Az úgynevezett természetes szelekció mellett egyre nagyobb jelentőségű a mesterséges, ember által végrehajtott szelekció, amelyet magunkon is alkalmazunk, hiszen a társadalom folytonos pozitív és negatív szelekciót hajt végre csoportszinten főként kulturális értelemben. Bizonyos egyéni viselkedésformákat, csoportos kulturális normákat, egyes magatartásmintákat stb. támogat, másokat viszont igyekszik ellehetetleníteni és elszigetelni.

Amíg a rendszerváltás utáni kormányoknak nem voltak gyakorlatilag semmilyen határozott elképzelései e téren, a mai magyar kormánynak viszont szemmel láthatóan nagyon határozott koncepciója van azzal kapcsolatban, hogy milyen irányba kell a társadalmat fejleszteni.

Az alkalmazott szelekciós módszerekből nagyon jól láthatóak és könnyen levezethetőek a hosszabb távú fejlődési, vagy bizonyos esetekben visszafejlődési tendenciák. Ennek felvázolására különösebb fantáziára sincs szükség, csupán az egyes tendenciák alapos ismeretére és relatív erősségük helyes megítélésére más trendekhez viszonyítva. Én a magam sokkal több negatív kimenetelű folyamatot látok mint pozitívat bár lehetséges, hogy a saját értékrendszerem valamint az általam választott perspektívák erősen torzítanak, ezért nyitott vagyok ellenvéleményekre is (sőt örülnék is a hiteles cáfolatoknak).

1.A családok erőteljes támogatása – valamint megterhelése

A társadalom viszonylag jelentős többségének felhatalmazását élvező kormányunk mellett az egyik legnagyobb pozitívumaként szokás felhozni a középosztálybeli, felső-közép és felső osztálybeli családok sokirányú anyagi és törvényi eszközökkel történő támogatását. (A támogatás szintje gyakorlatilag jövedelemarányos.) Mindennek elsősorban népesedéspolitikai célja van, amelyet a társadalom jelentős része is elfogad.

A rengetegféle támogatás ellenére a családi élet a legtöbbünk számára igen nehéz vállalkozás, számos ponton nagyobb megterhelést jelent mondjuk a skandinávokhoz viszonyítva.

A, A felsőbb rétegektől eltekintve egy jövedelemből nem lehet megélni és alig vannak részmunkaidős állások.

B, teljesítményközpontú iskolarendszer igen megterhelő (emellett eredménytelen is).

C, Erkölcsi teher „a család”, azaz egyfajta családmodell propagálása a történelemben létező sok félével szemben (pl. több generációs nagycsalád, lazább együttélés, mozaikcsaládok stb.)

D, A családvédelem bürokratikus és kevéssé közösségközpontú.

Az eredmény közismerten felemás: az „etalon család” ugyan erősödött, de összességében a gyermekvállalási kedv nem növekedett.

2.Tehetséggondozás - szerény eredményekkel

A rendszerváltás utáni évek egyik kevéssé hangoztatott pozitívuma volt, hogy még egy fizikai munkás tehetséges gyermekeiből is válhatott akár már fiatalon is menedzser vagy bankigazgató. Ez a fajta vertikális mobilitás az utóbbi időkben már kevéssé jellemző: tehetséges gyerekek igen nagy száma esik ki a rostán a „futtatott” kedvencekkel szemben, amint a magyar fociakadémiák rendszere is mutatja. (Az eredményesség ennek folytán zéróhoz közeli.) Kevés az igazi alázatot sugalló, céltudatos munkára ösztönző példa, amelynek követése hosszú távon megalapozná egy sportoló, tudós vagy egy művész karrierjét – a kérészéletű sztárság divatjával szemben.

3.Fizikai fejlesztés – csak szavakban

A nagypályás labdarúgás nem tömegsport: a stadionok sokkal kevésbé segítik a tömegsportot mint parkosított területeken futó-, bicikliutak vagy éppen tavakon az evezőspályák. (A tavi horgászat lehet jó kikapcsolódás de semmiképpen sem sport.) A testnevelés óra akkor ösztönöz a mozgásra, ha sokkal inkább tartalmas elfoglaltság mint egyfajta katonás kötelesség. A különféle fehérjekoktélok, doppingszerek szedése izomnövelési céllal pedig egyenes ártalmas az egészségre. Szintén káros az is, ahogyan a kormány (nem tudatosan ugyan), de propagálja az alkoholizmust. A magyar fiatalok edzettsége a dél-európaikéval talán felveszi a versenyt, az észak-nyugati átlagot viszont meg sem közelíti. Nincsenek olyan normák, étkezési szokások, amelyek meggátolnák a fiatal- és középgeneráció jelentős részének elhízását.

4.A világos gondolati rendszerek - HIÁNYA

Századunk egyik jelentős fejleménye a világos, jól tagolt érvelés elterjedése. A múlt századra jellemző körmondatokkal ellentétben a tudományos életben és a vállalati kultúrában a norma ma már a pontokba szedhető, tényekkel igazolható és lényegre törő „prezentáció” (mintegy negyed óra időtartamú, mert ennyi ideig tartható fenn a folyamatos figyelem). Ezzel szemben a kelet-európai értelmiségre jellemző módon mai kormányunk még a múlt századokra jellemző zavaros, meghatározhatatlan kategóriákat használó demagógiát alkalmaz. Például ha azt mondom, hogy „illiberális” vagy „unortodox”, azzal nem mondtam még semmit, mert a negatív meghatározás nem tartalmazza, hogy milyen iskolák, gondolatrendszerek állnak hozzám közel, melyek eredményeit szeretném felhasználni. Az MNB nem véletlenül nem áll nyilvánosság elé az elképzeléseivel és a kormányoldali értelmiségek kasztosodása általánosságban is eléggé szembetűnő. Nem nagyon vállalnak nyilvános vitákat másokkal, a radikális közgazdászok legtöbbje pedig megszállott összeesküvés hívő, beakadt náluk a lemez. (A szóhasználat időnként veszélyes lehet, hiszen ha azt mondom, hogy a „civil” szervezet nem legális, azzal azt sugallom, hogy ennek ellentéte, azaz a „katonai” lehet csak az elfogadott.) A közéleti véleményvezérek részéről továbbra is teljesen elfogadott a zavaros, elfogult és minden nyitottságot nélkülöző érvelés. (Szelekciós hatás: zéró.)

5.A magyar vállalkozási kultúra fejlesztése – elmaradt

A kormány szótárában a legfontosabb szó a „biztonság”, amely ellentétben áll az alapvetően számos bizonytalansági elemet tartalmazó vállalkozási szemlélettel. Emiatt nem várható el a vállalkozási kultúra fejlesztése (sőt célszerű mindent eleve „lezsírozni”). Annál inkább nem várható el, mert a kormány valójában nem is ismeri ennek mibenlétét, hiszen akik ennek a szakemberei, azok többnyire ideológiailag gyanús elemek. A magyar vállalkozások jó részéből hiányzik az igazi gazdasági szemlélet, főleg akkor, ha van sok olcsó pénz. Az EU támogatások jelentette olcsó pénz túlméretezett beruházásokra ad lehet lehetőséget, amelyek presztízs szempontból jól mutatnak ugyan, de hosszabb távon már nem szükségesek vagy nem gazdaságosak. A vállalati szoftverek fejlesztése is egy ilyen terület: a bevezetésükre van támogatás, de a folytonos fejlesztésükre már nem jut pénz, emiatt a fejlesztést a kisebb cégek nem tudják hatékonyan kihasználni. Ugyanez mondható el egy jól felszerelt kórházról, ahol alig van a műszerekhez értő, szakképzett orvos (vagy ha van, akkor menekül az országból az alacsony fizetés és gátló munkahelyi légkör miatt), de tipikusan ilyen a túlméretezett borászati présházak példája is. Az iparvállalatok területén ez idáig elmaradt az igazi szelekció: a versenyképtelen, automatizálást nem ismerő cégek ugyanúgy fennmaradtak mint amennyire a legjobb cégek sem tudták kifutni a saját lehetőségeiket – mert nem kapták meg a tulajdonosok, a vezetők az ehhez szükséges ismereteket.

6.Az eredmény: feudális jellegű, kasztosodó társadalom

A mai kor zselléreit, napszámosait közmunkásoknak hívják, másik oldalról viszont létrejött egy nemesi osztály, amely hűbéreseivel együtt „megvédi” a saját területén élőket minden külső veszélytől. A Kádár-korszakhoz hasonlóan itt is az a cél, hogy a rendszer mindenkinek juttasson egy kicsit, az állam mindent újraosszon amit csak lehet politikai és ideológiai szempontok mentén, amely sok esetben nem teljesítményközpontú, emiatt kontraszelektív. Humánumot teljesen nélkülöző negatív szelekció is érvényesül: a hajléktalanok zaklatásánál e tekintetben sokkal egyértelműbb a botrányosan alacsony ápolási díjak vagy a puszta megélhetést sem fedező rokkant-nyugdíjak esete. Amikor a társadalom teljesen kizárni igyekszik mindent ami számára idegen, akkor egyre inkább belterjessé válik (leginkább kulturális értelemben), amivel a saját hosszú távú fennmaradási esélyeit gyengíti.

7.A tendenciák máshol is vegyesek

A legtöbb országban megszűnőben a szélesebb értelemben vett konszenzus és társadalmi béke: azonban ezek a rendszerek (eltekintve egyes olajhatalmaktól vagy az olyan bemerevedett, fejlődésképtelen államoktól mint Belorusszia, Észak-Korea, Kuba) láthatóan folyamatos mozgásban vannak, amely a működő demokráciának az egyik lényege. Habár a liberalizmus vezethet egyfajta káoszhoz, társadalmi szinten anarchiához, a megbélyegző értelmű „fogyasztói társadalom” bevett közhelyei mégsem bizonyultak maradandónak: gyorsétterem láncok mennek tönkre kézműves ételek divatja miatt, nagy bevásárlóközpontok értékelődnek le az internetes vásárlások elterjedése következtében. A kulturális evolúció nem állt meg, hanem továbbra is élénken zajlik: azok a társadalmak a leginkább életképesek hosszú távon (vagy divatos szóval azok a versenyképesek), amelyek összetétele színes és sokrétű, az állampolgárok pedig önszerveződésre képesek és nem az állam bácsi pátyolgatására várnak. Egy elkényelmesedett társadalom, ahol az állampolgárok nagy része járadékvadász, sőt sokak fő célja a mielőbbi nyugdíjazás (mert a nyugdíjasoknak a legjobb), - az ilyen társadalom egy helyben áll, elmegy mellette a világ.

Tanulságos megnézni, hogy a múlt évszázadban Európában mely országok területén mennyi ideig tartottak háborúk és hogy mennyi ideig állt fenn náluk háborús kormányzás (hadiállapot vagy kemény diktatúra). Meg fogjuk látni, hogy a mérleg mennyire a mai gazdag államok javára fog billenni.

Az országok az alábbi módon csoportosíthatóak:

1.Svájc és Svédország teljesen mentes maradt a háborúktól.

2.Dánia, Hollandia, Norvégia, Nagy-Britannia és Finnország: rövid ideig 1 max. 2 évig tartó háborúk és 4-5 évig tartó katonai kormányzás.

3.Franciaország és Németország hatalmas háborúkban vettek részt, de ezek csak rövid ideig, 1-2 évig érintették saját területüket, leginkább egy határ menti sávban zajlottak (I.világháború), vagy pedig rövid ideig tartó heves harcokkal megúszták (mellesleg a 2.világháború a volt NDK területét sokkal jobban sújtotta mint az NSZK-ét).

4.Belgium területén voltak a legtovább tartó harcok nyugaton, őket némileg kárpótolja, hogy ma Brüsszel az EU központja.

5.Dél-Európában mindenhol 2-3 évig tartó harcok és húsz évnél tovább fennálló diktatúrák voltak. Ide tartozik még Szlovákia és Csehország is.

6.Ennél tovább elhúzódó harcok és/vagy hosszabb diktatórikus kormányzás volt Lengyelország, MAGYARORSZÁG és Románia területén.

7.A legsúlyosabb kategória Ororszország, Ukrajna valamint a Balkán (elsősorban Szerbia, de Bulgária és Albánia sincs jobb helyzetben.)

Megállapítható, hogy mennél tovább tartó harcok folytak egy állam területén és mennél tovább állt fenn háborús elvekre épülő kormányzás, annál inkább lemérhető ez az adott ország mai gazdasági fejlettségén.

Az összefüggés valószínűleg abban áll, hogy a hosszabb ideig tartó háborús állapotok káros hatással vannak az üzleti élet alapját képező állampolgári bizalomra és együttműködésre, a háborús logika és a háborús pszichózis légkörének fenntartásával. A súlyos harcok mindig azoknak okoznak nagy veszteségeket ahol zajlanak, mert pusztítják a tárgyi környezetet és a teljes polgári lakosságot érintik (nőket, gyerekeket, harci cselekményekben nem résztvevő férfiakat). A katonai megszállás és a kemény diktatúrák bebörtönzések, deportálások eszközeivel prolongálják a létbizonytalanság érzését – az okozott trauma a családi szocializáció és rögzült viselkedési minták révén egész generációk életére kihat.

Ennek egyik folyománya a megalkuvás: az emberek hajlamosak elfogadni a puha diktatúrát, a korrupciót és a félfeudális alárendeltséget, amely afféle kisebb rossz alternatívájaként jelenik meg a számukra. Másik tényező, hogy mivel a bizalmatlanság légkörében nem alakulnak ki valódi önszerveződő „polgári” körök, az ilyen társadalom sokkal kevésbé sokktűrő: gazdasági válságokra sokkal érzékenyebben reagál vagy éppen egy egy migrációs krízis is nagyobb félelmet vált ki dél-keleten mint észak-nyugaton, mert a törékeny bizalom könnyebben összeomlik.

Európán kívüli államokra is igaz mindez: így például Japán területét egyáltalán nem érintette háború és kemény megszállás, Dél-Korea is aránylag jól megúszta, ezzel szemben Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika számos országában függetlenségi és polgárháborúk, etnikai és vallási alapú harcok zajlottak vagy zajlanak ma is. Emiatt veszélyes a muszlim államokból származók gettósodása Nyugat-Európában, hiszen a saját közösségükön belül az anyaország háborús mentalitását viszik tovább és alakítanak olykor terrorista sejteket – ezzel szemben szétszórtan, egy többségi kultúrába jól beágyazódva már kénytelenek alkalmazkodni az adott közösség (bizalmon alapuló) normáihoz. A háborúk hosszan elhúzódó hatása azonban lassan lecseng az egyes társadalmakban, ezt mutatja például Kína fokozatos felemelkedése az 1970-es évek végének politikai fordulata után – mindez reményt ad a mi számunkra is.

A háborúkkal kapcsolatban érdemes néhány sajátosságot átértékelni.

1.A mai háborúk nem pusztítóbbak mint régen. A törzsi háborúkban a lakosságnak sokkal nagyobb része halt meg még a két világháborúhoz viszonyítva is. Az okozott kár azonban a társadalom számára nem csak emberéletekben fejezhető ki, ami jól látható például az amerikai zsoldoskatonák estében: a fizikai sérüléseket a mai orvostudomány 90%-os hatékonysággal képes ugyan kezelni, ezzel szemben a katonákat ért sokk és az észrevétlenül kialakuló pszichés elváltozások sokkal nehezebben hozhatóak helyre. Az illetők személyisége gyakran szociopata vonásokat mutat, gyakori az antiszociális viselkedés. (Ezen kívül indirekt módon is kárt okoz a társadalomban az erőkultusz és az erőszak bálványozása.)

2.A legnagyobb hősök nem azok a hadvezérek, aki a legnagyobb pusztítást okozták, hanem akik viszonylag kevés áldozattal értek el átütő sikereket. Ezek a hadvezérek általában jól érezték az ellenfél leggyengébb pontját és kímélték a saját katonáik életét: semmi esetre sem Julius Cézár vagy Napóleon, sokkal inkább ilyenek voltak Hitler egyes tábornokai (amikor nem a führer eszement parancsait követték) valamint a magyar történelemből Görgey Artúr.

3.Nem mindig az a vesztes hosszabb távon, aki elveszíti a háborút. A Szovjetuniónak sokkal nagyobb kárt okozott a második világháború megnyerése mint Németországnak a vereség, mivel az előbbiben a helyzet megágyazott egy totális önkényuralmi rendszernek és saját magát fokozatosan felszámoló katonaállam létrehozásának, az utóbbinál viszont segített abban, hogy a társadalom tiszta lappal induljon és újradefiniálja a saját értékeit. A mai európai országokat elnézve már lehetetlen megmondani, hogy évtizedekkel ezelőtt melyik vívott győztes és melyik vesztes háborút.

4.Akik milliókat hajszoltak a halálba (akár a vörös-hadsereg oldaláról akár máshonnan) a győzelem érdekében, azok felelőssége nagyon is felvethető. Így például Vietnam esetében a közvélemény vélekedése téves: az agresszor valójában Észak-Vietnam volt (ők akarták megdönteni Dél-Vietnam rendszerét), az USA pedig a kommunista járványtól védte őket (rosszul, helytelen módon, hiszen a szomszédos Kambodzsában jött létre a modern világ legpusztítóbb diktatúrája). A rengeteg áldozattal járó háborúért a fanatizált fiatalok millióit halálba küldő északi kommunista rezsim legalább annyira felelős, mint az amerikai tábornokok, akik napalmot vetettek be ártatlan civilek ellen.

5.A különféle konfliktusok elkerülhetetlenek és a háborúkat sem mindig lehet megúszni, a pusztítás ideje és mértéke azonban csökkenthető és csökkentendő, az okozott anyagi és lelki károk ugyanis pontosan lemérhetőek. A háborúk utóhatásai mint például a diktatúrák és a diktatórikus szellemiség, a deportálások, gulágok, bebörtönzések valamint a megfélemlítés módszereinek káros hatásai jó pár évtizedet követően is érezhetőek az érintett társadalmakban. A traumák lecsengése azzal gyorsítható meg, ha a rémtetteket és visszaéléseket feltárja és kibeszéli az adott társadalom. A kormányzat azonban nem csak akkor jár el felelőtlenül, ha a múltat a szőnyeg alá söpri (l. ügynökkérdés), a háborús pszichózis gerjesztése szintén felelőtlen magatartás. A legújabb kutatások szerint a társadalom kohézióját leginkább a gyenge kapcsolatok hálózata tartja fenn, ez pedig sérül akkor, ha a politika barátokat és rokonokat uszít egymás ellen, és az elköteleződésre való felszólítással, ideológiagyártással folyamatosan gyengíti a társadalom önszerveződését és kapcsolatrendszereit.

Országunk helyzetével kapcsolatban az utóbbi évtizedekben (sőt évszázadokban) megjelent számos átfogó elemzés mindegyike elkövet egy alapvető hibát: azt, hogy ezek az elemzések Magyarországról szólnak.

Furcsán hangozhat, de így van: ha ugyanis arról panaszkodunk, hogy országunk mennyire elszigetelt, akkor ezen pont nem fog segíteni az a perspektíva, amely izoláltan, más országoktól elszigetelt vizsgálatokat folytat. Mi több a startnál az elszigeteltséget természetesnek is fogja fel, ezáltal támogatja is indirekt módon. Az összehasonlítások jellemzően egyoldalúak, aszimmetrikusak: Nyugat-Európára vonatkoznak csupán, pedig ugyanolyan mértékben kellene viszonyítani Kelet-Európa irányába, a Balkán netán Európán kívüli országok felé. Habár Orbán Krisztiánnak például számos megállapítása telibe trafál dolgokat, a perspektíva összességében mégis nagyon csalóka: úgy tűnhet, mintha minket üldözne a balsors és ördögi körben mozgunk. Holott az a helyzet, hogy Magyarország nagyon is a helyén van: ha az egy főre eső GDP térképet nézzük vagy (az ezzel korreláló) korrupciós érintettséget látható, hogy egy folytonos átmenet részei vagyunk.

Néhány érdekes összefüggés, amely az irányba mutat, hogy nem a balsors az, amely annyira üldöz minket:

1.A rendszerváltáskor sokan voltak olyanok, akik semmi esélyét nem látták (már akkor sem) a felzárkózásnak pár évtizeden belül az osztrák vagy holland életszínvonalhoz. Ennek az ellenkezőjét állítani nem volt megalapozott, leginkább a politikai demagógia alapvető elemét képezte (húsz éven keresztül, amelyet mára felváltott egy másfajta jellegű demagógia).

2.Gyakorlatilag egész régiónk visszatért a 2000-es évek elejétől a kevésbé liberális, erősebb állami szerepvállalást kívánó modellekhez, rajtunk kívül a csehekre, lengyelekre, szlovákokra és másokra is jellemző az EU-val szembeni nagyobb távolságtartás és némi közeledés Oroszországhoz (ahol Putyinnal szintén lezajlott egy illiberális fordulat). Ezek a politikák ha nem átütően eredményesnek is, de valamilyen szinten működőképesnek bizonyultak gazdasági téren. (Én úgy látom, hogy maga a politikai váltógazdaság, új emberek új ötletekkel, amely a fejlődés legfőbb motorja.)

3.Dél-Amerika országai hozzánk hasonló fejlettségűek, és ott is folyton váltakoznak a liberálisabb és piacvédőbb irányzatok, de szinte sose jutnak érvényre tisztán „nyugati” modellek.

4.Nagyon kevés országnak sikerült csak a szintugrás, gyakorlatilag csak Kelet-Ázsiában fordult ez elő, érdemes őket közelebbről megvizsgálni. Eleve lényeges pont, hogy egy RÉGIÓ, egy NAGY GAZDASÁGI TÉRSÉG országai együtt emelkedtek fel és húzták fel egymást, és senkinek nem sikerült a régión kívülről erre rácsatlakozni.

A siker legfőbb tényezője számomra egy szóban összefoglalható: KULTÚRA

A kulcsszó számomra a KULTÚRA, a gazdasági és társadalmi fejlődés ott volt jelentős, ahol ennek voltak erős kulturális hagyományai. Japánban létezett egy erős kézműveskultúra, Kína sem volt ez másként, hiszen a 19.századig a világ GDP-jének legnagyobb részét ők adták, és ami ma történik, hogy csupán visszafoglalják ezt a pozíciót. Japán és Kína a második világháború után lassan megint rátaláltak arra az útra, hogy visszajussanak a világ élvonalába – ezúttal már egy globalizált gazdaságban. Olyan kisebb országok mint Korea, szinte kényszerhelyzetben érezték magukat az óriások között, alighanem ez volt számukra a gazdasági fejlődés legfőbb motiváló ereje. (Finnország némileg hasonló helyzetben volt Európában.)

A volt angol gyarmatok „ékkövei” mint Szingapúr és Hong-Kong előnye az ázsiai mértékkel mérve kitűnő infrastruktúra volt, mivel fontos kereskedelmi útvonalak csomópontjaiban fekszenek, emiatt is ideális a helyzetük a gazdaságfejlesztés szempontjából.

Még egy fontos tényező: Kínát és Japánt a britekhez, franciákhoz és németekhez hasonlóan nem hódították meg illetve nem tartották megszállva évszázadokon keresztül más hatalmak, és más mai centrum-államokhoz képest az USA állampolgárai sem kellett, hogy érezzenek a 18. század vége óta bármiféle külső fenyegetettséget.

Európa keleti felén viszont teljesen más volt a helyzet:

Rendszeres, olykor évszázadokig tartó megszállás során az identitás nálunk sokkal inkább fenyegetett volt, embereket űztek el lakóhelyükről, telepítettek ki vagy idegen kormányzást kellett elviselniük, - ezek a félelmek számos család hagyományában tudattalanul még mindig jelen lehetnek. A nagyhatalmak olykor túlzásnak tűnő mértékben váltak viszonyítási ponttá számunkra és az indokoltnál nagyobb mértékben gyanakodunk mindenre, amely nagynak és erősnek tűnik hozzánk képest (Amerika-, multi- és Brüsszel-fóbia mint az Orbán-kormány egyik aduásza minden vitában.) Lényeges pont, hogy ez a túlzott, irracionális mértékű félelem nyilvánvalóan csökkenti a vállalkozókedvet és egyfajta katonás vezérelvűséget részesít előnyben a nyitott felfogású civil közösségekkel szemben.

Közhely, hogy ezek az országok (szlovákok, románok, magyarok, lengyelek, stb.) kevéssé versenyképesek, mert nem alakult ki náluk a verseny tiszta kultúrája. Amikor azt látjuk, hogy mások könnyen leköröznek minket, akkor természetes reakció is lehet, hogy megpróbáljuk levágni a köröket, ezt a fajta ilyen tevékenységet a „korrupció” gyűjtőszavunk írja le a legjobban. Az identitásunk részévé vált nem a valódi értékeket is tartalmazó konzervativizmus: összetartást lát ott is, ami csak a felszínen, képmutató módon az, de valójában sokkal inkább mutyizás.

És itt jön az a pont, amit nem ért sem Balogh Zoltán, sem a kormány többsége, de az átlagos magyar vállakozó sem: a teljesítmény és képességek szempontjából olyasmi mint gender, rassz vagy életkor meglehetősen felületes jellemzők, és Európa nyugodtabb felén nem véletlenül próbálják kiiktatni számos téren, hiszen bezavar a teljesítmény értékelésébe. (Kelet-Európai emberek többsége nem is hisz benne, hogy valóban létezhet teljesítményértékelés, amelynek célja az lenne, hogy minden pozícióba az arra legalkalmasabbak kerüljenek – ami egy jól működő gazdaság lényeges feltétele.) A sokszor hangoztatott család-centrizmus előhúzása az érvelés során egy nagyon feltűnő, érzelmi alapú manipuláció. Kisebbrendűségi érzésből való védelme annak, amit mi saját identitásunknak gondolunk.

Az, hogy a multik erőfölényük miatt verhetetlenek, sok esetben csak mítosz (hiszen garázsvállalkozások emelkedenek fel a semmiből nyugaton), és számos magyar vállalkozás képes arra, hogy bizonyos területen jobb legyen náluk, azonban a kelet-közép európai vállalatvezetőkből hiányzik mindenféle „világpolgár” ambíció. Nem próbálnak meg multicégeket létrehozni, sőt ha részei akarnak maradni a helyi kis közösségének és nem bővítik tovább a vállalkozásukat, akkor nagy valószínűséggel előbb vagy utóbb fel is vásárolják őket a multik.

A dinamikus emberek a tudásközpontokba fognak vándorolni, főleg Európa észak-nyugati részébe vagy az USA partvidékeire – ahol az utóbbi évszázadok jelentős tudományos áttörései megszülettek. A rendszer úgy működik, hogy a centrum-periféria munkamegosztások alakulnak ki törvényszerűen (még országokon belül is – mért keres a budapesti kétszer annyit mint a békés-megyei?) A fejlettebb centrum pedig különféle módokon beszedi a jogdíjat a fejlesztésekért, amelyet a félperiféria és a periféria is megfizet, ha a rendszer része akar maradni. Ráadásul mára már félperifériának mondható Dél-Olaszország, Portugália és Spanyolország nagy része – semmivel sem jobb helyzetben hozzánk képest.

A konklúzió, hogy a centrum-periféria helyzet egy jelenlegi (semmiképpen nem örökösnek mondható) adottság, amit jobb tudomásul venni, és a problémák eldramatizálása cseppet sem segít a problémákon, sőt még erősíthet is egyfajta hamis identitásérzetet. Ételek, néhány ünnepi szokás és a kulturális hagyományok önmagukban is teljesen alkalmasak az identitás fenntartására és megőrzésére, ezért teljesen felesleges bármiféle ideológiát gyártani – amint azt a kormány teszi, egyfajta giccsesen hamis küldetéstudatot szuggerálni az állampolgárokba.

Sokkal inkább érdemes megnézni, mit csináltak jól a csehek, szlovének vagy az észtek, és átvenni tőlük sok kis apró dolgot, ami működőképesnek bizonyult.

Úgy van ez mint nagyon sok mással, amit szívesen művelünk: ha naponta olvasunk mindenféle irodalmat és egyéb szövegeket, akkor nincsen szükség különös képességekre ahhoz, hogy évek, évtizedek elteltével bizonyos fajta jártasságokra tegyünk szert. Ugyanaz mondható el mint a hobbiszerűen művelt nyelvtanulásról és nyelvhasználatról is, ahol az eredményesség nem annyira a „nyelvérzéken” múlik mint az érdeklődésünk szintjén. Ezzel együtt nem árt, ha nálunk okosabbak segítenek megtanulni látni és a sorok között olvasni, hogy hasonlítani kezdjünk egy profi festménykritikushoz, aki sok ezer alkotás megtekintése után már eléggé biztosan ítéli meg, hogy egy adott mű mennyiben képvisel eredeti értékeket és jó meglátásokat.

Hogyha rendszeresen olvasunk és nagyon sokféle szöveget, akkor fokozatosan eljuthatunk olyan szintre, ahol az adott írásművet egységében is látjuk, a mögöttes gondolatokkal és értékítéletekkel akár pozitív, akár negatív értelemben véve. Ez távolról sem jelent valamiféle sznob magatartást, hiszen nem azért olvasunk valamit, mert bizonyos körökben menőnek számít, hanem mert érdekel minket az adott téma és szeretjük az író stílusát. Így például nem érdemes elolvasni egy könyvet csak azért mert az írója Nobel-díjas, sem azért mert az írója „celeb” - sőt ez utóbbi eset nem ritkán kimondott visszaélés a médiában szerzett ismertséggel.

Kortól és vérmérséklettől is függ, hogy mit olvasunk: úgy látom, hogy a cselekvő, „tüzes” emberek (feltéve ha olvasnak) leginkább az akció dús és bűnügyi történeteket kedvelik, az érzékenyebb és introvertáltabb típusúak pedig sokkal inkább a lelki síkon játszódó és rejtett pszichés mozgatórugókat bemutató könyveket olvassák. A „képzett” olvasó számára a ponyvairodalom általánosságban nem túl érdekes, hiszen mivel klisékre épít az információsűrűsége nem túl nagy, ezért a tekintetünk legtöbbször csak siklik a párbeszédek fölött, bár néha még ennek is megvannak a sajátos értékei: például Dan Brown fordulatokban gazdag könyvei a legjobb turistacsalogatók is egyben.

Feltűnő, hogy milyen kevesen használjuk ki olvasásra az olyan holt időket mint az utazás és a várakozás, - újabban a legtöbben a telefonjaikat nyomkodják, chatelnek, neteznek vagy játszanak. Üdülésre könnyed témájú és kimondottan szórakoztató könyveket szoktunk magunkkal vinni, ezzel szemben elalvás előtt nyugodt hangvételű, érzékenyebb és pozitív gondolatokat tartalmazó könyveket érdemes elővenni. Az egyes könyvek pozitív vagy negatív hangvétele számomra alapvető kérdés: például az utóbbi évtizedek magyar irodalma nagy többsége olyan szinten negatív, hogy számomra teljesen élvezhetetlen: az entrópia fizikai törvényét ugyanis fölösleges ecsetelni, amit magára hagyunk arról tudjuk, hogy lassan lepusztul és kaotikussá válik.

Kimondottan negatív hangvételű, a káoszt fokozó írások számomra verbális környezetszennyezéssel érnek fel. (Előfordul az is, hogy egy könyv nem megtalál minket hanem eltalál, valamilyen gyenge pontunkba beletrafálva enyhén depis hangulatot váltva ki.) Ezzel szemben vannak bőven ellenpéldák, lehet úgy írni a zsarnokságról (Dragomán), az orosz kommunizmus bukásáról (Szvetlana Alekszijevics) vagy a különféle diktatúrákról (Orwell), revelációs erővel, hogy abban az emberi értelem helyenként mégis megcsillanjon. A háborús és lágerirodalmak sem a borzalmak ecsetelése miatt fontosak, hanem mert azt mutatják be, hogyan próbálnak meg az emberek élni a szörnyű körülmények között.

Mindig felmerül a könyvek hitelességének kérdése, hogy mennyire tudom elfogadni a leírtakat. A könyvek egy bizonyos típusa nem több mint kimondottan szenzációhajhász, olvasó csalogató marketingtermék, amelyekre nem érdemes szót sem vesztegetni. Az amerikai irodalmi hagyományban is benne van, hogy kell egy figyelemfelkeltő indítás, utána jöhet egy hosszabb, tartalmatlan és lapos középrész, de mielőtt az olvasót letenné a könyvet kell egy gyors, váratlan fordulat. Az amerikai filmek is legtöbbször így épülnek fel (a film és az irodalom egyébként rokon művészetek, mivel történeteket mondanak el), sőt a hollywoodi hagyomány szerint a vége lehetőleg happy end legyen, még akkor is, ha ez a cselekményből logikusan nem is következne. Még a nagy klasszikusokon is érződik olykor , hogy a befejezésben az író nem akart szembe menni a kor erkölcsi felfogásával (pl. Anna Karenyina, Hiúság vására). Nem ritka az olyan író, aki túl nagy fába vágja a fejszéjét és emiatt a jó témafelvezetés után amit előad az egyre mesterkéltebbé válik (az ismeretterjesztő szakirodalomban is előfordul ilyen, nem csak szépirodalomban).

Hitelt akkor adunk mégis az adott írónak, ha valamiért megbízunk benne és képesek vagyunk néha száz oldalas bevezetésen is átrágni magunkat egy elméleti fejtegetésekkel teli klasszikus német vagy orosz nagy regényben, vagy például Hamvas Béla Karnevál c. regényének teljesen kaotikus első részén, legtöbbször megéri, mert a nagy klasszikusok tényleg elvezetnek minket valahova. Azzal sem mindenki tud megbarátkozni, hogy egyes japán klasszikus könyveknek egy buddhista hagyomány alapján nincs valódi befejezése. Csak néhány remekmű olyan, hogy több száz oldalon keresztül egyenletes élvezetes, szinte „fennsík élményt" ad (számomra ilyen volt például a Pickwick-klub, a Szerelem a kolera idején vagy a Virágzabálók). A mai információáradatban sajnos egyre kevesebben szánjuk rá az időt, hogy ötszáz oldalas történetekben elmélyedjünk, például nagy magyar klasszikusokat (például Jókait, Gárdonyit, Krúdyt,, Kosztolányit stb.) olvassunk.

Az igazi remekművek viszont azért is izgalmasak, mert olykor többféle értelmezést is lehetővé tesznek, amelyek szinte szöges ellentétben állnak egymással, ilyen például a Hamlet és a Pál utcai fiúk. A gyakorlott olvasó saját felfedezéseket is tesz, saját meglátásokat: számomra például az Ivan Gyenyiszovics egy napja c. kisregényben az, amikor a gulágon a rabokkal szemben az őrök a nagy hidegben indokolatlan szigorúsággal bánnak, akkor a rabok vágják a fejükhöz: „Maguk nem kommunisták!” - ez számomra egyfajta emblematikus mondat, ami a korszakról sok mindent elmond. Az, hogy egy könyv számunkra mennyire volt jó és mit adott, arra szükség van egy bizonyos időre az olvasás után, hogy a történet lecsengjen és kifejtse a hatását. Olykor kiderülhet róla, hogy az élvezetes stílusa nem adott semmi különöset, esetleg műtermék (közhelyszerű, giccses), de az is, hogy teljesen élőnek érezzük és megfogott minket.

Az olvasás nyilvánvalóan szélesíti a látókörünket, erősíti a képzelőerőt és mivel segít belehelyezkedni mások nézőpontjába, bizonyos védelmet nyújt a demagógiával szemben. Az igazi irodalomnak azonban semmi köze a politikához, mert annál sokkal személyesebb és sokkal mélyebb (hiszen művészetről van szó), emiatt az írók irodalmi teljesítményét és politikai tevékenységét el kell tudni választani egymástól. A minőségi irodalom lehet nagyon szórakoztató vagy lehet olykor nagy „ütős”, - ez helyzetfüggő és ízlésfüggő, hogy kinek melyik jön be leginkább.

Bár a szakirodalomban nem találtam erre vonatkozó adatokat, mégis létezhet a politizálásnak mint közügyeinkkel való foglalkozásnak egy egészségesnek mondható szintje: egyrészt gondolataink megosztása hozzátartozik a közösségi szerepvállaláshoz, másrészt viszont ha túl sokat foglalkozunk ilyesmivel az már megszállottsághoz, fanatizmushoz vezethet.

Egészséges társadalmakban a politizálás kampányszerű,

a viták leginkább választási kampányok vagy különféle akciók (akut problémák jelentkezése vagy elégedetlenség szülte mozgalmak) idején lángolnak fel. Normálisnak az tekinthető, ha a választások és a viták eredményét mindkét fél, a vesztes is elfogadja, tudomásul veszi és nem erőlteti a további küzdelmet. A demokrácia optimális esetben így működik, ha nem ez történik (mint például most az USA-ban Trump győzelme után egyes liberális felfogásúak részéről), akkor az a demokratikus kultúra zavaraira utalhat.

Az sem egészséges, ha egy kormány állandó kampányt folytat és folyamatosan mozgósítani akarja a társadalmat különféle célok érdekében. A felelősség ugyanis a politikusoké, ezért nem etikus ennek áthárítása az állampolgárra - l. manipulatív nemzeti konzultáció- , sem pedig belépni a sáros bakancsával a mindennapok világába. (Azért sáros a bakancs, mert hiába minden szépelgés és mellébeszélés: a politika elsősorban nyers érdekek képviseletéről szól, és mivel két ember érdekei ritkán esnek egybe, ezért a legtöbb esetben erősen megosztó és provokatív tevékenységről van szó. Ez pedig bezavarhat a barátságok, rokoni kapcsolatok vagy munkahelyek világába.)

A politikus munkája valójában profi tevékenység:

szervezőkészségről szól és az erőforrások megfelelő összpontosításáról, elosztásáról bizonyos feladatok érdekében. Sajnos nálunk a politikust (is) nem az eredményei alapján ítélik meg hanem hogy mennyire tudja azokat a társadalomnak eladni, tehát a beszédkészsége alapján. Ez nem más mint populizmus, a népszerűség hajhászása, ami egyes társadalmakra jellemző gyermekbetegség. (Azzal együtt, hogy pszichológiai felmérések világosan kimutatták, hogy két politikus fellépése, meggyőző készsége közötti különbség társadalomtól és pártállástól függetlenül általában a legfontosabb tényező a szavazások során, minden mást háttérbe szorítva.)

Fanatizálódó tömegek és fanatikus csoportok a történelem során mindig sokkal több kárt okoztak mint hasznot.

A fanatizálódás működését nagyon jól ismerjük már: különféle lánglelkű demagógoknak minden esetben nagy szerepük volt az indulatok felszításában. Mivel eltérő módon szocializálódunk, ezért az értékrendszerünk lényegesen eltérhet egymástól nem úgy mint az indulataink és az ösztöneink (agyunk ősi területekhez köthető tevékenységei), amelyek lényegében megegyeznek.  Emiatt nem meglepő, hogy sokkal könnyebb primitív ösztönök mozgósításával csoportokat létrehozni mint megfontolt és szabatos célkitűzésekkel. Egyes fociszurkolók („ultrák”, „kemény mag”) viselkedése a világosan mutatja a jelenséget, hogyan lehet gyűlölködésre alapozva csoportot képezni. Ezen kívül mindannyiunknak vannak olyan ismerősei (és mi is belesétálhattunk már ilyen csapdába életünk egy adott szakaszában), akik megszállottan hirdetnek politikai eszméket, teljesen elszállva a valóságtól és mindenféle realitástól. Az ilyen fanatizálódás lényegében a pótcselekvés egy fajtája, amikor elmenekülünk életünk problémái elől mindenféle „alternatív valóságokba” és fikciókba. A nagy eszmék ködös vidékén való mászkálás egyébként sokkal inkább a gyengébb nemre (azaz a férfiakra) jellemző, ugyanis egy nő kevésbé teheti ezt meg a társadalmi elvárások miatt: a házimunka és a gyermeknevelés mindennapos teendői gyakorlatias gondolkodást és folytonos jelenlétet igényelnek.

A csoporthoz tartozás igénye is benne van egy ilyen fanatizálódásban,

ami már olyan szintű is lehet, hogy ha valaki a sajátjától eltérő véleménnyel találkozik, akkor mindig egy idegen, többnyire ellenséges csoportot fog keresni emögött. Azt sosem fogja gondolni, hogy az illető véleménye egyéni gondolkodás eredménye, legfeljebb hogy valamilyen titkos csoporthoz tartozik – így működik az emberi „gondolkodás” egyik konstrukciós hibája, a fanatizálódás (amely az előítéletek képzésével egyetemben, agyunk tudattalan folyamataihoz volt köthető a kísérletek során, sokkal inkább mint a tudatos és világos gondolkodásra képes részéhez).

A tömegpszichózis egyik eredménye a különféle „városi legendák” kritikátlan elfogadása.

A csoporthoz tartozás igénye kielégítő magyarázatot ad arra, hogy az események megítélése a kortárs közvéleményben szinte mindig téves vagy legalábbis kevéssé megalapozott főként akkor, ha traumatikus eseményről van szó. Ilyen volt például, hogy 1956-ban az USA „eladott” minket az oroszoknak, holott nem volt reális esélye részükről a katonai beavatkozásnak, amely ha mégis megtörténik, akkor egész biztosan világháborús szintű pusztítást okoz. A rendszerváltás megítélésében is hiányzik még a kellő történelmi távlat: úgy tűnhet mintha egy paradicsomi állapotból zuhantunk volna hirtelen a „karvalytőke” karmaiba, holott sokkal inkább az történt, hogy az állampárt mindent a szőnyeg alá sepregetett majd válságos helyzetet látva átadta a lerobbant országot másoknak, hogy a balhét már ne ők, hanem a demokratikusan választott kormány vigye el. (Az igazán profi politikusok tanulnak ebből: a Fidesz is megtanulta, hogy az egyenes beszéd, amit 1994-ben folytattak egy vesztes stratégia, a demagógia erre mifelénk sokkal jobban bejön. Sőt az államadósság csökkentését is a 2002-es vereségük után már a következő kormány aratta le, emiatt most szemmel láthatóan nem érdeke a kormányunknak, hogy az államadósságot nagy mértékben csökkentse. Bár gond nélkül megtehetné,  de mégis sokkal inkább a pénzszórásra törekszik.)

A történelmi távlat szükségességére egyik jó példa, hogy közel száz évre volt szükség ahhoz, hogy az I. világháborúról valamiféle objektívnak mondható megítélés alakuljon ki a történészek körében (bár még az események lélektani oldalának megértése számukra még mindig homály). A fanatikus objektív, kifinomult értékelésre képtelen, sőt van egy olyan jellegzetessége is a fanatizálódásnak, hogy mindig csak azt hajlandó észrevenni, amiben neki igaza van, és mindig a negatívumokra fókuszál. Pl. ilyen az USA vietnami háborúja (amiről beszélgetni egyébként a pótcselekvés tökéletes példája), viszont a sikeres koreai beavatkozást vagy a 20. század végi balkáni rendteremtést figyelmen kívül hagyja.

A fanatizáló hatású állami vezetők hosszú távú hatása egytől-egyig negatív:

Mussolini, Sztálin, Peron, Castro, Chavez, Szaddam Husszein, Putyin és mások esetében a lefutási görbe mindig ugyanazt a mintát követi: néhány látványos siker az első években, némiképpen dinamizált gazdaság, utána viszont hosszú lejtő és fokozatos lecsúszás a régión belül. Ennek a fő oka, hogy a „bolsevik mentalitás” - Leninnel szólva nem mi vagyunk ugyan a többség, de addig nyírjuk a többieket, amíg más nem marad a porondon, végül csak mi leszünk a „bolseviki”,- teljesen kinyírja a konkurenciát. A vezérelvű társadalmakban nincs igény sem kreativitásra sem újfajta gondolatokra, hiszen a diktatórikus szellemiség potenciális vetélytársat lát az ilyen emberekben és eltüntetni igyekszik őket a porondról. (Ellenzékre legfeljebb a demokrácia látszatának fenntartása miatt van szükség.) A fanatizálódás konjunktúrájának legtöbbször csak a teljes társadalmi csömör és kiábrándultság szokott véget vetni.

Sajnos nálunk is létezik egy ilyen éles kontraszt a nagy szavak és a gazdasági teljesítmény szintje között (vállalati kultúránk és a gazdaság szerkezete alig változott), de ugyanezt lehet elmondani az állami szolgáltatások (egészségügy és oktatás), valamint az állam működésének hatékonyság (pénzek felhasználása, bürokrácia) tekintetében.

Ez a megítélés persze teljesen szubjektív, ráadásul ezzel túl sokat foglalkozni megint csak pótcselekvés lenne, valódi gittegylet, hiszen a társadalmi felfogást megváltoztatni egyik napról a másikra szinte lehetetlen feladat.

Egy mondás szerint: „A legnagyobb problémát az jelenti, hogy a fanatikusok mindig biztosak magukban, a bölcsek viszont tele vannak kétségekkel.” Bertrand Russel

Ezzel tudnám jellemezni kormányunknak azt a törekvését, ahogyan a „nagypályás” multi kiskereskedelmi láncokat kiszorítani igyekszik a magyar piacról. Eddig is már számos eszközzel, - különadókkal, plázastoppal, - törekedett kormányunk a magyar tulajdonú cégek (főként CBA és COOP) helyzetbe hozására a multi láncokkal szemben, egyelőre kevés sikerrel. Érdemes összehasonlítani például a PENNY, SPAR vagy a LIDL szupermarketeket a magyar láncok átlagos üzleteivel, néhány kivételes esettől eltekintve sportnyelven szólva nem egy osztályban játszanak. A legfeltűnőbb különbségek az alábbiak. 

1.A nemzetközi láncok árukínálata, árazása sokkal áttekinthetőbb, az áruk elrendezése tágasabb, nem zegzugos. (Nem kell folyton keresgetni a termékeket és árukat, - a korszerű és világosságra törekvő modern nyugati gondolkodás példájaként.)

2.A hasonló minőségű termékek árszintje a multiknál általánosságban véve alacsonyabb. Ez nem csak az erősebb piaci pozíció miatt van így (mivel nagyobb tételben vásárolnak, ezért jobb a termelőkkel szembeni alkupozíciójuk), hanem a fejlettebb logisztikának és a jóval magasabb forgalomnak is – az alkalmazott árrés alacsonyabb lehet, ha a cél a ritka forint helyett a sűrű fillér. A különféle akciók az árkülönbséget tovább növelik.

3.Fejlett marketingstratégia. Tudják, hogy kiknek mit akarnak eladni és hogy az adott vásárlórétegeknek melyek az igényei. Egyes láncok üzletei lakótelepek közelében működnek, ahol az alacsony ár a lényeges, a választék kevésbé fontos. Mások ezzel szemben forgalmas csomópontokon, nagy parkolókkal inkább a középosztályt célozzák, kissé magasabb áron, de szélesebb áruválasztékkal. Emellett folyamatosan mérik és követik a fogyasztói szokások változását.

4.Korszerűbb és egészségesebb áruválaszték. A CBA és a COOP a falvakban és kisvárosokban a legerősebb, ezzel szemben a Penny, Lidl, Spar üzletei a közepes és nagyobb városokban, ahol az emberek tájékozottabbak, igényesebbek, valamivel fizetőképesebbek és kevésbé konzervatív felfogásúak. Nagyobb méretű üzleteikben a zöldség és gyümölcs választéka, frissessége általában összehasonlíthatatlanul jobb a magyar üzletekhez képest. (Ez nagyrészt a logisztika szervezettségén múlik). Egyéb egészséges élelmiszer pl. teljes kiőrlésű kenyér, hal, mirelit áruk választéka szintén bőségesebb. (Az egészséges magyar élelmiszer mítosza annyiban fedi a valóságot, hogy a szezonban frissen piacra kerülő termékek, elsősorban a zöldségek és gyümölcsök beltartalmi mutatói főként a vitamintartalmat tekintve sokkal jobbak mint a nagy távolságról leszállított termékeké.)

5.A silányabb minőség a nyugati áruházakhoz képest a piaci viszonyokkal teljes mértékben indokolható. Ugyanis a magyar és általában a volt komcsi blokkhoz tartozó emberek átlagban a fizetésük több mint 30%-át költik élelmiszerre, míg nyugaton ez az arány 15% vagy az alatti. Ezért nem meglepő, hogy nálunk a fő szempont legtöbbször az ár és az ahhoz rendelt elfogadható szintű minőség, míg nyugaton első a jó minőség és azt követi az elfogadható árszint. A kereslet-kínálat piaci viszonyainak megfelelően fogják a multi cégek is a termékeik összetételét változtatni, hiszen a minőség és az ár gyakorlatilag mindig fordított arányban áll egymással. (A szupermarketektől alacsony árszint és ennek megfelelő közepes, stabil minőség az, ami elvárható.)

6.Azt se felejtsük el, hogy milyen termékekkel versenyeznek a külföldi cégek az itteni piacon? Nézzük meg a CBA vagy COOP saját márkás termékeit: pl. egy lekvárt vagy egy savanyúságot, a legtöbb esetben a belföldi cégek produkálta minőség (tömeggyártásban) meglehetősen silány, és akkor még nem beszéltünk a nagy mértékű élelmiszer hamisításról. Ezzel a silány minőséggel kell versenyeznie a külföldieknek. (Éppúgy mint a nyugati bankok itteni leányai is a nálunk szokásos kamatszinteken nyújtanak hitelt, nem pedig az osztrák vagy német kamatszinteken.)

7.Igaz, hogy a multi cégek is nagyban trükköznek, például a vevőcsalogató akciókkal, amelyek esetleg már nyitás után fél órával elfogynak vagy pedig két egymás mellett megtévesztő módon elhelyezett, eltérő árú termékkel. Ezzel együtt viszont vállalnak némi felelősséget olykor az egészséges áruk propagálásában, például amikor a bejáratnál helyezik el mindjárt a zöldséget és gyümölcsöt, vagy pedig más esetben a kasszánál csokoládé helyett egészségesebb nassolni valót (mogyorót, műzlit, aszalt gyümölcsöt tartanak). A kutatások mai állása szerint ugyanis a tartósító és adalékanyagoknál egészségtelenebb az alkohol, a túlságosan sok cukor és szénhidrát valamint az egyoldalú táplálkozás.

A nyugati multi áruházláncok a VÁROSI ember életmódjához kalibrálták magukat és nagy előnyük, hogy egyetlen üzletben jó vagy közepes választék mellett minden olyan árut be lehet szerezni, amire napi vagy heti gyakorisággal szükségünk van. Az urbanizált ember élete nagyrészt hatékonyságról és KÉNYELEMRŐL szól, ezért ritkább az, hogy 4-5 különféle üzletben (pékségnél, zöldségesnél, húsboltban vagy piacon) szerezzük be az élelmiszert, a szupermarketeknél magasabb árszinteken. Kivételt képez ha a speciális minőségű terméket keresünk vagy pedig ha a kiszolgálásnál a személyes kapcsolat valamiért különösen fontos.

Ez az, amit a kormány nem képes megérteni, a CBA és COOP pedig nem képes a multiktól eltanulni – a kormány víziójában az egész ország egy nagy falu, - ráadásul nemesekkel és nekik teljes mértékben kiszolgáltatott jobbágyokkal, nem pedig önállóan gondolkodó és cselekedni akaró polgárokkal. A mai kor polgárának ugyanis kényelmetlen, ha a kiskereskedelmi egység szervezettsége nem korszerű és nem vérprofi, ezért nem fogja megkedvelni a „kispályás” kereskedelmi üzleteket.

Politikai szempontból nézve, az egyik oldalon ott van a multikkal szembeni „össznépi irigység” valamint piacvédelem jogos igénye, tehát valameddig elfogadhatónak tartjuk a legtöbben, ha a magyar vállalkozások némi támogatásra számíthatnak és egy kicsit lejt is feléjük a hazai pálya. Másrészt viszont nem tudjuk, hogy kormányunk meddig tudja még feszíteni a húrt, eljöhet egy olyan pont, ahol a magas szintű szolgáltatást nyújtó kereskedelmi (és egyéb) cégek elmenekülnek az országból.

Ha idáig fajulnának a dolgok, akkor "kedves" miniszterelnökünk szájába adható lesz egy még az „átkosban” született régi reklámversikének az aktualizált változata:

„Én vagyok az Orbán-kópé,

(jól bemutat)

Ez meg itt a vásárlóké.”

Babitsot idézve az embernek el kell mondania a véleményét ha úgy érzi, hogy a közhangulat nem jó irányban halad, mert később bánni fogjuk, hogy nem tettünk meg minden tőlünk elvárhatót a dolgok rendes mederben tartására, amikor még megtehettük.

Mint mindennek, a „politikai korrektségnek” és a „toleranciának” is vannak határai: meddig lehetünk még elnézőek és meddig tartsuk tiszteletben mások véleményét, „alternatív világképét” ? A radikális jobboldal ideológiai építkezése, - amely manapság már kormányprogram szintű,- nálam egy ideje elért egy pontot, amikor már nem tudom félvállról venni. Rendkívül kényes terület, mert erős érzelmi alapokon nyugszik és az  ideológiákra jellemző módon gyakorlatilag nem több, mint racionalizálás, az érzelmi alapú döntések körülbástyázása. Egy teljesen irracionális világkép, amely tévedések során alapul, azonban kizárólag csak higgadt stílusban szabad beszélni róla.

1.Letagadják előlünk a magyar nép dicsőséges származását.

A származás mitől olyan neuralgikus pont? Egyértelmű, hogy a nyelvrokonságot illetően a komoly tudósok nagy többsége a finnugor elméletet fogadja el. Sőt, a török nyelvű népek gyűrűjében a finnugor nyelvi szerkezet éppen hogy segítette az identitásunk megőrzését. (Borneó szigetén egyébként ezernél is több nyelv van, és szinte minden egyes völgyben más, a szomszédoktól teljesen eltérő nyelvet használnak az egyes törzsek.) A másik kérdés, hogy a török népekkel való rokonság mitől lenne annyira dicsőséges? Mitől dicsőséges Attila vagy Dzsingisz-kán, akik szinte csak romboltak és nem építettek semmit? A finn nép teljesítményeit sokkal dicsőségesebbnek tartom, hiszen bő egy évszázad alatt a semmiből jóléti államot épített fel, és nem mellesleg hosszú hónapokon át képes volt védeni egymagában, tankönyvbe illő módon a határait a nagy orosz agresszortól, amíg csak el nem fogyott a lőszer. Igencsak vitatható dolog tehát, hogy mi az, ami valójában dicsőséges: ami nagyon látványos az szinte sohasem az, legfeljebb egy viszonylag primitív felfogásban. Lényeges viszont, hogy a nyelvrokonságtól teljesen külön kell kezelni a kulturális valamint a genetikai rokonságot és egyik tekintetben sem állunk közel a finnekhez.

2.Ősi származású nép vagyunk

Sumér rokonságról beszélnek sokan, általában olyanok, akiknek halvány gőzük nincs a sumér kultúráról. Valami nagyon ősi nép, ennyi elég nekik ennyi. Az „ősi” egy múlt orientált ember számára talán jól hangzik, azonban tudomásul kell venni, hogy Európa őslakói (százezer éves távlatban) a neandervölgyiek voltak, akiket kiszorított a jobban kommunikáló és eszközeit sokoldalúbban használni képes modern ember. Manapság senki nem „büszkélkedhet” szerencsére azzal, hogy neandervölgyi ősei voltak.

2.A „fehér faj” létező dolog

A faj biológiai eredetű szó és minden esetben nagyon erős határvonalat fejez ki, eltérő fajhoz tartozó egyedek általában nem képesek szaporodóképes utódok létrehozására. A mai ember viszont egyetlen fajt képez, amelyeket különféle RASSZOK alkotnak. Mindannyian egy nagyjából százezer évvel ezelőtt élt, viszonylag kis létszámú FEKETE afrikai csoport leszármazottjai vagyunk, bőrünk pedig azért fehéredett ki az evolúció során, mert a csontfejlődéshez szükséges D-vitamin termelődéséhez ezen az éghajlaton kevesebb a napfény. Ha létezne „fehér faj”, akkor a világosabb bőrű írek, skandinávok és németek „magasabb rendűek” lennének mondjuk az olaszoknál és a spanyoloknál – ja, és már nem is járnánk messze a hírhedt náci fajelmélettől. A „faj” használata a köznyelvünkben ilyen összefüggésben veszélyes és nagyon kártékony. (A különféle kultúrák közötti távolságról ezzel szemben már sokkal inkább lehetséges értelmes beszédet folytatni.)

3.Az etnikai homogenitás előnyös

Japán etnikailag homogén, népessége gyorsan öregszik, gazdasága pedig évtizedek óta fejlődésképtelen. Az USA, Németország, Svédország például egyáltalán nem homogén, miként a legtöbb fejlett országról sem mondható ez el. Igaz viszont, hogy a bevándorlással nagyon csínján kell bánni, mert az egymástól távoli kultúrák között gyakoribbak a feszültségek, ergó valószínűleg egyfajta arany középutat kell keresni. A legtöbb konfliktus és terroristacselekmény azonban éppen közeli, egymáshoz nagyon hasonló kultúrák között tör ki, a vallás szinte csak ürügy, másodlagos: lásd Észak-Írország, Ukrajna, Szíria.

4.Amit sokan helyesnek tartanak, az biztosan úgy is van

Gyakran előfordul, hogy egy nép, egy nemzet nagy többsége téved. A németeknek legalább a kétharmados többsége hitt egy időben a náci ideológiában, az mégsem bizonyult helyesnek. A szerbeknek is vajon igazuk volt az egész világgal szemben, hogy Koszovó ősi szerb föld ? Sok szörnyűség forrásává vált ez az eszme. A Horthy kor propagandája: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” - nem bizonyult helyes irányvonalnak, sőt valójában nem is igaz. Az emberek a folyamatos ideológia nyomás hatására lassan fanatizálódnak, a csoportpszichózis hatása alá kerülnek, a jó szomszédok egyik pillanatról a másikra képesek ellenséggé válni.

5.A nemzetállamoké a jövő

A pár évszázada létező mai nemzetállam már alighanem túljutott fejlődése csúcspontján és hanyatlóban van. Csak a kisebb nemzetek stabilak, a nagy nemzetek esnek szétesőben vannak: Olaszország már félig szétesett, Németországban és Ausztriában megnőtt a tartományok önállósága, Spanyolország és Britannia is egyre inkább szétesőben, sőt pár évtizeden belül az USA-ra is valószínűleg ez a sors vár. Általánosságban véve a kis, kevésbé népes országokban élő emberek a boldogabbak, az állami szolgáltatások ezekben jobban működnek. Mondja ki végre valaki, hogy a mai kis Magyarország lehetőségei szinte minden tekintetben jobbak mint az egykori nagy Magyarországé voltak (pl. nézzük meg a mai utódállamokat). Régiónkban azok az államok tudtak a leggyorsabban fejlődni, ahol szinte SEMMILYEN történelmi múlt nem volt: Szlovénia, Szlovákia, Észtország nem létezett még soha, de a történelmi Csehország se nagyon, számukra a fő feladat volt a saját identitásuk megteremtése – és meg is tették, lekörözve számos nagy múlttal rendelkező országot.

6.Nemzeti összetartás építhető az idegenellenességre

Divat szidni Amerikát, és a negatív példákat hozni fel (egyébként általában azok szokták ezeket felhozni, akik sosem éltek ott), holott az USA a felmérések szerint a legtöbb mutató tekintetében nem tartozik a világ demokráciájának elitjébe, legyen szó egészségügyről, az állam működéséről, az intézmények vagy a sajtó demokratikus működéséről. Ráadásul nagyon távol is van tőlünk, sokkal közelebb vannak a skandinávok, németek, hollandok, belgák, osztrákok, svájciak, franciák, de velük érdekes módon nem példálódzik senki. Egy távoli, nagy országot szidni – ez nem több mint egy pótcselekvés, hiszen semmi közünk hozzájuk. Ja és van a közelünkben egy sokkal veszélyesebb nagyhatalom, arról viszont senki nem beszél, hogy milyen ott az élet...

Nem épülhet közösség sosem a folytonos gyűlölködésre, csupán önszervező, aktív és önálló, egymást segítő állampolgárok hálózatára. Gyűlölködéssel csak az érhető el, mint a Horthy-korszakban, amikor évtizedeken át szuggerálták az állampolgárnak, hogy a zsidó ember nem lehet hasznos polgár, sőt inkább gyanakodni kel rá: most gyakorlatilag hasonló a helyzet a migránsokkal – bevagonírozó csendőrség helyett a drótkerítésnél járőröző karhatalommal. Még akkor is, ha legfeljebb a tized része igaz annak, hogy milyen visszaélések történtek a szerb határon, a tendencia maga veszélyes, hiszen folyamatosan hergelni az embereket – ez igencsak veszélyes játék.

Orbán Viktor persze ha baj lesz belőle, le fogja tagadni, hiszen jogász végzettségű, ennélfogva mindent kimagyaráz, ergó ő nem erre gondolt, hanem arra, és egyáltalán nem is olyan lovat akart. Pedig a stílusa olyan, mintha tíz káromkodás közé néha beiktatna egy-egy miatyánkot.

7.A liberalizmus ellentéte csak jó lehet

Manapság szokásos demagógia, hogy a liberalizmus hibáit ecseteljük, amivel azt sugalljuk, hogy ha az nem jó, akkor az ellentéte biztos jó lesz. Ez pedig nem több önigazolásnál, hiszen a józan ész szerint ha egy végletes viselkedés kárt okoz, akkor a másik véglet valószínűleg ugyanilyen káros. „A világ eleve erőszakos hely” - ez sem igaz, mert a világ olyan, amilyenné tesszük, ahogyan formáljuk. „Európa úgyis szétesőben” - lehet, hogy az anarchia elkerülhetetlen, de mért segítsünk a meggyorsításában? Ha az Európai Unió úgyis szétesik, akkor éppen hogy lassítani kell a folyamatokat, hogy elkerüljük a káoszt és legyen idő újfajta hálózatoknak kialakulni. (Személyes véleményem, hogy a kontinentális – nemzetállami – kistérségi hármas szerveződés nagyon is stabil hosszú távon, ha a hatásköröket sikerül jól elosztani.) Fölösleges olyan fajta önigazolásokat gyártani, hogy „mások is korruptak”, ami egyrészt nem minden esetben igaz, másrészt pedig mások esetleges vétkei (amelynek körülményeit aligha ismerjük), nem adhatnak számunkra erkölcsi felmentést.

Az utóbbi évekről röviden elmondható, hogy akármit is állít a kormánypropaganda, a magyar gazdasági csoda – megint csak elmaradt. Nem véletlenül maradt el, hiszen ez egy eléggé terméketlen út, amin járunk. A múlt századi nagy költőink pedig figyelmeztettek minket: „Vak ügetését hallani hajdani, eltévedt lovasnak...” (Ady Endre), „Ős patkány gerjeszt kórt miköztünk” (József Attila). De mi még mindig egy nagyon „nem-es” nemzet vagyunk, mert szeretünk mindenre nem-et mondani...sajnos.

Kollektív felelősség - számomra nagyon is létező kategória. Én is felelős vagyok a rossz dolgokért, ami nálunk a közéletben történhet, ha nem próbáltam meg a saját eszközeimmel a lehető legkulturáltabb módon meggyőzni másokat, hogy ne azt tegyék, hanem helyette inkább valami jobbat, értelmesebbet.

Nehezen határozható meg a „populizmus” fogalma, legalábbis a definíció vitatott, de általában az összefüggéseket leegyszerűsítő, a szélsőséges demagógiáig elmenő, kockázatos úton járó (azaz radikális) politizálást takar, valamivel gyakrabban jobboldali mint baloldali töltettel. Nem csak Trump, Putyin, Orbán, Farage vagy Le Pen sorolható ennek a fajta stílusnak a képviselői közé, hiszen manapság már nagyon sok országban elért egy bizonyos szintű népszerűséget. Az egyes pártok besorolása nem minden esetben egyértelmű és az sem mindegy, hogy milyen választási eredményeket veszünk figyelembe, legjobb összehasonlítási alap az EP választások lehet, mert ezeket egy időben (2014-ben) tartották, - egy ilyen összkép látható  itt, habár igaz, hogy azóta Európa számos országában megnőtt a populisták és különféle radikálisok támogatottsága.

Az oktatás színvonalának ma ismert legjobb mérőszáma a PISA felmérések eredménye,

amely jól méri az iskolában megtanultak gyakorlati alkalmazását. Az összefüggés világos: azokban az országokban, ahol a PISA eredmények magasak, ott a populista pártok támogatottsága általában 15% alatti, igaz ez a finneknél, szlovéneknél, észteknél és németeknél, hollandoknál, Európán kívül még Japán, Dél-Korea Kanada és Ausztrália sorolható ebbe a csoportba, és egyik országnak sincs különösebben szüksége karizmatikus látnokokra vagy politikai showmenekre. (Az élmezőnyhöz tartozó, nem EU-tag svájciak és norvégok esetében a populista pártok 20% vagy azt meghaladó népszerűséggel bírnak – de csak elvben, hiszen nyilvánvalóan nem meghatározó jelentőségűek.)

Az erős középmezőnyt többek között a dánok, britek, franciák és osztrákok és persze az USA alkotják, náluk többnyire 20-25% körüli a populisták támogatottsága (ahol jól mérhető), felfelé lógnak ki a mezőnyből a lengyelek, lefelé a belgák, svédek és a spanyolok.

Mi a lista alján vagyunk a görögökkel, ahol a populizmus a parlamentben abszolút többséget élvez valamint a szlovákokkal vagy olaszokkal, akik csak statisztikai értelemben vannak 20-25% között (amelyben nincs benne számos kis populista párt). Az összefüggést az is alátámasztja, hogy az alacsony iskolázottságú rétegek minden országban a populizmus tömegbázisát jelentik, amelyet a Brexit szavazás vagy Trump megválasztása is bizonyított.

Nyilvánvaló, hogy ahol az oktatás jól működik, ott általában az intézmények többsége is jól működik, és ezért nincs igény egyszemélyi „megváltókra”. Másrészt a magas szintű oktatás egyben nyitott társadalmat is jelent, amely kiegyenlíti a családi helyzetből fakadóan eltérő esélyeket. A PISA teszteken jól teljesítő országokban az oktatási rendszer kitörési pontot jelent sokak számára, növelve a társadalmi mobilitást és csökkentve a reménytelenül leszakadók táborát. A jó oktatási rendszer az önálló gondolkodás igényét is felébreszti és csökkenti az érzelmi alapon történő manipulálhatóságot. A jól képzett állampolgár ritkán dől be a nagy dumának, a fűt-fát ígérő demagóg szónokoknak. Ahol az iskola nem valamiféle elvont, képmutató intézményként működik, hanem a mindennapokban jól alkalmazható tudást ad, ott az emberek többsége a józan ész használatával is megelégszik és kevesebben fordulnak különféle zavaros „alternatív igazságok” felé.

A politikusok azt is jól el tudják adni, hogy miután zavart okoztak a társadalomban, utána megmentőként lépjenek fel, akik tudják a kivezető utat a nem kis részben éppen általuk kreált problémahalmazból. Ahol pedig a helyi társadalmakat a politika centralizáló tevékenysége teljesen szétzilálta, ott az állampolgárok többsége a megoldásokat a központi kormányzattól várja el, akiknek a szemszögéből természetesen senki más csak a globális tőke, a migránsok, a melegek, a másként gondolkodók lehetnek a hibásak, - azaz mindenki, aki az ő egyszerűsítő világképükből kilóg vagy pedig nem illik rá az általuk elképzelt állampolgári „egyenruha”. A populisták nyitott gondolkodás helyett teljes elzárkózást hirdetnek meg, legalábbis szavakban – szerencsére a legtöbb esetben a szavaiknak nagyobb a füstje mint a lángja, a legtöbb lépésük leginkább csak gesztusértékkel bír bizonyos rétegek irányában.

Ezt a fajta kettősséget mutatja, hogy az eddig tapasztaltak szerint gazdaságpolitikában a nagy szavakhoz képest nem nagyon történnek lényegi változások és az intézkedések kedvezményezettjei is leginkább csak bizonyos elitcsoportok, és ennél jóval kisebb mértékben a választók nagy tömegei. A populista ideológia úgy tűnik, hogy nem veszi teljesen komolyan önmagát, inkább csak szerepet játszik, „ellopja a show-t” mások elől, ezáltal a figyelmet szeretné elterelni a valódi (nagypályás) politizálásról. Ilyen figyelemelterelés például a rezsicsökkentés, amelyről könnyen belátható, hogy hosszabb távú hatását tekintve igencsak kétélű fegyver, vagy ilyen a „migránsvédelmi alakulatok” folyamatos bohóckodása a déli határainkon, a „biztonság” örökös jelszavával erősen visszaélve és lufit fújva mindenből, amiből csak lehet.

Sokrétű és gyakorlatias képzésre van szükség akár az iskolában akár az iskola falain kívül, ha jól manipulálható passzív tömegek helyett aktív és egészséges önbizalommal rendelkező állampolgárokat szeretnénk látni.

 Az egyén elvárása a jogszerű és méltányos megítélésre gyakran ellentmondásba kerül bizonyos közösségi szintű igényekkel. Az egyéni elbírálás és a közösségi elvárások között gyakran feszültség keletkezik, ami napjainkban szinte világjelenségnek mondható. A közösség a büntetőjogi ügyekben a teljes igazság szolgáltatását és a jóvátételt várja el, amelyek nem mindig teljesíthető elvárások, főként a római jogra épülő mai jogrendszerek fényében, amely szerint mindenki ártatlannak tekintendő, amíg bűnössége minden kétséget kizáróan bizonyítást nem nyer. Ezzel szemben áll az a fajta elvárás, hogy aki vétett a közösségi normák ellen, azt „jól lecsukják”. A kétféle felfogás gyakran szembekerül, a kívánatos egyensúly ritkán valósul meg.

A rendszerváltás utáni évtizedekben a „túlkorrekt” igazságszolgáltatás volt jellemző, amikor a vádlottnak gyakorlatilag több joga volt szinte mint a vele szemben intézkedő hatóságnak, a lopáson rajta kapottak vagy erőszakoskodók pedig az őket perbe fogókat állítólag olykor még diszkriminációval vagy rasszizmussal is megvádolták. Mindenesetre akkoriban született az a furcsa kifejezés, hogy „megélhetési bűnözés”, azt a hamis látszatot keltve, hogy valaki azért lop, mert másként nem tudna megélni.

Manapság pedig a határ a másik végét feszegetjük: még a legfőbb jogvédő hatóság, az alkotmánybíróság egyes tagjainek kijelentései szerint is az egyébként nehezen értelmezhető „közösségi jog” fölülírhatja az egyéni jogokat, amely révén a testület pár tagja közel került a fasiszta és kommunista diktatúrák szellemiségéhez (ahol az egyén egyszerűen feláldozható közösségi célokért). Látható az is, ahogyan az egész testület súlytalanná vált és behódolt a hatalomnak. A rendszerváltás után túllihegett és bürokratikusan értelmezett „jogállam” ma már kisebb területekre szorult vissza.

Nyilvánvaló a szubjektivitás e téren, és már a cikkem első mondatából lehetett sejteni, hogy számomra fontosak a precíz megfogalmazások, ennek folytán az egyéni jogot egzaktabbnak és jobban megfoghatónak tartom mint a különféle nehezebben behatárolható és érzelmi alapon működő közösségi igényeket (amelyek érvényesítésére nem minden esetben a büntetőjog a legmegfelelőbb eszköz). Ezzel együtt elfogadom, hogy mindenkinek a társadalmi helyzete meghatározó lehet ebben a kérdésben: akik egyszer „jogászkodás” szenvedő alanyává válták vagy pedig a közösségi igényeik jogi képviseletét nehezen tudják megvalósítani, ők a nyakatekert és lassú jogalkalmazás helyett gyors és egyszerű megoldásokat szeretnének látni.

A konkrét esetek nagyon tanulságosak. Az USA-ban a jogrendszer köztudomásúlag erős alapkon áll, ezért egy bíró önmagában képes volt pár napon belül az elnöki rendelet hatályon kívül helyezésére, ami erre mifelénk elképzelhetetlen lenne. Trump rendeletéről egyszerűen bebizonyította, hogy a beutazás megtiltása bizonyos országok állampolgárainak nem jogszerű, hanem önkényes döntés volt (nem volt megfelelő indoklással alátámasztva), tehát egy elnök sem lehet önkényuralkodó, aki azért tilt meg valamit, mert neki egyszerűen „nem tetszik”, ennél egzaktabb érvelésre van szükség.

Mifelénk a politikai nyomás igen nagy a jogokat egyéni szinten érvényesítő bírókon, és ezzel nem állítom azt, hogy az ilyen politikai nyomásnak ne lenne meg a jelentős tömegbázisa. A vörösiszap-per jó példa erre, a politikusok és a közvélemény sem képes elfogadni, hogy az angolszász jogértelmezés gyakorlatias elve szerint a bíró nem képes igazságot „szolgáltatni”, hanem csupán a vád és a védelem küzdelmét értékeli. (Az angolszász jogi gyakorlatnak ez a sajátsága a nagy nyilvánosságot kapott O.J. Simpson perben csúcsosodott ki.) Pedig napnál világosabb, hogy egy rosszul megkonstruált vád esetén – ha a szakértők rosszul érvelnek és nem szereznek be elég adatot, vagy ha a vád alól kimaradnak olyanok, akiknek a felelőssége erősen gyanítható (ez esetben pl. az ellenőrzést végző hatóságok),- a bíró nyugodt lelkiismerettel nem fog tudni a vád javára dönteni. A közvélemény egy része persze nem képes ezt belátni és szeretne pár embert (bűnbakokat) mennél hamarabb rács mögött látni. A győri feljebb viteli bíróság képtelen elfogadni, hogy egy meccset lejátszottak és a pályán elért eredmény valóban érvényes, pedig valójában a vádat kellett volna elmarasztalni a nem eléggé meggyőző bizonyítékai miatt, nem pedig a bírót, aki durva eljárási hibákat nyilvánvalóan nem követett el. Azért van ilyenkor a másodfok, hogy egy új meccset lehessen lejátszani, a furcsa döntés mögött viszont nyilvánvalóan az van, hogy a győri bíróság a politikai hatalomnál csúnya szóval benyalja magát.

A bíró is ember, ezért általában részrehajló és főként a többség javára kisebbségekkel szemben, hiszen érzi saját bőrén is különféle közösségi elvárásokat. Emiatt a jogrendszer a kisebbségek jogsértéseit rendszerint egy fokkal szigorúbban torolja meg, ami nem csak Erdélyben élő magyarok esetében nyilvánvaló, akik például az 1990-es zavargások után a román bíróságok ítéleteinek szenvedő alanyai voltak. Nálunk is vannak ilyen példák, például erősen súlyosbító körülmény a cigány kisebbséghez tartozó egyén bűnelkövetésekor a rasszizmusra utaló magatartás, fordított esetben viszont a bíróság valamivel elnézőbb. Az igazán súlyos hiba viszont az, amikor a bíró nem a tanult mesterségének megfelelő normák pontos alkalmazásával hozza meg a döntését, hanem gyáva módon politikai súgásra vár, ami sajnos gyakoribb mint a gerinces, autonóm magatartás. Erre egyik példa a röszkei határnál történt zavargásnál a terrorizmus vádjának elfogadásával történt ítélethozatal, hiszen az elkövető tette egyáltalán nem nevezhető definíció szerinti terrorista cselekedetnek. Lehet csak legyinteni minderre, hogy „legalább példát statuáltak”, de akkor beleütközünk egy olyan kérdésbe, hogy az egyénnek, akit elítéltek nagyon nem mindegy hány év börtönt kapott. A jog ugyanis egyén és egyén között ugyanúgy nem tesz különbséget, mint a kreszben sem számít az, hogy ki milyen márkájú autóval közlekedik.

A végére egy látszólag nagy közhely, amit viszont gyakran elfelejtünk: a társadalom akkor működik jól, ha mindenki végzi a saját szakmáját a lehető legjobban és nem akar a munkájába mindenféle zavaros külső szempontokat bevonni. A sokat szidott „nyugaton” a döntések általában tisztábban születnek, így például egy állás betöltésénél is jobban rámennek az alkalmasság megítélésére (azzal szemben, hogy kinek a haverja vagy éppen milyen nemű és korú az illető). Ez jól látszott a legutóbbi elnökválasztásokon is, hiszen sem Obama sem Clinton esetében nem az alapján döntöttek az állampolgárok, hogy milyen a származása vagy hogy milyen nemű, csak az számított hogy mit képvisel és mennyire bizonyítja az alkalmasságát más jelöltekkel szemben. Nálunk az ilyen tiszta megítélés sajnos ritkán valósul meg.

Van egy meglehetősen rossz hangzású idegen szavunk, a „manipuláció” - amelynek már a használata is valójában egyfajta manipuláció, hiszen egy olyan értelmű állítás, hogy engem mások kihasználnak, átvernek, úgy, hogy nem is tudok róla ergó, aki ilyet állít, az keményen befolyásolni szeretne engem és azt akarja elérni, hogy felháborodjak.

A manipuláció azonban teljesen mindennapos dolog, az emberi természethez tartozik: a kommunikáció általában arról szól, hogy másoknál el szeretnénk érni valamit, hogy valami olyat tegyenek, ami nekem kedvező. A főnök manipulálja a beosztottat, a beosztott a főnökét, a munkatársak és a családtagok egymást, még egy blog írása is nyilvánvalóan manipulatív cselekedet. Nagyon ritka eset, leggyakrabban alighanem baráti kapcsolatokban fordulhat elő, amikor semmit sem akarunk a másiktól, csak meghallgatjuk, odafigyelünk rá. A mindennapokban azonban leginkább figyelmet szeretnénk, hatással lenni egymásra, és mi ez, ha nem manipuláció.

A politikusok és a reklámipar rafináltabban űzik ezt a műfajt? Nyilvánvalóan igen, hiszen egész kutatóműhelyeik vannak, amelyek folyamatosan mérik a hatásokat, és a legrafináltabb technikákat tudják kifejleszteni, hogy az állampolgár azt tegye, amit ők szeretnének. A profi manipulátorok nagy számok törvényével dolgoznak és statisztikákat néznek, míg egy párkapcsolatban a kísérletezés személyre szabottan történik: azt szoktam mondani, hogy a feleségem vagy nagyon őszinte velem vagy úgy manipulál, hogy nem veszem észre – gyaníthatóan inkább az utóbbiról lehet szó.

A manipulációtól legalább részben vagy átmenetileg teljesen mentes kapcsolatok nagyon ritkák. A reklámokra visszatérve: teljesen tisztességes üzletről van szó, ugyanis senki nem kényszerít, hogy a reklámot megnézd. Az óriásplakátok kivételével a médiareklámok minden fajtájára igaz, hogy megkerülhető. Hogyha fizetős csatornákat nézünk az is egy megoldás, de éppúgy, ha rögzítjük a filmeket vagy más műsorokat és visszajátsszuk, ami általában szintén egy opció, sőt a tévéreklámot el is lehet kapcsolni. Igaz, hogy egyik sem a legkényelmesebb megoldás, az pedig tény, a mai kor polgárának a kényelem a legfontosabb, hogy karosszékből láthasson és átélhessen lehetőleg mindent, mindenféle erőfeszítés nélkül. Tévét nézni például egyáltalán nem kötelező, van sok egyéb fajta program például a természetjárás is ilyen, amely mentes mindenféle zavaró információtól. Ha viszont médiumokat használsz és nem akarsz fizetni, akkor el kell viselned a reklámokat. Teljesen tisztességes üzlet, ami abban áll, hogy az ingyenes tartalmakért cserébe a nézők közül néhányan gyakrabban fognak megvenni valamilyen terméket vagy szolgáltatás mint egyébként tennék.

Lehet persze azt mondani, hogy finanszírozzuk mindezt adókból: ami viszont igazságtalan lenne azokkal szemben, akik egyáltalán nem vagy alig néznek tévét, olvasnak újságot vagy használnak internetet.

A reklámokkal szemben immunitást szerezni egyáltalán nem lehetetlen: én például megnéztem, hogy mit vásároltam a mai napon és ezek 90%-a olyan termék, amelyeket nem reklámoznak a médiumok, viszont az ízlésemnek megfelelnek és ár-érték arányukat kedvezőnek tartom. A reklám ritkán tud bárkit rávenni olyasminek a megvételére, amit az illető egyáltalán nem szeret. Leginkább arról van szó, hogy a hasonló termékek közül egy kategórián belül azt fogjuk inkább választani, aminek már vagy többször hallottuk a nevét vagy pedig láttunk róla képet különféle reklámokban.

Rossz terméket nem lehet eladni reklámban, legfeljebb időlegesen: aki reklámoz egyúttal azt is állítja, hogy az ő terméke vagy szolgáltatása jó, és ez is egy lényeges pont, ami a reklámozás mellett szól. Ha ez nem így van és a minőséggel problémák lépnek fel, olyankor a figyelemfelhívás visszafelé is elsülhet. Elterjed pletykaszinten, hogy a termék egyáltalán nem jó, a hatóságok is rászállhatnak, sőt egyes országokban be is perelhetik a fogyasztók. A gyenge minőségű termék reklámozása nem több mint pénzkidobás, mert tartós hatást nem fog tudni elérni. Ezzel nem azt állítom, hogy a jó minőségű terméket szoktunk vásárolni, inkább a közepes, de egyenletes és már megszokott minőséget keressük.

Hogyha egy olyan tulajdonos vagy vállalatvezető fejével gondolkodunk, aki már nagy forgalmat bonyolított és megszedte magát, akkor eszünkbe juthat, hogy ugyan mi a csodát is fog csinálni a rengeteg pénzével? Valamit pedig kell vele tennie – voltak persze és vannak időnként olyan próbálkozások, hogy adók formájában szedjük el tőlük vagy államosítsuk a tulajdonát, de az ilyen kísérletek eddig még hosszabb távon mind kudarcot vallottak. (A közös lónak túros volt a háta, és ebek harmincadjára jutott minden.) Az illető valószínűleg el fogja költeni előbb vagy utóbb a pénze jelentős részét, amivel másokat gazdagít, de az is gyakori, hogy befekteti munkahelyeket hozva létre, esetleg jótékonykodik. Lehet egy olyan döntése is, hogy stabilizálni szeretné a vállalatbirodalmát, hogy az életművét az utódai majd egykor továbbvihessék: ennek egyik eszköze lehet a folyamatos reklám. Ha valaki folyamatosan nyomatja a reklámokat, az lehet egy lufi is, ami kipukkad (lásd Postabank, anno), de lehet mögötte egy komoly erkölcsi tartás is, amennyiben arról szól a történet, hogy hosszabb távra tervez.

A reklámok manipulációs hatása nagyon korlátozott, amit beszédes adatok mutatnak, éppen a gyakran „konzumeridiótának” titulált amerikaiak fogyasztási szokásainak gyors változásáról. Ugyanis pont náluk zajlik az a folyamat, hogy az agyonreklámozott hatalmas gyorsétteremláncok zuhannak össze és mennek lassan tönkre, ezzel párhuzamosan viszont fellendült a kézművestermékek divatja, amelyeket jobbára csak helyi piacokon és kisebb mennyiségekben árulnak helyi termelők. Létezik tehát immunitás reklámokra és változnak a fogyasztói szokások a reklámoktól függetlenül is? A válasz egyértelmű igen.

A reklámok többsége egyébként egyáltalán nem hatékony – viszont mindenképpen korrekt üzlet, ami arról szól, hogy „ha szórakozni akartok, annak számos formáját támogatom”, - beleértve a helyi sportcsapatokat és a helyi művészek fellépését (vajon mi ebben a manipulatív?) „Egy feltételem van csupán az, ha sokan közületek továbbra is vásárolni fogjátok a termékeimet vagy szolgáltatásaimat.”