Nem tudom a választ korunk egyik fontos kérdésére, ami viszont feltűnik nekem az a sokféle "perverz módon" kiélt agresszív késztetés, és hogy a primitív agresszió is mennyire jól eladható.
Természetesen nem csak konkrét fizikai támadásokról szól a fáma, mások valamire kényszerítésének illetve az ilyen jellegű szándékoknak bármilyen formája ide tartozik.
Nem nagyon tudok példákat mondani a nemzetközi politikában olyan vezetőkre, akiknél megvan a célok eléréséhez feltétlenül szükséges határozott, kemény fellépés de ez nem éri el a puszta egoizmus szintjét. Lehet, hogy vannak ilyen egyéniségek, de nincsenek reflektorfényben manapság, amikor a bulvármédia szinte mindig a szenzációt keresi. Az agresszív, provokatív kommunikációt folytató politikusok viszik a prímet sok országban, ez a fajta stratégia a legtöbb helyen jól eladható. (Miközben persze rossz példát mutat a társadalom egésze számára, emellett olykor fölöslegesen élez ki államok közötti konfliktusokat is.)
Az is egy formája az erőszaknak, amikor másokat, mások igényeit levegőnek nézve, az ő számukra fontos problémákat nem tartjuk lényegesnek. Amikor Fukuyama megírta a '90-es évek elején, hogy a történelem lényegében véget ért mert a liberalizmus győzött mindenhol, akkor egy ilyen jellegű alapvető hibát követett el: mintha bárki is képes lenne megmondani, hogyan néz ki egy ideális társadalom. Ez a fajta felfogás nem csak a kommunistákra volt jellemző, hanem ma is tapasztaljuk éppen itt a Balkán nyugati fertályára csúszott Magyarországon is. (Ami bár provokatív mondatnak hat, de többek között értékrend vizsgálatok is visszaigazolják.)
Pár évtizeddel ezelőtt sokan a nacionalista, patrióta felfogást és a hagyományápolást akarták a partvonalra szorítani, most viszont fordult a kocka és a másik végletbe estünk, amit most nem szeretnék felcímkézni, mert ez túlságosan elvinné a hangsúlyokat egy nem kívánatos irányba. (Mások teljes semmibevétele ugyanakkor az emberi gonoszság megfelelő definíciója is lehet.)
A létező problémákat szőnyeg alá söprő "polkorrektségnél" tehát valószínűleg jobb választás a konfrontáció felvállalása. Erre példa az amerikai külügy kemény fellépése Észak-Koreával szemben, amely alighanem jobb döntés mint az elszigetelés és karanténban tartás, és (habár nem értek hozzá, de úgy tűnik) a kemény tárgyalások elősegítették a két Korea közeledését. Ugyanígy, az egyes társadalmi feszültségek kibeszélése szintén hasznos (legyen szó bevándorlásról, nemzetközi cégek által teremtett vagy megszüntetett munkalehetőségekről, stb.) mert mindig jó, ha létezik sokakat foglakoztató kérdések politikai képviselete a legfelsőbb, kormányzati szinteken. A demokrácia lényegében erről szólna. Ha az égető kérdések nagy része nem jelenik meg a nyilvánosságban jól látható módon, az legalábbis felerősítheti azoknak a törekevéseit, akik az erőszak durvább formáiban keresnek megoldást.
Egész nagy csoportok leradírozási törekvései a politika térképéről általában növelik az instabilitást és a passzív vagy aktív ellenállás különféle formáit válthatják ki. Ezek a formák tőlünk nyugatra (szerencsére vagy sem) általában durvábbak és erőszakosabbak mint nálunk, amely analógiába hozható azzal, hogy felénk sokkal ritkábban fordulnak elő természeti katasztrófák (ezért az ingerküszöbünk jóval alacsonyabb a "langyos vizű" Kárpát-medencében mint Európa legtöbb országában).
A legújabb Orbán kormány most mintha mérsékeltebb, konszolidáltabb hangokat ütne meg belföldön, az egyik csahos ebét Németh Szilárdot például teljesen visszaparancsolta. Mindebben alighanem nagy szerepe van a budapesti választási eredményeknek és az ellenzékiek tüntetéshullámának is, hiszen Budapest többször is bizonyította már a "veszélyes" mivoltát.
A másik csahos ebként viselkedő Szijjártó azonban továbbra is aktív, ahol csak tudja rombolja az EU egységét. Nyilvánvaló, hogy ha most akarnánk csatlakozni, akkor ehhez hasonló politikával szó nem lehetne róla, hogy felvegyenek minket az EU-ba, akármilyen gazdasági érdekek is támasztják ezt alá. Úgy gondolom, hogy részünkről a jelenlegi gyakorlat nem tisztességes (sőt inkább alattomosnak nevezném, amit persze az EU-ellenesek valószínűleg erősen kritizálni fognak, ők nyilván az EU-t fogják alattomosabbnak látni). Számomra egyértelmű visszaélés az EU konszenzusra törekvő politikai gyakorlatával, az a 21.századi "Ugocsa non coronat", amikor egy kis állam a vétójogát mindig előveszi az utolsó pillanatban, amikor csak tudja.
Igaz persze, hogy a lengyelek és csehek hozzánk hasonlóan keresik a saját nemzeti identitásukat, és kemény határokat szeretnének húzni, - érdekes módon a szlovákok, románok vagy az írek nem, ők nyilván már megtalálták, akármennyire is "gyarmatosították" őket a centrum országok. A véleményem persze az, hogy a háttérben Orbánék piszkos kis politikai játszmái vannak, folyamatosan zsarolják a németeket és az EU jobbközép párti koalícióját különféle engedmények érdekében. Ez a fajta machiavellista stílusú agresszív érdekérvényesítés nálam már túl megy azon a bizonyos határon, túl destruktív, megakadályozva azt, hogy az EU valaha is világpolitikai tényező lehessen.
A magyar lakosság jó része egyébként köztudott, hogy túlságosan is félénk és nem képes az érdekei határozott képviseletére. Ami persze nem nemzeti sajátosság, számos már országban is így van, igaz, hogy sok országban viszont kevéssé jellemző. Ez a fajta lefojtott agresszió többféle módon is megnyilvánulhat, az egyik a kulturált vita helyett mások durva támadása (környezetszennyező verbális agresszió, amiben Bayer Zsolt és hozzá hasonló megmondó emberek járnak elő "jó" példákkal).
Van olyan is, hogy valaki sehogy sem képes az agresszióját kifejezni magánéletben sem csak tűr, ami könnyen különféle betegségek forrása lehet. Ez semmiképpen sem jó megoldás tehát.
Létezik még a politika világába csatornázott agresszió is, amely részben pótcselekvésként is működhet, részben pedig csak odaállok a másik háta mögé, hogy apuka majd jól leveri azokat, aki ellenünkre tör. Így hát behúzom az ikszet a legkorruptabb és legcinikusabb képviselőjelöltek mellé is. Tulajdonképpen egy régi, patriarchális mintáról van szó, ahol a feudális hűbérúr feladata volt a katonáskodás, neki kellett megvédenie a jobbágyait. Cserébe persze másfajta jogszabályok vonatkoztak őrá mint a pórnépre... Akikben van egészséges szintű érdekérvényesítési törekvés, őket aligha elégíti ki egy ilyen megoldás - ami persze eléggé költséges is össztársadalmi szinten.
Az egésznek van egy kelet-európai jellegű macsós felhangja is persze, aki radikális konzervatív (ami egy ellentmondásos szókapcsolat) leginkább az erőszak nyelvén ért és az erőszak hiányát gyengeségnek vélheti. A macsós társadalmak figyelmen kívül hagyják azt a tendenciát is, hogy a régi erős és asszonyverő férfiakra (ez utóbbi "hagyományról" nem nagyon szoktunk beszélni) kisebb arányban van szükség, és hogy a nemi szerepek egy jó ideje bizonyos mértékű közeledést mutatnak. (Nem Iránban persze hanem mondjuk Svédországban.)
Az erőszak fő alternatívája (ill. annak szelídebb formája) lehet a közéleti vita vagy a veszekedés, - bármilyen hiteles kommunikáció, amikor a felek felvállalják magukat és nem akarnak valami mögé elbújni. Ilyenkor van élő kapcsolat anélkül, hogy a másikat bárki is kizárni vagy (politikailag) megsemmisíteni szeretné. A legutóbbi választás eredménye igencsak betett ennek, erősen két táborra osztva az országot az egyik tábor teljhatalma mellett. Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e olyan egyéniség a kormányban, aki mindkét oldal számára elfogadható és képes ennek az ároknak a betemetésére.
Európai vagy globális léptékben azonban létezik az agressziónak egy másik szintje is (amely olyan mértékű, hogy a menekülthullám és a bevándorlók is csak részproblémáját alkotják). Az utóbbi évszázadokban a legtöbb országban az addig folyamatosan magas szintű nyilvános agresszió lényeges mértékben csökkent, a fejlettebb országok egyre kevésbé háborúznak és a bűnözés is csökkenő tendenciát mutat (épp emiatt lehet "nagy hír" már egy viszonylag kis rendbontás is a világsajtóban). Ennek az ára (ami miatt szerintem ez a folyamat egyáltalán végbemehetett), az emberi agressziónknak a természet ellen való fordítása.
Az egész nagypolitika jórészt arról szól, hogyan veszekedünk a Földanyától elvett javak fölött, kicsinyes torzsalkodásaink közben felforrósítjuk a légkört és műanyag szeméthegyekkel árasztjuk el a bolygót. Ez persze úgy hat, mintha a modern "fogyasztói társadalom" lenne a felelős, holott a régi paleolit ember éppígy nem volt tekintettel a természetre, csak nem voltak még eszközei az éghajlat megváltoztatására. A paleolit agyunk az, amely pazarlásra sarkall és a régi arisztokrácia életmódja adja azt a több évszázados mintát, amelyet követve a luxusfogyasztásunk által tönkretesszük az egész bolygót. Mivel az alapvető okok (az emberi mohóság és irigység) nem kapnak elég figyelmet, ezért a káros folyamatokat a gyökereinél sem kezeljük megfelelően.
Az utánunk jövő generációk csodálkozni fognak rajtunk, hogy milyen hülyeségeken veszekedtünk ahelyett, hogy összefogva élhető és fenntartható életmódot, életmódokat tudtunk volna létrehozni sokak számára a hagyomány és a modern tudomány eszközeit egyaránt felhasználva.
