Régi korok bölcsei szerint mindent túlzásba lehet vinni és mindig az arany középút keresését tanácsolják, ezért gyaníthatóan létezik túlzásba vitt családközpontúság is. Az viszont egész biztos és teljesen nyilvánvaló, hogy a családokról szóló vita nálunk mostanában ideológiai jellegű érvek mentén zajlik és teljesen nélkülöz mindenféle gyakorlatias szempontot.

Akik számára a család szent nekik igazuk van abban, hogy „az egész mindig több mint a részek összessége”, tehát mindig hordoz valami pluszt, amit nem lehet levezetni vagy értelmezni – az emberi kapcsolatoknak ez az alapigazsága egyéni tapasztalatok szintjén mindenképpen érvényesül. Ha így közelítünk a kérdéshez, akkor az érzelmességnek és még az egyéni elfogultságoknak is teljességgel helye van. Másrészt viszont a családokról, a különféle családmodellekről és a demográfiáról nagyon sokat feltártak már különféle kutatások, össztársadalmi szinten egyáltalán nem rejtélyes jelenségekről van szó, lehetséges lenne minderről értelmes eszmecserét is folytatni.

Vajon gyakorlati tapasztalatok alapján kimondható, hogy a manapság olyan gyakori mozaikcsaládokban felnőtt gyerekek generálisan hátrányban lennének azokhoz képest, akik a rendes „polgári” családokban nevelkedtek? Kötve hiszem, hogy így lenne, én legalábbis a környezetemben nem tapasztaltam ilyesmit – ami nem jelenti azt, hogy támogatnám a válást vagy a házasságon kívüli kapcsolatokat, sőt az élethosszig tartom kapcsolatok híve vagyok, egyszerűen csak nem látom a „normális család” hiányát elsődleges problémának a felnövekvő gyermekek szempontjából. A „mi” helyett mindenképpen fontosabb a „hogyan”, a családi légkör maga, hiszen kutatások feltárták, hogy mennyire máshogy fejlődnek egyes agyterületek attól függően, hogy ez a légkör milyen. Az első három év e tekintetben meghatározó lehet, hiszen a családi környezet olyan hátrányokat jelent, amelyet az iskola nagyon nehezen tud bepótolni még akkor is, ha az oktatási rendszer mindent megtesz a hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásáért. (L. USA-beli színesbőrű tanulók felzárkóztatásának kudarcai).

A boldogság elérésére azonban többféle út is létezik még akkor is, ha a magyar konzervatív politikusok általában csak egyfajta normát állítanak fel, aminek az állampolgár szigorúan meg kell, hogy feleljen.

Ezek a konzervatív politikusok nem szoktak például arról beszélni, hogy a régebbi korokban teljességgel általános volt, hogy a gyerekekkel a szülők keveset törődtek, szabadon kószáltak és a faluközösség nevelte fel őket. Ez a családmodell merőben eltért a maitól viszont számos hátránya mellett volt egy olyan előnye, hogy a gyerekek szociális közegben mozogtak és a nevelésükben a mindennapi problémák miatt kevésbé feszült, a szülőknél nyugodtabb idősebb embereknek jutott nagyobb szerep. Ma is keveset beszélünk arról, hogy a családhoz hozzátartoznak a nagyszülők is és nagyon fontos szerepet töltenek be a gyermeknevelésben. (A szülők adott esetben éretlenek is lehetnek még a feladatra, és az élettapasztalatuk is kevesebb.)

Arról is kevés szó esik nálunk, bár sokfelé közismert már és a tananyag része, hogy a gyerekek száma a világon szinte mindenhol lecsökken ahol az urbanizáció teret nyert a faluközösségek rovására. A hagyományos földműves családokban a gyerekek nagyon korán munkára voltak foghatóak, be tudtak segíteni például az állatok őrzésében, oktatásukra nem volt különösebb szükség. Ezzel szemben a nagyvárosokban az eltérő igények miatt a gyermeknevelés sokkal költségesebb, a specializáltabb szakmák hosszú képzési időt tesznek szükségessé. A liberalizmus fémjelezte megváltozott értékrendek mellett ez a fő oka annak, hogy mivel a gyermeknevelés ráfordítás igényessége nagyon megnőtt, ezért szinte mindenhol visszaesett a születésszám, ahol a lakosság többsége nagyvárosokban él. Gyakorlatilag vallástól és kultúrától érvényes ez, talán India az egyetlen kivétel. Nem arról van szó tehát, hogy a nyugati kulturális mentalitás okozza a problémákat, mint inkább az, hogy a fejlődő országok demográfiai trendje most jut el oda, ahol Nyugat-Európa volt 50-100 évvel ezelőtt. Ezzel együtt teljesen jogos és üdvözlendő minden olyan törekvés, amely a kormányok részéről a gyermekszám növelését ösztönzi különféle támogatásokkal, főként olyan családokban ahol a feltételek (pl. a szülők iskolázottsága tekintetében) ilyen szempontból kedvezőek.

A három éves GYES-t a Kádár-rendszer vezette be nálunk a '60-as évek végén és tudtommal még senki nem végzett alapos kutatást arról, hogy milyen következményekkel járt ez az Európában szinte példa nélkül álló intézkedés, hiszen az országok nagy része csak egy év vagy még annál is rövidebb fizetett gyermekgondozási szabadságot biztosít. Vekerdy Tamás szerint az újabb kutatások már cáfolják azt, hogy mennél több időt tölt a gyermek az anyjával annál jobb, sokkal fontosabb ennél az együtt töltött idő minősége. Például ha az anya szorongó mert elszigeteltnek, bezártnak érzi magát, az negatív hatással van a gyermek közérzetére is – a három éves GYES pedig idézhetett elő bőven ilyen helyzeteket. Sejtésem szerint ha túlságosan zárt környezetben éli a gyermek az első három évét, akkor nagy valószínűséggel túlságosan család központú lesz, tehát alapból csak azokban fog megbízni akik a családhoz vagy a szűk rokonsághoz tartoznak. Ez a fajta bizalmatlan alapbeállítódás nagyban jellemző sokak felfogására nálunk, és máshol is megfigyelhető, például az USA belső államainak kisvárosaiban gyakori a mai napig, hogy csak az apa kenyérkereső, az anya otthon marad – az emberek pedig arrafelé hasonlóan gyanakvóak mint nálunk, összeesküvés elméletek hívei és radikális jobboldali politikusokat támogatnak.

Ezzel szemben az USA nagyvárosaiban az életmód a gyerekeket nagyon korai szocializációra kényszeríti, mivel a megélhetés drágább és mindkét szülő rákényszerül, hogy dolgozzon. Az eltérő szocializáció miatt mára nagyon eltávolodott egymástól az USA-ban (és máshol is) a két tábor értékrendje és politikai felfogása. Úgy gondolom tehát, bár konkrét adatokkal nem tudom alátámasztani, hogy a Kádár-rendszer által bevezetett három éves GYES (amellett, hogy alig növelte a születésszámot) inkább negatív hatással volt a mai generációk életfelfogására, mert (ha lehet ilyet mondani) túlságosan családközpontúvá tette sokak szemléletét. Nem csak nálunk, hanem a mediterrán országokban is létezik túlságos családközpontúság, egyik kézzelfogható ismérve a „mama-hotel”, a fiatalok nagyon későn tudnak leválni a szülőktől, a szülői háztól. Mindez csökkenti a mobilitást, növeli a munkanélküliséget és a gazdaság tartós stagnálásához vezethet.

A politika azonban „jó érzékkel” még rátesz egy lapáttal minderre, felhasználva azt, hogy a családdal kapcsolatos felfogásunk mint számos alapvető érték, agyunk tudattalan részeiben erősen rögzült. A politikai demagógia sokszor abból áll, hogy sugall dolgokat, ez esetben pedig azért szuggerál minket folyton olyan szavakkal, hogy „család, család, család”, „biztonság, biztonság, biztonság”, mert egy archaikus képződményt idéz fel: ez pedig a régi nemzetségi szerveződés, ahol a családfők privilegizált helyzetben voltak. A családfő vagy nemzetségfő megvédi a közösség tagjait, emiatt olyan kiváltságok illetik meg, amelyek a törzs egyszerű tagjait nem. Például ha úgy tartja kedve, akkor vehet ki a közösből, mindenféle következmény nélkül. Amikor politizálunk, akkor előjön néha ez a motívum, ennek a helyzetnek az elfogadása (l. „ a politikusok mind lopnak”) teljesen függetlenül attól, hogy az illető baloldali vagy jobb oldali felfogású. Egyes politikusok és közéleti szereplők az országot egy nagy családként képzelik el, amelynek tagjai bizalmatlanok mindenkivel szemben, aki „idegen” vagy „más felfogású”. És ez láthatóan nagyon jól működik.

Amíg ilyen túlzásba vitt, negatív értelmű családcentrizmus uralkodik, addig mindig csak azokban fogunk megbízni, akiket ismerünk, normális lesz számunkra, hogy családtagok és rokonok kapják a pozíciókat, elfogadható marad a korrupció, emellett pedig félni fogunk mindentől, ami számunkra új és ismeretlen.

Puzsér Róbert jó példája annak a kelet-európai értelmiséginek, aki „mindenhez egyformán ért”. Vagy legalábbis ezt gondolja. Ezzel nem az a célom, hogy Puzsért támadjam, csak éppen példaként hozom fel arra hogy ő sem tudja átlépni a közép-kelet európai értelmiségiek árnyékát. Nagyon is jó példa arra, hogy hova lesz a kulturális dzsungelharcos, amikor egy számára ismeretlen terepekre tévedve – a szamurájkardja már nem jól használható, és másfajta fegyvert nem visz magával.

Puzsér Sznobjektív című műsorainak többsége számomra teljesen rendben van: nagyon éles szemmel és kíméletlen szarkazmussal tépi ízekre a kulturális igénytelenség legfeltűnőbb példáit, - hozzá lehetne tenni, hogy könnyű dolga van, mert a magasröptű „műalkotások” szerzői, előadói vagy épp az olyan épületes médiaszereplőink mint Harsányi Levi nagyon primitív receptet követnek: végy néhány primitív dallamot, pár tucat olyan szót, amelyeket szeretnek hallani a „zemberek”, jól kutyuld össze majd add el ezt a zagyvalékot jó kapcsolatokkal, közben folyamatosan vigyorogj, - és előáll az „Álomhajó”, a „Szállj el kismadár” vagy az MR2 Petőfi reggeli műsorának nevezett idiotizmus. Másrészt viszont megemelném a kalapomat (ha nem ment volna ki a divatból) Puzsér előtt, amikor más adásaiban az igényes és magasröptű filmes vagy zenei példákat is bemutatja. A politika területére érve viszont gyakran bemegy a sűrű csalitosba és az óvatlan nézőt is viszi magával – nem is értem, hogyan lehetséges ez egy olyan országban, ahol a politikához és a focihoz mindenki ért, mert nem véletlenül mindkettő olyan nagyon sikerágazat mint a kínaiaknál a pingpong és az olaszoknál a bel canto, hogy az egész világ tőlünk tanul.

Puzsér amikor a legrosszabb amcsi elnökökről beszél vagy az EU „halálos” bűneiről, akkor nem az a baj, hogy abszolúte nem ért ezekhez hanem az, hogy egy kulturális antropológust visz magával a stúdióba, akinek a tudása hozzá hasonló szinten van, ezért aztán az ilyen műsorai menthetetlenül süllyednek a kocsmai politizálás színvonalára. Ha megnézzük a szerinte legrosszabb amcsi elnökök listáját, akkor ez nagyon más képet mutat ahhoz képest mint amit maguk az amerikaiak állítanak össze. Hogyan gondoljuk, hogy jobban meg tudunk ítélni több ezer kilométer távolságból vezetőket azoknál az embereknél, akik közvetlenül tapasztalták meg az egyes kormányok hatását? (Ők talán jól meg tudják ítélni a tőlünk elszakított magyarok vagy az itt élő cigányok helyzetét?) Az elnökök megítélésében a belpolitika is számít, ezért a cím akkor lett volna korrekt, ha nem a „legrosszabb”, hanem a „legfájdalmasabb” amcsi elnökökről lenne szó, akik számunkra (vélhetően) a legtöbb kárt okozták - ez nem szőrszálhasogatás, hiszen a pontos szóhasználat szigorúan hozzátartozik egy Puzsér szintű, önmagával szemben igényes értelmiségi önképéhez.

Másrészt nem tudok elmenni amellett, hogy az USA-t szidni baromi könnyű, nagyon messze van tőlünk és nagyon nem érdekli őket, hogy mi mit gondolunk. A nagyságrendekkel azért nem árt tisztában lenni: az USA Kalifornia nevű állama önmagában véve nagyságrendileg Németország szintje, népesség, gazdaság, kultúra vagy a tudományos teljesítmény tekintetében. Az USA szidásakor pedig elkövetjük azt a hibát, amit Puzsér is ostoroz (teljesen joggal) egy másik műsorában, hogy kifelé mutogatunk. Nem véletlen az a mondás, hogy ha valakire mutatok, akkor négy ujjam rám fog mutatni, hiszen ami alapján másokat megítélek, azok a normák egyáltalán nem magától értetődőek, bár ennek az ítélkező ember nincs tudatában. Az amcsi elnökök megítéléseinél mindig arról van szó, hogy ki milyen hibát követett el, nem véletlenül, hiszen (leírtam már máshol is): mi Magyarországon a sumákságot díjazzuk. Kiss Lászlónak harminc évvel ezelőtti bűneiért kellett felelnie, viszont egy Gyárfás nyugodtan sumákolhatott (amíg Hosszú Katinka nem borította ki a bilit). Nálunk a Gyurcsány a felelős az „elmúltnyócév” minden hibájáért, Puzsérnál is ő a hivatásos bűnbak nem pedig Medgyessy és Veress, akik az alaphelyzetet előidézték és a hozzájuk hasonlók, akik alapból keresztbe tettek Gyurcsány mindenféle elképzelésének. Amint a külföldi futballedzők megállapították, nálunk úgy nevelik a gyerekeket, hogy „csak ne csinálj bajt” a pályán. Mert akkor rád húzzák a vizes lepedőt. Ha nem vállalsz be semmit és nem kockáztatsz, akkor viszont lazán meglesz az egy millád havonta... (Nem érdekes, hogy az NB I. első négy csapatát külföldi edző vezeti és a magyar válogatottnak is német szövetségi kapitánya van? Nem kellene akár a politikában is jobban külföldi szakértelemre támaszkodni a vezetőségnek?)

Puzsér az a tipikus kelet-európai értelmiségi, aki túllép a saját kompetenciáján, mint megtették azt olyan nagyjaink is mint Németh László vagy Csoóri Sándor, amikor a politika zavaros vizeire merészkedtek. Puzsér kinézetre egy szamuráj, aki magányos harcos képét sugallja, és a szereplése teljesen összhangban is van ezzel az alapjában véve hazug (mert sikertelen) pózzal: a csapatmunkára képtelen kelet-európai értelmiségi, akinek kényelmesebb (és valószínűleg kifizetődőbb) a szájkarate a valódi cselekvésnél, hiszen ez az egyetlen módja annak, hogy sztár lehessen a médiában.

Az USA-ban például ha a megújuló energiaforrásokról van szó, akkor az előadó mindig meghívja azt a kollégáját, aki az adott szűkebb területhez, a szélhez, a naphoz vagy a biológiai energiaforrásokhoz a legjobban ért. Nálunk is vannak specialisták, de nem tudják magukat eladni és menedzselni, politikai szakértelem terén szinte az egyetlen pozitív példa Tölgyessy Péter, akinél a tudás és a kommunikáció egyaránt magas szintű, Török Gábor esetében a kommunikáció billenti el a mérleg nyelvét és van rengeteg olyan szakértőnk, aki nem szólal meg nyilvánosan (hanem átengedi a terepet a Nógrádi féléknek). A történészek közül Kun Miklós képez kivételt a 20.század tekintetében, nála és másoknál talán az hiba, hogy hiányzik az, ami az angolszász irodalomban a „bottom line” vagyis az előadás konklúziója, lényege. Puzsér azonban nem csak azt nem képes felfogni, hogy szakértőket kell hívni a műsorba, hanem azt sem, hogy az utóbbi mondjuk 30 év értékelése nagy valószínűséggel teljesen tévúton jár, egyszerűen mert hiányzik hozzá a történelmi távlat. A kortársak az eseményeket igen gyakran tévesen ítélik meg, ilyen például az '56-os amerikai beavatkozás elmaradásának emlegetése, mert egyszerűen nem volt erre reális lehetőség, de ha megtörténik, akkor még nagyobb pusztítást okozott volna mint az orosz invázió. Ugyanez mondható el a rendszerváltásról, amiről legtöbb olyan megállapítás, amit szinte mindenki elfogad egyszerűen nem igaz, mert nem állja meg a helyét.

Puzsér csupán szemléletes példát szolgáltat arra a hibára, amit magyar értelmiségiek gyakran elkövetnek. Itt van például ez a videó a GDP mint mérőszám abszolút hibás voltáról. Az előadás szemléletes, klassz, első látásra teljesen rendben van. Csupán ha jobban megkapargatjuk, akkor jön ki egy olyan alapvető hibája, hogy lényegében nem mond semmit. Az előadó úgy tesz, - tipikus magyar értelmiségi,- mint ha csak neki jutott volna az eszébe ez a probléma, az egész világon senkinek a koponyájában még csak fel sem merült. Az előadás ott végződik, ahol minden tisztességes szakmai előadásnak (rövid bevezetés után) kezdődnie kellene: kik hogyan próbálták orvosolni a GDP torzító hatásait és milyen más megoldásokat javasoltak? Hogy ne lehessen a prezentációt apró darabokra szétszedni, ahhoz már dolgozni kellene, rengeteg munkát belefeccölni – és nálunk itt Európa keleti felében mindig jobban megérte szájalni mint keményen dolgozni. Na jó tudjuk, a sikertelenségünk oka nem ez, hanem mindig a „mások”...

Kedvenc miniszterelnökünk ugyanezt a sormintát követi: ugyanúgy átmerészkedik olyan területekre, amihez nem ért: nagy filozófus és nagy társadalomtudós, e téren olykor Ceausescu-féle magasságokat (vagy inkább mélységeket) ér el. Legutóbb Szlovéniában szokásához híven arról beszélt, hogy a magyar emberek nagyon komolyak, meg ilyenek meg olyanok – jelentősen túllépve a hatáskörét. Valójában a magyar ember inkább boldogtalan mint komoly, és a mostani kormányzat fikarcnyit sem segített ezen a sok évtizedes problémán, - a rosszkedv rendszerét Orbán Viktor sem tudta leváltani. Nem tudta, mert nem ért hozzá. Másrészt mint a VÉGREHAJTÓ hatalom képviselője hogyan merészel ilyen általánosításokat tenni, hiszen ELVBEN a munkája abból áll, hogy a sokszínű és sokféle értéket megjelenítő magyar országgyűlés döntéseit hajtja végre, ülteti át a gyakorlatba. Láthatóan szereptévesztésben van, teljesen át akarja formálni a magyar társadalmat a neki tetsző ideológiai vonal mentén. Ehhez azonban igencsak kevés, ez szemmel láthatóan nem fog neki menni.

VISZONT: van egy csapata, aki őt támogatja, van egy kör, amely összefog. ÉS még emellett számos gyakorlatias lépést is megtesz (családokat támogat, növeli az állam pénzbevételeit) - hasonlók a baloldali értelmiségről már nem mondhatóak el, sem a mérsékelt jobboldalról, amelyet túszul ejtett Orbán és bandája.

A fasizmus egyik lényege az indulatok szítása, amelyhez támogatást nyújt Bayer Zsolt és hasonszőrűek munkássága, másik lényege pedig, hogy ne kelljen gondolkozni, csupán végrehajtani a vezérkar döntéseit. Most hogyan akar fellépni ezzel szemben a magát gondolkodónak valló értelmiség, amikor még a Puzsér Róbert szintű emberek is csak a szellemi zűrzavart növelik?

Érdemes még szólni Puzsérnak az olyan kísérleteiről, amikor vitatkozni próbál szélsőjobbos vezetőkkel. Ezeknek a vitáknak szinte az egyetlen erénye, hogy egyáltalán megpróbálja, a kommunikáció kísérletének ténye. A sikertelen kommunikáció is jobb annál mint ha nincs kapcsolat (a kapcsolathiány az, ami előbb vagy utóbb robban). Másrészt viszont ennyire eltérő értékrendet valló, ennyire eltérő világban élő emberek között mint Puzsér és a betyársereg vezetője, nem a vitát tartom a legjobb megközelítési módnak. Sokkal inkább egy beszélgetést Joshi stílusában, amihez viszont szükséges lenne néhány olyan tulajdonság – alázat, empátia, egymás tisztelete, - amely erre mifelénk valahogy hiányzik. Na EZ lenne a valódi rendszerváltás, ha a közbeszédünkben megjelenne mindez.

Nagyon szembetűnő ellentmondás, hogy az érettségizők vagy az egyetemisták milyen okos gyerekeknek látszanak, és amint munkába állnak, hogyan válnak belőlük (belőlünk, tisztelet a kivételnek) pár év elteltével az elemi logikai szabályokat nem ismerő, zavarosan beszélő és beszűkült látású felnőttek. A politikusok esetében ez a legfeltűnőbb, de a mérnökök és orvosok között sem látszik meg mindenkin, hogy elvégzett egy egyetemet, bár orvosok esetében leginkább az érzelmi intelligenciát szoktuk hiányolni. Ennek a jelenségnek, az értelmiségi szakmák tapasztalható mélyrepülésének nyilvánvalóan többféle oka van, amelyek egy része még feltáratlan, és mindenekelőtt a társadalmi közegünk az, amely bedarálhatja az embert (minthogy egészen más készségek fejlesztését kívánja meg mint a felsőfokú oktatási rendszerünk). Egy másfajta megközelítésben az agykutatás újabb és újabb eredményei kezdik megvilágítani a problémák jéghegyének azt a csúcsát, amelyet napjaink "információs társadalmának" kihívásaira való felkészületlenségünk hoz létre.

Az oktatásunk úgy sulykolja az ismereteket mintha tölcsérrel töltené, hogy ez mennyire nem hatékony azt jól tudják azok, akik vizsgákra készülnek: a vizsga napján jól tudják az akár több száz oldalas tananyagot, utána viszont ez a tudásuk pár nap alatt gyorsan elhalványul. Az agykutatás pedig valóban megerősítette, hogy a gyors és folyamatos tanulás nem hatékony, mert az újonnan kialakult agy kapcsolatok nem lesznek tartósak. Ráadásul amit tanulunk az nagyrészt lexikális ismeret, fogalmi tudás (a sok szakkifejezés használata nem ritkán az adott szakterületen a valódi tudás hiányát álcázza leginkább), magyarán a tanuló nem fogja látni a fától az erdőt, ráadásul agyának csak egy kis részét használja (döntően a bal agyféltekét és annak is csak egy kis részét). A diploma pedig manapság egyes esetekben a diliflepni szerepét tölt be: igazolja, hogy tulajdonosa képes volt legalább néhány esetben hosszú szövegeket memorizálni és helyenként logikai összefüggéseket is használni.

Az agykutatás legutóbbi eredményeire építve tudjuk, hogy az ismeretek akkor lehetnek valóban tartósak, ha érzelmek is kötődnek hozzájuk, akár pozitív, akár némi feszültséget keltő negatív érzelmek (a félelem kivételével, amely lebénítja az embert és gátlóan hat mindenféle tanulásra). Ezért nem meglepő, hogy ha például egy fiatal mérnökhallgató, - aki számára a tanulás legtöbbször olyan mint a fogászat, szeretne mennél hamarabb túlesni rajta,- amikor olyan politikai mozgalommal találkozik, amely érzelmileg is megérinti és agyának másfajta területeit, képességeit is igénybe veszi, ezen néha annyira fellelkesül, hogy fanatikus követőjévé válhat akár a legdemagógabb (a valódi racionalitást nélkülöző) ideológiáknak is.

A pozitivizmus az ismereteket egyszerűen halmozhatónak tartotta és a múlt század '50-es éveire már szinte egyeduralkodóvá vált a tudományban, a mai poroszos szellemű oktatásunk is ennek filozófiáját követi. Habár a pozitivista filozófia, amelynek gyökerei Descartes-ig visszavezethetőek számos esetben mai is jól alkalmazható, a számítástechnika fejlődése során egyre jobban kiütköztek a korlátai. Ugyanis olyan mennyiségű ismeretekkel árasztanak el bennünket nap mint nap, amely nem fogadható be és nem dolgozható fel úgy mint régebben. (Nem csak az internetre és a médiára gondolok, elég ha valaki bevásárolni megy vagy autót vezet, kimutatható, hogy közben rengeteg döntést kell hoznia, egy száz évvel ezelőtti helyzethez képest összehasonlíthatatlanul többet.)

Agyunk általában a legerősebb ingerekre reagál (manipulálható), egyszerűsíteni igyekszik (pl. konteók), ily módon szűri és rendezi a sokrétű információt. Ez az egyik oka, hogy annyira népszerű a bulvár és terjed a politikai demagógia, a populizmus. A félműveltség pedig nagyobb magabiztosságot és önteltséget szül mint az a profizmus, amely minden esetben hosszú évek kemény munkájának eredménye. Nyilvánvaló, ha van egy óriási információ halmaz, amiből válogathatunk, akkor abból azt fogjuk kiválasztani, ami nekünk legjobban tetszik vagy pedig anyagi érdekünk fűződik hozzá és UTÓLAGOSAN keresünk érveket, amelyek alátámasztják. Kulturálisan hiányoznak az eszközeink az elfogultságaink kiszűrésére, mert nem tanítják meg nekünk, hiszen a mai oktatási rendszerek olyan alapvető problémákkal küzdenek, egyrészt hogy mit tanítsanak, másrészt hogy milyen módszerekkel tanítsák a „virtuális bennszülötteket”. (Nem véletlen, hogy az összes olyan tanárunk, akire egykor felnéztünk, mind képes volt pozitív izgalmat varázsolni a tanterembe – az agy izgalmi állapota egyébként a tanulás fontos feltétele.)

Közben a tudomány is válságba került, mert egyre kevesebben képesek áttekinteni nagy területeket, a tudományos munkák tömegtermelése során a legtöbb cikket csak felületesen képesek elolvasni a az adott terültek specialistái is, emellett egyre több a politika által megvásárolt szélhámos, magát „szakértőnek” mondó egyén. (Nem az adott szakma, hanem a politika dönti el ugyanis a közvélemény számára, hogy ki egy adott terület mérvadó szakértője.) Emiatt a tudomány hitele is kérdőjeles sokak szemében, főként ott, ahol az oktatás tovább növeli az egyébként is nagy vagyoni különbségeket (pl. USA, Nagy-Britannia, Dél-Európa nagy része, Balkán, Magyarország...) Gyaníthatóan létezik egy összefüggés az oktatás (PISA tesztekkel elég jól mérhető) színvonala és a populizmus (demagóg radikalizmus) elterjedtsége között.

A magyar szakértők vagy nem fogták fel ezen problémák súlyosságát, vagy pedig jól titkolják, mert nem látni jeleit a közbeszédben, hogy foglalkoznak ezekkel. Pedig aránylag egyszerű eszközökkel is lehet eredményt elérni: az egyik ilyen eszköz, hogy a poroszos szigorúság helyett közel hozni a tudományos ismereteket a tanulóhoz. Kedvenc példám az a Nat Geo film, ahol egyszikűek és kétszikűek helyett fák és virágok év milliók óta tartó küzdelmét mutatták be – a lényegében ugyanarról van szó, csak más megközelítésben. Nem a szakszavakkal kell dobálózni és elmisztifikált módon mérni a tudást, hanem hagyni, hogy a gyerekek felfedezzék, hogyan is működik mondjuk egy papucsállatka, vagy más élőlények milyen ötletes eszközöket fejlesztettek ki az evolúció során. Többféle módszert is kell használni, amelyek egymást erősítik: olvasás, hallás, gyakorlás stb. Ezek alapján legjobb, ha vitatkozunk róla és gyakoroljuk, sőt akkor fogjuk legmélyebben megérteni, amikor másoknak tanítjuk. 

Az élethossziglan való tanulás agyunk edzését és karbantartását jelenti, mert az agyi kapcsolatok folyamatosan átépülnek, ezért régi készségeink (nem meglepő módon) elvesznek a gyakorlás hiányában. Nagyon jól karbantartják viszont a logikai feladatok és a nyelvtanulás. Azonban az agyunk kapacitása nem végtelen, sőt újabb kutatási eredmények már az egyoldalú igénybevétel veszélyeire utalnak (stressz, multitasking stb.) A túlságosan sokféle, nem rendszerezett információ mindenképpen veszélyt jelent, szétszórttá teheti az embert. A sokoldalúan használt agy ezzel szemben többféle „üzemmódban” is működik, többek között ilyen például a meditáció, amelynek számos jótékony hatását mutatták ki egyes kutatások.

Testmozgás, táplálkozás sőt az alvás is nagy szerepet játszik agyunk állapotában, és általánosságban ajánlható a pozitív életszemlélet. Emellett viszont előbb vagy utóbb szükség lesz egy új etikai kódexre is, egy olyan szabályrendszerre, valahogyan mederben képes tartani az információs társadalom veszélyes hatásait.

Különféle területek szakemberei szerint Magyarország egyik jelentős, fejlődést akadályozó problémája a kiterjedt bürokrácia és az életünk túlszabályozottsága, azonban az állampolgárok nagy többsége ebből semmit sem észlel. Nyugdíjasok, alkalmazottak, háztartásbeliek nagy csoportjai számára a szabálykövetés az abszolút norma, és a legtöbben nem sűrűn kerülünk olyan helyzetbe, amikor a bürokrácia súlyos terhet jelent; hiszen főként az aktív, dinamikus emberek, akik valami újat szeretnének kitalálni, ők azok, akik az állam bácsi karjának gondoskodó ölelését túlságosan szorosnak érzik.

Illiberális = mindet leszabályozni, ami él és mozog

A bürokrácia mindig is probléma volt, azonban a jelenlegi kormányunk viharos tempóval vitt vissza minket a 19.századot idéző poroszos mentalitáshoz. A törvénygyár soha nem látott turbófokozatban működik és ontja a jogszabályokat, folyamatos módosításokkal ott is magasabb szintű szabályozást alkalmaz, ahol ezt semmi sem indokolja (pl. sarkalatos törvények). Ebben a rendszerben mindenféle valós vagy vélt (azaz felnagyított) problémára az a megoldás, ha törvényi szinten (!) alaposan leszabályozzuk. A bürokráciacsökkentés Lázár Jánostól és másoktól csak egy üres szólam, mert amikor egyik területen egyszerűsödik az életünk, más területeken bonyolultabbá teszi azt a jelenlegi kormány.

A jogászokon kívül vállalkozók, vállalatvezetők rajtuk kívül az oktatásban dolgozók, egészségügyben „nem rutinjellegű” problémákkal küszködők kerülhetnek be a bürokrácia labirintusába, de még a KRESZ-re is elmondható, hogy túlbonyolított, vannak szabályok, amit a legtöbben nem ismerünk.

A mechanikus szabályalkalmazás elvileg megkönnyítheti az életünket, de a fejlett országokban – például a szabálykövetésben etalonnak tartott németeknél éppen hogy az életszerű és gyakorlatias jogalkalmazás az elvárás.

Az eredmények látványosak...

Az oktatás területén a hanyatlást nem csak a PISA teszteredményei fejezik ki, hanem az is, hogy már nincsen magyar egyetem a legjobbak listáján. Oktatás központosított, merev, poroszos rendszere kiöli a gyerekekből a kreativitást, leginkább engedelmes alattvalókat nevel. Az adminisztráció a modern társadalmakban mindig szükséges rossz, improduktív tevékenység, az életszínvonalunkon is javítana, ha mondjuk a GDP 5%-t meg tudnánk legalább spórolni a felesleges körök futásával és ezt kreatív módon hasznosíthatnánk.

Bűnüldözés területén a börtönök gyorsan megtelnek és abszurd esetben még egy kakaós csigáért is börtönt lehet kapni, holott nem a szigorúbb törvények, hanem a kamerák és riasztórendszerek terjedése, a készpénztartás csökkenése valamint a helyi rendészek járőrözése, amelyek leginkább okolhatóak a bűnözés folytonos csökkenéséért (erre bizonyíték, hogy a trend világszerte hasonló, ott is ahol nem voltak szigorítások, hanem csak a készpénzforgalom csökkent vagy növelték a járőröző rendőrök számát).

A versenyszféra sem képes kivonni magát az ilyen tendenciák alól: megfigyelhető, hogy ahol a munkavégzés bürokratikus, ott a dolgozók fásultak, unottak, minden nehézkesen működik, a csapatmunka és a kreativitás hiánya a vállalat eredményességén is meglátszik. Ez azonban nehezen számszerűsíthető.

A rendszer logikájából következik

Az áttekinthetetlenné vált törvénygyártás valójában kormányunk csodafegyvere, amely több fajta célt is szolgál. Egyrészt alkalmas a kormányközeli csoportok helyzetbe hozására (pl. trafiktörvény, közüzemi szolgáltatások államosítása) és sarcolni a kevésbé kedveseket különféle különadókkal. Emellett minél bonyolultabb és logikátlanabb a jogi struktúra, annál inkább lehet halászni a zavarosban, vagy épp ráhúzni másokra a vizes lepedőt – mindez csak központilag irányított vagy jól befolyásolható apparátus kérdése. A kormány igyekszik mindent az ellenőrzése alatt tartani, sőt a bürokrácia a félelem légkörében önmagát gerjeszti: minden bürokrata szabályok mögé bújik, hogy önmagát védje a felelősségre vonás alól. A bürokratikus mentalitás gondolkodásra nem hajlandó, feudálisan kiszolgáltatott, szűk látókörű alattvalókat hoz létre – önállóan cselekvő polgárokról már régóta nem esik szó a kormány kommunikációjában. Egy diktatórikus jellegű rendszer számára pedig egy ilyen állapot nagyon is kényelmes: minden fontos döntés egy adott központban születik, helyi szinten csak fellapozzák a szabálykönyvet és végrehajtják a leírtakat. Önállóságról nincs szó, a hatalom az állampolgárt láthatóan gyermekként kezeli, ami azt jelenti, hogy azok képezik a tömegbázisát, akik elfogadják a totális butaságnak ezt a szintjét. A rendszer értelmiségellenessége egyre inkább kiütközik, - nálunk és más vezérelvű rendszerekben.

Az EU-hoz képest egyes tagállamok sokkal bürokratikusabbak

A tagállamok között nagy különbségek vannak a bürokrácia mértékében, nem váratlan módon a skandinávok viszik a prímet, mi pedig sok tekintetben a görögökkel, olaszokkal állunk egy szinten. Azokban az országokban, ahol a biztonság és a kockázatkerülés az elsődleges, általában csökken az innováció és kiterjedt a bürokrácia. Kis országunkban pedig a kormány minden második mondata a biztonságról szól.

A túlszabályozottság nálunk önmagában nem kiemelkedő a régión belül, viszont hanyatlik a bírói függetlenség, növekedett az átláthatatlanság, a túlszabályozottság pedig kedvez a korrupciónak – így lettünk versenyképesség tekintetében a régió sereghajtója.

Nem állítom, hogy az országok közötti különbségek a jogrendszerekre vagy jogalkalmazás szintű hibákra vezethetők vissza, ezek inkább indikátorai egy fajta közfelfogásnak és vezetési stílusnak egy adott országon belül. Az viszont nyilvánvaló, hogy az a jogászkodás és bürokrata mentalitás, ami nálunk folyik, sehova sem vezet, mert erősíti az általános bizalmatlanság légkörét.

A szabályok rugalmas alkalmazása nálunk nem divat

A szabályok értelmét és szellemiségét fel kell tudni ismerni, a szimpla mechanikus alkalmazásukkal még nem könnyítjük meg egymás életét. Ha létezik egymás iránti bizalom szinte és kommunikáció, akkor nem akadunk fenn piti dolgokon.

Például egyes országokban a kerékpáros átmehet a piroson, igen, mert már olyan a közlekedés kultúrája, hogy az emberek szétnéznek és figyelnek egymásra. Hasonlóan piti és gyerekes, hogy zebrán csak tolni lehet a kerékpárt, vagy az alkoholfogyasztásban szinte sehol sincs zéró tolerancia – csak nálunk jellemző a közlekedők számára a muzulmán szintű szigorúság. Ezeknél persze sokkal találóbb példákat is lehet hozni, amikor ha szavazni kell a legtöbben azt mondjuk, hogy „a szabál az szabál”, mert nem jellemző ránk az empátia és fölösleges dolgokkal foglalkozunk, amelyek megspórolják számunkra a józan és használatát és a másokkal való kommunikációt.

Ne adjuk át magunkat a rengeteg NEGATÍV energiának, amely a közéletünkből árad, nem ér annyit a dolog. Érdemes viszont mindig tudatában lenni annak, amikor negatív és destruktív szövegeket látunk vagy hallunk: ha az illető nem tesz mást mint csak kritizál, lekezelően és agresszívan foglalkozik valamivel, valakikkel. Túlságosan komolyan venni az ilyesmit egyértelműen ártalmas az egészségre, viszont ha úgy érezzük, van FELEL-ősségünk abban ami történik, akkor válaszolhatunk az ilyen provokációkra a magunk módján. (De semmiképpen nem mások stílusában.)

Kormányunk „jó” példákkal jár elöl: diktál

Az illiberális rendszert nyugodtan nevezhetjük diktatórikus jellegűnek is, hiszen mindig diktál, azaz meg akarja mondani az állampolgárnak, hogy mi a helyes és mi nem. Demokrácia és diktatúra között (éppúgy mint demokrácia és anarchia között is) számos átmenet létezik, - miről ismerhetjük fel a diktatúra felé hajló rendszer jellemzőit?

Mindig ugyanazokat az arcokat látjuk.

Egy harcias kisebbség elfoglalja a fontos pozíciókat, amelyek hatalmat és pénzt biztosítanak.

Kiszorítanak mindenkit, aki nem az ő világlátásukat osztja.

A vezetőkben sok a pátosz, de hiányzik belőlük a humor.

Sőt, folyamatosan mozgósítani akarnak valamire, valakik ellen.

Mindent szeretnének agyonszabályozni, sőt néha körbekeríteni vagy bezárni.

A magánéletbe is beviszik a politikát, rokonokat és barátokat is egymásnak uszítanak.

Az ember önmagában nem érték a számukra, amit az oktatás és az egészségügy jelenlegi helyzete is mutat. (A „jó és hasznos” állampolgár minden támogatást megkap, aki viszont nem tartozik ebbe a körbe, - szegény, rokkant, tartósan munkanélküli, beteg, stb. - vegetáljon el valahogy saját erejéből.)

A pohár mégis legalább félig tele van!

A diktatúrának manapság komoly korlátai vannak korunkban, amikor már a közfelfogás részévé vált az állatok és növények védelme. Amikor már a nünükék élőhelyét is törvények védik, akkor nagyon visszásan hatna az állampolgárokkal szembeni látványos fellépés – a nünükék tehát némi biztonságot nyújtanak számunkra. Igaz, hogy a mai bőség korában lehetnek ugyan egzisztenciális félelmeink – attól függően, hogy a szakmai területünkbe mennyire akar belenyúlni a politika szőrös mancsa. Vagy mennyire mer belenyúlni. Ennek ellenére a szólásszabadság csak a legelvetemültebb rendszerekben szenved csorbát manapság.

Nagyon sok pozitív oldalát láthatjuk is láthatjuk meg mindennek, például a következőket.

A művészetek virágoznak: nagyon jó filmek, novellák és regények készülnek, amelyeket részben a mai élet visszásságai, abszurd szituációi inspirálnak.

Ha nem vagyunk művészek, a kreativásunkra akkor is élénkítően hat a jelenlegi közélet torz légköre.

Erősíti az összefogást a hasonlóan gondolkodók között, mozgalmakat hozhat létre.

Sokat tanulhatunk másoktól, még mások elvetemültségéből is.

Jobban meg tudjuk fogalmazni, hogy mit tartunk értékesnek és mit kevésbé

Rájöhetünk, hogy politikusok inkább csak a saját fontosságukat igyekeznek bizonyítani, viszont az életünk lényegi vonatkozásaira nincsenek jelentős hatással.

Vaddisznókkal nem érdemes vitatkozni

Vaddisznók, trollok a politikától függetlenül is léteznek, bár a rendszer maga is bátorítja őket. Nem mondok újat azzal, hogy az emberek döntéseinek túlnyomó része tudattalanul születik, a vitában gyakran csak igazolni szeretnénk azt, amit már előtte eldöntöttünk. Mindannyiunknál szerepet játszik a gyors és lassú gondolkodás: a gyors és spontán reakciók rutinná vált előítéletek katyvaszából származnak, a közéletben viszont nagyobb terepet kellene hogy kapjon a lassan és megfontoltan hozott döntés, amely kimutathatóan agyunknak a magasabb rendű területeiről ered. De nem kap sajnos. Nem kap, mert ez utóbbi sokkal energiaigényesebb és fárasztóbb, egyszerűbb az ösztöneinkre hallgatni vagy a csordamentalitást követni (politikai tábortól teljesen függetlenül). És ez azért is nagyon jó, mert védekező beállítottságú: a biztonság azt is jelenti, hogy ne kelljen változtatni semmin. Ugyanúgy lehet nagyokat enni, inni és tespedni mint eddig, és közben bizonygatni, hogy mások miatt nem jutunk feljebb, mások miatt kell mindig ugyanazokat a köröket futnunk. (Van amikor országos szinten általánossá válik és mindenki jól érzi magát – egy ideig. Szovjetunió, Venezuela, Belarusz – milyen jól is néztek ki egy időben.)

Én például allergiás vagyok a marxizmusra, csípik a szememet marxi ideológia ortodox követői, akik egyszer eldöntötték, hogy aki szegény CSAK ÉS KIZÁRÓLAG azért az, mert a gazdagok kizsákmányolják – mindig ezt keresik és semmi mást nem hajlandóak meglátni. (A kormány is épít erre Kádár-rendszerből örökölt felfogásra.)

Sajnos a tudás és az önbizalom gyakran fordítottan aránylik egymáshoz

A félművelt ember egyszer elolvasta a saját mélyen szántó „kommunista kiskátéját”, amely minden fontos kérdésre választ ad, utána pökhendi módon kommentál a neten. Például zsigeri alapon eldöntötte, hogy az USA az fúj, és minden katonai beavatkozása csak bajt hozott. Egyrészt utólag mindig könnyű okosnak lenni, és komoly tudást igényelne azt lemodellezni, hogy mi lett volna ha nem avatkoznak be (általában az adott régió szomszédos országai sincsenek semmivel jobb helyzetben), másrészt vannak arra is példák, amikor az amcsi beavatkozás hosszú távon hasznosnak bizonyult, de ez őt nem érdekli. (Sőt nálunk kimutathatóan azt díjazza a többség a politikában, ha valaki tesped és NEM csinál semmit, azzal szemben, ha döntéseket mer hozni és olykor hibázik – pl. a néhai Antal József vagy Angela Merkel.) Ugyanezek a szélsőjobbos beállítottságúak zsigeri alapon eldöntötték azt is, hogy nekik az oroszok szimpatikusak valamiért – talán mert valamiféle primitív őserőt látnak bennük, és a ruszkik nekik mindig okék.

A kormánypropaganda szintén a tudomány szélhámosait nyomja legjobban (pl. Tőkéczki, Bogár, Nógrádi) ezzel szemben, akik a szakterületükön nemzetközi szinten is elismertek, ők nem akarnak besározódni. Kedves Hölgyeim és Uraim, a tudomány igazi lumenjei: tessék tudomásul venni, hogy az élet ilyen, piszkos, sáros, időnként ez nem kerülhető el, senki nem maradhat teljesen ártatlan a maga kis elefántcsont tornyában.

Amiért érdemes mégis blogolni

Az elektronikus sajtóban érvényesül az a névtelen graffitis bölcsesség verbális értelemben, hogy „egy atombomba az egész napodat tönkreteheti.” Azonban néha mégis megvillan a fény a sötétségben a kommentelők között, például aki összehozta azt a két érvet, hogy a „fogyasztói társadalom” időnként eléggé vacak tud lenni, másrészt pedig milyen tűrhetetlen, hogy a bevándorlók nagy része nem akar ebbe beilleszkedni. (Sarkítottam a dolgot, nem pontosan erről volt szó, sokkal inkább egy másfajta szemszög ötletes megvillantásáról szólt a dolog.) Rezisztenciára van szükség a trollkodásokkal szemben, hogy rátaláljunk néhány gyöngyszemre. Olyan bejegyzésekre, ahol nem valamiféle álságos „polkorrektségről” van szó, hanem ami ezzel nem összetévesztendő – kulturált hangnemről és mások iránti tiszteletről.

Érdemes elgondolkodni mások véleményén és leírni, amit ritkán teszünk: „Belátom, hogy ebben és ebben valószínűleg neked van igazad.” A vita akkor értelmes, ha néha eljutunk néha eddig a pontig, a manapság divatos csordamentalitás ösztönösségével szemben a közös felismerésekig és valódi közös értékekhez.

Arra a fajta hasadásra gondolok, amely a legtöbb mai társadalmat jellemzi: nagyon eltávolodott egymástól a baloldali (újító, liberális felfogású) és a jobboldali (konzervatív, hagyományőrző) emberek gondolkodásmódja. A legtöbb országban a választók nagyjából 50-50%-os megoszlásban tartoznak a baloldali (alapjában véve nagyvárosi) valamint a jobboldali (inkább falusias életmódot kedvelő), egymáshoz képest teljesen eltérő értékrendszerekhez. A szélsőségek erősödése miatt egyes országokban háromosztatú politikai rendszerek alakulnak ki, konzervatív jobboldali súlyponttal. Ezen kívül sok múlik a választási rendszer sajátosságain is, néhány helyen „a győztes mindent visz” elve alapján viszonylag kis relatív többség is elegendő egy jelentős parlamenti többség megszerzéséhez, nincs kompromisszumkényszer, amely leginkább az erősen polarizáló amerikai, angol és magyar társadalmak jellemzője az utóbbi időben.

Hogyan közelíthetnek az értékrendek egymáshoz?

1.Mindkét féle kultúrában otthonosan kell tudni mozogni

Kiélezett konfliktusok esetén (legyen az etnikai, rasszista, nacionalista, osztály- vagy egyéb színezetű), mindig azok értékítélete a legbiztosabb, akik mindkét fajta kultúrát jól ismerik és egyformán otthonosan mozognak bennük. Aki számára a nagyváros megszokott közeg, az információbőségével, kulturális pezsgésével és versenyszellemével, neki időnként ajánlatos (és egészséges) hosszú időt eltölteni kimondottan falusias környezetben. (Egy példát erre: Rudolf Péter, akit egyik politikai oldal sem tudott még beskatulyázni kimondottan egy kétlaki életet él, mert munkája ugyan Budapesthez köti, a szabadidejének jó részét azonban az Őrségben tölti egy baráti társaságban. Hogyha mondani kellene 5-6 olyan tájegységet az országban, ahol dívik a hagyományápolás és a múltunk értékeiből sok minden megőrződött, akkor alighanem az Őrség lenne az egyik ilyen.)  Nyilvánvaló módon a falun élő rokonsággal való élénk kapcsolattartás és a természet szeretete is kikapcsolódáshoz, lelki feltöltődéshez juttatja az embert.

A kimondottan faluban élők számára pedig a turizmus lehet egy olyan lehetőség, ami kizökkenti őket a kis világukból és szélesíti a látókörüket. Aki nagyobb városban tanul, dolgozik vagy külföldön vállal munkát, szintén szerezhet ez irányú pozitív tapasztalatokat – mindennek azonban előfeltétele egy bizonyos mértékű esélyegyenlőség, társadalmi mobilitás, és nem működik olyan közegben, ahol a gyerekek egyötöde úgy nő fel, hogy még a fővárosunkat sem látta.

2.Ismerjük be, hogy a konfliktusok fellépése természetes

Az előzőekben leírtak úgy hangozhatnak mint egy dajkamese (holott mindez kutatható és mérhetővé tehető), viszont nincsenek illúzióim: a kemény konfliktusok eltérő felfogású emberek között nem úszhatóak meg, a bekövetkezésük teljesen természetes. A konfliktusokat és a feszültségeket általában hajlamosak vagyunk valami negatív dolognak tekinteni: gyakran a megoldásokat keressük, vagy az ellentétek egyfajta kezelésére törekszünk, holott egy újabb szemléletmód igyekszik a konfliktusok kiváltotta (pozitív) változásokra koncentrálni. Nem vagyunk hozzászokva, hogy az ellentéteket úgy tekintsük, mint ami esélyt jelent a változásra, a fejlődésre. A konfliktusok nem kerülhetőek el, reakcióink azonban sokfélék lehetnek – ami egy igazi 21. századi kutatási irány. Azok a reakciók, amelyeket utólag irracionálisnak és erős túlzásnak ítélünk meg, legtöbbször valamelyik oldal fenyegetettségérzetéből fakadnak.

3.A győzelem lehet cél, a másik oldal teljes tönkreverése viszont hiba

Időnként az egyik oldal győz, időnként a másik, a baj az ha az egyik oldal megsemmisíteni igyekszik a másikat vagy teljesen a taccsra szorítani. Nem kell nagy fantázia annak elképzeléséhez, ha bekövetkezik a 90-es években Fukuyama szóhasználatával a történelem vége, azaz a liberalizmus teljes egyeduralma (minden más eszme fölött)? Neurózisok járványszerű terjedése, pazarló individualizmus és anarchikus tendenciák a társadalomban, amelynek jeleit láthattuk (ill. New York a modell mint a „városok városa”). Ha a konzervativizmus egyszer túlgyőzi magát és tarol, az visszaesés lenne egy feudális társadalommodellbe, ahol megszokottá válnának a kényszerítés eszközei és az országok között folyamatos háborúskodások, a fejlődés pedig nagyjából leállna. Mindkét esetben a legnagyobb erőforrásaink, az emberi képességek esnek áldozatul: az egyik esetben egyes liberálisok által igazságtalanul „fehér szemét”-nek nevezett alsó-középosztály, másik esetben a „nemzetietlennek” bélyegzett liberális felfogású értelmiség érzi úgy, hogy vegetálásnál többre semmi esély.

4.A könnyű út az, ami biztosan nem vezet sehova

A legtöbben szerencsére ritkán fanatizálhatóak és nem esnek a közhangulat áldozatául. Ami a túlzásba vitt liberalizmusban a könnyű utat jelenti az nem csak a hedonizmus, hanem a liberális dogmatika, amelynek kész receptjei vannak minden problémára (pl. IMF egy időben) és az üvegpaloták magasságából tekint le, szó szerint lenézi az egyszerű „pógárt”. A másik véglet a szélsőséges nacionalizmus (fasizmus) által „bekattant” tömeg, nagyon jól megfigyelhető az arhivált Mussolini vagy Göbbels beszédek során a tömeghangulat hatása, hiszen akit beszippant a nyájszellem, annak nem kell gondolkodni. Ezek mind mások lenézésén vagy gyűlöleten alapuló hamis megvilágosodások, amelyek csőlátást és leegyszerűsítő világmagyarázatokat hoznak létre.

5.Sajátítsuk el az igazi vitakultúrát

Amikor az egyik ember le szeretné győzni a másikat a vitában, az a helyzet nem mindig arról szól, hogy kinek miben van igaza, hanem sokkal inkább a felkészültséget és az érvelési készségeket méri. Sajnos nagyon kevés az olyan helyzet, amikor a vitázók valóban figyelnek egymásra és nem elbeszélnek egymás mellett. A baloldaliak, akik inkább az egzaktabb tudományos felfogás felől közelítenek gyakrabban vannak előnyben ilyenkor, - ami nekem afféle fixa ideám – az elvont fogalmak terén hátrányban levő, jobb agyfélteke domináns jobboldali felfogásúakkal szemben, és ez az ún. „píszí” mai népszerűtlenségének valódi oka is. A kifejezés és az érvelési technika hiányosságai miatt jönnek Trump és társai olyasmivel mint az „alternatív tények”, mert lehetnek olyan (általuk inkább érzett mint megfogalmazott) igazságaik, amelyek adott esetben jelentősebbek mint az egyetemeken csiszolódott kifinomult érvrendszerek. Mivel a jelentősebb egyetemeken a végzettek legalább 80%-hoz a liberális felfogás áll közelebb, emiatt inkább a baloldalnak kellene lépéseket tennie, hogy a viták során a másik oldal ne akarjon (kisebbrendűségi érzésből kifolyólag) sündisznóállásba vonulni vagy pedig érzelmileg túlfűtötten vagdalkozni. A kölcsönös tisztelet és figyelem légköre sajnos ritkán jön létre.

6.Nincsen „helyes felfogás”, mindenki hozzáteszi a magáét

A környezetvédelem esetében a konzervatív az, aki leginkább védi a természeti értékeket, viszont az újító felfogású fog egyre tökéletesebb villanyautókat fejleszteni, és hasonló példákat lehet mondani a gazdaság, oktatás, kultúra stb. területein. A skatulyázás természetesen nem ül, mert a felfogásunk egyéni és egymástól eltérő bizonyos kérdésekben, ez csak egy durva leegyszerűsítést jelent és csak konkrét esetekben van értelme, hogy valaki „liberális” vagy inkább „konzervatív”. A harcias ideológiák szeretik csak az embereket különféle táborokba beosztani, és Marx nyomán „antagonisztikus ellentéteket” bemutatni ott, ahol inkább egymást kiegészítő felfogásokról van szó.

Egy középszerű kormány

Az Orbán-kormány teljesítménye nem különösebben kiemelkedő, annak ellenére, hogy sikerült megvalósítania (elődeivel ellentétben) a pénzügyi stabilitást és törekszik a belföldi piac védelmére, amely a legtöbb európai országban valamilyen módon bevett gyakorlat. Ezen kívül még a középosztálybeli családok támogatási rendszere valamint (a bővülő turizmus által fenntartott) hagyományőrzés, ami egyértelműen sikeresnek mondható. Ezzel szemben a foglalkoztatáspolitika, gazdaságfejlesztés, szociálpolitika, oktatás, egészségügy rendszereiben láthatóan nincs meg az elégséges szintű szakértelem, vagy legalábbis nem érvényesül mint hosszú távú szemlélet. Ugyanez a megállapítás tehető a sportról, ahol pontosan mérhető a folyamatos a lecsúszásunk az európai élvonalhoz képest (főként az ún. látványsportágakban). A rengeteg törvény és rendelet, amelyeket a kormány hoz leginkább csak a bürokráciát növeli – ehhez azonban már annyira hozzászoktunk, hogy normálisnak tartjuk és szinte fel sem tűnik, mennyire a felelősségáthárítás és a nehézkesség jellemzi az állami (és vállalati) rendszereinket. A megítélés persze erősen szubjektív és biztosan lehet találni ellenpéldákat arra, hogy a kormány milyen gyakorlatias tud lenni, de például a bűnözés csökkenésében a törvények (olykor vitatható hatású) szigorításánál nagyobb szerepe van a modern kamera- és riasztórendszereknek valamint az egyes településeken a polgárőrség működésének.  

A gyenge teljesítményeket pénzosztással lehet kompenzálni

A széljárás kedvező, hiszen még sosem volt ennyi pénz, ami csak kisebb részben a kormány érdeme, ráadásul amennyi pénzt „besöpör” a költségvetésbe, közel ugyanannyit el is pazarol: olyan látványos fejlesztésekre megy el nagy része, amelyek nem indokoltak, sőt ez gyakran nem is szempont a pénzek szétosztásakor. Még kevésbé tűnik indokoltnak az energetikai nagyberuházás (Paks 2) – furcsán hat az atomreaktor szorgalmazása egy konzervatív kormánytól, ráadásul ezzel hosszú évekre „lábon lövi” a költségvetést. A „rezsiharc” szintén kockázatos játék hosszabb távon, aminek belátásához alig valamivel kell több egy Micimackó értelmi szintjénél. A pénzosztás nagy fegyver a kormány kezében, és Orbánék a választásig már nyilván nem fognak tenni kockázatos lépéseket, de győzelmük esetén főként ha ez a győzelem nagy arányú, alighanem folytatni fogják a harcot, hogy a társadalmat a saját ideológiai elveiknek megfelelően átformálják.

Honnan jött a radikalizmus és mire jó?

A gazdasági válság idején megerősödött és népszerűvé vált a radikális jobboldali ideológia, olyan demagóg és destruktív filmekre alapozva mint a „Zeitgest”, és sokan kezdték is elhinni, hogy most majd valami gyökeresen új társadalom jön. Ezek a szenzációhajhász és felszínes próféciák ugyan nem váltak valóra a kormány várakozásával ellentétben, viszont a főideológusok felismerték, hogy a helyzetet rendkívülinek kell bemutatni, és akkor az állampolgárok is jobban szabad kezet fognak adni a „heroikusan küzdő” és „őket védő” vezetőknek. Az egyik ilyen pont volt a harc „Brüsszel” ellen: az egyébként természetesen fellépő konfliktusok folyamatos élezése és felfújása a kormánynak folyamatos önreklámot biztosít. Szintén kapóra jött a menekülthullám (amely a világ számos részén gyakori, de Európa újabb kori történetében sem példa nélküli), valamint a terrorizmus (hogyhogy nincs burok alatt a kontinensünk). Így hát megint előkerültek a „civilizáció vége” próféciák, ahol egyedül mi vagyunk a béke és nyugalom szigete, miközben átlapátoljuk a ...-t másokhoz. Orbán ráadásul úgy akarja bizonyítani az EU gyengeségét, hogy folyamatosan bomlasztja azt, és itt nem is az a probléma, hogy tárgyal Putyinnal (hiszen Oroszország az EU egyik természetes szövetségese), hanem hogy másokkal nem egyeztetve sőt másokkal szemben teszi ezt meg. Ez a primitív radikalizmus óriási önreklám nagy csinnadrattával tömegek számára, amelyet egy hatékony médiagépezet támogat, valamint a Hazafias Népfront NER név alatt futó, nem kimondottan gerinces értelmiségi csapat, hasonló szintű "közszolgákkal" egyetemben.

Etikátlan viselkedés nagy szervezetekben

Ilyen jellegű kutatási területtel foglalkoznak a világ egyes részein, pl. itt, elsősorban olyan nagyvállalatok bukásának okait tárva fel mint az Enron vagy a Lehman Brothers. A kutatások célja olyan tényezőknek a feltárása bármely nagyobb szervezet működésében, amelyek hatásai alól nagyon kevesen tudják kivonni magukat és folytatnak utólag nézve abszolút erkölcstelen magatartást. Ezek az általános jellemzők többek között: a félelem légköre, az erős ideológiai ráhatás, a szabad véleménynyilvánítás korlátozása a szervezetben, a "vonalasság" díjazása, a bevett szóhasználat (például a harcias megfogalmazások) és az „ostromlott vár” képe, amelyek a józan ész útjáról való letérést és teljes etikai vakságot okoznak. Kívülről persze mindez igen feltűnő és egyre aggasztóbb, azonban a diktatórikus jellegű rendszerekre jellemző, hogy az állampolgár áthárítja a felelősséget a vezetésre, akik „csak tudják, mit tesznek”. Hát nem mindig vannak tudatában, nagyon sokszor a puszta hatalomvágy dominál, amely mindig talál indokot az etika elemi szabályainak felfüggesztésére.

A vezetés „fontosságának” mítosza nem mindenhol trendi

Olaszországban még emlékeznek Mussolini példájára és nem hisznek a Nagy Karizmatikus Vezetőben (Berlusconi is megbukott), sőt arra is rájöttek, hogy olykor még kormány nélkül is elég jól működik az ország. Spanyolország (Franco) vagy Románia (Ceausescu) hasonló tapasztalatokat élt át és ők sem kívánnak feltétlenül erős kezű vezetőt, és a példákat tovább lehetne sorolni. Nálunk viszont még él egy íratlan késő feudális társadalmi szerződés (megvédünk benneteket, ha cserébe szabadon rabolhatunk), és egyelőre nagyon jól sikerül eladni azt, hogy a kormány értünk harcol és küzd, minket óv, ápol – és legfőképpen eltakar. A miniszterelnök szavai és tettei között (szerencsére) gyakran nagy hézag van, számomra egy Jekyll-Hyde szerű figura, akinek van van egy konzervatív és radikális énje is. A szomorú valóság az, hogy a követők mindig túllihegik a dolgot, mert általában a Főnök túllicitálásával akarnak bizonyítani és jelenleg nincs semmiféle korlát, ami mértéket szabjon nekik és tompítsa azt a rossz példát, amit a társadalom felé mutatnak.

A társadalom kettészakadásának alapképlete

Nem állunk messze attól, hogy a társadalomtudósok is képletekkel írják le az általuk vizsgált alapvető folyamatokat. Némelyik összefüggés enélkül is világos, így például az, hogy ahogyan a társadalmak egyre heterogénebbé váltak, a belső konfliktusok száma is törvényszerűen megnövekedett. A régi kultúrákban pár kivételtől eltekintve a népesség óriási többsége falvakban élt és a falusi társadalmak köztudottan homogének voltak. Mindenki ugyanolyan szabályok szerint élt, az egyéniségnek nem volt jelentősége, sőt a sorból kilógókra nagy eséllyel kiközösítés várt.

Az ipari forradalom ebben nagy változást hozott: egyre speciálisabb készségekre lett igény, és ez a differenciálódás nagyon sokféle értékrendszert alakított ki.

Hideg fejre van szükség

Az értékrendszerek eltávolodása miatt az emberek könnyebben provokálhatóakká és indulatosabbá váltak. Az ún. liberálisokra is igaz ez, ők ugyanolyan előítéletesek mint a radikális jobboldal, amint ezt pszichológusok kimutatták (pl. itt). Ezért ha mélyebben meg szeretnénk érteni a folyamatok hátterét, akkor képesnek kell lennünk a tőlünk távolabb álló értékrendet valló emberek fejével is gondolkozni, és egyik oldallal sem azonosulni teljes mértékben.

Egy időben úgy látszott, hogy a társadalmakban kétféle módon érhető el konszenzus, az egyik a mérsékelt jobboldal (nálunk leginkább az Antall vagy az első Orbán-kormány) másrészről a technokrata, érzelemmentes baloldal (pl. Horn, Bajnaiék tartoznak ide) – képesek voltak ezt valamennyire megvalósítani. Az egyensúly az utóbbi időben felborult és a világ nagy részén gyakorlatilag ugyanaz a kép bontakozik ki, erősen kettészakadt társadalmakkal. De mi ennek az oka?

A pénzről szól a játék

Ha megnézzük, hogy hol laknak a baloldal törzsszavazói és hol vannak a GDP és életszínvonal tekintetében legjelentősebb területek: ezek egyaránt a NAGYVÁROSOK mint például New York, Los Angeles – elég ha ezt a két térképet egymásra tesszük (USA GDP területi eloszlása és 2016-os választási eredmények), de Európa nagyvárosaira ugyanez érvényes (pl. London, Párizs, Bécs, Budapest, stb. esetében) A nagy pénzek a nagyvárosokban forognak és a nagyvárosi életmódot kedvelők profitálnak ebből a legtöbbet. (Jobb állások reményében hajlandóak folyamatosan tanulni és képezni is magukat, emellett gyakran vállalkozókedvűbbek is.) Ezzel szemben a hagyományosabb életmód hívei zömmel kisvárosokban vagy falvakban élnek, ahol kevesebb jól fizető munkára van kilátás. A vagyoni különbségek növekedésével ez az olló mára annyira szétnyílt, a konzervatív felfogásúak nagy része annyira hátrányban érezte magát, hogy megszervezett egy „ellentámadást”, a jövedelmek visszacsatornázásának céljával. A lehetőséget elsőként megragadók (Putyin, Orbán) felismerték, hogy a gazdasági kulcspozíciók megszerzése mellett mindenekelőtt a nagyvárosi életmód idegrendszerét kell elfoglalni (a közmédiumokat és a sajtót), példájuk mára egyre inkább ragadóssá vált.

A jól szervezett radikális jobboldal

Annak ellenére, hogy a kétféle felfogás aránya az egyes társadalmakban közel 50/50, az utóbbi időben radikális jobboldal mégis sikeresebb. Ennek egyik oka, hogy könnyebben hozhatóak közös nevezőre, (legalábbis manapság) homogénebb felfogásúak és jobban elfogadják a katonás szervezetet, a vezérelvűséget. Mivel a nagyvárosi „multikuti” számukra teljesen idegen terep, ezért teljesen érthető, hogy a radikális jobb oldaliak szeretnének maguk körül egyszerű, homogén társadalmat látni, amibe nem fér bele az övéktől különböző kultúra, eltérő ajzószerek, más fajta szexualitás és gondolkodásmód, de még a nőknek is leginkább a konyhában van a helye. (Fontos, hogy ezek az egyébként rendkívül veszélyes felfogások a közéletről szólnak, és semmiféle kapcsolatban nincsenek az őket valló illetők egyéni megítélésével!) Ha valaki támad, akkor azt kell bizonyítania, hogy a másik kezdte, ily módon az ő oldalán lesz az erkölcsi fölény. Erre a célra megfelelőek a különféle, rendkívül valószínűtlen, a valóságot leegyszerűsítő összeesküvés-elméletek, amelyek egyben önigazolást, erkölcsi felmentést is adnak. Orbán és csapata víziójában az egész ország egy nagy falu (skanzen), Budapest bűnös város, a társadalom pedig homogén és a nagy többség a hagyományos életmódok híve. Ez a fajta világkép a legtöbb országban általánosnak mondható a szélsőjobbon.

Milyen kimenetek lehetségesek a „falusiak-városiak” küzdelmében?

A legtöbb sci-fiben (amelyek voltaképp negatív utópiák) az egyik fél győz, a másik pedig alulmarad. Egyes filmekben a nagyvárosokban káosz uralkodik, általános a nyomor és tomboló erőszak (Dredd bíró), ezek afféle zárt körzetté váltak.

Más filmek a mainál is csillogóbb nagyvárosokat mutatnak be, a városfalakon kívül pedig csak pusztaságokat, ilyenek például a Csillagok háborúja metropoliszai, szembeállítva a buckalakók életmódjával.

Nagyon sok minden befolyásolja, hogy végül melyik életstílus kerekedik felül: éghajlatváltozás, demográfia, migrációs trendek, gazdasági és tudományos fejlődés, esetleg járványok és természeti katasztrófák. Egyrészt a hagyományápoláson alapuló falusi életmód felülkerekedése megakadályozhatja egy Orwelli rémálom létrejöttét, az elgépiesedettséggel szemben sokkal természetközelibb és közösség-centrikusabb. Másrészt viszont a „falu” totális győzelme teljesen visszavethetné a fejlődést, mert sokak számára a hagyományos életmód a szellemi aktivitás leépítését is jelenti az önképzés teljes elutasításával és a legkevésbé produktív fizikai munkák elfogadásával. Az élet élvezete szerintük nagyokat enni, inni, esetleg jókat böfögni.

A lehetséges kiút a szintézis

Homogenizáló államok léteztek és léteznek ma is, de egyik sem sikertörténet, mindenféle nosztalgia ellenére a Kádár-rendszer sem volt az. A mai populista politikusok nagy része erre törekedik és hatalmuk főként olyan emberek tömegeire épül, akiknek akadémiai módon mért IQ-ja az átlagnál alacsonyabb (bár másfajta jellegű intelligencia tekintetében semmiben sem rosszabbak). A zavaros gondolkodású vezérek és nem éppen kifinomult gondolkodású követőik, mivel nem képesek felmérni viselkedésük lehetséges következményeit, nem érzékelik időben, hogy a tűzzel játszanak. A 20. század világosan megmutatta, hogy az átlagember is követhet el igen gonosz dolgokat, ha az adott helyzet, a kontextus azt hozza belőle, és ha az adott szituációban a személyes felelősségét elkeni. Az biztosan kijelenthető, hogy a populizmus és ennek hazai változata az orbanizmus túlságosan negatív töltetű, emiatt nem szolgálja hosszabb távon a társadalmi együttélést.

Ezzel szemben létezik a városi és falusi életmód szintézise éppúgy mint a megfelelő váltogatása (munka és szabadidő, turizmus vonatkozásában), Európa észak-nyugati részén, Ausztráliában, Kanadában látunk rá példákat bőven, és ezekben az országokban alig vannak politikailag szélsőséges mozgalmak. Efféle szintézisnek ma már nincsenek komoly technikai akadályai, mindez leginkább belátás és politikai akarat kérdése. Az emberekben ugyanis sokkal több a közös mint ami elválasztja őket: felszínes értékkülönbségek miatt nem szabad "vallásháborúkat" vívni, ezekből jól kijönni teljes képtelenség.

Legfeljebb szavakban

Számos olyan ok van, amiért a kormányzatunk megszállott támogatóit nem tudnám kereszténynek nevezni. Szavakban ugyan kereszténynek mondják magukat, sőt mi több a keresztény Európa élharcosainak, a tetteik mégis alapvetően sértenek olyan értékeket, amelyek Jézus tanításainak lényegét képezik. Egyrészt vitatható, hogy mennyiben követik a felebaráti szeretetről szóló tanítást, amikor háborús menekültekkel úgy bánnak, ahogyan: habár nyilvánvalóan meg kell húzni egy határt e kérdésben, minden egyes menekült vagy „migráns” bűnözőként való kezelése nincs összhangban a keresztény etikával (és más etikai rendszerekkel se nagyon). Másrészt a megszállott küzdelem a hatalomért sem keresztényi magatartás: például aki őket megdobja nemhogy kővel, de ártalmatlan festékpatronnal, azt ők nem éppen kenyérrel viszonozzák. Legfőképpen azonban a teljes alázat hiánya az, amely szembetűnő: az arrogancia, a mindent jobban tudás másoknál az, ami homlokegyenest szembemegy a krisztusi tanításokkal. Nem mellesleg a kereszténység feje (az őskeresztényi hagyományok alapján) a római pápa, akinek szavai, törekvései iránymutatók lehetnének – hogy a magyar kormányzat esetében mért nincs ez így, azt a „hívek” nehezen tudnák megmagyarázni, de leginkább sehogy.

A kormányfő nyilvánvalóan érezte ezt az ellentmondást

Emiatt a húsvét előtti interjú során próbált a szokásosnál békülékenyebb hangnemet megütni, ez azonban csak a felszín. Céges argóban „mosolygós gyilkosnak” hívjuk az olyan vezetőt, akik ugyan igyekszik udvarias és közvetlen maradni, de mosolya ellenére is ugyanúgy kinyírja az embert. Orbán interjúja a monomániásan unalmas lemez, a megszállott „zelóta” hangja, amely hangnemében sokkal inkább emlékeztet az ószövetségre, a fanatikus iszlámra vagy éppen megszállott diktátorokra mint az evangéliumra.

Szellemi sötétség terjed nálunk

A legtöbben tudjuk, hogy a megismerésünknek megvannak a határai és az igazság (ha létezik) nem birtokolható teljes mértékben, a magyar kormány és értelmiségi holdudvara ezzel szemben biztos abban, hogy az igazság egyedüli birtokosa – és hogy mások torkán le kell nyomnia az ő igazságát. Ami még megdöbbentőbb, az a józan észt nélkülöző vehemencia, ahogyan a bajerzsoltok és smittmáriák nekitámadnak a „keresztényi” értékek védelmében az általuk „liberálisnak” bélyegzett embereknek (mindenki idetartozik, akinek értékrendszere eltér az övéktől). Ezek az értelem elemi szabályait megtagadó értelmiségiek hihetetlen mértékű kisebbrendűségi érzésben szenvednek mindennel szemben, ami „nyugati” (amerikai, német, stb.) Ennek egyik példája, hogy egy 86 éves idős embert is képesek voltak közellenségnek nyilvánítani – ami már önmagában is elképesztő. Másik, az a borzasztó gyűlölködés minden és mindenki iránt, aki szerintük (micsoda ellentmondás) nem „jó keresztény” vagy nem olyannak szeretné látni az országot mint ők.

A szomszédaink sajnálnak minket

Néhány éve még nálunk nem annyira, sokkal inkább egyes szomszédainknál létezett az a fajta kisebbrendűségi érzés, amely gyakran gyűlöletbe csapott át. Ma már csak szórványosan találkozhatunk náluk agresszív nacionalizmussal, a szlovákok és románok is udvariasak – az előbbiek fejlettség tekintetében már elhagytak bennünket, az utóbbiak pedig dinamikusan fejlődnek és legfeljebb szánakoznak rajtunk. A szerbek és ukránok nemrég jó leckét kaptak abból, hova vezet a nacionalizmus – jelenleg igyekeznek „jó fiúk lenni” és eljutni az EU tagságig vagy a felvétel küszöbéig. Az osztrákoknak pedig mindig lesz egy kis lelkiismeret furdalásuk amiatt, hogy számukra mindig ütköző zónaként funkcionáltunk a keleti hatalmak terjeszkedésével szemben, - amit olykor szeretnének valahogyan kompenzálni.

A múlt század emberei

A radikális nemzeti értelmiség egy jó része nem képes (vagy nem is akar) eljutni a 21. századba. Orbán felfogása Mussolini, Franco, Castro és más diktátorok rendszereit idézi, amikor egyetlen egy elvet a nehezen megfogható „nemzeti szuverenitást” emeli a központba, gyakorlatilag minden más megfontolás rovására. Sajnálatos, ahogyan értelmiségek nagy része képes ezt a fajta irracionalitást teljességgel magáévá tenni vagy pedig cinikus módon a hatalmat kiszolgálni. A magyar értelmiségnek egy jelentős része sokkal mérsékeltebb, nevezhetjük őket némi egyszerűsítéssel „keresztény-nemzetinek”: őket a kormány gyakorlatilag semlegesítette és apolitikussá tette – sikerült elérni, hogy a vidéki értelmiség gyakorlatilag tétlenül nézze, ahogyan a kormány igyekszik leszalámizni azokat a szervezeteket, akik útjában állnak a teljes hatalomkoncentrációnak. Holott a 21. század pontosan a vegyes modellek együttéléséről szól: még a nyugati politika olyan „őrült fazonjai” mint Trump vagy Farage is leginkább csak egy másfajta társadalmi egyensúlyra törekednek. Csupán kisebb országok zsebdiktátorai és követőik kaptak vérszemet és hiszik el, hogy bármeddig elmehetnek. Ezt valóban meg is tehetik, hiszen számos példa mutatja, hogy a pofonokat nem azonnal kapják, hanem csak jó néhány évvel később fogják látni, mibe lavírozták az országot.

Keresztényi erény: az alázatos magatartás

Sajnos nálunk az alázatos magatartást gyakran összekeverik a megalázkodással, holott nem csak az arroganciától és nagyképűségtől tér el. Az alázat része az önbecsülés is, tisztában lenni saját értékeinkkel és nem alárendelődni mások kénye-kedvének. Ma már a tudományban is polgárjogot nyert az alázat fogalma többféle megközelítésben, a legtöbb kutató olyan tulajdonságokat sorol ide, amely az egoizmus valamiféle háttérbe szorítását foglalja magában: nyitottság mások véleményére, mások tisztelete, tanulásképesség, nem akarja magát előtérbe tolni és nem a státusz az első a számára, a korlátainkat elfogadni stb. A legtöbb teszt önértékelésen alapul, néhány tesztben pedig másokat értékelünk ilyen szempontokra vonatkozó kérdésekkel. Magyar nyelvű kérdőív nincs még, van viszont sokféle angol nyelven pl. itt.

A magyar kormány és támogatóinak eredménye alázat vonatkozásában szinte a mérési küszöb alatt lenne. A legnagyobb baj talán nem is ez, hanem az a fajta morál, amit az ország felé sugároz: egy olyan közfelfogást szentesít, amely elől elmenekülnek és elhagyják az országot igen sokan, akik egy ilyen légkörben nem tudnak nyugodtan élni és dolgozni.

Az értelmiségi lét egy életforma

Számomra az alábbi ismérvekkel bír: 1.Szellemi foglalkozást végez (amelyhez többnyire felsőfokú végzettségre van szükség), 2.Művészetbarát (színházak, művészfilmek, igényes zenék, múzeumok stb. törzsközönségét alkotja) 3.Elvont gondolkodásra való képességére építve törekszik másoktól független, önálló vélemény kialakítására. A háromból legalább kettő teljesülése esetén neveznék valakit értelmiséginek – habár ez semmiféleképpen sem egyfajta értékítélet és nem is szoktam így kategorizálni senkit. Inkább közéleti szempontból tűnik izgalmasabb kérdésnek az értelmiség, régiesen mondva az „írástudók” mint egyfajta csoport szerepének vizsgálata, azzal együtt, hogy ennek a rétegnek szinte sosem volt meghatározó jelentősége a politika alakításában és jelenleg sincsen.

Háromféle hibát is elkövetett az értelmiség az az utóbbi bő száz évben

Mindezzel leértékelte saját magát a társadalom szemében. Az egyik a „bolsevik mentalitás”: a társadalom élcsapata akart lenni, mert jobban tudta az állampolgároknál, hogy mi a jó nekik. A rendszerváltás Kelet-Európában főként szűk körű humán értelmiségi mozgalom volt, ahol nem is az volt a legnagyobb baj, hogy értelmiségi elitünk „fél tudású” volt, azaz a valóságosnál nagyobb tudásúnak állította be magát. A társadalom feje fölötti, elvont és gyakorlatiatlan, ideológiai dogmákkal teli duma sokkal inkább azért volt káros, mert nem vonta be az állampolgárok nagy részét a rendszerváltás folyamatába, így a rendszerváltó értelmiség liberálisabb része (főként az SZDSZ, MSZP és MDF) kellett, hogy elvigye a „balhét”. (A FIDESZ tanulva ebből „nemzeti konzultációkat” folytat, amely demagógiában felülmúlja elődjeit, viszont balhé esetén úgy érvelhet, hogy „Itt van, mi csak a ti akaratokat hajtottuk végre.”)

A második hiba az, amikor az értelmiség eladja magát, szemellenzősen vagy olykor cinikus módon szolgálva ki egy-egy politikai tábor érdekeit. Mindez a reál-szakértelmiségre is érvényes, például amikor technokrata módon valósít meg értelmetlen projekteket (pl. alagutat fúrat ott, ahol nem szükséges) vagy pedig bírósági „szakértőként” képtelen állításokat is megfogalmaz, ha elég jól megfizetik érte.

A harmadik hiba az elefántcsont toronyba való bezárkózás: kiegyezés a hatalommal, ha cserébe hagyják a saját kis szakterületét művelni, egyfajta céges molyolás úgy, hogy közben a társadalommal szinte semmilyen kapcsolata nincsen.

Mi a baj a konzervatív (keresztény) értelmiséggel?

Abszolút semmi. Rokonságomban és ismerőseim között katolikus vallású, konzervatív felfogású (nem budapesti) értelmiségiek vannak jelentős többségben, és velük szemben abszolút semmiféle kifogásom nincs. Családközpontú emberekről van szó, becsületes és gyakorlatias gondolkodású állampolgárokról, akik vallástól függetlenül (amellett, hogy a legtöbben hagyományos keresztény egyházak tagjai) társadalmunk valódi „tartóoszlopai”. Egy probléma azonban mégis van a konzervatív orvosokkal, tanárokkal, mérnökökkel, jogászokkal stb: minden társadalomnak szüksége van újító felfogású állampolgárokra is, egyáltalán nem egészséges dolog őket háttérbe szorítani. Egyik példája ennek Franco tábornok katolikus diktatúrája, amely évtizedekre hibernálta a spanyol társadalmat, a másik ahogyan az „úri középosztályt” építő Horthy-korszak során folyamatosan növekedtek a lefojtott belső társadalmi feszültségek.

Soros-ügy: Lehetséges, hogy a kormánypártiak félnek egy 86 éves idős embertől?

Nevetségessé teszi magát a mostani kormányunk, amikor egy 86 éves idős emberrel szemben teljes arzenálját mozgósítja. Már pedig Soros György az egyetlen bűnbak, más nevek nem hangzanak el, amellett, hogy emögött antiszemita célzások is felsejlenek. A zsidó kultúrában az értelmiség szerepe jóval nagyobb mint legtöbb más kultúrában, hiszen a családi hagyományokon keresztül náluk gyakoribbá váltak sokgenerációs értelmiségi pályák, főként a közép- és kelet-európai társadalmakhoz viszonyítva. Az antiszemitizmus döntő részben egyfajta bujtatott értelmiségellenességet jelent, ami könnyen belátható, elég csak arra gondolni, hogy származástól teljesen függetlenül is sokak számára mintaadóvá váltak olyan személyiségek, jelentős gondolkodók, akik zsidó kultúrából származtak. Akik összeesküvés elméleteket emlegetnek, leginkább a saját kisebbrendűségi érzésüket és tehetetlenségüket próbálják rejtegetni. Lehet, hogy van ebben némi leegyszerűsítés, de a létező és valóban befolyásos külföldi szervezetek, adott esetben izraeli lobbik hatásának felnagyítása nagyon jó ürügy egyeseknek, hogy militarizálják a társadalmat és az általuk kreált "szükséghelyzetben" a tartós vezető szerepet maguknak követeljék. Mindez azonban valódi értelmiségi emberek szemében eléggé átlátszó fogás már az első pillanattól fogva.

A mai magyar kormány egyértelműen értelmiség-ellenes

Kelet-Európában ez már jó ideje egyértelmű, de régiónkban is vannak már jelei, ha nem is annyira szembetűnően mint a magyar kormány esetében:

1.A társadalmi kérdésekben jól tájékozott és nehezen megvezethető humán értelmiségi elit lecserélése megbízható saját káderekkel (az intelligencia és hozzáértés nem elsődleges szempont)

2.Annak sugalmazása, hogy az összes „civil” szervezet valójában nem független, és a tőlük függő szervezet képviselhet csak független és tisztességes magatartást: ez egy olyan elmecsavar, amit csak egy paranoiára hajlamos közvélemény vesz komolyan.

3.Nagy egyetemek sőt gimnáziumok létszámának fokozatos leépítése, hiszen nincs szükség ennyi értelmiségire mint jelenleg. Ezzel párhuzamosan janicsárképzők alapítása.

Az eredmény hasonlítani kezd például Rákosi rendszeréhez, ahol a filmhíradók hetente mutatták, amint megvalósul a „népuralom” a „reakciós” régi értelmiségiekkel szemben. A gondolkodás energiaigényes műveletét sokan szeretnék megspórolni – és mindig vannak diktátorok vagy egyéb népvezetők, akik pofonegyszerű megoldásokkal kecsegtetnek.

Hogyan veheti fel a kesztyűt az értelmiségi az irracionálissá váló társadalomban?

A lényeg a társadalom nagy részével meglazult kapcsolat helyreállítása. Elsősorban mikroszinten kell helyreállítani az értelmiség tekintélyét, hiszen még a középvezető vagy egy tanár is az elithez tartozik egyesek szemében. Hogyha egy ügyintéző, tanár, orvos vagy vezető bürokratikusan viselkedik, emellett hiányzik magatartásából a tisztelet és humánum, akkor nem lesz népszerű azok szemében, akik számára szolgáltatást nyújt. Az egyes értelmiségi szakmák tekintélyének visszaállításért mi magunk is felelősek vagyunk, például egy menedzser és középvezető is legalább annyiban, amennyiben meghallgatja és figyelembe veszi a beosztottak véleményét. Különben a hatalom atomizáló hatása fog érvényesülni és például egy tanársztrájk sem számíthat szolidaritásra a társadalom többsége felől.

Az is fontos, hogy aki valamiben tájékozott a saját meggyőződését higgadtan, de határozottan képviselje ott, ahol van erre fogadókészség (tehát ahol kérdezik) és határozottan fellépjünk a demagóg, indulatos véleményekkel szemben. Az összefogott, egységes fellépés a hatalom törekvéseivel szemben alapvető, amihez az is kell, hogy a különféle értelmiségi pályák kissé közeledjenek. Például a humán értelmiségi is törekedhet megalapozott reáltudományi ismeretekre (sőt a jövő társadalomtudománya főként a reáltudományokra fog építeni).

Harmadrészt az oktatás során a tudományos gondolkodásmód népszerűsítése (ne valami elvont hókuszpókusz legyen, mint sokan ma képzelik). Az oktatás során a minőség a fontos a mennyiséggel szemben (vitakultúra, érvelés, a tájékozódás megtanulása, az élethosszig való tanulás igénye). Lényeges, hogy mindenről lehet EGYSZERŰ szavakkal, röviden és közérthető magyar nyelven beszélni.

Az értelmiség „elszállása” a józan észtől és a társadalom többségétől világjelenség, ezért nem véletlen a trumpok, putyinok, orbánok, lepenek és hasonlók nyomulása a világpolitikában. Lehet, hogy az irracionalitás kultúrája már olyan szintre jutott, hogy csak a kis gömböcök kipukkadása hozhat fordulatot – de ebben egyelőre ne reménykedjünk.