A kormánypárti ideológia folyamatos zárótüze úgy tűnik eredményesnek bizonyul: elegendő állampolgárt képes folyamatosan mobilizálni hatalmának fenntartása és további centralizációja céljára. Az a párt, amelynek már a neve sem igaz (se nem fiatal, se nem demokrata), folyamatosan a józan észnek ellentmondó dolgokat követ el: én már a "békemenet" kapcsán sem értettem, hogy mért a saját fővárosunkban tiltakozunk valamiféle láthatatlan "külföldi gyarmatosítók" ellen. Az sem érthető számomra, hogy az úgynevezett "nemzeti konzultációkkal" mért hárítja a kormány a felelősségét, hogyan lenne képes megítélni az állampolgár egy kormány lehetőségeit és politikai mozgásterét bármilyen, nemzetközi kapcsolatokat érintő kérdésben. (Nyilvánvalóan sehogyan, csupán példákat láttunk arra, ahogyan már kérdésfeltevéssel is lehet hazudni.) A nagy trükk azonban éppen ebben áll: azt hazudni a mezei állampolgárnak, hogy ő is fontos nekünk és úgy tenni mintha lenne beleszólása abba, ami történik. Ideológiai agytrösztök régóta bevált receptje, hogy érezze magát nagynak az állampolgár a nyomorúságos életkörülményei ellenére is, mintha valamilyen fontos történelmi tett részese lenne.

Mindeközben a társadalmunkban pozitív fejleményekről nem nagyon beszélhetünk. A családok és a kisközösségek szintjén ugyan látszanak valamiféle fejlődés jelei, összességében azonban a legtöbben úgy érzik, mintha nem jó irányba mennének a dolgok, azzal együtt, hogy az érzések szintjén marad ez az egész és sokan hajlamosak vagyunk elfogadni még a korrupciót is. (Amint már régebben is leírtam: akik nagyon meg akarják védeni a társadalmat minden külső hatástól, azokról feltételezhető, hogy nagyon sok "védelmi pénzt" akarnak majd beszedni, és már ott is vagyunk a maffiaszerű szerveződéseknél.) A korrupciót sokan azért fogadják el, mert a politikusok és üzleti köreik számukra egy külön kasztba, külön osztályba tartoznak. Igen, nincs mit tenni, "úri huncutság" ugyan, de hát ők mégiscsak ismerősök számunkra, akik vigyáznak ránk, és legalább nem "idegenek..."

A függetlenség a NER ideológiában azt jelenti, hogy senkinek semmi köze hozzá, hogy itt nálunk mi történik. Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy amit én teszek az csak az én dolgom, a társadalom hagyjon békén - ugyanígy számunkra sem mérvadóak az Európai Unió vagy az ENSZ fő irányelvei.

A kormány egyik víziója, hogy mindenki dolgozzon mint a kisangyal. Ez szép és fontos cél viszont a motivációja számomra nem ennyire tiszta: mintha a (nem teljesen tudatosan, inkább ösztönösen) feudális felfogású elit az embereket dolgoztatni szeretné. Ugyanis az már nem annyira fontos a kormány számára, hogy az emberek értelmes, termelékeny munkát végezzenek, ennek megfelelően nem is emelkedett a termelékenység nálunk az utóbbi években. A tömegessé vált közmunka például egyáltalán nem hatékony, emellett nagyon sok a manufakturális, rosszul szervezett és szükségtelenül bürokratikus munka. Ha a hatékonyság növelése lenne az elsődleges cél, akkor a kormányzat fontosabbnak tartaná a magas szintű továbbképzéseket, a cégek jobb gépesítését ill. az automatizáltság növelését valamint a vezetők szemléletét formáló tanfolyamokon a korszerű eljárások megismertetését.

Ha a termelékenység nem növekszik, akkor a munkabérek se növelhetőek jelentősen: valóban több éven keresztül alig növekedtek, különösen az alacsonyabb szintű munkakörökben, viszont az utóbbi időkben már az európai konjunktúra alakulása kereslet/kínálat alapon erősen bérfelhajtó hatású volt, ami segítette a kormányt abban, hogy a választások előtt több mézet tegyen arra a bizonyos madzagra.

Közben a magyar gazdaság szerkezete alapvetően nem nagyon változott: a motorját továbbra is a bérfeldolgozó vállalatok jelentik. (Sokan helytelenül "összeszerelő üzemeknek" nevezik a nálunk levő nemzetközi gyártócégeket, ami két szempontból sem állja meg a helyét, egyrészt mert az összeszerelés mellett másféle technológiai folyamatokat is végeznek, másrészt mert a lényegüket inkább a magas szintű logisztika és minőségbiztosítás képezik. Viszont tevékenységük bérfeldolgozás jellegű, mert a munkaerőn kívül mindent a know-how-t, a tőkét, a berendezéseket, az alapanyagok beszerzését és a termékek értékesítést is a külföldi anyavállalat biztosítja.) A multik beszállítói között sok magyar KKV is van, amelyek többsége viszont valóban nem több mint manufakturális összeszerelő üzem. Nem nagyon vannak olyan szintű erős magyar KKV-k mint például az osztrákoknál vagy Észak-Olaszországban, ahol nem elsősorban autóipari, hanem sokféle irányultságú, speciális gyártó és szolgáltató cégekről lehet beszélni. Erős gazdasági alapok nálunk nem nagyon látszanak - emiatt a gazdaságunk működése folyamatosan külső forrásokra van utalva (EU támogatások és külföldi beruházások fűtik).

A munkahelyeken magas szintű egyéni teljesítményekre lenne szükség - ami szintén a magas bérek növelésének egyik alapfeltétele. Legalábbis a teljesítmény-központú társadalmakban így lenne. A tömegmédiumokból viszont inkább az jön le, hogy a bevett rutin is elegendő, fejlődésre nincs szükség, ergó mintha egy középszerű, lapos, szürke országban élnénk. Ahogyan a kormányfő is mondta: "nem akarunk sokszínűek lenni" - ami több szempontból sem igaz, mert egyrészt honnan veszi a bátorságot, hogy mindenki nevében beszéljen, másrészt azért sem, mert a társadalmunk eleve nagyon sokszínű többféle értelemben is, nagyon sokféle tehetséggel megáldva. Viszont a hatalmat az ilyesmi általában nem érdekli, leginkább egyforma embereket szeretne látni mindenütt, mert az jobban kezelhető. Ilyen szempontból tehát vannak "jó magyar emberek" és vannak a szerintünk rosszak: őket vagy kizárjuk az országból vagy pedig nem fognak labdába rúgni, sőt a nagyon rosszakat bezárjuk a börtönbe - egyszerű, mint a faék.

Az ember pedig olyan, hogyha nem tréningeljük magunkat folyamatosan izgalmas feladatokkal, akkor hajlamosak vagyunk egyre inkább elhülyülni - szakmától és képzettségtől függetlenül. Gondolkodásunk fejlesztésének követelménye nemhogy a szakmai gyakorlatban, hanem már az oktatási rendszerünkben sem teljesül megfelelően. Ha például a Shanghai-rendszerű matematikaoktatást bevezetnénk, amely alapfokú tömegképzésben a világ jelenlegi legjobb, kristálytiszta logikára építő oktatása, akkor nálunk pár év alatt kaotikus állapotok jönnének létre, legalábbis az ország a jelenlegi eszközökkel kormányozhatatlanná válna. Ilyen szintű fogalmi pontosságigény mellett a kormányszóvivő csak az első mondatát tudná elmondani, utána vagy ízekre szednék a riporterek vagy otthagynák. A többség már fennakadna azon is, hogy a kormány mért nem csupán végrehajtó hatalmat testesíti meg és a parlament mért nem folytat valódi törvényhozó munkát, definíció szerint. Olyanok mint a facebook-os trollok pedig a kutyát sem érdekelnék. Nem véletlen, hogy Kínában is csak részben terjedt el ez a fajta képzés, amely teljesen alkalmatlan alázatos, kötelességtisztelő alattvalók kinevelésére. Oktatási rendszerünk alapjában véve olyan mint az életünk: magolós, bürokratikus, a diákok pedig rafkós feladatokat kapnak kevés támogatással, a nevelő hatás főként abban áll, nehogy túl sok sikerélményük legyen...

Miközben közéletünk olyan nagy területei mint állami oktatás, egészségügy, médiumok és a sport nálunk tartós mélyrepülésben vannak, mégis létezik nálunk egy szűk értelmiségi réteg, amely folyamatosan képes arra, hogy európai élvonalba tartozó, világszerte jegyzett teljesítményekkel rukkoljon elő. Komolyzenei előadóink között évente újabb tehetségek bukkannak fel és jutnak a művészet csúcsaira. Egyes filmeseinkre és regényíróinkra is elmondható, hogy a kifinomult európai kultúra elismert mesterei, de éppígy említhető lehetne akár a világzene is, amely magyar népi és populáris motívumokat ötvöz. Egyes kutatási területeken még mindig jegyzettek a magyar tudósok a viszonylag szűkös erőforrások ellenére is, és néhány igen sikeres vállalatunk vezetőire is büszkék lehetünk. Az imént felsoroltak jelentik a magyar értelmiség igazi magját, rájuk kíváncsi a világ, nem pedig azokra, akik a kormánypolitika igen primitív mondanivalóit adják elő nap mint nap, igen kétes szerepet töltve be a közéletünkben. A multikulti budapesti belváros szintén népszerű, ha nem is illik abba a képbe, amelyet politikai elitünk látni szeretne.

Amikor a közvéleményben azt próbáljuk bebeszélni magunkat, hogy jobbak vagyunk mint a "polkorrekt nyugati konzumidióták", akkor saját magunkat csapjuk be. Az általánosító közhelyek például olyan példákon is megbuknak, hogy a németek a termelésük szintjéhez képest egyáltalán nem fogyasztanak sokat, sőt inkább az okozza a gondot, hogy túl takarékosak. Másrészt az általunk leginkább fogyasztott "szellemi tartalmak" (valóságshow-k, vetélkedők, szappanoperák stb.) semmivel sem színvonalasabbak mint az annyira leszólt nyugati tömegkultúra. Bevándorolóktól és terroristáktól való félelmünk pedig időként eltúlzottnak mondható, amely azokban az országokban illetve területeken (pl. az USA középső államaiban vagy a nagy kelet-európai síkságokon) a jellemző leginkább, ahol az alapjában véve mindennel és mindenkivel szemben bizalmatlan, pesszimista paraszti kultúra maradványai érezhetőek.

A választások után valószínűleg megint előkerülnek majd a keményebb eszközök a társadalom katonás meneteltetésére, kivétel nélkül mindenkinek be kell állni a sorba és megtanulni egyszerre lépni. A jelenlegi ellenzék politikusai ugyan átlagban valószínűleg nem kevésbé tehetségesek mint a kormánypárté viszont kevesen vannak köztük, akik megfelelő magabiztosságot mutatnának és képesek lennének az ideológiai ellentéteket félre téve egymással összefogni. Legalábbis eddig még nem voltak képesek a bizonytalan szavazókat a saját kormányzási képességeikről eléggé meggyőzni.