Maradiság

A konzervativizmusnak nálunk a begyöpösödött, rögeszmés és szemellenzős változata dívik manapság. A kormányoldalon ügyelnek arra, hogy a konzervatív oldalnak mindig csak a pozitív oldalait hangoztassák, mint például hagyományápolás és önazonosság, sőt még hallgatólagosan a kádári nosztalgiákat is felhasználják, mivel ezek is részét képezik a konzervatív hagyománynak.

A „maradi” szavunkat nem nagyon használjuk, ez régebben egyértelműen a fejlődésképtelenséget jelentette, és szerintem most is ezt jelenti egyébként, de nem véletlen az sem, hogy az idősek szemében ez a probléma nem létezik, a fiatalokat viszont annál inkább irritálja. Nyugdíjasok tömegeit lehet megnyerni az ideológia szép szavaival, miközben a fiatalok, akiket a kormány sokkal jobban támogat anyagilag, nem nagyon képesek azonosulni azzal a jövőképpel, amit a hatalom számukra bemutat.

 Nem lehet csak úgy „középre állni”

Nem csupán egy döntés kérdése, hogy én most két politikai oldal közé fogok állni, ez nem megy ilyen egyszerűen, ugyanis létezik egy belső értékrend, ami sokkal inkább támogatni fogja az egyik oldalt a másikhoz képest, és habár az illető tesz gesztusokat a másik irányba is, mégis jól láthatóan kiütközik, hogy ki mellett áll valójában, kit tart „kisebb rossznak”. Teljesen álságos és képmutató dolog az, hogy „én vagyok a közép”. Nagyon speciális helyzetben van az, nagyon ritka állapotot jelent, ha valaki a konzervatív és újító oldalt egyformán képes képviselni, én magam sem vagyok ilyen, az újítók irányában vagyok elfogult és a konzervatívakkal szemben kritikusabb. A pragmatizmus az egyetlen szemlélet, aminek talaján ettől a fajta elfogultságtól képes vagyok egy időre megszabadulni.

 Pragmatikus kormányzás

A kormányunk egyik fő erőssége, hogy a legtöbb problémát valamennyire képes kezelni, még olyan áron is, ha mindez feszültségeket is hoz, és nem jelent teljes megoldásokat. Pragmatikus megoldásai vannak olyan problémákra, hogy piacvédelmet kell folytatni egy nyitott gazdaságban, némi anyagi támogatást kapjanak a legszegényebbek, a nyugati cégek és bankok profitjának egy része visszacsorogjon, ösztönözze a családalapítást. (A hagyományőrzés az szerintem nem ide tartozik, azt a lokálpatrióták ezt maguktól is végzik, és jelentős EU támogatást is kaptak az ilyen programok.) Bármilyen kormány jön a jövőben, az intézkedések pragmatizmusára ügyelnie kell, tehát konkrét problémákat határozott intézkedésekkel kell tudni kezelni.

 Beszedés és visszaosztás

Speciális sajátság nálunk, hogy az adók és egyéb terhek viszonylag magasak, de a politikailag kedvelt csoportok mentességet kapnak, alig fizetnek adót, támogatásokból élnek meg. Egyik oldalon viszonylag sok adót beszed az állam (magas ÁFA kulcs, különadók, munkát terhelő adók, egyéb vállalati adók), viszont a másik oldalon ezt visszaadja a kedvezményezettjeinek (ha be se szedi az lényegileg ugyanaz, mintha visszaadná). A kedvezményes hitelek és a kamatstop (kamatos kamat részbeni megszüntetése) is ide tartozik, de az elosztás távolról sem egyenletes, inkább piramis szerű, és egyértelműen a járadékvadászatot ösztönzi a teljesítmény rovására. A legnagyobb támogatást a kormányközeli nagytőkés osztály tagjai kapják, akik a közbeszerzési rendszer sajátosságai és rengeteg egyéb trükk révén kvázi monopolhelyzetbe kerülve nagy haszonkulcsokkal dolgoznak, így jött létre és folyton gyarapodik az új magyar főnemesi réteg, arisztokrácia, és körülbelül ugyanolyan tulajdoni arányt szerez mint a régi nagy földbirtokos réteg, nem is látni még, hogy ez a folyamat hol fog megállni.

 Magyarország egy nagy telek, aminek stratégiai jelentősége is van

Vitatható, hogy mennyire pragmatikus, hogy kiadja a kormány az ország egyes részeit külföldi cégeknek (ők hozzák a tőkét, munkaerőt, mindent), afféle közművesített telekként. Ez eddig is így volt, csak nem ennyire durván, mert a nyugati cégek esetében a beszállító lánc egy része és a munkaerő magyar volt, tehát a „bérleti díjon” felül képződött némi nyereség. Mindenesetre a magyar állam arra költ továbbra is, jelentős állami támogatások formájában, hogy stratégiai helyzetünket jobban ki tudjuk használni,- ez nem gazdasági racionalitást jelent, mint inkább politikai logikát igényel, a háttérben nagy tétekben folyó játszmák zajlanak. (A különféle külföldi cégeknek és kormányoknak is érdekük, hogy a régiónkban a jelenlétüket biztosítsák, nem annyira nagy gazdasági lehetőségek miatt, mint inkább egyfajta ugródeszkaként.)

Remélhető némi gazdasági haszon is ebből, például nyerünk az orosz energiahordozókon, az ügyes lavírozás egy bizonyos szintig jó stratégia is lehet.

 Kistermelés = szegénység

Erről nem beszél senki, de valójában így van: a kistermelés nem hatékony sehol sem, speciális minőség előállítására alkalmas leginkább, de nem olyan termékekre, amit sokan meg tudnak fizetni. (Kivéve, ha összefog sok kis termelő és egy láncot alkot, azonban az ilyen szövetkezések nálunk egyáltalán nem jellemzők.) A kistermelés misztifikálása oda vezetett, hogy a hatékonysági szempontok teljes mértékben a háttérbe szorultak, és biztos vagyok benne, hogy az emberek nagy része egyszerűen nem is érti, hogy mit jelent az, hogy nálunk a termelékenység alig növekszik, a versenyképességünk romlik másokhoz képest. Ennek egyik folyományát viszont már érzékelik, hogy a bérek alacsonyabbak mint máshol, nehezebb belőlük megélni. Közepes és nagy vállalatok sem feltétlenül hatékonyak, azonban a gazdaságos üzemméret eleve nagyobb lehetőségeket biztosít. A kistermelők leginkább csak az adómentességnek és az állami támogatásnak köszönhetik, hogy valahogyan képesek boldogulni. (Szociális szempontok alapján mindenhol támogatják őket, de folyamatosan visszaszorulnak.)

 Tudatlanságban tartani az állampolgárt

Hogyha minden centralizált és katonásan megszervezett, akkor akárcsak a kommunizmusban, csak engedelmes, önállótlan bürokratákra van szükség annak végrehajtásához, amit a központban kitaláltak. Tehetség helyett elég a középszer, túl sok felsőfokú végzettségűre sincs szükség. A konzervativizmus nálunk mindig szeretet kasztokban gondolkodni és röghöz kötni az alattvalókat, az abszolút és mozdíthatatlan társadalmi rend csak, ami számít. Kicsiben egyes városok leképezik azt, amit nagyban a kormány folyton sulykolt, hogy a bevándorlókat nagyon meg kell szűrni és magas feltételek teljesítése esetén szabad csak beengedni, ahol a személyes szimpátia is számít. (Az új identitásvédelmi törvény már erre is lehetőséget ad.)

 A gazdasági stagnálás fő oka az a maradiság, amit a kormány folyton támogatott és táplált, az állampolgár is azt szereti hallani, hogy neki nem kell tennie különösebben semmit, jól elvan a langyosban. A világ elrohan mellettünk, hacsak egy újfajta felfogású kormány valamilyen csoda folytán nem tudna nagy energiákat felszabadítva beindítani némi modernizálást.

A jövő generációi röhögve fognak sírni a mi jelenlegi életmódunkon, azon, hogy mi mindent nem voltunk hajlandók megtenni a környezeti katasztrófák és összeomlások elkerülésére.

A felelősség elsősorban azokat fogja terheli, akik pontosan tudatában voltak annak, hogy mi történik, legalábbis tudtak volna tájékozódni, és hozhattak volna intézkedéseket, de személyes jó példákkal is járhattak volna elő, mégsem tettek semmit sem: politikai és gazdasági elitek, lobbisták, értelmiségiek, különféle véleményvezérek, sőt a téma szakértőinek egy része is.

 A bűneink listája már most körvonalazódik, én már most látok legalább 10 olyan pontot, ami valószínűleg rajta lesz ezen.

 1.Ráfogjuk a cégekre

Mindig a nagy cégeket hibáztatjuk a környezetünk állapotáért (valamiért a közepes és kis cégeket, vagy akár az állami megrendelésekre dolgozó hadiipart nem annyira), holott mindent terméket és szolgáltatást végső soron a fogyasztó használ fel. Nincs mellette töltött fegyverrel senki, amikor például MI-vel végigtúratja az internetet olyan kérdésekért, ami elvileg ötödikes elemista tananyag lenne. A nagy cégek közreműködnek ugyan ebben a globális pusztításban, de mégiscsak a kedves, szép és aranyos, ártatlan bárány Fogyasztó az, aki mindezt végrehajtja, mert ugyan ismeri a marketing trükköket, de mégis hagyja magát folyton becsapni, mint a viccbeli Piroska, aki mindig bemegy az erdőbe, hogy megerőszakolják.

 2.Nincs globális felmelegedés

Ez a kérdés már a múlt század ’80-as éveiben napirenden volt, de akkor az olajipari lobbisták sikeresen összezavarták a közvéleményt azzal az érveléssel, hogy vagy van globális felmelegedés, vagy nincs, tehát 50-50% az esély. Évtizedeken át kevés szó esett róla, akkor kezdjük csak elhinni, amikor a saját bőrünkön tapasztaljuk mi is az enyhe teleket és forró nyarakat. Érdekes módon, de nem meglepő módon még most is sokan vannak, akik mindezek ellenére megátalkodott módon „direkt” tagadják, lényegileg arról van szó, hogy őket nem érdekli, sőt nekik annál jobb lesz, ha hullik majd a férgese.

 3.Greta „hiszti”

Nem értették meg sokan, hogy nem pusztán arról volt itt szó, hogy egy autista kislány hisztizik (a véleménynyilvánításnak sokféle módja lehetséges, ráadásul az őt kritizálók sem mindig kulturált formában fejezték ki magukat). Az ábra úgy néz ki jelenleg, hogy lesznek ugyan drámai változások, de ezek a bekövetkezése 2050-ig nem túl valószínű, ennek megfelelően a viszonylag (vagy abszolút) öregekből álló politikai elit azt sugallja, hogy nyugodtan dőljünk hátra, minket ez már annyira nem fog érdekelni. Hol vannak ilyenkor mondjuk a jövő nemzedékek biztosai, vagy bármilyen képviselői? A mai gyerekek nagy része a következő századfordulót is megéri majd, nekik nagyon nem mindegy, hogy mi lesz a helyzet pár évtized múlva.

 4.Ragaszkodás a fosszilishez

A fosszilis energiaforrásokról köztudott, de valójában mégsem értjük, ezért szótagolva is le kell írni, hogy egy idő után ki-me-rül-nek. A másik baj velük, hogy az évmilliók során tárolt, most felszabaduló szenet meglehetősen nehézkes és lassú folyamat visszakötni, akár természetes, akár mesterséges módon. Ennek ellenére, amikor arról volt szó, hogy jó lenne, hogy mondjuk ha kezdhetnénk rászokni az elektromos autóra, ami kicsit diverzifikálná is az energiafelhasználást, az mindjárt nagy ellenállásokba ütközött. A hidrogéntermelést nem fejlesztjük, Fukushimától pedig úgy megijedtek a németek, hogy egyből bezárták az összes atomerőművüket. Mindig csak a megszokás és a kényelem, amire jellemző példa, hogy még a kis városi elektromos kocsik sem terjedtek el – Kína kivételével persze. A hibrid kocsik jelenlegi formájukban a „greenwashing” jellegzetes példái, mivel főleg benzint fogyasztanak. (A gyakorlati és elméleti fogyasztási adatok teljesen eltérnek.) A fosszilis energiák állami támogatása jelenleg nagyobb mértékű mint a megújulóké.

 5.”Bio-organikus”

Azt hiszik egyesek, hogy a bio-organikus mezőgazdaság bármire is megoldást jelentene, holott csak több földterületet igényel ugyanannyi termeléshez, ráadásul közel ugyanannyi fosszilis energiát is használ fel, így lehet még környezetszennyezőbb is. Nyilván, ha a szántóföldi vagy legelő gazdálkodás több szenet hagy a talajban szerves anyagok formájában, az a termésbiztonságnak és a környezetnek egyaránt jót tesz, de ezt nem kellene annyira „hype”-olni, minthogy csupán arról van szó, hogy a szárazabbá váló klímánkhoz a mezőgazdász is az elemi érdekeiből adódóan alkalmazkodni próbál. A vízhasználat racionálisabb lehet, viszont a gép-, üzemanyag és vegyszerigény aligha fog lényeges mértékben csökkenni, csodákat tehát ettől ne várjunk.

 6.Érzelgős környezetvédelem

Meg akarjuk menteni a számunkra rokonszenves állatfajokat, például az óriáspandát, egyes őshonos állatokat (medvét, farkast, kígyókat), növényeket (akácot – ja az nem, csak mézet ad). Ez nem lenne annyira nagy baj, de azt hisszük, hogy ezzel kipipáltuk a környezetvédelmet. A lényeg éppen az, hogy bármilyen, környezetileg ellenálló és a biodiverzitást biztosító növénytársulás megfelelő lehet, a személyes szimpátiától függetlenül. A helyi termesztés nem fogja megváltani a világot, de éppígy a légkondik észszerű használata sem fogja tönkre vágni. Reménytelenül érzelmes módon közelítünk mindenhez, kevés racionalitással: a számunkra kedves témáktól várjuk a megváltást, a többivel nem foglalkozunk.

 7.Európa helyzete

Senki nem látta világosan, hogy Európa mennyire kivételes éghajlati adottságokkal rendelkezik, és ezek mennyire törékenyek? Szerintem azt kevesen tudják, hogy Nápoly kicsit északabbra van New Yorkhoz képest, pedig a klímája sokkal kellemesebb, Magyarország pedig az USA-Kanada határra esne szélességi fok alapján. A Golf-áramlat kis mértékű gyengülése vagy ezzel összefüggésben (és ettől függetlenül is) az északi futóáramlat időnkénti délebbre hatolása elég ahhoz, amit most látunk: hidegbetörések, erős északi szelek számottevő csapadék nélkül. Az ország közepére már rendszerint nem jut elég csapadék, ott a klíma már durván kontinentálissá vált. Ha a Golf még inkább legyengül, akkor a hideg telek is előállhatnak, forró nyarak mellett, a gyakori aszályos periódusokat néha szakítanák meg csak özönvízszerű esők.

 8.”Lebomló” műanyagok

Amikor a ’90-es években egy nagy cégnél dolgoztam, ott mindenki megnyugtatott, hogy a cég által használt műanyagok nem szennyezik a környezetet mert „lebomlók”. Azt viszont senki nem nézte meg, hogy mivé bontódnak le, pedig mi is látjuk, ha előveszünk egy régi nejlonszatyort, ami kis darabokra esik szét. Rengeteg mikroműanyag került már a környezetbe, amikor a szakmai és laikus közvéleményben tudatosodni kezdett a probléma súlyossága. Megelőzés, szűrés, a lebontás serkentése, technológiaváltás, stb… Nagyon sokfelől kell támadni a problémát, mert annyira elterjedté váltak már a mindennapjainkban a különféle műanyagok a közlekedéstől kezdve a ruháinkon keresztül az iparcikkekig és a csomagolásig.

 9.Erdőirtások, óceánok pusztulása

A kevésbé fejlett országokban felégetik az erdőket, pedig spontán erdőtüzek is egyre gyakoribbak, a fejlettekben ugyan telepítik, csak nem mindig a megfelelő, odaillő fajtákkal, ezek is garantáltan kiszáradnak vagy erdőtüzek áldozatául esnek. Pusztul és szegényedik a talaj, az élővilág, romlik a levegő minősége, megváltozik az éghajlat és nő az aszályhajlam tíz dollárnyi profitok érdekében. Az éghajlatunkat az erdőknél is jobban stabilizálni képes óceánok helyzete még kétségbeejtőbb: savasodnak, a felmelegedés miatt oxigénhiányosabb válnak, az élővilág nagy része ezekben is hamarosan a pusztulás sorsára jut.

 10.Nagy zabálás

Számomra a legnagyobb paradoxon, hogy az emberek nagyobb része ma már nem alultáplálással, hanem súlyfelesleggel küszködik, miközben a szó szoros értelmében felzabálja az egész bolygót, tehát megint csak az utódjaink lesznek akik hoppon (vagy inkább koppon) maradnak. Megint ráfogjuk az iparra, a cégekre, akik kalóriabombákat gyártanak, de mi magunk sem akarunk változtatni, sokan teljesen természetes, „bio módon” híznak el, vagy pazarolnak az élelmiszerrel. Japánban például régebben nem voltak és most se nagyon vannak elhízottak, nálunk viszont ha valaki kritizál vagy megjegyzést tesz a másikra az mindjárt „testszégyenítést” követ el. Amiért nem működik a legtöbb súlycsökkentő diéta, annak legalább két oka van, az egyik hogy ezeket folyamatosan kellene gyakorolni, nem csak időlegesen. A másik oka, hogy az emberek többsége hazudott a kutatóknak, nemrég kiderült, hogy valójában sokkal több kalóriát fogyasztottak mint amit bevallottak, ezért a kutatási eredmények nagy része hibás feltevéseken alapult.

Ez megy mindig, folyamatosan becsapjuk saját magunkat a környezetvédelmi témákban is. Habár az orvostudomány lassan minden betegséget tud már kezelni, a jövő embere abba fog belehalni, hogy az óriásira nőtt egója pofára esik és összetöri magát.

Alapból kritikus és pesszimista alapbeállítású vagyok, inkább a rossz dolgokat veszem észre, de aki szerint ez most csak károgás akarna lenni, annak várom az ellenérveit.

Ha megnézzük, hogy mit csinált a kormány az egyes választások előtt, nagyon érdekes a helyzet: 2010-ben semmit se kellett, mert az ölükbe hullott a győzelem a baloldal inkompetenciája következtében. 2014-ben is még gyenge ellenzékük volt, akkor a rezsicsökkentés volt az aduász, amivel fölényesen választást lehetett nyerni. Mint minden intézkedésnek, ennek is vannak hátrányai és negatív hatásai, nem segíti az energiatakarékosságot és a különféle rendszerek fenntarthatóságát is, elmaradnak a beruházások, igaz ez az ivóvízhálózatra, villamoshálózatra, mindenre. A lakások energetikai korszerűsítésére megint kevéssé ösztönöz, viszont a vállalatokat jobban megterheli a magasabb energiaár (igaz viszont, hogy ők tudnak napelemet is telepíteni jó esetekben).

2018-ban a migrációra hegyezték ki a kampányt, nem a gazdasági kérdésekre, és való igaz, hogy a pár évvel azelőtti tömeges migrációs hullám esetén Orbán sok mindent jól látott. A gazdaság is jól működött, emiatt sem volt az ellenzéknek esélye.

2022-re már megváltozott a helyzet, az ellenzéki koalíció erősen feljött, energiaválság és egyéb válságjelenségek is felléptek, ezért a kormány hatalmas osztogatásokba kezdett és mindenki tudta, hogy akárki nyer, nehéz helyzetbe fog kerülni, kénytelen lesz megszorítani. A fölényes győzelem az ukrajnai háború és annak megfelelő kezelésének eredménye, anélkül szoros lett volna a végeredmény.

A megszorításokat azonban nem lehetett elkerülni akkor, amikor olyan pénzeken osztottak ki, amik nem is álltak rendelkezésre. Az állampolgárok észlelték, hogy bizony átverték őket, főként annak fényében, hogy az ő életszínvonaluk stagnált, viszont a NER elit meggazdagodása még nagyobb fokozatba kapcsolt, masszív állami pénzekkel a hátuk mögött. Az állami szolgáltatások (oktatás, egészségügy) szintje romlott, a nem kormánypárti önkormányzatok szenvednek, megy az értelmetlen kultúrharc, miközben a gazdaság végig stagnált ebben az időszakban. Az infláció elszaladt, főleg az élelmiszerárak nőttek meg. Az EU pénzek megcsappanását követően kiderült, hogy alig van versenyképes ágazat nálunk, és a német gazdaságtól függünk leginkább. Eközben gyanús üzelmek folynak mindenféle oligarchákkal, masszívan segítjük a kínai tőke nyomulását a térségben. (Ami lehetne számunkra előnyös is, ha nem lenne annyi titkos szerződéssel körülbástyázva.) Az EU vezetéssel összerúgtuk a port, miközben az oroszokat támogatjuk,- ami lehet gazdaságilag megint csak előnyös, de mégiscsak ahhoz szoktunk hozzá, hogy minden ami minőségi az nyugat felől szokott érkezni, ami nem tiszta és maffiaszerű működésű, az jön keletről, emiatt tehát aggasztó a külpolitikai pozíciónk.

A Fidesznek mindig is volt olyan törekvése, hogy bizonyos dolgokat bebetonozzon, akár az alaptörvénybe, akár sarkalatos törvényekbe, vagy egyszerűen olyan intézkedéseket hozzon (nők 40, CSOK, babaváró, stb.) amiket nem lehet visszacsinálni politikai népszerűségvesztés nélkül. (A családtámogatási rendszernek sok eleme valóban hasznos, ettől teljesen függetlenül.) 

A kormány hatalmas kommunikáció gépezetet működtet, ahol a különféle hiperagresszív janicsárok szinte vadásznak a potenciálisan veszélyes ellenzéki politikusokra, a céljuk a karaktergyilkosság és annak a bemutatása, hogy minden amit a Fidesztől balra álló (relatív baloldali) politikusok akarnak, az mind rossz, amit a kormány csinál az viszont mind jó. A lelki terror lényege annak a sulykolása, hogy folytonosan harcban állunk, ami egyébként már a kommunisták is előszeretettel használtak.

Most megint vannak olyan intézkedések, amik nagyon megkötik az eljövendő kormányok kezét, vagy ha dramatikusan fogalmaznánk, egy gyengébb gazdasági helyzetben az államcsőd közelébe lavíroznak minket.

1.Árrésstop. Ennek a kivezetése eléggé macerás anélkül, hogy ne okozna hirtelen nagy inflációt és felvásárlási hullámokat bizonyos termékekre. Valószínűbb forgatókönyv, hogy előbb a folytonosan veszteséges kisker multik nagy része kivonul vagy egyből NER kézbe kerül, ezt követően lehet majd az árakat emelni. Az viszont tény, hogy szükség van olcsó élelmiszer biztosítására a legszegényebb jövedelmi helyzetben levők számára, minden országban vannak erre különféle megoldások, ez azonban többnyire az államot terheli és nem a cégeket.

2.Többgyerekes anyák adó kedvezménye: nagyon hiányozni fog egy ezermilliárd forintos tétel a költségvetésből, kérdéses, hogy hogyan hozható be.

3.A 3%-os kamatozású lakáshitel. Érdekes helyzet lesz, ha megint meglódul az infláció, amire nagy esély van ott, ahol az állam fedezetlen pénzt nyomtat, a törlesztőrészletek azonban alacsonyak maradnak. Itt megint sok száz, ezermilliárdos tételek lesznek, amik hiányoznak majd az államkasszából. (Gyurcsány idejében is már nagy teher volt az államnak a lakástámogatás.) Elvileg óriási nyereséget reagálhatnak azok, akiknek második, kiadható lakásuk lesz (a törvény ezt nem tiltja), bár itt alighanem a piac is korrigálni fog például úgy, hogy a felújítási költségek nagyon megnőnek és lesz majd rengeteg lepukkant állapotú, olcsó albérlet.

4.Egyéb pénzszórások: közalkalmazottak évi 1 milliós hiteltámogatása, béremelések, újabb fegyverpénz stb. ezek megint a jövő évi kormányt fogják terhelni, miközben egy olyan furcsa helyzetben vagyunk, hogy a pedagógusok fizetésének egy részét az EU állja, és ez sem biztos, hogy hosszabb távon tartható.

Az történt, hogy a kormány rengeteg hitelt vett fel különféle forrásokból, amit majd a következő kormány kell, hogy kifizessen, miközben már a mostani hitelek kamatterhei is igen magasak.

Az államadósság szintje megint vissza fog menni a 2010-es évek elején megszokottra, ami viszont nem túl magas ahhoz képest, hogy számos nyugati országban még inkább elszáll a költségvetés. (Van viszont, ahol nagyobbak a tartalékok, a németekre is igaz ez és a régiós országok többségében szintén nem okoz akkora problémát az átmenetileg magasabb hiány.)

A kormánynak van egy újabb lap a kezében: a védelmi költségek külön elszámolást kapnak az EU-ban, növelve a költségvetések mozgásterét, és nagyon sokféle költséget lehet a „védelmi” kalapba elszámolni.

Ami viszont borítékolható, hogy a vasút és általában a tömegközlekedés nem fog semmit fejlődni, jó ha a jelenlegi szint fenntartható, az egészségügy, oktatás, rendvédelem, állami bürokrácia szintúgy, az állam inkább útfejlesztésekre költ.

Jó hír viszont, hogy be fog indulni sok minden a jövő évtől a gazdaság ciklikusságának megfelelően: akkumulátorgyárak és elektromos autók, hadiipari cégek, lakásépítések, energetikai és egyéb állami beruházások stb. mind húzzák majd a gazdaságot, esetleg az ukrajnai helyzet normalizálódása is új gazdasági lehetőségeket teremthet. Az viszont kérdéses marad, hogy ezek mennyivel növelik meg az állami bevételeket (valószínűleg nem eléggé), valamint az életszínvonalunkat (valószínűleg csak kis mértékben).

Ami ilyenkor lenni szokott a választások után: az év második felében felpörgő infláció, stagnáló reálbérek, gyengülő forintárfolyam, megszorítások – teljesen függetlenül attól, hogy melyik párt alakíthat majd kormányt, mindenképp nagy lesz az elégedetlenség.

A magyar lakosság pénzügyi műveltsége annyira siralmas, hogy nálunk lehetetlen lenne egy olyan vitát lefolytatni egy kampány során, hogy ki milyen adókat csökkentene és közben miket emelne meg.

Ha kisebb az adóék, akkor a lakosságnál több pénz marad, viszont az állami szolgáltatások szintje elkerülhetetlenül romlani fog, részben pedig a megnövelt fogyasztás miatt az inflációban fizetjük meg ennek az árát. Ugyanígy, ha növeli az állam a támogatásokat, akkor azt adó formájában valakitől be kell szednie, emellett pedig nőni fog a támogatott termék (jelen esetben lakások) ára, a kereslet-kínálati törvény alapján.

Van még olyan lehetőség is, hogy az alacsonyabb adófizetési morál fehéríti a gazdaságot, voltak ilyen esetek is a közelmúltban, de a most belengetett különféle ígéretek nem ezt célozzák.

Még egy lehetőség, hogy a gazdaság megtáltosodik az alacsonyabb adók hatására, hirtelen bővülnek a vállalkozások, de ennek ugyanúgy semmi jele, mint az adófizetési morál javulásának.

Végül az is elképzelhető, hogy a cégek adóterhét tovább növeli a kormány a lakosság rovására, de eddig is ezt tették a különadókkal, a külföldi, többnyire szolgáltatóiparban dolgozó vállalatok, bankok kaptak magasabb adóterheket. Ez a Fidesz nagy találmánya, és valamilyen szinten van is létjogosultsága annak, hogy a nyugati szintnél alacsonyabb béreket fizető régiónkban működő cégek profitrátájából is lecsípjünk. (Amíg vannak jelentős bérkülönbségek, addig a különadók jelentős részének fenntartása indokolt lehet.) A béreknek a hasonló szintre emelése persze megoldaná ezt a fajta problémát, sőt a támogatások nagy részét is feleslegessé tenné, hiszen nem véletlen az sem, hogy nálunk a lakásépítések mindig csak állami támogatásokkal voltak felfuttathatók. (Az állam a minimálbér szintjének megállapításán keresztül képes befolyásolni a piaci bérek nagyságát.)

Ha a külföldi cégeket büntetjük, akkor ezzel kétféle probléma is van. Az egyik, hogy ez nem felel meg az EU egységes piaci szemléletének, büntetnek érte, és az is kérdéses, hogy lehet-e olyan törvényt írni, ami kimondottan külföldi cégekre fog vonatkozni, a gyakorlatban nem szokott sikerülni, magyar vállalkozások is mindig megszenvedik. A másik probléma, hogy a különadóztatások miatt ezek a cégek kivonulnak és átkerülnek ezek a NER elit kezébe, amelyek kevésbé professzionális módon, magasabb költségekkel dolgoznak és eleve magasabb árszinteket határoznak meg. Sőt a tulajdon biztonsága szerintem már most is csökkenti a külföldi befektetéseket, nagyobb külföldi cég csak akkor jön, ha külön megállapodást tud kötni a magyar állammal.

A Fidesz nem azért veszített a törzsszavazóiból, mert a korrupt NER elit gazdagodása annyira feltűnő volt, hanem Hofi mondását idézve: „Mindig az a korrupció, amiből te kimaradsz”. Hirtelen tehát osztozkodásba kezdett a kormány, a szokásos módon, és mindenki tudja, hogy a legutóbbi két választáshoz hasonlóan, ezeket a pénzeket jövőre vissza fogják szedni valamilyen módon, de mindenki csak abban bízik, hogy ő kaphat most valamit, viszont nem tőle fogják majd beszedni.

Én magam még sosem voltam kedvezményezettje egyetlen fideszes osztogatásnak sem, és most sem leszek, viszont egész generációk és nagy társadalmi rétegek mondhatják el magukról ugyanezt.

A Fidesz mintapolgára nem a fővárosban lakik, sőt lehetőség szerint kistelepülésen él, családi házban, így a felújítási támogatás is jár neki. (Felújításra aránytalanul kevés támogatást lehet igénybe venni a lakásvásárláshoz képest, és a jogosultak köre is szűkebb.) A mintapolgár a fiatalabb korosztályhoz tartozik, legalább két gyermeket tervez vagy nevel. Van annyi jövedelme, hogy a tudjon hitelt igényelni, tehát valószínűleg nem minimálbért keres.

A közszolgálatban dolgozók általában a választás előtt kapnak nagyobb fizetésemelést, ez most sincs másként, kormány nyilvánvalóan a lojalitást jutalmazza, ugyanezt a feudális reflexet kiváltó buksi simogatási szolgálja a rendvédelmiseknek kifizetett és fizetendő „fegyverpénz” is. Ráadásul most lesz még 1 milliós otthonteremtési támogatás is, amiből viszont kimaradnak a nem egyházi intézményeknél dolgozó pedagógusok, szerintem alkotmányellenes módon.

Normális országban ilyenek nincsenek, hogy ad-hoc döntésekkel, ahogy nekünk kedvünk tartja, most egy réteget megdobunk milliárdokkal, utána négy évig majd nem kapnak semmit, itt szó nincs kiszámíthatóságról. Az adóviták mindig konkrét százalékokról kellene, hogy szóljanak a pártok között. Aki nem fizet adót, helyette nyilván valaki más kell, hogy fizesse, hiszen nálunk az állami működés költségei igen magasak.

Az üzleti életben gyakorlatilag létezik stabilitás és kiszámíthatóság, egyik évben több a munka, a másikban kevesebb van, ezzel párhuzamosan az egyik évben egy kicsivel jobban nőnek a fizetések, a másikban kevésbé, az emberek átmennek olyan cégekhez dolgozni, ahol épp felvétel van és nagyobb fizetéseket is kínálnak. Ez teljesen más mint az a fajta logika, mint ami az önkényes döntéseket hozó politikai elitünket jellemzi.

Az adócsökkentés tehát nem „jó hír” miként az adóemelés sem, az állami támogatás is akkor lenne csak az, ha a gazdasági eredmények annyira jók lennének, és lenne miből osztogatni, viszont évek óta gyakorlatilag stagnálunk.

Az információtömegen belül praktikusan létezik a számunkra releváns információ, valamint a zaj (ami egyben műszaki kategória is), ez viszont a gyakorlatban nagyon egyénfüggő, hogy kinek mi mit jelent. Például a mai popslágerek többségét az idősebb generációk többsége zajnak hallja, a fiatalokkal ellentétben.

Mivel az információtömeg az ezredforduló óta nagyon megnövekedett, ezért több energiát igényel a szelekció és a feldolgozás. (Amíg csak a Szomszédok, Dallas vagy más aktuális szappanoperák legutóbbi részét lehetett megbeszélni, addig nem volt ilyen jellegű problémánk.) Mivel az információ feldolgozása sok energiát igényel, ezért amit az egyik ember zavaró tényezőként, azaz zajként azonosít, legyen az bármi, akár bevándorlók jelenléte, akár egészséges nacionalizmus, akár más nemi identitásúak, akár lokálpatriotizmus, lehet akármi, azzal szemben nagyon türelmetlenné válik, és nem tud már nyitottan ezekről gondolkodni, ami abból is látszik, hogy az illető mennyire túlreagálja ezek létezését.

Az információfeldolgozás folyamata a mai korunkban egy megoldatlan kérdés, láthatóan nem tudtunk még alkalmazkodni a megnövekedett információmennyiséghez, (és úgy néz ki jelenleg, hogy a mesterséges intelligencia használata sem fog tudni lényeges változást elérni ebben), mindez ahhoz vezetett, hogy megerősödtek meg a szélsőségek és a különféle szektás gondolkodásmódok. Ma már nem is annyira egzisztenciális küzdelmek vannak mint információs értelműek, melyik irányzat, felfogás mit tart hasznos és értékes információnak. (A mérőszámokkal kifejezhető aktuális gazdasági helyzet jelentősége a parlamenti választások esetében is kisebb szerepet játszik a nehezen meghatározható „általános közérzethez” képest.)

Lényeges azonban az is, hogy agyunk nem csak feldolgoz és felfog információt, hanem folyamatosan elő is állítja azt, és gyakran keveredik is a kettő, afféle jin-jang viszonyban áll agyunk ezen két funkciója. Enyhébb esetben csak nem tudjuk teljes mértékben szétválasztani az objektív tényeket a véleményünktől, rosszabb esetben az általunk fabrikált történetet teljesen el is hisszük, vagy a belső érzéseinket kivetítjük másokra.

Nagyon jól megfigyelhető jelenség, hogy amikor az agyunk végképp nem tudja már feldolgozni a külső információt, akkor hangsúlyosabbá válik számára a „mágikus” gondolkodás. Egyszerűbb és jól megfogható feladatok esetében ez a fajta gondolkodás, ami képeket állít elő, igen hasznos, például segíthet megtervezni egy házat és annak az építési folyamatait, viszont arra is használható, hogy légvárakat építsünk és egy álomvilágban éljük le az életünket.

A tömegvallások egyik jellemzője a mágikus gondolkodás annak ellenére, hogy sem Jézus sem Buddha, sem más vallásalapítók nem azzal a céllal léptek fel, hogy valamilyen felsőbb hatalmat befolyásolni tudjunk a saját kis céljaink érdekében, leginkább a szenvedéseink megszüntetésérőnek lehetőségéről és az együttélés alapelveiről beszéltek. A tömegvallások alakították ki azt a gyakorlatot később, ami különféle közösségi mágikus aktusok (szertartások) formájában ölt manapság testet – ami persze a vallásoknak csak az egyik dimenziója sok más egyéb mellett. A mágikus vallásos gondolkodás alapvető naivitást tükröz annak irányában, hogy lehetséges valamiféle felsőbb erők megidézése, mégsem teljesen haszontalan, mivel segíthet ráhangolódni és tudatunkat fókuszálni bizonyos céljainkra. Mindamellett konkrét tettek nélkül általában nem sok hatása van.

Gyerekkorban a vallás célja egyik célja a gyermek biztonságérzetének fokozása, egy „szuper apafigura” képében, és cserébe engedelmességet és beilleszkedést vár el. A fiatal és középkorú felnőtt számára ez a fajta virtuális apafigura már teljesen indifferens, és bár esetleg eljár a templomba annak megmutatására, hogy törvénytisztelő polgár, de leginkább a saját tehetségét szeretné kibontakoztatni és a saját tudására építeni. A vallás idősebb korban kerülhet ismét előtérbe, amikor az energiánk csökken az információfeldolgozási kapacitásunkkal együtt, ezért ismét a mágikus gondolkodást próbáljuk alkalmazni, legalábbis sokan folytatják ezt a gyakorlatot. (Én magam nem gondolom, hogy az idős kor feltétlenül erről kellene, hogy szóljon.)

Korunkban, az információ társadalmában az információtechnikai megközelítésekre mindenképpen szükség van a jelenségek értelmezésében. A radikális mozgalmak egyik sajátossága, hogy hajlamosak teljesen feladni a világ értelmezését (a külső információ nagyobb része számukra csupán zaj), a tudománnyal és az oktatással szemben is alapvetően ellenséges viszonyban vannak, viszont a mágikus gondolkodás bevetésével a saját akaratukat próbálják érvényesíteni.

A józan paraszti ésszel szemben, ami a gyakorlatias, egyszerű és világos helyzetekben nagyon jól tud működni, a mai politikai-gazdasági elit és támogatói nagy része többnyire nem tudatos módon, de úri logika mentén hoz döntéseket, ez a nemesi osztályból származó szemléletmód sok évszázada változatlan formában él tovább. Anakronisztikusnak tartom, nem pedig mai társadalmi viszonyainknak megfelelőnek, bár kétségkívül vannak olyan helyzetek, amikor megvan a létjogosultsága ennek a fajta szemléletnek is.

Harcos

A középkori nemesi osztály a katonáskodó réteg volt, az egész középkori társadalom egyébként a harcias és földművelő életforma egyfajta hibridjét testesítette meg. Akkor vált ez az osztály funkciótlanná, amikor bejöttek a lőfegyverek, és háborúkat már a nagy létszámú besorozottakból és zsoldkatonákból álló hadseregek döntötték el. A régi harcos mentalitás nem tudatosan tovább él, illetve egy mintát közvetít, ami bizonyos helyzetekben nagyon hasznos. Olyan esetekben viszont kevésbé, ha mindig arról beszél egy politikus, hogy ő majd megvédi a népét a különféle (nem ritkán eltúlzott) külső veszélyektől ahelyett, hogy segítené az állampolgárokat abban, hogy képesek legyenek összefogni és kiállni érdekeikért az adott helyzetekben. Magyarán a védenceit kiskorúságban igyekszik tartani.

Kastélyt épít

A látványos, nagy méretű és díszes épületek is kifejezik azt, hogy a társadalom fölött állónak tartja magát, szeret magángéppel vagy luxusjachttal utazni, aszketikus értékek közvetítéséről szó sincsen. Igaz viszont, hogy az elitek nagy részére szintén jellemző ez fajta hivalkodó életmód a világ sok részén, nem csak a magyar arisztokráciára. A "dinasztiaépítés" vágya minden esetben árulkodó jel.

Az árakat ő határozza meg

Régen a nagybirtokos nemes határozta meg, hogy a területén mi mennyibe kerül, és volt is ennek létjogosultsága olyankor, amikor az árucsere, főleg a mezőgazdasági termények esetében nagyon nehézkesen működött. A mai nemesi osztály nálunk és máshol sem ismeri el a piaci viszonyok alapvető szerepét.

Jogokat és kiváltságokat osztogat

A törvénykezés az úriszék formájában közismert főnemesi kiváltság volt, a döntések nagyon személyfüggők voltak, mondhatni önkényesek, ma is jellemző gyakorlat, hogy a magyar politikai elit egyénekre szabva hoz törvényeket. Sem általános értelmű törvényeket nem ismer el, sem emberi jogokat, a számára szimpatikusak kaphatnak több jogot, és hát tudjuk, hogy minden szentnek a maga felé hajlik a keze. A nemzet megtestesítőjének tartja magát, ami azon a hagyományon alapul, hogy a reformkorig a nemzet fogalmába csak a nemesi osztály tartozott bele, és ő dönti el, hogy kik a jó magyarok és kik a kevésbé jók.

Adómentesség

A magyar nemesség közismerten arra volt büszke, hogy nem hajlandó adót fizetni, ami ellentétes azzal a polgári felfogással, hogy adófizetésért cserében járnak különféle társadalmi jogosultságok. Egy skandináv országban aki sok adót fizet, az büszke arra, hogy milyen sokkal járult hozzá a közjóhoz, nálunk viszont ez fordítva működik: magát egy „kisnemesi” szerepben érző kisvállalkozó is igyekszik kibújni még a viszonylag alacsony adóterhek alól is (tehát lehetőség szerint nem fizeti be az adót akkor sem, ha az nem annyira jelentős). Az adómentesség nálunk kiváltság, dicsőség, és nem kapcsolódik össze a fejekben azzal, hogy minél több adót szed be az állam, annál magasabb szintű szolgáltatást képes biztosítani.

Nincs pénzügyi érzéke

A magyar nemesi osztálynak közismerten nem volt jó pénzügyi érzéke,- ez egyébként nem egy adottság, hanem el kell tudni sajátítani. Manapság is ha az első számú vezető meghozza a döntéseit, utána csak egyszerűen kiadja a feladatot, hogy a pénzügyekkel foglalkozó állami hivatalnokok valahogy izzadják ki, hogy biztosítsák hozzá a forrásokat. Az is igaz, hogy a nemesi osztály pazarlóan bánik a pénzügyekkel, nem a takarékosság a fő ismérve.

A paraszt dolgozzon, nem kell tanulnia

Ez mind megfigyelhető a mai kormány felfogásában, az állampolgár legalább mókoljon valamit, legyen munkahelye, de azért nem tesz semmit, hogy olyan képzettséget szerezzen, amivel jobban el fog tudni helyezkedni. Egész Európában csak nálunk csökkent a képzettségi szint az utóbbi évtizedben, az sem véletlen tehát, hogy nálunk alig nőtt a termelékenység szintje, a vállalataink egyszerűen nem elég hatékonyak. Úri felfogásban a parasztnak különösebb tudásra nincs szüksége, nálunk is csak Mária Terézia változtatott ezen a gyakorlaton az elemi oktatás kötelezővé tételével.

Röghöz kötés

Főleg az állami támogatású lakáshitelek esetében figyelhető ez meg, hogy igyekeznek az emberek fizikai mobilitását csökkenteni, ami nem csak földesúri reflex, hanem a munkaadói oldal érdekérvényesítését erősítő szemléletmód is. A jelenlegi rendszer vízióiban minden esetben egy feudális jellegű társadalomról van szó, amely nálunk olyan régi hagyományokra tekint vissza, amik még a Kádár-rendszerben is tovább éltek, emiatt is vált a rendszerváltás annyira problematikussá.

Más országokban is előfordul, hogy a régi nagy családok uralják le a politikát és a gazdaságot

Az olaszokkal szoktak leginkább példálózni, de nem véletlen, hogy a gazdaságuk évtizedek óta gyakorlatilag stagnál, hiszen lecsökkent a társadalmi mobilitás. Nem ismeri a versenyt ez a szemlélet, hanem igyekszik leuralni teljes ágazatokat, nálunk is ez már megvalósult például az építőipar vagy a távközlés területén, de az energetikában, bankszektorban és számos más területen is erősen lejt a hazai pálya. (Ez egy bizonyos szintig még a piacvédelem kategóriájába tartozik, egy szint fölött viszont már kontraproduktív.)

A főnemesség és a köznemesség ellentéte

Nálunk mostanában erről szóltak a fideszes belharcok: a főnemesség, a NER arisztokratái annyira megerősödtek, hogy gyakorlatilag minden haszon náluk csapódott le a gazdasági stagnálás évei alatt. Emiatt a kisebb vállalkozók most több juttatást követelnek és próbálnak kiharcolni maguknak, de az is előfordulhat, hogy teljesen elfordulva a Fidesztől, inkább másik jobboldali pártot támogatnak.

Minden származás terhelt

Leírtam már és leírom ezúttal is, hogy a bármilyen származásra igaz, hogy inkább több terhet jelent az egyén számára mint amennyi hasznot hoz, mert beszűkíti a szemléletét, a gondolkodását és lehetőségeit. Akinek esetleg sok generációra visszamenőleges kutyabőre van, az számára ugyanúgy terhet jelent mint bármely egyéb származás. Amit leírtam az természetesen lehet átvett minta is, nem feltétlenül származás kérdése, hiszen egymástól veszünk át és nem tudatos módon utánozzuk is a különféle, számunkra szimpatikus viselkedésmódokat és felfogásokat.

Megvannak a pozitívumai is

Ez a fajta úri felfogás mint bármelyik más is, bizonyos helyzetekben nagyon pozitív szerepet is játszhat, például segítheti az érdekeinkért való kiállást. Mivel viszont alapból harcias mentalitású, és leginkább a jobboldali radikális szemléletnek felel meg, ezért a „béke” értelmezése az ő szótárában nem kiegyezést jelent, hanem hogy ő diktálhassa annak feltételeit.

Arról nem tehet senki, hogy milyen a szemléletmódja, viszont nem árt néha némi önkritika, belátás vagy legalább a mások részéről érkező korlátozások elfogadása.

A szokásos érvek, amiket az egyre katasztrofálisabb környezeti folyamatok megállíthatatlansága mellett fel szoktak hozni, egyszerűen nem állják meg a helyüket.

 1.GDP növekedés kényszere és a demokratikus választási rendszer

Nincs ilyen kényszer, Japánban már évtizedek óta alig nő a GDP, a kormányzás mégis stabil. Az emberek számára az életminőség fontosabb is mint az anyagi jólét, így például sokkal többen szeretnek zöldövezetben lakni mint a pusztaságban, még ha a parkosítás alig növeli is a GDP-t. A Fidesz is többször megmutatta a választási kampányában (más országban is lehet találni nagyon sok példát hasonlóra), hogy az emberek nem mindig az anyagi érdekeik mentén szavaznak, más tényezők mint például a biztonságérzet is fontosabb számukra, tehát a Maslow-piramis alsóbb szintjén levő szükségleteinkre is jól lehet kampányt építeni. Sőt, ha az embereknek értelmesen elmagyarázzák, hogy bizonyos intézkedések szükségesek, akkor hajlanak afelé, hogy elfogadják. (Ráadásul a GDP nem csak az ipari és beruházási teljesítménytől függ, hanem az immateriális javak is növelik.)

A gyakorlatban nem érvényes az elv, hogy a demokráciában eleve csak négy éven belül teljesíthető ígéretekről lehet szó, ha ez így lenne, akkor a diktatúrák egy része jobban óvná a környezetet, de nem ez a helyzet, sőt a diktátor számára egyáltalán nem is léteznek környezetvédelmi szempontok, mert csak a hatalom érdekli.

 2.Nincs mit tenni, fogyasztói társadalomban élünk

Ez egy felelősség hárító mondat, a társadalmak között nagy a különbség, ahol az energia a legolcsóbb (USA) ott messze legmagasabb a fogyasztás szintje is, azonban az energiaárak sehol sem tartalmazzák az okozott környezeti károk mértékét. Régebben sokat szidtuk a különféle energialobbikat, mostanában vajon mért nem tesszük, mért nem tüntetünk ellenük? A nagy olajcégek nemcsak hogy nem fizetnek a környezeti károkért, de még állami támogatásokat is kapnak. Mi a helyzet a különféle egyéb lobbikkal, például az élelmiszeripari lobbival, amely a jelenleg fenntarthatatlan szintű húsfogyasztást propagálja? (Az emberek sosem fogyasztottak, és nem is dobtak ki annyi élelmiszert, főként feldolgozott hústerméket mint manapság.)

Folytathatnám a sort, de nyilván az olvasók nagy része már ettől is indulatos lesz, és itt bújik ki a szög a zsákból, hogy mennyire zsigeri, hatalmi kérdésről van szó. Amíg hatalmi kérdések mentén beszélgetünk, a környezetünk védelmének esélye sincs, hiszen a problémát éppen ez hozta létre: a környezettel szembeni és egymással szembeni kielégíthetetlen hatalomvágyunk.

 3.Minden érvelés arról szól, hogy mért nem fog működni

Nyilvánvalóan be nem vallott feltűnősködés és titkolt hatalmi vágy okozza, hogy nincs együttműködés, mindenki csak arról beszél, hogyan lehet összedönteni minél gyorsabban a jelenlegi rendszert, arról viszont nincs, hogy mit lehet tenni. Így például teljesen egyértelmű, hogy tökéletes energiaforrás nem létezik, mindegyiknek vannak hibái: energiasűrűség, rendelkezésre állás, geopolitikai kitettségek, biztonság, környezetterhelés, lakókörnyezetre gyakorolt hatás stb. mindegyiknél más. Mivel a zöldenergiát nem kell „bányászni”, a fosszilis pedig egyre nehezebben hozzáférhetővé válik, ezért idővel mindenképpen rá leszünk szorítva az átállásra, azonban az átmenet túl lassú, nem beszélve arról, hogy a zöldenergia létesítményei is terhelik a környezetet.

 4.Laikusok vitáznak tudományos kérdésekről

Arról például kár vitázni, hogy mekkora egy benzines és egy elektromos autó környezetterhelése, ez ebben a formában egy jól meghatározható (tól-ig határok közé szorítható) tudományos kérdés, a különféle kalkulációkat össze tudjuk hasonlítani. Általánosságban elmondható, hogy a saját szakmájukban való elismertségüket feltehetően hiányoló, feltűnősködést kereső tudósok hülyítik a közvéleményt, ami teljesen etikátlan, ha az illető nem a szakmabelivel vitatja meg a felvetését. (Itt megint jól látható a hatalmi motívum.)

Nem akarom pusztán tudományos kérdésre szűkíteni azt, ami nem az: a praktikum, megszokás és a kényelem is nyilván szerepet fog játszani a választásainkban, a gazdaságosságról nem is beszélve. Többféle szempontból is előnyös kell, hogy legyen az újfajta megoldás, ami megint nem lehet tökéletes, csak több tényező tekintetében is jobb mint a jelenlegi.

 5.Mért nem firtatjuk az elitek példaadó szerepét?

Aki pénzhez jut, azoknak a nagy része legbelül egy Miki-egér, mert csak akkor látja magát nagynak, ha kastélyt épít, nagy kocsikból álló flottája van, repülővel járja a világot, évente többször lecseréli a ruhatárát stb. Az emberek mindig azt másolják, amit a számukra mérvadó személyektől látnak, ezért amíg nem terjed az aszketikus életmód divatja, addig esélyünk sincs a katasztrofális folyamatok megállítására.

 6.Néhány javaslat a hogyanra

Az energiaigényünk drasztikusan lecsökkenthető, de csak ha van ilyen irányú társadalmi elvárás és fogadókészség. Jó tudni, hogy általánosságban, ha például te nagyon sokat repülsz és mindenhova kocsival mész, azzal közvetett módon az én környezetemet is károsítod. A vásárolt termékek legalább felét nem fogjuk használni, tehát érdemes lecsökkenteni a kacatok felhalmozását. Ha környezetterhelési adót kapnának a nyakukba például a fast-fashion cégek, Temu és hasonlók, az inkább az ázsiai gazdaságokat érintené negatívan, nem annyira a helyi termelést. A beruházások esetében is az anyagtakarékosabb, organikus építészetet kellene segíteni, például kevesebb vasbeton felhasználására ösztönözve (Ami látszólag egy naivság a részemről, de mégsem az, ha központilag előírt pályázati feltételekben eleve benne van.)

A vízgazdálkodást el kellene már kezdeni végre: például a jól gondozott gyepeket nyáron nem szabadna tovább locsolni, hanem hagyni kell kiégni (úgyis megújulnak), önkéntes és település szinten indokolt mértékű vízkorlátozásokra van szükség. A víztakarékos mezőgazdasági gyakorlatokat és a vizek megtartását általánosságban is fejleszteni kell, mindenki erről beszél, de vajon hol van egy sokféle lépést tartalmazó program és hol vannak az akciótervek? Megy a nagy ködösítés, de arról például senki sem beszél, hogy EU támogatással jár a „zöldítés”, a talajt és a környezetet védő gyakorlat (például másodvetésű takarónövény), amit a gazdák ki is használnak, és valójában már ez is egy része a programnak.

Jó a húsfogyasztás, de egyrészt mértékkel, mivel a földek egy része kivonható lenne a művelésből és visszaadhatnánk a természetnek. Másrészt környezetbarát módon, például háztájiban helyben előállítva, vagy pedig a helyi környezeti adottságoknak megfelelően, például gyepen legeltetett állatok révén – ezek a formák a nagyüzemnél kevésbé környezetszennyezők.

 7.A körforgásos gazdaság szinte magától létrejön

Ha egy anyag vagy erőforrás szűkös vagy költséges, akkor az piaci alapú alkalmazkodást hoz magával, feltéve, hogy a politika nem szól közbe. Így például az alumínium öntvények 90%-a már régóta újrahasznosításból származik, a vasöntvények esetében is van hasonló folyamat, más fémek vagy papír, műanyagok, egyéb alapanyagok vonatkozásában is jó arányok érhetők el. Amennyiben az energia is költségesebbé válik, akkor jobban takarékoskodunk vele: lehet, hogy a légkondik éjjel nem fognak menni, amikor nincs napenergia, vagy számos energiaigényes ipari termék előállítását azokra az időszakokra programozzuk, amikor az energia per pillanat olcsóbb. A politika sokat segíthet a folyamatok beindításában, például a kutatás és fejlesztés finanszírozásában, de hosszabb távon az észszerűség is segíti azt, hogy a dolgok jó irányba menjenek.

 8.Háborúban nincs kecmec

A fentiek amiatt sem érvényesülnek, mert az egyre erősödő radikális mozgalmak a hatalmi arányok átrendezését tartják szem előtt, a szélsőjobb fogalomtárában például nem is szerepel semmilyen újfajta környezetvédelmi megközelítés, (erre példa az a miniszterelnök, aki ellehetetleníti a szélerőművek építését), de ennél is nagyobb kárt okoz a tudományellenességük. A háborús szemléletmód a legpazarlóbban bánik az energiaforrásokkal, hiszen mindent egy célnak rendel alá, és a követőik is csak egy valamiben hisznek: a hatalomban. A verseny tehát jelenleg arról szól, hogy ki tudja jobban kizsákmányolni a természetet mielőtt az végleg összeomlana.

Ez nem valami siránkozás akar lenni, hanem általam ismert konkrét bukástörténetek tanulságainak levonása. Az értelmiségi ember magasan képzelt és művelt személy, aki önálló véleményalkotásra törekszik. A bukása pedig lehet anyagi, erkölcsi, intellektuális, szociális értelmű is, ezek mind nagyon gyakoriak.

Az anyagi bukás a szakmai marginalizálódást és a karrierutak bezáródását jelenti, legalább három közeli ismerősöm esett ilyen csapdába. (Konkrétan munkanélkülivé váltak sok éves szakmai tapasztalattal a hátuk mögött.) Az általam ismert esetekben nem az intellektuális képességek szintje, hanem a szociális készségek hiánya volt ennek a fő oka. Főleg akkor fordul elő, ha az illető a saját értelmi szintjét átlag felettinek ítéli meg, és túlságosan erre épít, miközben két alapvető hibát is elkövet. Az egyik az úgynevezett „legjobb gyakorlatok” átvétele a szakmában, tehát a folyamatos gyakorlatias ismeretbővítés, ami mások munkájának megfigyelése által lehetséges – ennek az elmaradása. A másik, ami szintén kimarad a szociális kapcsolati hálójának a tudatos bővítése, és itt a tudatosságon van a hangsúly.

Erkölcsi bukás ritka, bár ilyet is láttam régebben, amikor egy illető, aki intellektuálisan kiemelkedett a környezetéből alábecsülte az érzelmesebb, ösztönösebb oldalát, és szerelmi kapcsolatba került egy beosztottjával. Abban a hiszemben tette, hogy ez titokban marad, holott mindenki tudott róla, ami a személyes hitelességét erősen csökkentette.

Az intellektuális bukás az értelmiség behódolása. (Houllenbecq írt egy ilyen című könyvet, amiben a bevándorlók előtti behódolás rémképét festette fel: amiben tévedett az volt, hogy ez a behódolás már sokkal hamarabb bekövetkezik a belső barbárok előtt.) Ennek is különféle esetei vannak, az egyik egyszerűen az, ha valaki rezonál a kormánypropaganda agymosására (ez a rezonancia nem bonyolultabb mint ami akkor lép fel, amikor valaki török szappanoperát néz, a szellemi színvonal is ugyanaz.)

Az ideológusok, janicsárok, rezsimszolgák most nem érdekelnek, mert ők jól számított anyagi érdekből adják el a lelküket.

Megfigyeltem ennek a behódolásnak egy érdekes típusát, erre különösen jellemző, ami a többi esetre szintén, hogy általában 50 éves kor után lépnek fel, amikor a szellemi rugalmasságunk csökken és a biztonságigényünk megnő. Ezt én a saját magam számára „Európa elrablása” címkével jelöltem meg, mert ami itt az európai civilizáció intellektuális értelemben vett csúcsa, hozadéka, az mind megy a levesbe, és az értelmiségi elfogadja nála intellektuális értelemben alatta járó személy irányítását. Ez nem baj, ha bizonyos területeken megtörténik, sőt jó is lehet, a gond inkább az, ha a teljes értékrendszerét, műveltségi szintjét, mindent beáldoz a kapcsolat érdekében. Személyes kapcsolat és társaság, jobb kapcsolatrendszer kereséséről van szó ilyenkor, a szociális okok döbbenetes pálfordulásokat eredményeznek.

Minden bukástörténet közös szála, hogy a szociális vonal tudatos építését és a gyakorlatias szemléletet az értelmiségi ember hajlamos elhanyagolni, mert nem tudja, hogy a saját fejében létrejövő modell mennyire korlátozottan és mennyi torzítással képes csak leképezni a valóságot.

A szakértelmiség jelentős része, az orvosok, mérnökök, jogászok is hajlamosak visszavonulni a saját elefántcsont tornyukba, a szakmai bástyáik mögé, ami a státusz és anyagi gyarapodás szempontjából talán előnyös is, viszont az élő társadalmi kapcsolataik rovására mehet. Az elme védekező üzemmódban, rutinból szeret leginkább dolgozni.

Nagyon jellemző, hogy a különféle értelmiségiek megpróbálnak időnként közeledni egymáshoz, de vélhetően a szociális készségeik hiánya miatt továbbra is megmarad az atomizáltságuk. Összefogás és együttműködés helyett inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy a hollywoodi filmek által is terjesztett „magányos hős” ostoba szerepében tetszelegjünk. Óriási naivitásról van szó, ami nem ismeri fel a tudatlanság tehetetlenségi erejének nagyságát, nem tanul a múltból sem. A konzervatívabb felfogásúak még mindig nem akarják elhinni, abban a teljesen téves hitben ringatják magukat, hogy ami régen volt az alapvetően mind jó volt, csak a modern civilizáció rontotta meg az embert.

A mai korszellem is az értelmiség „lenullázódása” irányában hat, mert főleg a nagyhatalmak körében (USA, Oroszország, Kína) vált népszerűvé az a szemlélet, hogy minden megoldható erőből, ami a populizmus alapja. (Az MI szerepét még nem tudom felbecsülni ebben a folyamatban.)

Most jön az én kis szubjektív, saját kis siránkozásom: A kulturális hanyatlás korába léptünk, a tudomány népszerűsége csökkenőben, terjed a tudatlanság, romlik az oktatás színvonala, az egy perces ostoba tik-tok videók szintjére süllyedt. Az egyetemeket és akadémiákat szétverik, beszántják. Ma még az éghajlatkutatást és bizonyos gyógyszeripari fejlesztéseket tiltanak be, felkészül a részecskekutatás, kozmológia, internet (nem kell betiltani, elég a támogatásokat megvonni és a hozzáférést csökkenteni.) A feudális önkény visszatérését jelzi, hogy Trump a vámokat részben személyes szimpátia alapján szabja ki az egyes országokra: Svájc nem volt neki szimpatikus, kaptak is minden indoklás nélkül egy jó nagy vámtételt a nyakukba.

A Föld hamarosan ismét 6000 éves lesz. Minden tudásunk hit alapú, az hogy létezik egy Amerika nevű kontinens, számomra igaz állítás, bár még sosem voltam ott, de minden másfajta magyarázat sokkal, de sokkal kevésbé hihető lenne. A lényeg mindig az, hogy a számomra megbízható személyek és információs csatornák mit mondanak, - ez az oka annak, hogy a tudatlansággal és bigottsággal való küzdelem teljesen reménytelen.

Az értelmiség ugyan sose volt alkalmas a társadalom vezetésére hatalmi pozícióból, sőt a tanácsait is általában figyelmen kívül hagyták a politikusok, viszont adott egyfajta gondolkodási keretrendszert, világszemléletet. Ennek is vége van, a keretrendszer fokozatosan tágul, az összes társadalomtudományi és természettudományi elméletek egyre inkább megkérdőjeleződnek, de nem azzal a céllal, hogy megvitassuk, hanem hogy arra a megállapításra jussanak egyesek: vagy így van, vagy nem, mindenki döntse el maga. Nyomul viszont nálunk is és sokfelé máshol különféle színekben a vallási fundamentalizmus és a katonás mentalitás, ahol nincs szükség gondolkodó állampolgárokra.

A történet lényege nagyon egyszerű: Az értelmiségiek elhitték, hogy nagyon okosak és képesek egyedül kitalálni a megoldásokat. (Az ész hübrisze.)

Akik nem olyan okosak, vagy ha okosak is, akkor nem annyira műveltek és képzettek: ők viszont felismerve a korlátjaikat összefognak egymással, ezáltal a primitív lehet adott esetekben működőképesebb is mint a kifinomultabb, ezt mutatja a konjunktúrában levő populizmus tejedése, ami most már világméretű összefogásnak/összeesküvésnek is nevezhető.

Nyilvánvalóan a globalizáció támogatói, haszonélvezői lesznek azok és nem feltétlenül azok tehát, akikre rámondják. Nagy valószínűséggel aki ezt a cikket olvassa, szintén „globalista”, mert globális termékeket, szolgáltatásokat használ: kocsival jár, benzint tankol, internetet használ, Kínában készült telefonja van, médiaszolgáltatókra fizet elő, külföldre utazik, import termékeket vásárol. Mivel mi szinte semmiből nem vagyunk képesek önellátásra, ami részben adottság, részben termelékenységi probléma, és mivel a lakosság nagy része fogyasztói mentalitású, ezért nagyon kevesen vannak, akik ne lennének a globalizáció haszonélvezői és tettekben ne támogatnák azt. Tehát az, hogy „vásárolj magyar árut” szépen hangzik, de nem biztos, hogy amit magyarnak tartasz, abban ne lenne egy jelentős külföldi hozzáadott érték (élelmiszerben pl. takarmány, műtrágya, szállítási költségek formájában), másrészt úgyis a még elfogadható minőséget fogjuk megvenni azért a pénzért, amennyink van és a kereseteink nem túl magasak.

A legtöbben a szakmánkból kifolyólag is globalisták vagyunk, külföldi cégekkel dolgozunk együtt vagy külföldről származó anyagokat használunk fel, itt is van már egy ellentmondás, hogy talán mégse szidjuk azt, amiből élünk. Aki persze egy feudális, nomád társadalomban szeretne élni, van lehetőség arra is, hajrá. Én magam inkább nem.

Lassanként olyan rendszerben élünk már, ahol mint Orwell regényében, egy központban határozzák meg a szavaink jelentését, például hogy mi a "globalista", per pillanat ki az ellenség és ki a barát, ki a magyar ember, in ha lehetne inkább a józan eszemre szeretnék hallgatni.

Nincs olyan tehát, hogy „globalista”, mert senki nem kap pénzt azért egy nem létező globális hatalomtól, hogy terjesszen valamilyen ideológiát, bár nem bánnám, ha mondjuk az ENSZ finanszírozna ilyen szervezeteket, én egy jó dolognak tartom, hogy létezik az ENSZ és hasonló szervezetek, ahol a világ összes országa jelen van. Az pedig, hogy a globalizáció mennyiben jó vagy rossz, erről is tudnék írni, de akit érdekel az keressen könyveket és előadásokat, ez tudományos téma. A radikális konzervatívoknak ugyan zsigeri, de zsigeri alapon nem lehet értelmesen beszélgetni.

Tehát ez a „globalistázás" úgy marhaság, ahogy van (a helyesírás ellenőrző sem ismeri fel ezt a szót), kormánypropagandának jó lehet a zsigeri reflexek miatt, mert úgy működik, hogy végy egy idegen szót, amiről senki sem tudja, hogy mit jelent, legalábbis az átlagos műveltségű polgár nem fogja tudni: „liberális”, szuverenitás (ennek a jelentését mondjuk senki sem ismeri), migráns stb., de mondhatnám azt is hogy a közellenség legyen a Tarantula pók, mert ha beengedjük, megcsíphet, sőt ha azt a képtelen állítást tesszük, hogy szívni fogja vérünket, az se fog feltűnni senkinek, néhány szakember, ez esetben biológus kivételével. A lényeg, hogy legyen egy láthatatlan ellenség, akitől majd a jónép rettegni fog, de szerencsére itt van a jó kis kardos kormányunk, aki megvéd minket ezektől.

Elvileg a kormányunk a magyar vállalatokat védi, mondom elvileg, mert a gyakorlatban ez nem érvényesül, pár oligarcha jár csak igazán jól, miközben feneketlen zsákokba öntjük a pénzt úgy, hogy a magyar cégek valahogy nem lesznek versenyképesebbek. Az ördög a részletekben rejlik, a jól hangzó szlogenek csak eltakarják a valóságot.

Ennek ellenére ha finomítjuk, akkor lehet vitatkozni arról, hogy ki a „globalistább” és ki kevésbé. Tehát minél inkább a természetes munkamegosztást támogatja valaki, annál inkább védi a helyi érdekeket, viszont aki távoli idegen hatalmakat támogat, az inkább nevezhető „globalistának”.

Jó, aki megteheti, mert olyan helyen él és annyi pénze van, vegyen helyi magyar árut (ha van egyáltalán), vagy minél közelebbit annál jobb, ne gyűjtsön felesleges kacatokat, sőt minél kevesebbet vásároljon. Üdülés menjen belföldre vagy a szomszédos országokba.

Aki Európában gondolkozik, az értelemszerűen még nem globalista, hiszen történelmünk során mindig jelentős volt a kereskedelem és a munkamegosztás a szomszédos országokkal, a legközismertebb a németekkel való kapcsolatunk, például ha német autót vásárlunk, abban is lehetnek nálunk készült alkatrészek. Európa egységét támogatni, az európai kulturális értékeket propagálni, ebben semmilyen globalizmus nincs, legfeljebb Európa-központú gondolkodás, ami egyfajta szemlélet, semmi több.

Ilyen szempontból viszont az már globalizmus, ha távoli földrészekről származó árukat és szolgáltatásokat fogyasztunk. Az USA szerepe már egy ideje lecsökkent, a kormányunk is egy időben szisztematikusan szorította kifelé őket, de nem is nagyon érdekli az amerikaiakat ez a régió, tehát aki az USA cégek hatalmától fél, az frissítse fel az ismereteit. (Bár lehet, hogy össze fog zavarodni, mert az USA megint a barátunk lett, igaz elvben a barátunk volt eddig is, de utáltuk...elmebaj.) Igaz, hogy vannak még az amerikaiaknak netes óriás cégei is, de azokból van kínai és egyéb is, és ezek mindenhol egyformán jelen vannak. Nem is kötelező ezeket használni, én például nem is értem, hogy mért használnak egyesek közösségi médiát a hírek megtekintésére, amikor arra megvannak a hírportálok, a közösségi portálok meg sok egyéb mindenre használhatók.

Tehát egy Európa központú szemléletből egyértelmű globalizmus a más földrészek nagyhatalmainak pozícióját erősíteni, például a kínai vagy szaúdi pozíciókat. (A gyarmatosítás esetében is rendszerint egy nagyhatalom más földrészen folytatott terjeszkedésére szoktunk gondolni.) A türk tanács is egyértelmű globalizmus, közép-ázsiai országokkal való együttműködés erőltetése szintén,- aminek lehet persze racionális gazdasági alapja is, hiszen a MOL és más magyar cégek is terjeszkednek ezekben a hozzánk képest kevésbé fejlett országokban.

Akik globalistáznak azoknak azt javaslom, hogy egy kicsit nézzenek magukba, mert meglehetősen zavaros, másrészt képmutató játékot játszanak.

Ahogyan a régi vágású kommunisták finoman, de teljesen egyértelmű módon támogatják a kormánypárt mostani rendszerét, abból is már lehet sejteni, hogy a kádári nosztalgiák mennyire erősen megjelennek benne. Nem állítok mindezzel semmi újdonságot, viszont érdemes összefoglalni a hasonlóságokat, mert többről van itt szó, mint felületes analógiákról.

Nyílt titok, hogy a magyar konzervativizmusnak erős gyökerei vannak a Kádár-rendszerben is, és habár a mostani rendszer gyakorlatilag tabusította az erről való diskurzust, mégis az lett a kollektív jólét egyfajta viszonyítási rendszere, egy puha diktatúra volt, ami tiltások, tűrések és támogatások alapján működött, ugyanezt éljük ma is a mindennapokban.

A külpolitikai irányvonal a közéletben például tabu volt, a kormány mondta meg, hogy éppen Izrael vagy bármelyik politikai rendszer aktuálisan a barátunk-e vagy az ellenségünk, kit illik utálni és kit szeretünk. Most ugyanez van, az egész kormánymédia most is szolgai módon követi a kormány irányvonalát (amit akkor Moszkvában határoztak meg, most annyiban más, hogy csak rendszeres egyeztetések zajlanak erről Putyinnal). Mindenkinek egyéni joga lenne, hogy ha neki éppen Bulgária vagy Szváziföld a szimpatikus, és ha ezt a szólásszabadság keretében kulturált módon kifejezi, azért nem kéne még „hazaárulózni”.

Kulturális téren is ugyanígy megvoltak a tiltott szerveződések (akkor a hippik, most az eltérő nem identitásúak), a megtűrt, vegetáló létre kényszerített értelmiségi csoportok szintúgy, vagy akkor is megvolt a kormányzati ízlésnek megfelelő könnyűzene és egyéb kulturális produkciók, amik maximális támogatást kaptak.

Akkoriban a pártkongresszuson határozták meg az ideológiai irányvonalat, manapság Tusványoson teszi ezt meg „a párt első titkára”.

A rendszerváltáskor jó hangzó szlogen volt az, hogy „gengszterváltás” vagy „módszerváltás”, de senki nem dolgozta ki, hogy pontosan mi is volt e mögött, bár annyiból helytálló volt a megnevezés, hogy ne legyünk naivak, minden rendszerváltás elitváltással is jár. A „vörös bárók” helyett a szintén rendszerkonform és kormányközeli NER lovagok vették át a terepet, ami önmagában nem lenne baj, ha velük együtt a magyar közép-, és kisvállalkozások is hasonló módon fejlődtek volna, de szó sincs erről, ez utóbbiak leginkább csak stagnálnak, viszont nálunk is amerikai sebességbe kapcsolt a vagyonkoncentráció.

A gulyáskommunizmust is igyekszünk megvalósítani, hogy mindenki számára legyen ha nem is annyira jó minőségű, de legalább az igénytelen táplálkozásnak megfelelő, olcsó élelmiszer. Ez a cél önmagában teljesen rendben is van és más régiós kormányok is törekszenek rá különféle eszközökkel, nálunk annyiban más a helyzet, hogy az állam nem száll be, hanem a multicégeket igyekszik sarcolni minden eszközzel (és olykor a magyar középvállalatokat is), ami nyilvánvalóan addig fog tartani, amíg az egész kiskereskedelmet át nem veszi a NER komplexuma.

Az olcsó lakhatás szintén egy cél, a rezsiszámlák alacsonyan tartásával, amivel szerintem egy kicsit túllőttek a célon, mert a magyar vállalkozásokra többlet terhet raktak és az energetikai korszerűsítés megtérülését is csökkenti.

Az olcsó, kamattámogatott lakáshitel megint régi téma, a Kádár-rendszertől kezdve sok kormány megpróbálkozott vele, és a lakásárakat éppúgy mint az államadósságot is mindig növelték az ilyen lépések, tehát aki nem tud hozzájutni az duplán rosszul jár. A magyar államadósság ugyanúgy mint Kádár idején, megint messze a legmagasabb a régióban, és habár pár évvel ezelőtt egy csökkenő, fenntartható pályán volt, ma már vége, semmi esély, hogy elfogadható szintre kerüljön. A megoldás nálunk is a török módszer lesz, az infláció pörgetése, a hiányt a lakosság pénzügyileg kevésbé tudatos rétegei fogják indirekt megfizetni a megtakarításaik leértékelődésén keresztül, mint az pár évvel ezelőtt is történt.

A munkás osztály ismét a paradicsomba megy, ami aktuálisan azt jelenti, hogy aki hamarabb munkába áll és nem szerez magasabb végzettséget, az jobban fog járni (például az adókedvezmények révén), ami érdekes módon egyedül csak nálunk jellemző, Európa más országaiban mindenütt növekszik és már eleve magasabb is a felsőfokú végzettségűek aránya (kivétel Dél-Olaszország, Románia, Bulgária). Látszólag van benne racionalitás, hiszen a hiányszakmák inkább a fizikai végzettséghez kapcsolódnak, de mégsem működik a dolog, mert a hiányszakmák továbbra is megmaradtak, a kormányzati intézkedések ellenére is.

Még egy feltűnő hasonlóság a régi időkkel, hogy a fő ellenségünk megint az imperialista nyugat, a rohadó kapitalizmus, az összes szenny onnan jön, és persze mi vagyunk a jövő. Az aktuális gonosz most nem Amerika, hanem Brüsszel, ami minden rossz forrása, miattuk nem tudunk rendesen fejlődni. A „keleti blokk” ismét létrejött, Oroszország, Szerbia, Belorusz, Kína alkotja többek között, és mi is a történelmileg hozzánk mindig nagyon kedves ázsiai barátainkkal együtt ennek a klubnak a tagja vagyunk. Az Európai Uniónak viszont csak azért vagyunk tagjai, hogy felbomlaszthassuk végre. (Legalábbis ez jön a kormánymédiából.)

A hatalom szintén centralizált, ergó autonóm, kormányfüggetlen szervezetek sincsenek már, önkormányzatiság csak papíron létezik, inkább a régi, központosított tanácsrendszer köszön vissza, hiszen az összes nyerő lap az állam kezében van. A tudományos és művészeti szervezeteket is már bedarálták, a „civil szervezetek” mind gyanúsak, hogy az államhatalom bomlasztása céljából jöttek létre. (Ez elég paranoidnak hangzik, de a logika lényege a hatalom és a pénzosztás teljes centralizálása, hiszen a hatalomnál csak egy jobb dolog van, a még nagyobb hatalom.)

Ez a mostani rendszer nem a létező világok legrosszabbika, legalább két ennél rosszabb rendszer is létezhet, az egyik a kemény diktatúra, amit a háborús logikák szoktak kitermelni és mi is afelé haladunk, bár reméljük nem lesz. A másik rossz lehetőség a rendszerváltás után is számos téren már megtapasztalt társadalmi anarchia, nálunk is ez még benne van a pakliban, a nagy populista népvezérek kiesése után gyakran beszokott következni.

A rendszer az első tíz év alatt, úgy 2020-ig csak mérsékelten mutatta a fent említett jellemzőket, én is alapvetően hasznosnak tartottam a kormányzat munkáját, a túl nagy hatalomcentralizációtól féltem csak, ami egyre inkább be is következett. Mostanában viszont az orbanizmus gazdasági téren a kifulladás jeleit mutatja, ismét a kádári langyos vízben élünk, ez a posvány a középszernek kedvez leginkább. A rendszer kiagyalói nem tudják, hogy mi az a hatékonyság, az egész rendszer ugyanúgy nem ismeri sem a termelékenységet, sem a valódi minőséget mint Kádár idejében. A piacellenesség keresztbe tett a hatékonyságnak, a korszerű fejlesztéseknek, a fiatalok látják ezt, és ezért nem is azonosulnak a kormánypolitikával.

A nosztalgia mindig arról szól, hogy fiatalok voltunk, az emlékek tehát mindent megszépítenek és most ha nem is tudatosan, de megint van egy olyan figura, aki felidézi számunkra a régi időket, nem véletlen, hogy mennyi nyugdíjas támogatja ezt a mostani rendszert.