Józan ésszel alig hihető, de igaz: az oroszoknál Sztálin a legnépszerűbb, a kínaiaknál pedig Mao vezeti a történelem legnagyobb alakjainak listáját. Az átlagos műveltségű európai emberek számára közismerten a 20.század véres kezű diktátorairól van szó, akik a különféle listákon (pl. itt) mindig a legborzasztóbb zsarnokok között szerepelnek.
A nagy zsarnokok kultusza úgy másfél évtizede virágzik ismét, (és vált mérhetővé például a Facebook-on is), amely nyilvánvalóan csak a csúcsa egy nagyobb, globális tendencia "jéghegyének", és mindenképp aggodalomra akad okot.
Sztálin kultuszát az oroszok a 2.világháború megnyeréséhez kötik és az orosz világbirodalom kiépüléséhez, holott igencsak tévednek a szerepét illetően: nem ismerte fel Hitler szándékait, ezért védelem nélkül hagyta az országot (egy politikai tisztogatásokkal meggyengített tábornoki karral), megalapozatlan támadásokat rendelt el és Sztálingrád is a régi nevén Caricin volt, csak a stratégiai jelentősége valamint a különleges fekvése miatt válhatott a háború fordulópontjává. A győzelmek (éppúgy mint Hitler esetében), nem neki, hanem néhány tehetséges tábornokának köszönhetőek - és persze a rengeteg véráldozatnak.
A tettei alapján számomra maga volt a megtestesült gonosz, a hatalom megszállítja, aki mintegy 23 millió ember haláláért felelős valamilyen módon.
Az orosz átlagpolgár persze meglehetősen tájékozatlan, a nagyorosz nacionalizmus feléledésével jött el ismét Sztálin kultusza, amelyet Putyin is erősít a nyilatkozatai révén, mivel nem ítéli el egyértelműen Sztálint (a hozzá hasonlóan "erős embert"), jó populistához méltóan vadászva a népszerűséget. Másrészt a Krím annektálása is erősítette a nacionalizmust és el is érte vele Putyin a népszerűségi lista 2.helyét, Sztálin és Lenin között... amely eléggé kétes dicsőségnek mondható.
Mao esetében az áldozatok száma még nagyobb: a polgárháborúban a Nagy Meneteléssel vált híressé, annak ellenére, hogy nagyon tehetségtelen hadvezérnek bizonyult, a Nagy Ugrás és a Kulturális Forradalom pedig olyan kampányok voltak, amelyek során milliók haltak éhen vagy végezték a börtönökben, miközben a gazdaságot is teljesen gallyra vágta.
Mindezek ellenére mauzóleuma van Peking főterén és a kínai kommunista párt is ápolja a Mao kultuszt, miközben a történelemkönyveket gondosan cenzúrázza, vélhetően mert "igény van rá", egyszerű és kevésbé művelt emberek tömegei szeretnének egy apafigurát látni, aki egy személyben Kína nagyságát testesíti meg a számukra.
Holott egyáltalán nem bizonyított, hogy szükség volt Mao rémtetteire Kína fejlődéséhez, sőt Tajvan példája egészen más utat képvisel. Valójában Teng Hsziao Ping volt az, akinek leginkább köszönhetik a kínaiak, hogy a fejlődés útjára léptek és a nemzetközi elszigeteltségből is ki tudtak törni. (Őt nagyon jelentős és pozitív hatású személyiségnek tartom, még a Tiananmen téri vérengzés ellenére is.)
Közben pedig feltűnt a Putyin kínai megfelelője Hszi Csin Ping, aki a hatalmat koncentrálva a nacionalista vonalat fogja tolni, és ehhez Mao kultuszát is bizonyára felhasználja.
Mindebből azt a nem túl elhamarkodott következtetést is le lehet vonni, hogy mind az orosz mind a kínai társadalom ÁTLAGÁT TENKINTE eléggé primitívnek mondható, egyes nagyvárosok és régiók kiugró teljesítményei ellenére is. (Ebből persze nem következik az, hogy a nyugati kultúra am-blokk akkora nagy fölényben lenne, vagy hogy épp az amerikai társadalomban ne lennének jelen a hanyatlás és szétesés felé mutató tendenciák.)
Lényeges pont azonban, hogy Mao és Sztálin más diktátorokhoz hasonlóan legnagyobb ellenségének a gondolkodó, értelmiségi embereket tekintette, legfőbb tömegbázisukat tudatlan parasztok tömegei jelentették.
Habár az akkori emberek leszármazottai manapság már leginkább a gyáriparban szalagok mellett dolgoznak és a megélhetésük valamivel könnyebb mint régen a földeken, olykor mégis eléggé monotonnak érezhetik, inkább taposómalomnak mint a mai mércékkel mérve sikeresnek. Nem lenne csoda, ha nagy nemzeti hősöket szeretnének látni és hogy létezik egy olyan (hamis) nosztalgia, hogy milyen jó volt, amikor ezek a nagy emberek kemény kézzel jól odab*tak, és elérték hogy mindenki egyenlő legyen, nem úgy mint most. Igaz, hogy ez az egyenlőség azt jelentette, hogy senkinek nem volt semmije.. de a történelem tényei csak zavarják az embert, amikor mítoszokat épít.
Itt szokás persze mondani, hogy "Jó, de az éremnek mindig két oldala van." Ez csupán egy lapos közhely, hiszen létezik egy minimum szint, egy közös értékrendszer amit többé-kevésbé mindenki elfogad, - vagy el kellene fogadnia az egészséges társadalmakban.
Az a helyzet, hogy a gondolkodás elég fárasztó, az erőkultusz ezzel szemben sokkal vonzóbb, sokkal egyszerűbb a militarizmus világa: a Vezetőség majd megmondja nekünk, hogy ki a barát és ki az ellenség. (Ahogyan az orbanistáknak is megmondják a pártközpontból, hogy ki a legfőbb puszipajtásunk: Putyin, hát ki lenne más?)
Viszonylag új és kevésbé tanulmányozott még pszichológiailag az a jelenség, hogy a 21.századi ember tudata túlságosan sok információt kap, amit már nem tud feldolgozni, amitől sokan besokallnak és rövidre zárnak, ezáltal előjönnek az ősi, paleolit vagy paraszti kultúrából származó reflexek, hogy "tegyünk végre rendet". Elkezdenek mítoszokat építeni azon diktátorok köré, akik jöttek és "jól rendet tettek", - igaz, hogy a lakosság nagyobbik fele ennek következtében vagy meghalt vagy a fizikai létminimum határán tengette az életét.
Ez a rendpárti eszme azért ismerősnek hangzik nálunk is, nem? Azzal az egy a különbséggel, hogy kis országban a léptékek kisebbek szoktak lenni és ez általában a diktátorok gaztetteire is igaz.
A mi történelmünkben elég messzire kell visszamenni a rendpártiság mítoszának ápolásáig, a 20.század ilyen szempontból kudarcosnak mondható.
Horthy Miklós mindenképp a múlt század egyik kiemelkedő alakja számunkra, megítélése még nem jutott nyugvópontra. Számomra az akkori körülményeknek megfelelő vezető volt: a területei nagy részét elvesztett országban egy határozott katonaember lehetett csak a "kormányzó", az állam feje. Nem csak alkatilag, szimbolikus értelemben, hanem felfogását tekintve is el tudom fogadni a politikáját, egyértelműen konszolidációra törekvő pozitív személyiség, bár az "esze" leginkább Bethlen István volt, a kor igazi nagy politikusa (nem csoda, hogy a megszálló oroszok első dolga volt, hogy elfogják). Horthy balszerencsés módon akkor gyengült ki a szerepéből, amikor a leginkább szükség lett volna rá, és adta át teljesen a németek kezébe a gyeplőt.
Ha erős uralkodót keresünk, aki hódításokkal dicsekedhet, akkor legalább Mátyás királyig kell visszamennünk, aki viszont nem követte a hagyományainkat (emellett a Hunyadi család Havasalföldről származott).
Marad tehát a régmúlt történelme, és a militaristák meg is találták a mongolokat és a hunokat mint az "igazi rokonainkat". Holott józan ésszel az ilyen rokonokat az ember szégyellné és letagadná, - némileg kisarkítottan fogalmazva: egyedül az erőszakkultusz az, amelynek fényében Attila vagy Dzsingisz nagy hősöknek mondhatóak.
A matematikáról azt mondják, hogy "nincs királyi útja", a gondolkodás általában fárasztó és jó oktatási rendszer segítheti csak az elsajátítását. Sokak számára vonzóbb, ha levágják le az utat és a "katonalét" egyszerű fekete-fehér világát választják, ahol majd a vezetők gondolkodnak helyettük, meghozzák a fő döntéseket és megmondják, hogy ki a barát és ki az ellenség.
A nagy populista népvezetők (azaz dema-gogoszok) "rendet vágnak" ebben a zűrzavaros világban - egyszerűbb mint olyan oktatási rendszert létrehozni, amely segítené az állampolgárt tájékozódásban és hogy megtalálja az igazi helyét. Ez már igazán komoly feladat lenne, ennél egyszerűbb a dolgokat jól összezavarni és utána fellépni úgy, mint akire feltétlen szükség volt a rend megteremtése érdekében.