Az egyik múlt század végi, praktikus pszichológiai felfogás szerint egyszerűen csoportosíthatóak az emberek az alapján, hogy alapvetően mi a véleményük magukról és másokról. Van, aki a másik felé olyan üzenetet sugároz, hogy „Én oké vagyok, de te nem vagy oké”, ők a hatalmaskodók vagy a vélt vetélytársat kiszorítani igyekvők. Az önsorsrontó, a „lúzer” azt gondolja, hogy ő bizony nem oké, mások viszont okék, feltehetőleg mert gyerekkorában a szüleitől folyton azt kapta, hogy ő bizony nincs rendben. Emiatt folyton egy olyan görcs van benne, amelyen nehéz túllépni (bár távolról sem lehetetlen) és ami gátolja a siker elérésében. Az egészséges mentalitás, hogy „Én is oké vagyok és te is oké” vagy, a hibáinkkal együtt alapvetően rendben vagyunk, bár sok mindenben képesek vagyunk javulni. Ennek van viszont egy csavaros változata, amelyet a kormány folyamatosan szuggerál, amióta hatalomra került: „Mi okék vagyunk, de „ők” nem okék”, ahol az „ők”-be pedig behelyettesíthető minden, ami külföldről jön, ami számunkra ismeretlen és emiatt idegen.
Pontosan ez az, amit a kormány folytonosan üzen, szinte minden mondatában kódoltan ez van. Nagyon veszélyes mondat, mert van ugye a Vezetőség, a kormánypárt és holdudvara, amely minden létező problémára tudja az egyedül helyes válaszokat, az oktatás, egészségügy területén éppúgy mint a bűnüldözés, a gazdaságfejlesztés és a bevándorlás kérdéseiben. A „ti” ez esetben a gyengeelméjű, bár keményen dolgozó állampolgárt jelenti, akinek meg kell mondani, hogy mit tegyen, l. „nemzeti konzultáció”, közmédiák hírműsorai és a legújabb kampány, amelyet mérsékelt jobboldaliak találóan NÉPSZARVAZÁSNAK neveztek el. (A tulkokat szokás ugyanis úgy terelgetni, ahogyan a kormány igyekszik most minket beterelni a szavazófülkékbe.)
Az „ők” ez esetben kétféle csoport, egyrészt a brüsszeli eurobürokraták és technokraták, akik nem értik és nem is érthetik meg a „magyar valóságot”. Bár ez a kritika számos esetben jogos lehet, a menekültkvóták kérdésében kevésbé, hiszen a döntést az Európai Parlament hozta meg. A gyakorlatban ez mostanában úgy működik, hogy a sokféle érdekkel fellépő kis ország befolyása kevéssé jelentős, ezért ha a németek és franciák képesek valamiben egyességre jutni, azt már nagy valószínűséggel át tudják vinni az EU legfőbb döntéshozó fórumán is. Orbán Viktor és köre ezt a politikai realitást nem akarja tudomásul venni, emiatt a kampányplakátok egy hatalmi harc részeként de facto Európai Unió ellenes plakátoknak is tekinthetőek.
Az „ők” másik csoportja pedig az Európába igyekvő VAGY csak valahol menedéket kereső VAGY már Európában élő iszlám vallásúak. A magyar politikai elit jó része kísérletet sem tesz a megértésükre, durva leegyszerűsítéssel gyanús, rossz gondolatokkal és hibás magatartásmintákkal fertőzött embercsoportnak könyveli el őket. A kormány és a politikai elit jó része pedig azért talál jelentős támogatásra, mert ezzel a gondolattal, hogy „mi okék vagyunk, de ők nem okék”, egy mifelénk hagyományokban gyökerező felfogást talál meg. Ennek a megértésére ahhoz van szükség, hogy az ember együtt dolgozzon sokféle emberrel, és akkor látni fogja, hogy bármilyen területen ez nemtől, kortól, nyelvtől, lakóhelytől és iskolai végzettségtől lényegében független, hogy valaki az adott területen mennyire jó szakember és mennyire együttműködő. Viszont a magyar emberek többsége gyanakvó: például az idősebb munkavállalót a cégek nem alkalmazzák, amiatt, mert talán kevéssé akarják szolgai módon átvenni a cég vezetőségének gondolkodásmódját és a kommunikáció is hangyányival nehezebb lehet velük szemben, a generációk közötti eltérő készségek és tapasztalatok miatt. Igen sokan vannak olyanok, akik csak ismerőst vennének fel beosztottként. Ez is azt mutatja, hogy (a külföldi munkavállalóktól eltekintve) erősödőben van nálunk a hagyományos klánszemlélet, tehát nem az adott pozícióra való alkalmasság, hanem az ismeretség dönt a pozíciókról. Kutatások szerint mennél inkább erős ez a felfogás egy országban, mennél jellemzőbb a BELTERJESSÉG, annál nagyobb a korrupció és annál kevésbé sikeres az adott ország gazdaságilag (a pénzek elfolynak, a tehetségek pedig nem tudnak kibontakozni). Na most, hogyha a magyar polgárok (és általában a kelet-európai emberek) többsége ennyire gyanakvó, akkor hatványozottan az lesz BÁRMILYEN, más kultúrából származó emberrel szemben, nem beszélve az iszlámról, amelynek egyes fanatizált hívei még saját életüket is képesek odadobni szörnyű terrorakciók során.
Az iszlám vallás fanatizált változata távolról sem olyasmi, ami a történelemben ne fordult volna elő bármilyen földrészen és kultúrában, csupán a mostani kombináció az, amely igen szerencsétlen: 1.A mai iszlám vallású országokban nagyon sok a fiatal. A fiatalok, főként a férfiak felfogása mindig radikálisabb, kevesebb a vesztenivalójuk mint az időseké. 2.Nagyon sok a munkanélkülivé vált, perspektíva nélkül maradt fiatal, akik közül sokan már az EU-ban születtek. 3.A mai individualista szellemű nyugati kultúrában igen sokaknak nehéz megtalálni a nekik való közösséget, ahova tartozhatnak. Még azoknak is gondot jelenthet mindez, akik már biztosan állnak a lábukon, mert a családból azt hozták, hogy ők „okék” és képesek megállni egyedül is a lábukon. 4.A hagyományos ázsiai mentalitás ezzel sokkal archaikusabb, az egyén teljesen alárendeli magát a közösségnek. Gonosz emberek, másokat manipuláló pszichopaták képesek ezzel visszaélni, mint láthatjuk napjaink példáján. 5.A népi mondás szerint egy bolond százat csinál, káros mintázatok adódnak tovább ezekben a szubkultúrákban.
A mai iszlám vallásnak egy jó része a 300 évvel ezelőtti kereszténység szintjén áll, amely képes más emberek csoportjait csupán az eltérő hitük miatt megtámadni. (Illetve a vallást ürügyként használni agressziójának kiélésére, amely mögött kivétel nélkül gazdasági érdekei is jelen vannak.) Az egyik megoldás az lehet, ha a tehetséges emberek előtt megnyitjuk az utat, hogy kiemelkedjenek ebből a közegből. Egy francia film szereplőit idézve: „Az arabokat utálom. Igaz, hogy az Omárt, a Hasszánt és Alit is szeretem, a Juszufot, Abdult is nagyon kedvelem (és még felsorolta az összes arab ismerősét), de az arabokat azokat utálom.
A magyar emberek többsége nem egyenes mert nem meri a véleményét bátran megmondani, nekem is vannak problémáim a konfliktuskezeléssel. Akivel bajom van, annak keményen (de kulturáltan) megmondani a véleményemet, a hátuk mögött pedig dicsérni másokat és nem szidni, ez lenne a korrekt, de ritkán tapasztalható magatartás. Ezzel szemben, ha letesszük a telefont az addig mézes-mázos beszéd hirtelen anyázásra vált, és ha a munkatársunk kilép a szobából, egyből elkezdjük szidni. Ez egy hibás társadalmi norma, alapvető konfliktuskezelési problémákra utal. Én elmondhatom, hogy csodálatos emberekkel találkozom nap mint nap, kedvelem a munkatársaim nagy többségét és tapasztalataim szerint majdnem mindannyiunkra igaz, hogy alapvetően okék vagyunk, bár kritikus helyzetekben egyes régi hibáink megint előjönnek. És sajnos nem is tudunk ezeken javítani, amíg hárítunk, amíg velünk minden rendben van, de mások, az „ők” minden bajunk okozói, kicsiben és nagyban egyaránt.
Még egy dolog, amiben a kormány hibát követ el, ez pedig az ARÁNYOSSÁG kérdése. A pozitivista szemlélet nem ismeri ezt a fogalmat, egy mondat vagy igaz, vagy nem. Az életünk viszont (éppúgy mint a politika világa) pontosan a megfelelő arányokról szól. Amikor a kormány folyton fejbe ver útszéli módon (óriás plakátokkal) és övön alul (sportmeccsek szünetében) a saját fanatikusan hangoztatott gondolataival, akkor egyértelműen kiderül, hogy politikai vezetésünk a súlyos aránytévesztésével rossz úton jár. Még alapvetően jó gondolatokat is lehet hibás módon képviselni és túlzásba vinni. A 20.század pedig pontosan erről szólt: nagy ideológiák túlzásaikkal vittek be minket az erdőbe, és most megint ennek a szelleme kísért. Ja igen, könnyebb ilyen megfoghatatlan eszmékkel foglalkozni mint például a „kultúrák harca” minthogy a mindennapi kis problémáinkra gyakorlati megoldásokat találjunk. Az ilyesmit nevezik pótcselekvésnek.
