. Ez a szabadság illúzióját nyújtó káros szokás fő forrása, emiatt van az, hogy a dohányzás elleni küzdelem nem több mint adópréssel sújtani olyanokat, akiknek az élete már amúgy is eléggé nehéz, vagy legalábbis nagyon nehéznek élik meg.

Orbánék rendíthetetlenül mennek tovább a "lenini" úton, Orbán maga mondta, hogy bizonyos kérdésekben bátran elmennek a falig. Borítékolható, hogy semmi sem állítja meg őket, és le is fejelik a falat. Azaz lefejeljük - minthogy a kormányzat stílusa társadalmi normákat képez és erősít. Megtette mindezt Argentína, Kuba, Belarusz, Venezuela, - ez nem károgás akar lenni, remélem a mi landolásunk puhábbra sikerül. A korrekció még egyáltalán nem késő.

Nagyon sok téveszmét hordozunk a boldogsággal kapcsolatban, holott ma már világszinten kutatják és oktatják is - mindenki részt vehet különféle boldogság-tanfolyamokon. Én is elvégeztem egy ilyet interneten, amelyet történetesen indiai professzor tartott és úgy vélem, hogy nem volt teljesen haszontalan. A boldogság tanulhatósága persze nem azt jelenti, hogy csak tőlünk függene mennyire vagyunk boldogok, hiszen a genetikai tényezőknek és a külső körülmények alakulásának is jelentős szerepe van ebben, viszont mintegy 40%-ban a felfogásunkon és tetteinken múlik, jelentősen ronthatunk vagy javíthatunk az alaphelyzeten.

Mindenekelőtt a boldogság fogalmát sokan teljesen félreértik és holliwoodi filmekből vagy romantikus történetekből vett giccses ideállal azonosítják. Ezzel szemben a boldogság az életünk pozitív megéléseként kérdőívekkel eléggé jól mérhető, különféle szintjei számszerűsítve egy skálán helyezhetőek el. A skála negatív végpontja a depresszió, súlyosabb esetekben kezelendő betegség, amelyet különféle agyi ingerületátvivő anyagok egyensúlyának hiánya is okozhat. Messze nem azonos azzal, ha valaki "depis", rosszkedvű, vagy netán közönyös. A skála másik véglete pedig az extázis, amely rendkívül kellemes, de huzamosabb ideig nem fenntartható állapot. Mindegyik hangulati szinten van azonban értelme beszélni arról, hogy mit tehetünk azért, hogy a boldogságunk szintjét emelni tudjuk és tartósabbá tehessük, amely a környezetünkre is kihat és mások hangulatát is javítja.

A legtöbbünk számára a boldogság elérése érdekes módon nem elsődleges cél, mert valamiért úgy véljük, hogy előtte különféle feltételeknek kell teljesülnie, a leggyakrabban a szakmai sikert, sok pénzt és a harmonikus párkapcsolatot szokták emlegetni. Általában valamilyen TÁRSADALMI STÁTUSZ elérését tartjuk a legfontosabbnak. Addig valahogy "nem érünk rá" boldogok lenni, de ha elértük célunkat, akkor is valahogyan felbukkan mindig valamilyen újabb akadály. Ezzel szemben azt látjuk, hogy viszonylag kevés pénzzel is lehet boldognak lenni - a karib-tengeri térség például megelőzi e legtöbb gazdaságilag fejlett országot a boldogságfelmérésekben. (Talán emiatt a lazaság miatt tudtak egy világslágerrel robbantani idén nyáron, ez az életfelfogás jött le a videoklipből.) A boldogság annyira nem a külső körülményektől függ, hogy még a betegség sem mindig akadály, mert még súlyosan beteg emberek között is vannak bőven, akik boldognak mondják magukat. A célkitűzésekkel kapcsolatban a javasolható stratégia, hogy ne görcsöljünk rá az elérendő célra, csak prioritásként kezeljük, ha sikerül akkor örüljünk, de ha balszerencsénk volt és nem sikerült elérni az nem kell, hogy lényeges hatással legyen arra, hogy mennyire érezzük magunkat boldognak.

Van olyan vélekedés is, hogy a boldogság az embert elkényelmesíti, lustává teszi. Ezzel szemben a jókedvvel végzett munka sokkal termelékenyebb és gördülékenyebb. A legjobban akkor repül az idő (sőt az időérzékelésünk is szinte megszűnik), amikor az elvégzendő feladatok számunkra optimális tartományban vannak. A Csíkszentmihályi révén híressé vált "flow állapot" vagy "áramlásban levés" az unalom és a stressz közötti ideális helyzet, amikor úgy érezzük, hogy éppen a helyünkön, a számunkra megfelelő és testhez álló közegben dolgozunk (vagy épp sportolunk).

Számos olyan tényező van, amelyre érdemes figyelnünk, mert kimutathatóan emeli a boldogságunk szintjét. Ezek némelyike ugyan közhelyesnek tűnhet, felmérések azonban valóban visszaigazolták a pozitív hatások meglétét. Az egyik ilyen a hála, gondolatban köszönetet mondani olyan apróságokért (például, hogy van tető a fejünk fölött), amely a legtöbb ember számára egyáltalán nem magától értetődő. A "hálás vagyok", és a "köszönöm" sajnos olyan szavak, amelyeket ritkán mondunk egymásnak (nem formalitásként, hanem őszintén), pedig lenne rá okunk bőven, és pozitív megerősítésként hatna.

Fontos még az önbecsülés, önszeretet és a kapcsolatokban az egyensúlyra való törekvés. A másoktól való elkülönülés és ennek ellentéte a túlzottan nagy ragaszkodás bizonyos emberekhez egyaránt a boldogságunk gátja lehet. Az önzetlenség is boldogabbá tesz, habár figyelni kell arra, hogy kapjunk pozitív visszajelzéseket, lássunk munkánk eredményét, ez esetben elkerülhető, hogy egy idő után fásultnak és kiégettnek érezzük magunkat.

Az érzelmi kiegyensúlyozottságra való törekvés és életmódunk egészségesebbé tétele is hatással van a közérzetünkre. Egyesek beleesnek abba a hibába, hogy egészségesnek mondott életmódok megszállott követőjévé válnak,- holott ez csak egy tényező a sok közül, amely hatással van életünk hosszára és minőségére. Másik gyakori eset, amikor azt mondjuk hogy az életmódunk sajnos nem igazán egészséges, de "kellene" ezt vagy azt csinálni, ami azt jelenti, hogy nem lesz belőle semmi. Ezzel szemben viszont fogalmazhatunk úgy is, hogy a jelenlegi életmódunk sok szempontból egészségesnek mondható, de még egészségesebbé tehető: jobban odafigyelve a táplálkozásunkra, hogy mit és mennyit eszünk, napi átlagban több testmozgásra és kevesebb alkohol fogyasztására. Egyszerű dolgokról van szó, nem kell túlmisztifikálni.

Számos olyan dolog jelenik meg a közéletünkben, amely kimondottan rosszkedvet okoz, afféle társadalmi normák ezek, amelyek sokkal több kárt okoznak mint hasznot. Legyünk alapvetően bizalmatlanok, szigorúan komoly emberek és törekedjünk a teljes kontrollra (abszolút biztonságra). Közben nem vesszük észre, hogy éppen ezek ellentéte az, amelyeknek ésszerű alkalmazása lenne szükséges, ha el akarunk mozdulni a boldogság terén a világranglista uszkve 120. helyéről legalább a középmezőny szintjére. Manapság a közélet, a politika a boldogtalanság érzését mintegy szentesíti, ergó vagy ne foglalkozzunk vele vagy pedig ha nem elkerülhető, akkor próbáljunk másfajta szemlélettel és stílussal megközelíteni.

Kutatások visszaigazolták a fentiek ellenkezőjét, például, hogy a boldog ember egyik sajátossága az ésszerűen alkalmazott bizalom másokkal szemben (aki folyton gyanakszik, az a világot eleve rosszabb helynek látja a valóságosnál). A régi mondás, hogy érvényes, hogy "Amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten", azzal a megkötéssel, hogy mindig "Adjon isten"-t mondjunk először, tehát barátságosan közelítsünk - számítógépes szimulációk is visszaigazolták ennek a stratégiának az eredményességét. A boldogság szintjét növeli, ha kerüljük az ítélkezést, ha nincsenek szigorú elvárásaink, viszont leginkább a pozitívumokat igyekszünk meglátni. ("Ne ítélj, hogy ne ítéltess.") A helyzetek abszolút kontrolljára való törekvés megint olyasmi, amely hosszabb távon tuti kudarcos. Igaz ugyan, hogy a kontroll teljes elveszítése a teljes létbizonytalanság állapotába juttatja az embert, viszont ha ésszerű kompromisszumokon keresztül hatással vagyunk a körülményekre, az már a legtöbb esetben kielégítő.

Azt lehet mondani, hogy az elménk igen gyakran túlpörögve túlaggódja magát, és a boldogságunk legfőbb akadályát sok esetben a saját gondolataink jelentik. Aki túlságosan az elméjében él, az elszalasztja a jelen pillanatot - emiatt különféle spirituális iskolák, elsősorban a buddhizmus meditációs gyakorlatokkal törekednek az elménk lecsendesítésére. Mindegyik nagy vallás, komoly spirituális irányzat hangsúlyozza, hogy nem vagyunk azonosak az elménkkel, a gondolatainkkal, hanem képesek vagyunk azok fölött állni és azokra koncentrálni, amely az életünk megélését hasznosabbá és teljesebbé teszik. A modern tudomány lényegében visszaigazolja ezt azzal, hogy az általunk végzett tevékenységek és gyakorlatok jelentősen befolyásolják agyunk szerkezetét, tehát az agyunk képes saját magát bizonyos mértékben átalakítani. A boldogság azonban egy olyan alapvető létállapotunk, amely magasabb szintjein nem csak az agyunkra, hanem - hőtérképek alapján,- az egész testünkre kiterjed.

Rendszerváltást majdnem mindannyian átéltünk legalább egyszer az életben, vagy nagyban vagy legalább kicsiben. A politika rendszerének átalakulása – amelyre Antall József a változás szót használta, mert úgy vélte, hogy a "váltás" idétlenül hangzik, arra célozva ezzel, hogy váltani leginkább gatyát szokott az ember,- talán a leglátványosabb terület, de nem az egyedüli. Például egy munkahelyen a számítógépes rendszert átalakítását hasonló módon el lehet szúrni, bár a Gyurcsány által használt szinonimát az ilyen esetekben kifejezőbbnek érezzük.

A „rendszer”

Amikor Horthy-rendszerről vagy Kádár-rendszerről beszélünk, akkor ezzel mintegy elismerjük, hogy azokban a korszakokban létezett egy bizonyos szintű rendezettség. Minden rendszernek jellemzője egy bizonyos mértékű kiszámíthatóság: nem jön el értem a fekete autó, nem visznek be csak úgy találomra, nem veszik el a vagyonomat és nem soroznak be kényszermunkára, stb. A stabilitás tervezhetőséget jelent, élhető viszonyokat és kezelhető konfliktusokat. Ahogyan a rendszerek túlságosan merevvé válnak, úgy lassan megérnek a változásra – amelynek szerencsétlen módja a forradalom kitörése, hiszen alapvetően kaotikus folyamatok indulnak be olyankor. Minden mozgalom, amely huszárvágásszerű változtatásra törekszik, alapvető tévúton jár: hiszen a rendszerek általában bonyolultak és egyensúlyi folyamatok által meghatározottak. Erre jó példa a magyar mezőgazdaság a '70-es és '80-as években, amelyet export-orientált nagyüzemek és azokat kiegészítő kisgazdaságok együttélése jellemzett, és évszázados hagyományok továbbviteléről szólt. Ennek a rendszernek a szándékos megroppantása felgyorsította a kistelepülések (előre kódolt) hanyatlását.

A rendszerek kicsiben is bonyolultak

A törvényszerűségek kicsiben is ugyanazok mint nagyban. Egy vállalat működése is elég összetett munkamegosztáson alapul, amely fokozatosan alakul ki, leginkább kulcsemberek, informális vezetők közreműködésével, és akkor működik jól, ha mindenki a számára testhez álló feladatokat végzi. Jól működő rendszerekben az embereknek létezik úgy nevezett „kényelmi zónája”, ahol rutinszerűen dolgoznak, ha pedig a feladatok a képességeik összpontosítását is igénylik, akkor a Csíkszentmihályi által „flow”-nak nevezett állapotban, azaz (a fizikában laminárisnak nevezett) áramlatban érzik magukat. Természetesen a jól működő rendszerekben is fellépnek időnként turbulenciák, kaotikus események, azonban ezeken jó csapatmunkával hamar úrrá lehet lenni. Hasonlók mondhatóak el egy régi parasztgazdaság működéséről vagy éppen akár egy családról is. Hogy az egész mitől több mint a részek összessége, az esetek többségében nem nyilvánvaló olyannyira, hogy ha párkapcsolatunkat elemezni kezdjük, az kutatók megfigyelései alapján az még gyengíteni is fogja magát a kapcsolatot.

A rendszerek elrontásának megvannak a bevált receptjei – kézenfekvő módon egy vállalat példáján, de ugyanezek a mondatok a rendszerváltozás esetében is elmondhatóak.

1.”Ami van az sz.r”

Hajlamosak vagyunk, hogy ezzel az egy mondattal intézzük el azt, amivel találkozunk, mélyebb ismeretek nélkül, nem ismervén azt a régi bölcsességet, hogy ami rossznak tűnik, annál is van rosszabb. A legfontosabb, hogy ne ismerjünk lehetetlent és merjünk nagyképűek lenni. Az emberek (például egy műszak szintjén) sajnálatos módon képesek önszervező módon is a kiadott feladatokat végrehajtani, viszont szerencsére előbb vagy utóbb mindig jön egy okos vezető, aki nagyobb kontrollt szeretne gyakorolni az események fölött. Ezt elősegíti az is, ha megszabadulunk olyanoktól, akik sok éves gyakorlattal rendelkeznek. Ne vegyük át semmiképp az elődök tapasztalatait, próbáljuk az egészet nulláról felépíteni és durván nyúljunk bele minden folyamatba. Mivel a vezetőség nem látja azt, ami jól működik, a mutatószámokból az ilyesmi többnyire nem is derül ki, ezért mindig lesz indok a teljes átalakítás mellett a jelenleginek a fokozatos továbbfejlesztésével szemben. Igyekezzünk magunkat jól prezentálni és az igazgatót az orránál fogva vezetni.

2.Bonyolítsunk túl mindent

Ne törekedjünk az egyszerűségre és az átláthatóságra. Mindent az emberek feje fölött tervezzünk meg, mennél elvontabb elvekre építve, a józan észt és a gyakorlatiasságot száműzve amennyire csak lehet. Az alkalmazott rendszer legyen látványos és a célok nagy ívűek, nem tanulva azok hibájából, akik már felsültek vele.

3.Ne vonjuk be a beosztottakat/az állampolgárt

A dolgozók véleményét ne kérjük ki a folyamatok kialakításakor, önálló kezdeményezésekre ne építsünk. Ellenben olyanokat bízzunk meg, akik nem értenek hozzá, az adott területen (vagy számítógépes rendszerben) még nem dolgoztak, legfeljebb távolról láttak hasonlót Ne tájékoztassunk senkit, hogy mi a változtatások oka és célja és melyek lesznek a főbb lépései. A beruházásokat és az oktatásokat a minimális szintre korlátozzuk, és ha teszteljük is az elképzeléseket, akkor se mérjük fel a részfolyamatok pontos időigényét és ne kérjünk se visszajelzést se javaslatokat. Úgyis jobban tudunk mindent felülről megszervezni mint azok, akik a rendszert használni fogják. Viszont mindenkitől várjuk el, hogy jól értsen mindenhez.

4.Az „eredményekből” ne vonjuk le a megfelelő tanulságokat

Az emberek menekülni fognak a vállalattól (vagy az országból) ha van rá lehetőségük, a dolgozók többsége nem tart ki sokáig, mindig újakat kell felvenni. A fásultság és letargia hangulata általánossá válik, emellett sokan bürokrata módon fogják fel: magamat fedezni, hogy ne húzzák rám a vizes lepedőt, nagyban megy az egymásra mutogatás is. Ilyenkor jön el azok ideje, akik ingyenes túlmunkát vállalnak azért, hogy a rendszer nagy lyukait valahogy befoldozzák és a hajó a felszínen maradjon. (Nem véletlenül áll fordított arányban a ledolgozott munkaórák száma és a termelékenység, hiszen a magas munkaóra igény leginkább a rosszul működő rendszerek eredménye!) Az agresszív fellépés mindent visz és a vezetés nem érti, hogy mért dolgoznak többet az emberek, szerényebb teljesítmény mellett. Ha nagyban nézzük, akkor ez éppen megfelel annak, hogy évek óta lényegében nem nőtt a magyar gazdaság termelékenysége, az egy dolgozó által előállított érték.

A rendszer nálunk lényegében nem változott

A magyar rendszerváltozások legfontosabb jellemzője a változatlanság, hiszen nálunk a rossz közérzet rendszerét még senkinek sem sikerült leváltania. Éppígy változatlan a vezetőség felfogása, akik mindenkinél mindent jobban tudva leginkább az ész osztásában jeleskednek. Megy a porhintés, az eredmények prezentálása, a nagy szöveg azonban legfeljebb köszönő viszonyban áll a valósággal. Igyekezzünk túlhangsúlyozni a rendszer viszonylagos stabilitását és fenyegessünk anarchiával (pl. menekültekkel). Minden kormány gyökeresen át akarja alakítani az elődje munkáját az állampolgárok feje fölött, akikre igen gyakran a passzív rezisztencia a jellemző. (Például az oktatásban pár évente jöttek a teljesen más felfogású tantervek, amelyek a tanárokat közömbössé tették a változtatásokkal szemben, sőt afféle hivatalnok szerepet osztottak rájuk.) Nem meglepő, hogy mindenki szeretné fedezni magát írásban, emiatt a bürokrácia növekedése megállíthatatlan.

Így csinálják mások

Nagyon sok jól működő tapasztalat van ami átvehető lenne, és a legtöbb átalakítás eredménye éppen a sikeres példák átvételétől függ. Egyes vállalati kultúrák a folyamatos fejlesztés elvét követik és törekednek sok apró javító intézkedést bevezetni. Az angol üzleti nyelv az egyszerűbb problémákat nem megoldja, hanem „rögzíti” (fix), tehát nem túlbonyolítva a dolgozókra bízza az instabil helyzet megszüntetését. A dolgozói újító javaslatokat látványosan kiértékelik. Azok a változások terjednek legjobban, amelyek szemléletesek mint például a rend és tisztaság elve. Sok a pozitív megerősítés, dicséret és az udvarias fordulat a nemzetközi céges világban – az emberek igyekeznek jól érezni magukat a munkahelyükön. A dolgozók leamortizálása helyett a képességeik kihasználására és fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. Vannak szervezetek, ahol mindez többé-kevésbé megvalósul.

Az ún. „ötvenes évek” korszaka nálunk a történészek számára nem annyira az 1950-es éveket jelzi mint inkább az 1948-1956 közötti korszakot, amikor tombolt a kommunista diktatúra terrorja: kitelepítések, kényszermunkatáborok, erőszakos TSZ szervezés és beszolgáltatás, koncepciós perek jellemezték ezt az időszakot. Azonban kevéssé ismert, hogy nem csak a sztálinista diktatúrákban, hanem a nyugati országokban, mindenekelőtt az USA-ban szintén előfordultak ezekhez lényegében hasonló jelenségek körülbelül ugyanebben az időszakban, amelyet a hidegháború korszakának is neveznek.

Nobel díj a DDT-ért

1948-ban az egyik leghatékonyabb rovarirtószer, a DDT feltalálói Nobel-díjat kaptak. Ezt a vegyszert akkoriban igen nagy mennyiségben használták a mezőgazdaságban és csak sokkal később derült ki, hogy nem bomlik le a környezetben, hanem felhalmozódik a táplálékláncban. A kutatók csak jóval később kezdtek csak el szisztematikusan foglalkozni az egyes kísérleti növényvédő szerek utóéletével és a különféle a vegyszer maradványok mellékhatásaival. Évtizedek múlva terjedt csak el az a szemlélet (és ma sem érvényesül még teljesen), hogy a kemikáliák mellékhatásai és környezetterhelése a legtöbb esetben fontosabb mint az elsődleges cél. Ennek hiányában emberek milliói szereztek lassú, többnyire nehezen kimutatható egészségkárosodást az ész nélküli kemizálás évtizedeiben.

Lobotómia a pszichiátriában

Akkoriban a pszichiátria szokásos eszközei voltak az elektrosokk és az inzulin-sokk kezelések, amelyekkel mintegy kiütötték a betegek agyát és a tüneteket időlegesen meg tudták szüntetni. Az alkalmazott módszerek közül a legdrasztikusabb azonban a viszonylag könnyen végrehajtható lobotómia volt, amelyet 1949-ben Nobel-díjjal (!) is jutalmaztak. Az eljárás lényegében a homloklebeny idegi kapcsolatinak egy pár perces eljárással történő, visszafordíthatatlan roncsolása volt. Az 1970-es évekig mintegy 100 ezer ilyen műtétet végeztek el a fejlett országokban (ennek közel fele a 40-50-es évekre tehető, még kevésbé súlyos esetekben is alkalmazták), amelynek leggyakoribb hatása a betegekre (a tudatos és érzelmi központok egymástól való elszigetelése miatt): teljes közöny és apátia.

A behaviorizmus egyeduralma a biológiai tudományokban

Akkoriban az állatkísérleteket szinte kizárólag mesterséges környezetben végezték: a patkányoknak és egyéb kísérleti állatoknak különféle pedálokat kellett nyomogatniuk, a tudósok főként pavlovi reflexeket tanulmányoztak. Habár az ilyen kutatások távolról sem mondhatóak eredménytelennek, egy olyan szemléleten alapultak, hogy az állatok és hozzájuk hasonlóan az emberek viselkedését is pusztán a környezet határozza meg, tehát mindenki viselkedése egy adott céllal tökéletesen manipulálható és manipulálandó is különféle társadalmi célok érdekében.

Mccarthyzmus: egy politikai boszorkányüldözés

Az USA-ban Kelet-Európa kommunista rendszereihez némileg hasonlóan kezdtek el üldözni embereket a politikai meggyőződésük miatt. A Mc Carthy szenátor által indított mozgalomban a marxizmussal szimpatizáló értelmiségieket távolították el az állásukból és kerültek fekete listára. A mozgalom szerencsére pár év alatt lecsengett, éppúgy mint erre mifelénk, az élete végén paranoiássá vált zsarnok, Sztálin halálát követően.

Nők alávetettsége, rasszizmus

Az amerikai társadalom családmodellje ekkoriban a kenyérkereső férj és az őt teljes mértékben, szolgai alávetettségben kiszolgáló feleség. A nők oktatása leginkább ebben az irányban történt, a velük szemben megfogalmazott etikai elvárások is azt tükrözték, hogy a nőknek a konyhában van a helye (amit némileg indokolt a baby-boom, a háború utáni gazdasági fellendülés során született gyerekek nagy száma). Az ún. „faji megkülönböztetés” is természetesnek számított az USA számos államában. Alapvetően egy macsó társadalom képe rajzolódik ki az ötvenes évek első felében, főleg a világháború győztes országaiban.

Az orwelli disztópia majdnem bekövetkezett

Orwell 1948-ban írta híres, 1984 című regényét, amely nagyon szemléletesen mutatta be, hogy a világ mi felé haladt akkoriban, nyugaton és keleten egyaránt: egy olyan társadalom felé, amelyet atomizált egyének alkotnak és tökéletesen manipulálhatóak a politika céljainak megfelelően. Szerencsére ez a vízió nem vált valóra, legalábbis ebben a kemény formájában. Az 50-es évek közepén ugyanis lassan változni kezdett a közfelfogás, és a '60-as évek végére gyakorlatilag teljesen meg is változott a világ nagy részén, kérdés csupán az, hogy mi idézte elő ezt a fordulatot?

Az erő politikájának lecsengése

A 40-es évek végén és az 50-esek első felében, főként a háborúban győztes országokban sokak számára úgy tűnhetett, hogy nyers erővel minden fontos kérdés megoldható. Minél több és nagyobb atombombát kell gyártani, több katonát felfegyverezni, és a tudomány új csodáit kell gátlástalanul használni. Az állami vezetők kezében elegendő hatalom összpontosult ahhoz is, hogy a társadalomba nem illő vagy politikailag megbízhatatlan egyéneket semlegesíthessék. (Egyébként nem csak a két szuper nagyhatalomra volt jellemző az erő politikája: például Ausztráliában bennszülött gyerekeket távolítottak el a családjukból, a Franco diktatúrákban pedig kommunista felfogású házaspárok újszülöttjeit adták gyermektelen katolikus családoknak.)

Aztán az '50-es években a jelentős emberveszteségekkel járó koreai háború már jelezte az USA haderejének bizonyos korlátait és kialakult egy egyensúly a fegyverkezés terén a nagyhatalmak között. A franciák Indokínában szenvedtek katasztrofális vereséget és felgyorsult a gyarmatbirodalmak szétesése. A nagyhatalmak több alkalommal megtapasztalták, hogy az erő politikájának a korlátlan alkalmazása hátrányokkal is jár, amelyet az 1956-os magyar szabadságharc, a szuezi válság és néhány évvel később az USA vietnami háborúja mutatott meg.

Új jelenségek az '50-es évek közepétől

A kultúra áporodott levegőjét az USA-ban egy új zenei irányzat, a rock and roll frissítette fel, amelynek kezdetét Bill Haley 1954-es számától (Rock éjjel nappal) datálják. Pár évvel később berobbant Elvis Presley és megjelentek a rock-együttesek, amelyek a lázadás szimbólumaivá váltak egyesek szemében. A faji elkülönítést az USA-ban 1954-ben helyezték törvényen kívül és megkezdődtek a feketék polgárjogi küzdelmei az alkotmányos jogok érvényesítéséért. A különféle mozgalmak és ellenkultúrák az 1960-as években egyre inkább felerősödtek, amelyek 1968-ban diáklázadásokban, prágai tavaszban, 1969-ben a woodstocki fesztiválban kulminálódtak (valójában túl is pörögték magukat). Igaz viszont, hogy sokak szerint ennek az időszaknak a legfontosabb fejleménye a „fogyasztói társadalom” mai modelljének kialakulása volt.

Tanulságok a mai kor számára

Az '50-es éveknek nevezett időszakot nem véletlenül érezzük sok tekintetben hasonlónak a maihoz: a politika igyekszik ma is beférkőzni az emberek magánéletébe. Megjelennek időről időre olyan politikusok, akik a legfontosabb kérdéseket az erő pozíciójából, folyamatos ideológiai agymosással akarják megoldani. Ez az arrogáns stílus egy ideig ez működhet is, legalábbis ezt bizonyítja Putyin, Erdogan vagy Orbán példája, és hozzájuk Trump is csatlakozhat. Az állampolgárok azonban ezt a fajta primitív macsó stílust előbb vagy utóbb megunják és fellázadnak ellene – a társadalmak önvédelmi rendszere életbe lép, remélhetőleg még azelőtt, hogy a politika teljesen lezülleszti.

Érdemes alaposabban megnézni Delacroix híres festményét, a szuronyos fedetlen keblű amazonnal, a jól öltözöttségével eltévedtnek tűnő családapával és a pisztolyokkal hadonászó (!) kisfiúval, amint hullákon taposnak keresztül – ez a kép mindent elmond arról a hazug romantikáról, amely jól jellemzi a minden forradalmak ősatyjának tartott 1789-es francia forradalom megítélését.

Elfogultságok a köbön

Egyes történelemkönyvek igen alaposan tárgyalják ezt az eseményt és jól teszik, mert olyan mint egy hatalmas, díszes barokk templom: aki egyet látott az szinte mindet látta, tipikus esetről van szó tehát. Ha mélyebb ismeretekre vágyunk, akkor komoly történészek részletekbe menő leírásait érdemes elolvasni az eseményekről, komoly történészek alatt értve a szakterület elmélyült kutatóit nem pedig a különféle ideológusokat: baloldaliak hajlamosak idealizálni, jobboldali radikálisok pedig általában szörnyülködve írnak az akkor az akkor történtekről. Számomra egyértelmű, hogy az utóbbiak sokkal közelebb állnak ahhoz, amit igazságnak lehetne nevezni, azonban egy súlyos logikai bukfencet mégis elkövetnek: a történtekből nem tanulva ugyanúgy szét akarják zúzni a mai kor domináns társadalmi rendszereit, ami által pontosan ugyanolyan káoszt idéznék elő mint amit ők annyira elítélnek.

Az anarchia anatómiája

Szegény XVI. Lajos király azt írta be a naplójába a 89-es év július 14-én: „Semmi.” Alighanem a félelmeinek elfojtását tanúsítja ez a hátborzongatóan ható mondat, amit valószínűleg maga sem gondolt komolyan, azonban végső soron mégis igaza lehet. Nem különös dolog, hogy a Bastille, amit elfoglaltak a lázadók, egy akkoriban már funkciótlanná vált börtön volt, az elnyomásnak a szimbóluma csupán? Pont erről van szó: Lajos királynak igaza volt abban, az úgynevezett forradalmakban semmi nem történik, egyáltalán semmi váratlan, a lázadás aktusa maga a nagy nihil, lényegileg destruktív. Meglepően hangozhat, de a megdönteni kívánt rendszerek már egytől egyig megbuktak még a lázadások kitörése előtt - ezt persze néhányan jó érzékkel kiszimatolják és az utcára vonulva elsöprik az államhatalmat. Mondom ez csak úgy lehetséges, ha az államhatalom már azelőtt meghasonlott, a vezetők már nem tudják hitelesen játszani a szerepeiket közvetlen környezetük előtt sem és csak egymással marakodva tökéletes patthelyzetet hoznak létre a hatalom csúcsain. Az államhatalom legyengül, a szerepek kiüresednek mondhatni nevetségessé válnak. Legyen szó akár egy impotenciát sugárzó első számú vezetőről, akár funkciótlanná vált arisztokráciáról – a hatalom rendkívüli merevsége oda vezet, hogy a szerepek fokozatosan kiüresednek. A folyamatot felgyorsíthatja egy háborús vereség, éhínségek, szétzilálódott gazdaság vagy erős külföldi támogatók elvesztése, ami miatt a díszletek hirtelen összeomlanak. Mindez lehet ugyan nagyon látványos és hősies is távolról nézve, de az események logikája minden egyes forradalomban egyetlenegy kivétel nélkül oda vezet, hogy a helyzet pár hét elteltével már senki számára sem kellemes – sem a káosz, sem a létbizonytalanság, sem a terror légkörében nem lehet élni. Háborúk, diktatúrák és forradalmak – mind teljesen egy lapon említhetőek ebből a szempontból, nem nagy túlzás azt mondani, hogy végső soron mindegyik egy kutya.

Nem szervezi senki

A forradalmak alapvetően spontán mozgalmak: ez nem jelenti azt, hogy ne lennének kis csoportok és helyi lumenek, akik lázadásokat szerveznének. Általában fiatal gyerekek ők, akik leginkább csak tesztelik az államhatalmat mennyire erős, mivel vesztenivalójuk kevés viszont sokat nyerhetnek. (A legtöbb esetben persze bele is törik a bicskájuk, - ekkor csupán zavargásokról beszélünk, Párizs, London és Los Angeles utcáin is voltak ilyenek nem túl régen.) A '48-as forradalmunkat sem Kossuth szervezte hanem Petőfi és az ún. márciusi ifjak – mindenféle különösebb ideológia nélkül. Csak eltakarítani azt a rosszat, ami van, aztán majd meglátjuk alapon – alapvetően negatív tartalmú magatartás. A lényeg, hogy „Akasszátok fel a királyokat!” Na de mit csináljunk utána? Ezt a forradalmárok még nem tudják, aztán később valakik előkerítenek valamilyen ideológiát amit tudnak használni. Ilyenkor jönnek az igazi politikusok és élére állnak a dolgoknak – amit valójában nem maguk idéztek elő,- és próbálják valahogy kontrollálni, mederbe terelni az eseményeket, több vagy kevesebb sikerrel. Danton vagy Robespierre például egyáltalán nem voltak hősök, - mai szemmel nézve inkább zavaros fejű demagógoknak tűnnek. Kossuth „apánk” vagy Nagy Imre annyiban voltak mások, hogy '48-ban és '56-ban volt egy hatalmas külső ellenség, amely kikényszerített egy eléggé általánosnak mondható összefogást. Forradalmaink leginkább szabadságharcok voltak egy külső ellenség ellen – ezért értékeljük őket nagyra (habár nem voltak folttalanok és egy pár kérdést igencsak fel lehetne tenni velük kapcsolatban). 1918-ban azonban nem volt egyetlen erős külső ellenség – és az őszirózsás forradalmunkat nincs miért megünnepelni, hiszen az események logikája a vörösterrorhoz és fehérterrorhoz vezetett.

A társadalmat átalakító szerep nem hatékony

Való igaz, hogy 1789-re a francia társadalom megérett a változásra: rég elhúztak mellettük az angolok (aki az előző évszázadban már megvívták a maguk kártékony forradalmát, csak épp vallásháborúnak hitték), éppúgy mint a hollandok és az amerikaiak. De ha ez a forradalom annyira hatékony volt, akkor vajon mért törtek ki újabb forradalmak Párizs utcáin 1830-ban, 1848-ban és 1871-ben? Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy az olyan szintű gyors átalakulás, amiben a felvilágosodás nagy alakjai, Voltaire és Rousseau hittek, társadalmi méretekben valószínűleg nem kivitelezhető. A svédeknél és a svájciaknál például nem voltak forradalmak, viszont a lassú és fokozatos átalakulás tartósabb volt mint a politikai inga ide-oda lengése és a polgárháborús terror kiváltotta kiábrándulás. A porosz modell is példaként említhető a kissé megkésett, de igencsak hatékony átalakításra. A társadalmi változások fő mozgatórugója minden esetben természetesen az ipari forradalom volt – amely a szó valódi, pontos értelmében vehető gyökeres átalakulás a termelés és az életmódunk terén. A társadalmi forradalmak elnevezésére ma még nincs jobb szó – a jövő történetírása azonban a romantikus szellemiségtől megszabadulva, hatékony modellekre alapozva egészen máshogy fogja nevezni a különböző korok és társadalmak igen hasonló lefolyású, anarchikus jellegű időszakait.

Forma 1-es szintű katasztrófák

A francia forradalom éppúgy mint az orosz, kubai, kínai, iráni stb. forradalmak véreskezű diktátorokat juttattak hatalomra, akik akár egész kontinensre kiterjedő háborúkat robbantottak ki (Napóleon), vagy saját népüket irtották módszeresen (pl. Sztálin, Mao, Khomeini, Castro.) Ezek a diktátorok valóban komolyan vették, hogy átalakítják a társadalmat nekik tetsző ideológiák mentén és ehhez minden hatalmuk meg is volt, - némelyek egy szerencsés nagyhatalmi vákuumnak köszönhették mindezt mint Pol Pot, Kim Ir Szen, Ceausescu, Franco vagy éppen a mai Iszlám Állam vezetői. A többség eleinte üdvözli őket, hogy végre megszüntetik a káoszt, - később esik csak le a tantusz, hogy milyen hatalmat nyertek fölöttük a hatalom megragadásában tehetséges, fanatizálódott szellemi törpék, kimondott pszichopaták. Akár az éhínség mint 1789-ben, akár magas élelmiszerárak mint az ún. arab-tavasz során 2011-ben váltottak ki közfelháborodást, az instabillá váló társadalmakban nagy eséllyel törnek ki véres polgárháborúk. Utóbbi esetben erre példa Líbia és Szíria – Egyiptomban, Tunéziában vagy épp Görögországban csak azért nem fajult el a helyzet olyan mértékben, mert a turizmusból igen sokan élnek meg, ezért közérdeknek mondható a turisták el nem riasztása.

A fiatalok alapvetően forradalmárok

Az arab terroristák éppolyan forradalmárnak tartják magukat mint akár a Vörös Október, a Baader-Meinhof csoport a múlt században, vagy a TV székházunk megostromlói - és esélyük egy társadalmi rendszer megdöntésére jelenleg éppúgy gyakorlatilag zéró. Az 1789-es eseményekben a huszonévesek domináltak, és ha sok a fiatal egy társadalomban, akik úgy érezhetik, hogy el vannak zárva az előbbre jutástól, akkor létrejönnek különféle forradalmi jellegű mozgalmak mint az 1960-as években is történt. 1968-ban az amerikai kormányzat eléggé nehezen kezelte mindezt, és De Gaulle elnöknek is kellett némi idő, hogy észbe kapjon és komoly politikushoz méltóan kézben tudja tartani az eseményeket. Habár a fiatalok követeléseinek nagy része nyugaton lassan elfogadottá és fokozatosan törvényessé vált a '70.es években, nálunk és a volt szoci táborban a rendszer nem bírta el a reformtörekvéseket és a vasfüggöny képletes értelemben véve gyorsan visszazáródott ránk. (Habár még mindig jobban jártunk mint Mao Kínája, - amely lényegében egy személyes tulajdona volt ennek a modern kori császárnak, - ahol az értelmiség egésze került lefejezésre „kulturális forradalom” néven.) A társadalmi rendszerek megdöntésére irányuló, azaz forradalmi mozgalmak csak olyan országokban jöhetnek létre, ahol a fiatalok aránya eléggé magas és az iszlám országok nagy részére jelenleg pontosan ez jellemző.

A rendszerváltozás elhúzódó, látens forradalomként is értelmezhető

A szoci tábor mindegyik rendszere alapvetően merev és versenyképtelen feudális jellegű struktúrával bírt és ez alól a Kádár-rendszer sem képezett kivételt. A repedéseket az mutatta, hogy a '80-es években már egyre inkább lehetett vicceket faragni a (funkciótlanná váló) párttitkárokról és a karhatalmistákról. A rendszer elitje már nem volt érdekelt nálunk sem annak fenntartásában, inkább a nyugati szintű vagyon felhalmozása és vállalatok megszerzése lett a céljuk, ezért nem véletlen, hogy a rendszer lassú kimúlásában nálunk a pártelit nagy része alapvető szerepet játszott. Bekövetkezett nálunk is az államhatalom meggyengülése és közel forradalmi szintű anarchia, amelyet ma a legtöbben jogosan vagy jogtalanul liberalizmusnak neveznek. (Olyan "felvilágosító" párttal az élen mint a hajdani SZDSZ és vérprofi MSZP-s politikusokkal.) Törvényszerű, hogy az egyre kaotikusabb rendszerben a közhangulat egyre inkább keménykezű vezetőt kíván – tehát mennél jobban kileng az inga balra az anarchia irányába, annál erősebb lesz a radikális jobboldal, akik leginkább egy diktátort szeretnének látni. A káosz a mélypontját nálunk 2006-ban érte el, ezért jöhetett a „fülkeforradalom” és az alkotmányos puccsot eredményező 2/3-os hatalomátvétel 2010-ben.

Annak ellenére, hogy a pozitív irányú társadalmi átalakulást és nagyobb előidéző népfelkelést forradalomnak szoktuk nevezni, ez a meghatározás a történelmi példák alapján nem nagyon használható – annyira nem, hogy személyes meggyőződésem szerint az, amit forradalomnak nevezünk az átalakulásoknak csupán füstje és nem a lángja (leginkább tehát mellékterméke). A forradalmakat valójában társadalmi szintű anarchiának tartom: elmondható, hogy Venezuelában 2016-ban forradalom tört ki, és az oda vezető út nagyon tanulságos kell, hogy legyen mindenki számára. Ugyanis egy látszatra jól kinéző ország hirtelen összezuhanhat, ha a vezetői és véleményvezérei eltévesztik a mértéket, forradalmárnak tartva magukat, holott legbelül olyan sötétek mint az éjszaka.

A labdarúgás az egyik legnagyobb tömegszórakoztató showműsor a legtöbb országban, és köztudottá vált a „kis pénz, kis foci” elve, tehát nincs esély arra, hogy kevés pénzből működjenek azok a „gladiátorképzők”, amelyek a mai labdarúgás fizikai, technikai és pszichés követelményeinek megfelelnek.

Az a gyanú, hogy egy országban rendelkezésre álló összpénz mennyisége jelentős mértéken meghatározza a legnépszerűbb sportág eredményét, ez elég jól igazolható. Egy pontozás alapján, amely az utolsó 6 EB és 6 VB eredményeit veszi figyelembe (részvétel 1 pont, továbbjutás a csoportból 2, elődöntő 3, döntő 4, győzelem 5 pont), az első 10-ben csak két olyan ország szerepel (portugál és horvát), amely nem tartozik a 12 legnagyobb összjövedelmű ország közé. Az eredmények arányosak az országokban levő pénz mennyiségével, az élmezőnyt a németek, franciák, spanyolok és olaszok adják, lehetőségeikhez képest rendesen le vannak maradva a britek és a nagyobb országok közül igazából a kelet-európaiak (oroszok, lengyelek és törökök) eredményei mondhatóak szerénynek, ami az ő esetükben az alacsonyabb életszínvonallal és a szolgáltatások általános fejletlenségével is magyarázható.

A középmezőnyt főként közepes összjövedelmű országok alkotják, Magyarország a 26.helyével ennek a mezőnynek az alján található, a nálunk gazdagabbak közül csak a finneket előzzük meg, viszont a szlovákok, szerbek, ukránok és bolgárok mögé szorulunk.

Látható, hogy amíg általában igaz, hogy „kis pénz, kis foci”, ennek az ellentéte („nagy pénz, nagy foci”) már korántsem általánosítható. Különösen igaz ez annak fényében, hogy nálunk a sportágba történt befektetések hatékonysága igencsak kérdéses, ha egyáltalán kimutatható bármiféle eredmény, a magyar játékosok nemzetközi versenyképességének vagy pontosabban fogalmazva általános versenyképtelenségének ismeretében.

Hogy a labdarúgás milyen szélhámosságokra ad lehetőséget, az megfogható azon a ponton, hogyan készülnek a különféle rangsorok. Számos sportágban elterjedté vált az Élő Árpád által kiterjesztett „ELO Rating” más néven Élő-pontszámítás használata, amely a legjobb gyakorlatban alkalmazott statisztikai módszer a versenyzők erősorrendjének megítélésére. A FIFA ennek a módszernek egy egyszerűsített változatát használja, amely az Élő-pontszámításhoz eléggé hasonló eredményeket ad. A módszer arra ad előrejelzést, hogy egy erősebb versenyző vagy csapat milyen valószínűséggel fogja legyőzni a nála gyengébbet. 100 pont különbségnél ez kb. 3-ból 2, 200 pontnál 4-ből 3, 400 pontnál pedig 10-ből 9 körüli. Az Élő-pontszámítás alkalmat ad a különféle sportágak bonyolultsági színvonalának felmérésre, mert mennél magasabb pontszámot kapnak az élmenők, annál több szint létezik az adott sportágon belül. Használata szellemi sportágakban a legelterjedtebb: a GO esetében 3600 fölötti pontszámok vannak, a sakknál pedig 2900-3000 közötti az abszolút csúcs, ezek alapján a sakk a GO-hoz képest kevésbé bonyolult játék. (Amit tükröznek az alkalmazott gépi programok is mindkét játék esetén: a GO-nál csak most érte el és lépte túl a gép a legjobb mesterek szintjét.) A fizikai sportágak közül a tenisz nagymenői 2400 pontig jutottak és köztük is igen jelentős lépcsők vannak. A labdarúgás élcsapatai (Brazília, Németország) ettől elmaradva 2200 pontot értek el, éppúgy mint az európai sztárcsapatok (Real, Bayern, Barca) amely kicsivel a kosárlabda szintje fölött van (az NBA esetében pl. 2100 pont). Ráadásul a válogatottak sokkal kevesebb mérkőzést játszanak (emiatt is használ más módszert a FIFA az ÉLŐ pontszámítás helyett) és a válogatottak pozíciói a ranglistán sokkal gyorsabban is változnak mint a klubcsapatok esetében, ahol a sorrendek elég stabilak, a kosárlabdáról és teniszről nem is beszélve. Mivel a csapatok között aránylag kicsi a különbség más sportágakhoz képest, a klubcsapatok eredményei azok, amelyek a bajnokságok sokfordulós jellege miatt a valós erősorrendet legjobban tükrözik, a kupamérkőzések már kevésbé, és a válogatottak összecsapásai pedig a leginkább szerencsefüggőek.

Emiatt a magyar válogatott játékosok pillanatnyi jó formája vagy néhány szerencsés mérkőzése mindig el tudta adni, néha akár éveken át, a rosszabb eredményeket is. Siker esetén a tárgyilagos értékelés mindig teljesen elmarad: azt sosem kellett magyarázni, amikor egy kiegyenlített mérkőzésen nekünk kedvező eredmény született, néhány megpattanó lövés vagy utolsó perces gól döntött a mi javunkra (lásd a tavalyi EB, bár akkor legalább volt minek örülni). Ezzel szemben a kudarcot mindig rá lehetett fogni tőlünk független tényezőkre, a balszerencsére, a körülményekre vagy a bíróra – az viszont feketén-fehéren kiderült minden esetben, hogy bármiféle esélyünk a továbbjutásra a selejtezőből csak akkor van, amikor a csapatok fele továbbjut. Az edzők pedig konkrét értékelések helyett gyakorlatilag kivétel nélkül össze-vissza hadováltak mindenféle általánosságokat és harminc éven keresztül nem beszélt arról sem senki, ami manapság nagy nehezen kimondásra került, hogy a magyar játékosok fizikai edzettsége messze elmarad az európai élmezőnytől és még a középmezőny szintjét sem üti meg. Emiatt mit csinál a magyar focista? A párharcokba nem megy bele, mert azokat általában elveszíti, inkább ügyeskedik a pályán, valahogyan megpróbál az ellenfél kapuja elé kerülni és gólt lőni, a többit pedig valahogy kibekkelni. Ezzel nem akarom azt mondani, hogy a magyar foci lényeges vonatkozásokban elmaradna életünk más területeitől.

Van emellett még legalább egy olyan dolog, amely nemzetközi viszonylatban is széles teret ad a foci különféle szélhámosainak és ügyeskedőinek: ez pedig a sok fizikai kontaktus miatti tisztátalan és alattomos játék. Egyes játékosok például folyamatosan provokálnak másokat apró alattomos szabálytalanságokkal és eljátsszák a nagy halált, amikor valaki hozzájuk ér. Van még egy olyan új trend is, hogy megpróbálni „kiharcolni” a tizenegyest, tehát a tizenhatoson belül nem közvetlenül kapura törni, hanem az ellenfelet szabálytalanságra késztetni. Ennek egyik módja, amit a bírók (és a nagyközönség is) gyakran megesznek, hogy úgy megemeli a labdát, hogy a védő kezéhez érjen (valahova tennie kell a kezét ugyanis), vagy pedig megtolja a labdát és átesik az ellenfél játékosának lábán. Jelenleg még ott tartunk, hogy a mai sebességű játék mellett még videó kamerák használata esetén is aránylag sok a nem könnyen megítélhető eset és afelé haladunk, hogy a mérkőzések nagy részét a tizenegyesek vagy kiállítások fogják eldönteni.

Ez persze egyáltalán nem törvényszerű, mert ahol ilyen sok pénz van, ott könnyen eldöntethetik a meccseket bundák is... amelyek valószínűleg manapság is eléggé gyakoriak.