Úgy gondolom, hogy a válasz nagy valószínűséggel "nem" vagy "csak nagyon kis mértékben", legalábbis a nemzetközi felmérések ezt mutatják. Talán a legátfogóbb képet e tárgyban (nyilvános és letölthető formában) a "Legatum prosperity index" adja, amely a gazdasági fejlettséghez képest sokkal tágabb értelmű "prosperitás" alakulását vizsgálja olyan tényezők figyelembe vételével mint a gazdaság minősége, a vállalkozási környezet, az oktatás, az egészségügy, közbiztonság, környezetvédelem helyzet, a kormányzati munka minősége, a szabadságjogok helyzete valamint az ún. társadalmi tőke. A felmérés szerint 2007 óta Magyarország esetében lényeges változásról nem beszélhetünk és mivel az országok nagy részében pozitív irányú elmozdulások történtek, az összesített rangsorban a 41. helyről a 47.helyre estünk vissza. Én magam eléggé szkeptikus vagyok abban, hogy az eredmény reális, például a környezetvédelem terén a 93. hely a valóságnál bizonyára rosszabb képet mutat, emiatt összességében a helyünk inkább valahol Szlovákia, Lettország, Lengyelország mögött, kicsivel Horvátország és Görögország előtt lenne.

A lista egyébként különösebb meglepetéseket nem tartogat, a protestáns kultúrájú jóléti államok vannak itt is az élen, Skandinávia, Új-Zéland, Ausztrália és Kanada, Hollandia, Németország és az Egyesült Királyság. A britek az utóbbi évtizedben végrehajtott társadalmi reformok miatt sokat fejlődtek, és a brit nemzetközösség tagjai (az egykori gyarmatbirodalom országai) is általánosságban jól teljesítenek - ez megint a kulturális hatások fontos szerepét mutatja. Az USA abszolút stagnál e tekintetben (ami Trump győzelmére is egyfajta magyarázattal szolgál), viszont a szegény és közepesen fejlett országok nagy része a legtöbb kontinensen folyamatos fejlődést mutat. A gazdasági fejlődés tehát nem minden: egyes országok jobban át tudják konvertálni társadalmi prosperitásra és meglepő módon Fekete-Afrika és a különféle válságokkal sújtott Európa esetében segítette leginkább a GDP növekedése a prosperitást (vagy életminőséget ha úgy tetszik), Dél-Amerikára, az arab-világra és Ázsia nagy részéről ez sokkal kevésbé mondható el.

A mi esetünkben az értékelést a társadalmi tőke húzza le a legjobban, amelyben csak 114-ik helyen állunk, ezért érdemesebb ezt alaposan körbejárni. (Elsősorban Leonyid Poliscsuk, a moszkvai közgazdaságtani egyetem professzorának előadásaira támaszkodva.) A társadalmi tőke az utóbbi egy-két évtizedben került a kutatások fókuszába: a társadalom kohézióját, az emberi kapcsolatok hálózatait jellemzi, mennyiségi és minőségi értelemben egyaránt. Sokféle megközelítése létezik, a legegyszerűbb a bizalomra vonatkozó kérdés: "Mennyire lehet megbízni másokban?" (különféle csoportokra vonatkoztatva ezt a kérdést). Az általános bizalomra vonatkozó felmérések már sokatmondóak tudnak lenni a tekintetben, hogy milyen az emberek közötti együttműködés szintje, a hajlam a kooperációra.

A volt szocialista országok szinte kivétel nélkül gyengén teljesítenek a társadalmi bizalom felmérésekben: annak ellenére is, hogy a szocialista rendszerek elvben az összefogást propagálták, a kapitalizmus farkastörvényei között élő liberális demokráciákban a bizalom szintje mégis sokkal magasabb. A legkézenfekvőbb magyarázat erre az lehet, hogy a szocialista/kommunista rendszerek feudális jellegű struktúrája szétverte a társadalom önszerveződő csoportjait, viszont a jól működő kapitalista rendszerek nagyobb teret biztosítanak a polgári együttműködés különféle formái számára. Az egyes régiók között persze nagy eltérések vannak, amelyet Észak és Dél-Olaszország közti nagy különbség mutat meg a legszemléletesebben: az északiak számára az állam szerepvállalása sokkal kevésbé fontos mint a déli régiókban.

Azokban az országokban, ahol a társadalmi tőke alacsony szintű, a polgárok az államtól várják azt (mint kisebb rossztól), hogy biztosítsák a jogaikat azokkal szemben, akik visszaélnek a helyzetükkel és a társadalomnak kárt okoznak. Ma már közgazdasági modellek is léteznek annak demonstrálására, hogy az ilyen országokban az erős állam hogyan használja ki az egyes társadalmi csoportok közötti ellentéteket és csoportosítja át a jövedelmeket a saját kedvezményezettjei számára. Ahol a társadalmi tőke alacsony szintű, ott az állam sok adót szed be, viszont a közintézmények megfelelő kontroll hiányában mégis rosszul működnek és alacsony szolgáltatást nyújtanak. (Ahol nagyon magas a társadalmi tőke szintje, az állam ott is sok adót szed be, de azért, mert megbízható és magas szintű szolgáltatásokat működtet.)

A társadalmi tőke sokféle szervezetben ölthet testet: ilyenek az érdekképviseleti szerveződések, polgári mozgalmak, civil szervezetek, de az önkéntes szociális tevékenység vagy az adakozás mértéke is jellemző lehet. A civil szervezetek a mindenkori hatalom kontrolljának egyik formáját jelentik, és nem véletlen, hogy a magyar kormány számára, amely durva jövedelem átcsoportosításokat hajt végre és nem fogad el semmiféle kontrollt, afféle vörös posztóként jelennek meg. A helyi önszerveződések javíthatnak ugyan a társadalom helyzetén, azonban a kormányzat minőségét egyáltalán nem javítják, sőt inkább ellenkező hatást fejtenek ki. Erre példa a számos kisebb településen önkéntes alapon működő polgárőrség, amely csökkenti a rendőrség munkáját, de ezáltal az elvárásokat is az államilag biztosított vagyonvédelemmel szemben. A kormányzati munka javítását ezért leginkább az országos szintű mozgalmak képesek kikényszeríteni.

Habár a felmérések és a közgazdasági modellek is az irányba mutatnak, hogy nálunk a társadalom fejlődése, különösen a társadalmi tőke növekedése igencsak megrekedt, mindez igen sok szubjektív elemet tartalmaz és nem biztos, hogy a valós képet tükrözi. Mindannyian feltehetjük a kérdést magunknak, hogy látunk-e javulást többek között a munkahelyi kapcsolatok szintjén, a rokoni-családi együttműködésekben, a helyi társadalmakban, vagy akár a szomszédok közötti segítségnyújtásban. Mindenki döntse el, hogy lát-e fejlődést legalább mikroszinten és még inkább az országos politikát is befolyásoló intézményekben, mozgalmakban. Én magam sokkal inkább hajlok a "nem" felé mivel azok, aki tartósan külföldön élnek és hazajönnek egy kis időre vagy visszatelepülnek, gyakran mondják azt, hogy a feltételek az országban szinte minden tekintetben megfelelőnek mondhatók, a legtöbb problémát számukra az emberek okozzák. Saját lelki nyugalmuk érdekében inkább kerülni igyekszenek az ismerőseik többségét.

A magas társadalmi tőkéjű országokban az átlagos szavazópolgár a kormányokat egyfajta "polgári" normarendszerben a teljesítményük alapján ítéli meg a leginkább, nem pedig aszerint, hogy az ő adott társadalmi rétegének mennyire kedvez. Az ilyen országokban a kormányokkal gyakran elégedetlenek, még akkor is, ha jó teljesítményt nyújtanak, a kormányváltások is ennek megfelelően gyakoriak. Más országokban azonban az átlagpolgár annyira fél a tőle különböző társadalmi csoportoktól, hogy elvárja a kormány gyámkodását. A bizalom szintje ezekben az országokban tartósan alacsony marad és a társadalom szövetét összetartó gyenge kapcsolatok száma sokkal is kevesebb, emiatt a társadalmi tőke növekedése és a társadalom fejlődése egyaránt korlátokba ütközik. Mivel az ember erősen szociális lény, a társadalmi tőke (a kapcsolatok száma, minősége) valamint az állampolgárok boldogsága vagy egészségessége között egyértelmű összefüggések állnak fenn.