A „beavatás” szót többféle értelemben használjuk, az egyik véglete olyan spirituális aktus, amely a tanítványt úgymond a fizikai világon túl létező tapasztalatokhoz segíti hozzá. Másik véglete egyfajta hecc, kissé megalázó próbák sorozata, amelyeken a közösségbe frissen bekerült tagoknak (pl. egyetemi gólyáknak) túl kell esniük.

A beavatás az archaikus társadalmakban mindig arról szólt, hogy a fiatal embereket olyan kemény erőpróbák elé állították, amelyeket el kellett viselniük, mert csak ezt követően válhattak a közösség teljes jogú tagjaivá. Főleg fiatal fiúknak kellett ilyesmin átesniük: volt, ahol kizavarták őket több napra a dzsungelbe, máshol le kellett ugrani egy emelvényről vagy rovarok csípését elviselni perceken keresztül. Léteztek szellemi beavatások is mint a klasszikus hindu vallásban: a húsz éveseknek részletesen elmagyarázták a karma törvényét, és amikor sokan megismerték az emberi élet nehéz és felelősségekkel teli voltát, évekre enyhén depresszióba is estek tőle. (Amíg meg nem barátkoztak mindezzel.)

Számomra a beavatás szónak leginkább ebben az értelemben van értelme, lényegileg ugyanaz mint az archaikus társadalmakban: a fiatalokat kemény erőpróbák elé állítani. Amiként a szövetanyagot is „beavatják”, azaz különféle eljárásoknak vetik alá, hogy később „jól bírja a gyűrődést”, éppúgy legtöbbünknek szüksége van olyan helyzetek megélésére, ahonnan szembesülve az élet bizonyos fajta nehézségivel, jó eséllyel megerősödve tudunk kijönni. (Létezik egy olyan szó, hogy „reziliens”, amely arra az esetre vonatkozik, amikor az ember a terhelésnek nem csak ellenáll, de erősebb is lesz tőle.)

A valódi beavatások az alábbi feltételeknek kell, hogy megfeleljenek:

-Az ember olyan újfajta helyzetbe kerül, amelyet még nem ismert. Nincs semmi olyan kotta, amely megmondja, mit tegyen.

-Mindenképpen túllép a kényelmi zónáján, a bizonytalanság világában újfajta élményeket él át.

-Az események során leginkább saját magára számíthat, saját eddig ismeretlen belső tartalékaiból meríthet. Sosem a papa, mama révén vagy a rokonok hátán kúszva fog tudni előre jutni.

-Nem ismeri képességei határát és nincs is semmiféle garancia arra, hogy sikerrel fog járni és hogy nem szerez sérüléseket.

-Előtte megfelelő testi, lelki és szellemi felkészítést kap tanítóitól, nem úgy dobják mély vízbe, hogy az úszás mivoltáról fogalma sincs.

Ezek mindig olyan élmények, amelyekből az ember később is meríteni tud, ha nem jól mennek a dolgai vagy ha nehéz helyzetbe kerül olyasmi, amit elmesélhet az unokáinak is.

A világ számos országában vannak olyan fizikai vagy szellemi erőpróbák, amelyek teljesítését elvárják vagy legalábbis értékelik közösségi szinten is. Milyen formái léteznek ma nálunk?

-Fizikai teljesítmények, sport. Ilyen lehet küzdősportban valamilyen öv megszerzése, teljesítménytúrák, maratonfutás, Balaton-átúszás stb. Nem csak testileg hanem lelkileg is megerősítik az embert. A hegymászás vagy az extrém sportok a társadalom számára látszatra haszontalan, veszélyes tevékenységek, valójában viszont edzettséget adnak, emellett pedig a hétköznapi tudatállapot fölötti élményeket is nyújtanak (nem az alattiakat, mint az alkoholizmus). Az élet iskolájához mindez hozzátartozik.

-Szellemi beavatások: például egy diploma megszerzése, doktori cím elnyerése vagy pár év alatt szakmai elismertségre tenni szert. Az egyetemek jelentős része sokaktól nagyon intenzív szellemi aktivitást követel meg, legalább bizonyos időszakokban. Mégsem vagyok biztos benne, hogy ezek valóban hasznos beavatások, mert a magyar egyetemek jó része negatív légkörű, az indokolatlan mértékű szelekció (amely valójában nem annyira a diákokat mint az oktatók munkájának eredményességét méri le) stresszeli a hallgatót, nem pedig mint Nyugat-Európa egyes helyein, ahol az intézmény azt szeretné megmutatni neki, hogy képes a tempót felvéve sokkal magasabb szintre is eljutni mint gondolta. Persze mondhatnám ezt szóra szóra a magyar futball-akadémiák légköréről („nehogy hibázz, ne vállalj kockázatot”) , szembeállítva a nemzetközi szintet jelentő edzői munkával („meg tudjátok csinálni, képesek vagytok rá”). Az eredmények mindkét esetben magukért beszélnek.

Amikor az ember bedolgozza magát a szakmájába, akkor sok esetben van pár olyan éve, amikor a munka minden mást háttérbe szorít reggeltől estig,- láttam ennek jó pár példáját, sokan így alapozták meg magukat (orvosok, tudományos kutatók, iparvállalatok szakemberei.)

-Cselekvés jellegűek. Az a szavunk, hogy „házas”, igen kifejező, hiszen régen a fiatal házasoktól elvárás volt a saját ház, saját otthon megteremtése. Mindez nagyon sok munkát, lemondást, másokkal való kapcsolatteremtést igényelt, sőt áldozathozatalt is a kisgyerekek érdekében. A házasságkötéskor a (régi paraszti) társadalom megelőlegezi a bizalmat, hitet sugároz és támogatást ad az irányban, hogy a fiatalok a közösség teljes jogú, autonóm tagjai legyenek. Manapság leginkább a külföldi munkavállalás hasonlít mindehhez: a fiatalok egy teljesen ismeretlen közegbe, újfajta kultúrába kerülnek, amelynek meg kell tanulniuk az íratlan szabályait és a nulláról indulva kapcsolatokat építeni, a munkahelyen pedig ismeretlenül, a helyiekhez képest hátrányos helyzetből indulva bizonyítani. Nyilvánvalóan némi szerencsére is szükség van az idegen közegben és nem mindenki számára elviselhető hosszabb távon az ilyen, nagyfokú létbizonytalanság érzetét kiváltó helyzet.

Ezeken túlmenően nagyon sok egyébfajta értelmes beavatás létezhet. Nagyon fontosnak tartom a fiatalok számára az ilyen beavatásokat, amikor nincs minden „előre lezsírozva” és nem az dönt, hogy kinek milyenek a kapcsolatai, hanem bele kell állni teljes mértékben az adott helyzetbe. Számomra sokat jelentenek még ma is azok a teljesítmények, amelyeket huszonéves fejjel elértem, sajnálom viszont, amikor nem tettem meg minden tőlem telhetőt. Az is jó lenne, ha a közösségi felfogás a fiataloktól egyrészt elvárná, másrészt jobban elismerné és értékelné is az átlagos szintet valamilyen téren jóval meghaladó teljesítményeket.