Alapvető történelmi ismeretek birtokában könnyen belátható, hogy az ókortól napjainkig, amint egy állam nagyhatalommá vált, a nemzetközi politikában mindig hasonló módon kezdett viselkedni. Ezért teljesen értelmetlen szidni az USA-t mint napjaink szuperhatalmát amiatt, hogy agresszívan tolja előtérbe saját gazdasági érdekeit.

1.Kemény gazdasági érdekek a háttérben

Akármelyik hatalomról is legyen szó, akár Római Birodalom, a Brit Világbirodalom vagy napjaink nagyhatalmainak (USA, Kína, Oroszország) tevékenységéről, de egyéb esetekben is igaz, hogy mindig meghatározó volt a saját gazdasági elitjének a nyomása. Biztosítani kell távoli piacokon is a cégek működésének feltételeit, egyes esetekben nyersanyagokat és munkaerőt is ezek számára. A legnagyobb biztonságot mindig az jelenti, ha a katonaság is jelen van egy adott országban. Mivel ennek nyilvánvaló korlátai vannak, a másodlagos elvárás az lehet, hogy ne legyen a közelben olyan erős hatalom, amely az üzleti kapcsolatokat szétrombolja.

Egy időben a gyarmatosítás volt a legkézenfekvőbb történet, azonban ez hosszú távon nagyon költségesnek bizonyult. A „gyarmat” szó sajnos erős érzelmi töltést hordoz, ezért túl gyakori használata kerülendő: valójában egy kétirányú kapcsolatot jelent, amelyben a gazdaságilag sokkal fejletlenebb fél a teljes politikai alávetettségért cserébe újfajta technikát, eljárásokat sőt viselkedési normákat is sajátíthat el. Erre bizonyíték, hogy a csendes-óceáni szigetvilág gyarmatosítása régebben az uralkodó széliránytól függött és azok a szigetek a gazdaságilag fejlettebbek, amelyek gyarmatosítására már sokkal régebben sor került. Ezzel együtt hosszabb távon azonban MINDKÉT félnek egy fölösleges ballaszt ez a fajta kapcsolat, a későbbi fejlődés gátja.

2.A fegyverkezés önerősítő folyamat lehet

Hosszú távon mindig a gazdasági erőviszonyok döntenek. Ahol sok a pénz, ott több jut fegyverkezésre is, és a katonaság vezetői általában szeretnék bizonyítani a saját hasznosságukat. A fegyverek azért vannak, hogy használják: az I. világháború kitörése egyik országnak sem állt érdekében, de egyszerűen túl sok volt a fegyver Európában és egyre nagyobb lett a háború párti „héják” befolyása a politikai vezetésben. Az újonnan feltalált haditechnikát midig ki is kell próbálni, be kell vetni valahol, amivel a nagyhatalom is erőt demonstrálhat a többiekkel szemben.

3.A birodalmi gondolat mint pótszer

Nagyhatalmak élén különösen fontos, hogy erőskezű vezető álljon. Hruscsov nem volt ilyen, sőt egyoldalúan lemondott számos szovjet támaszpontról, végül ő lett az egyedüli szovjet pártfőtitkár, akit leváltottak és házi őrizetben élte le élete hátralevő részét. Az amerikaiaknak nem kellett Carter, aki sokat tett a nemzetközi békefolyamatért, 1980-ban szinte egyöntetűen a cowboy-filmsztárra, Ronald Reaganre szavaztak. Maggi Thatchert is nagy többséggel választották újjá a britek a Falkland szigetek visszafoglalása után. Erőskezű, kemény vezető az ideál mindegyik esetben, aki a birodalmi gondolatot testesíti meg. Ez pedig egy pótszer lehet az „átlagember” számára, aki büszke arra, hogy egy világhatalom polgára. Holott ha megnézzük az USA, Nagy-Britannia vagy akár az egykori Szovjetunióban az ún. HDI indexet (amely komplexebb mutató a GDP-nél), akkor látható, hogy általában nem voltak az élmezőnyben. Nem véletlenül: a fegyverkezés erőforrásokat vont el az egészségügytől, oktatástól és még az értékrendszerben is nagyobb hangsúlyt kap az agresszívabb, katonásabb mentalitás más fejlett országokhoz képest, amely kevésbé hasznos össztársadalmi szempontból. Kis országokban élők boldogabbak és elégedettebbek az életükkel, pl. dánok, finnek, norvégok, hollandok, a közszolgáltatások ezekben az országokban jobban működnek, mindenféle birodalmi ambíció terhe nélkül.

4.A nagyhatalmak korlátai

A gazdasági erőviszonyok állandóan változnak. Az egykori Szovjetunió nem bírta el a nagyarányú fegyverkezést egy alapvetően versenyképtelen gazdasági szerkezetben, ami végül a birodalom összeomlásához vezetett. (Az egykori Oszmán-birodalom is csak az európai erőegyensúly miatt élte túl önmagát évszázadokkal.) Oroszország akkor lett megint nagyhatalom (Putyin idejében), amikor az olaj, földgáz és egyéb ásványkincsek világpiaci ára megemelkedett. Ezek visszaesése miatt most megint csökkenteniük kell a katonai költségvetést és kevésbé agresszív külpolitikára váltani.

A nagyhatalmak többsége elköveti azt a hibát is, hogy olyan háborúkba megy bele, amely megnyerhetetlen, a máskor jól bevált harci technika és taktika nem vezet eredményre. Az USA esetében Vietnam volt az első ilyen sokkszerű kudarc a '70-es évek elején. A következő nagyobb katonai akcióra 1992-ig kellett várni (Kuvait), amikor a hadvezetés azt próbálta bizonyítani, hogy a fejlett haditechnika egy erősnek számító hadsereggel szemben is könnyed győzelmet arat, igen kevés amerikai áldozattal. Amivel nem számoltak, hogy pár évvel később megint áttekinthetetlen „dzsungelbe” fognak kerülni az arab városokban, az afganisztáni hegyek között és főként a számukra ismeretlen iszlám kultúrában. Nem voltak felkészülve ezekre a körülményekre, sem a helyiek által alkalmazott harcmodorra. Nagy területen fekvő és sokmilliós népességű országok tartós katonai megszállása rendkívül költséges, sok áldozattal jár, emiatt hosszabb távon nem fenntartható. Izrael állam kicsiben az USA-t képezi le (különféle országokból érkező bevándorolók, a közös csak az angol nyelv és a kulturális normák rendszere), az erős gazdasági kapcsolatok révén az egész ország afféle előretolt katonai támaszpontként működik a közel-keleti térségben.

Manapság Kína gazdasági megerősödésével párhuzamosan a kínai külpolitika vált agresszívabbá, a csendes-óceáni térségben próbál terjeszkedni, emellett Kelet-Afrikában is növelte a befolyását az utóbbi években.

5.Áldás vagy átok?

Összességében az a kép rajzolódik ki, hogy a nagyhatalmak viselkedése sosem volt mentes a túlkapásoktól, az USA külpolitikája is csak annyiban humánusabb mint egykori nagyhatalmaké, amilyen mértékben az emberi élet értékességének felismerésében előre tudtuk lépni régebbi korokhoz képest. Azonban egy olyan országtól elvárni, hogy teljesen önzetlen módon legyen a világ csendőre, ahol az egyébként is hatalmas mértékű GDP-nek az átlagnál messze jelentősebb részét fordítják katonai célokra, semmiképpen sem reális. Ha képesek vagyunk a nagyhatalmak fejével gondolkodni, akkor nem lesznek irreális elvárásaink velük szemben. A deficites költségvetés miatt az USA is kénytelen csökkenteni a hadi kiadásait, ráadásul az olaj stratégiai jelentősége is lecsökkent pár évvel ezelőtthöz képest. Habár az amerikaiak tevékenységének megítélése a Közel-Keleten igencsak megkérdőjelezhető eredményekkel járt, a fő problémákat inkább a népességrobbanással súlyosbított ökológiai katasztrófa okozta. Egy domináns nagyhatalom mindig biztonságot, stabilitást is jelent egy térségben, közel egyenlő erejű hatalmak küzdelme egy hatalmi vákuumban viszont könnyen háborúhoz vezethet.

6.Kik szidják mégis folyton?

Számomra meglehetősen furcsa, amikor valaki egy tőlünk több ezer kilométerre levő nagyhatalom politikáját szidja, mert nem felel meg minden tekintetben az általa elvártnak. Az ilyesmi arra utaló jel, hogy az illetőnek gondja van a saját belső agresszív késztetéseivel, többször az a benyomásom támadt, hogy nagyon szeretne már harcolni valami ellen. (A sportolás vagy a gazdasági vállalkozás például az agresszivitás kiélésének kreatívabb módja lehetne.) Az árpád-sávos lobogók abban a kontextusban, ahogyan használják őket, egyértelmű jelei ennek, valójában a történelemből kölcsönzött harci lobogók. Akit feszítenek a belső agresszív késztetései, az ő szemében mindig szálka lesz az aktuális domináns nagyhatalom politikája.