1.A számokból nem látszik
Aligha létezik olyan statisztika, amelyben egy adott ország kulturális sajátságait megjelenítené, a számok az ilyesmit nem mutatják meg. Ami mégis azt sejteti, hogy nálunk az EU-hoz viszonyítva kvázi feudális viszonyok uralkodnak:
-A medián nettó jövedelem nálunk az egyik legalacsonyabb az EU-n belül (csak Bulgária és Románia van mögöttünk).
-Az átlagbér két harmadát keresőek jövedelme a cseheknél, lengyeleknél és szlovákoknál is nőtt az utóbbi tíz évben, még nálunk nem változott.
-A szegénységben élők száma nálunk az egyik legmagasabb és az utóbbi években folyamatosan növekvő.
-Egy osztrák vagy finn középvezető fizetése a fizikai dolgozókhoz képest arányában nem annyira magas mint nálunk.
Mindezek ellenére a vagyoni és jövedelem egyenlőtlenség összességében véve nem kiemelkedően nagy nálunk, még ha a legutóbbi években növekedett is.
2.Az „orvosbárók”
Az Indexben megjelent cikk szerint az egészségügyre költött pénzünk jó része (a hálapénzt is beleértve), mintegy évi 150 milliárd forint a nyugat-európai szintet is meghaladóan jól kereső szakorvosok, az ún. „orvosbárók” zsebében landol. Nálunk sok kezdő orvost késztet pályaelhagyásra vagy kivándorlásra az orvostársadalomnak az a sajátossága, hogy a fiatal orvos (és a nővér!) a befutott szakorvosokhoz képest két-háromszoros munkaidő mellett is csak szerény keresetet képes biztosítani, emellett a szakmai fejlődése igen lassú. Megint nem arról van szó, hogy a teljes egyenlőség a kívánatos, hanem a hozzáférés lehetővé tételéről ill. annak hiányáról mások számára, valamint kreatív csapatmunka helyett szigorú és tekintélyelvű hierarchiáról.
3.Egyes magyar vállalkozások kultúrája
Számos magyar vállalkozót sokkal kevésbé érdekelnek a munkaszervezés hatékony módszerei és a nagyobb termelékenység mint a dolgozók feletti hatalmának gyakorlása, az alkalmazottak kihasználása. A nagyobb vállalatoknál dolgozó magyar menedzserek egy része szintén úgy tekint a beosztottaira, hogy az ő szerepe másokat dolgoztatni, nem úgy fogja fel, hogy a kollegialitás szellemében a felmerülő problémákat közösen megbeszélik és a lényeges döntések meghozatala az ő feladata. A magyar vállalati kultúrában a vezetők egyik jellemző típusa az igazgató előtt magukat jól „prezentáló” és felelősséget nem vállaló menedzsereké, bár szerencsére sokan vannak olyanok, akik nem csak hátulról irányítgatnak, hanem minden nap ott vannak a „tűzvonalban”.
4.A Horthy- és a Kádár-rendszer szelleme még mindig kísért
A Horthy-rendszer harmincas éveiben az arisztokrácia hatalma kimutathatóan erősödött, és a nagyságos, tekintetes és méltóságos urak világa olyan szintű egyenlőtlenségeket okozott, amelyet még Hitler is gúnyolt a Horthyval való találkozásán. Évtizedekkel később a Kádár-rendszerben párttitkárok és a tanácselnökök élveztek különleges jogokat. A bunkó pártfunkcionáriusokról rengeteg vicc született, nem véletlenül hiszen a politikai megbízhatóság fontosabb volt az alkalmasságnál. A családi hagyományban ma is benne van, hogy „a politika úri huncutság”, „minden politikus lop”, amelyek az állampolgári passzivitás folytán gyakran önmagukat beteljesítő jóslatokká váltak.
5.Elitcsere a közhivatalokban Orbán „rendszerváltása” után
2010 után az állami hivatalokban a középvezető szintig bezárólag igen jelentős kádercsere történt, a Kádár-rendszerhez hasonló gondolkodásmóddal. Szájhagyomány útján egy olyan érvelés terjedt el (még egyes közszereplők is céloztak ilyesmire), hogy a hivatalokban a vezetés a „zsidók”, azaz idegen érdekeket kiszolgáló illetők kezébe került. Ezt a vádat jelentősen eltúlzottnak érzem, főleg annak fényében, hogy mára eljutottunk oda, hogy a MÁV, az egészségügy, az államigazgatás tele van a központi akaratot leső, a szükséges szakmai tapasztalat és képességek hiányában önállóan döntésképtelen vezetőkkel, bürokratikus akta-tologatókkal. Ez a fajta struktúra megint a klasszikus hűbéri rendszert képezi le.
6.Pályázati rendszerek, „nemzeti” vállalkozások
A problémát megint nem az jelenti, hogy néhány vállalkozás aratja le a pályázatok túlnyomó részét, sőt még nem is az, ha egyes magyar tulajdonú vállalatokat előnyben részesít a kormány, hanem hogy a pénzek osztása nem alkalmassági, hanem ismerősségi alapon dől el. Az EU pályázatokhoz hasonlóan a trafikok, a földbérletek és földvásárlások lényegében látszat-pályázatokon kerülnek kiosztásra, mintegy a politikai lojalitás jutalmaként. Sokan kritizálták már azt, hogy egy ilyen rendszer mennyire kontraszelektív tud lenni a gazdálkodás eredményessége, a létrehozott hozzáadott érték szempontjából. A korrupció jelensége manapság szintén egy feudális előjogot jelenít meg, hiszen az illető hozzáférési hatalmat gyakorol, sápot szed egy adott csoport érdekében.
7.Extrém biztonsági igény a politikában
A kormány egyik fő vezérszava a „biztonság”, azaz megvédeni a magyar állampolgárt még a nem létező veszélyektől is. A közbeszédben számos módon előkerül egy olyan extrém biztonsági igény, amelynek az életben nincs realitása. Még a baloldali politikai értelmiség egy jelentős része is azzal a meglepő érveléssel operál, hogy „nem a fasizmus a legrosszabb” - amely természetesen igaz, hiszen minden rendszernél lehet egy rosszabbat találni. Felfogásukban a létező és működő nyugati piacgazdaságnál minden jobb, (hiszen még a terroristákat is befogadja), ezért a baloldal jó része látens módon a kormány legjobb szövetségese. Nyilvánvaló, hogy akinek ez a fajta ókonzervatív szemlélet nem felelt meg, a legtöbben már a nyugaton munkát végzők számát gyarapítják. A kormányzat részéről természetesen nem tudatos, hanem teljesen ösztönös, hogy ők a „keményen dolgozó kisembert” (???) megvédeni képes hűbérurak. Ezt segíti elő, hogy a magyar társadalom például a lengyelhez képest kevésbé összefogó, nem jellemzi az erős szakszervezeti hagyomány és hatékony érdekvédelem.
Ne legyenek illúzióink
Nyugat-Európában sincs egyenrangúság, ott is létezik sznobéria és egy német lenézi az ott dolgozó kelet-európait azon az alapon, hogy „ő német”. Mégsem általános az udvariatlanság és a tisztelet teljes hiánya valamint a béreknek a fizikai létminimumon való tartása.
A magyar állampolgároknak egy jelentős része folyamatosan ad jelzéseket a politika felé, hogy ismerjék el végre nagykorúnak és ne gyermeteg módon kezeljék. A megoldás útja mindig kis lépésekben, sok apró lépés eredményeként történhet csak. A pedagógusok sztrájkja egy jó példa arra, amikor értelmiségiek egy jó része kiáll az ellen az alapelv ellen, hogy az iskolák ne önállóan gondolkodó, hanem engedelmes állampolgárt neveljenek.
