Az ún. totalitárius rendszerek jellemzője, hogy a politika az élet minden területén megjelenik, a gondolkodásunk átpolitizálódik: az oktatásban, a munkahelyeken, a sportban, a rokoni kapcsolatokban és a művészetekben. Nagyon fontos megérteni, hogy a totális rendszerek mind a fejekben jönnek létre méghozzá lépésről-lépésre, és a sajátos logikájuk elfogadása, beépülése a gondolkodásunkba biztosítja az ilyen diktatórikus rendszerek masszív tömegtámogatását. Manapság is megvan a veszélye annak, hogy a magánéletünkbe fokozatosan betolakszik az elképzelt „közjó” ideája a józan megfontolások rovására.
A marxizmus maradványaként sokan úgy gondolják, hogy létezik a „tudatunktól független, objektív valóság”. (Mondhatnánk, hogy valójában ez a tudomány felfogása is, mégsem így van, mivel a tudományos megközelítés a dolgok megfigyelésen és elfogulatlan értékelésén alapul, a tudatunk pedig a kíváncsisága révén aktív szereplője az eseményeknek.) A nagy bölcsek és vallási vezetők egybehangzóan állítják, hogy a marxi materializmus fenti alaptétele téves, ugyanis minket körülvevő valóság nem teljesen független a tudatunktól, éppen a gondolataink teremtik a saját egyéni valóságunkat és a kollektív valóságunkat is.
Így például, ha valaki megszállott rasszista vagy antiszemita, akkor a fejében sokszorosára felnagyítva ott van mindaz, ami ellen küzd. Ha valaki politikai kérdést csinál abból, hogy milyen film kapott díjat, akkor alighanem alaposan el van tévedve. Az ő számára ajánlom a szocialista realizmus korszakának mélyebb megismerését, azokat a mai szemmel szörnyű, élvezhetetlen alkotásokat, amelyek a politika szempontok alapján létrehozott művészet termékei.
Politikai kérdés nemcsak a filmekben, hanem a színházakban is felmerül. Vidnyánszky Attilát a szakma rendkívül tehetséges, nagy formátumú rendezőnek tartja, aki igen alkalmas az ország első számú színházának, a Nemzeti Színháznak a vezetésére is. Azonban látható, hogy a politikai küzdelmekben való részvétel káros hatással van a szakmai munkájára: a politikai utalások sután kilógtak a régebbi rendezéseiből is, a legutóbbi munkái (Isten Ostora, Körhinta) pedig görcsösek, a mondanivalójuk homályos, még a színészek sem értik és nem is teszik számunkra átláthatóvá.
Még senkinek sem sikerült (tudósnak és művésznek sem) két egymástól annyira távol levő területen sikeresnek lenni mint a politika és a művészet. Illyés Gyula például nagyon tehetséges íróként indult, de műveinek nagy része ma már feledésbe merült, érződik rajta, hogy bedarálta a kommunista diktatúra logikája, és a rendszer elleni küzdelem. A politika durva világa ugyanis nem fér össze azzal a nagyfokú érzékenységre épülő, a pillanattal szemben az időtlent, az időállót megragadni képes tevékenységgel, amely a művészet lényege.
A filmszakma esetében, a nagy fesztiválokon díjazott alkotásokra mindenekelőtt igaz, hogy szinte kivétel nélkül jól megcsinált filmek, amelyek lekötik a nézők figyelmét. Más kérdés, hogy minden ilyen döntés igazságtalan és az európai vagy amerikai közízlés sosem elfogulatlan, különféle divatok is megjelennek benne, születnek olykor igazságtalan döntések is. Van azonban még egy jellemzője a díjak odaítélésének: a legtöbbször szélsőséges, bizarr helyzeteket mutatnak be, különösen érvényes ez az amerikai mentalitásra, amely köztudottan szenzációhajhász, a sokkal kifinomultabb európai ízléssel összehasonlítva. Őrült helyzetek és őrült palik sokasága szerepel a díjazottak listáján. Háborús filmek, holokauszt filmek, excentrikus karakterek, nagyon látványos produkciók viszik el a díjak nagy részét.
A Saul fia azonban nem csak a Golden-Globe díjat Oscar-díjra való jelölést kapta meg, hanem emellett további 15 nemzetközi díjat és 5 jelölést nyert el. Amellett, hogy a témaválasztása az érdeklődésemet egyelőre nem keltette fel, alighanem teljesíti a kritikusok által kiemelkedőnek tartott filmek alapelvét: az össztársadalmi őrületben önmagát kereső emberről szól.
Készültek már a magyar történelemről is igen jó alkotások, amelyeket a közönség még ma is „díjaz”, igen népszerűek ma is a Jókai Mór romantikus regényeiből készült filmek, amelyeket a színészek kitűnő játéka tett maradandóvá. Az utóbbi időben nem készült jól sikerült film magyar történelmi témában, és teljesen valószerűtlen, hogy politikai megrendelésre valaha is fog. A művészet ugyanis nem úgy működik.
