Ideo-logikák

Ideo-logikák

Az eszmék harca rég véget ért, csak még nem vettük észre

2019. február 23. - Tamáspatrik

A 21.század az eszmék harcáról szólt, amely a század első felében a fél világot felperzselte. Leginkább a szélsőséges nacionalizmusok és azok egyik speciális formája a fasizmus robbantott ki háborúkat, főként a szocializmus militarizált formájával, a kommunizmussal küzdve. A kétféle eszmerendszer csatájából egy harmadik, a liberalizmus jött ki győztesen, azonban a század vége felé láthattuk a túlzásba vitt liberalizmus korlátait és destruktív hatásait is. Hogyha mindezt ma már a túlnyomó többség hasonlóan látja, akkor józan ésszel nehezen érthető, hogy vajon mért vonzhat még ma is tömegeket bármilyen szélsőséges, ezekhez hasonló eszmerendszerek zászlói mögé felsorakozni?

A sikeres államok szépen kombinálták a fenti eszméket, így például egyes skandináv országok vagy a japánok a liberalizmust a szocializmussal, vagy például az USA és Dánia a liberalizmust a nacionalizmussal ötvözi, de lényegében mindegyik mai fejlett országban egymás mellett élnek különféle ideológiai alapelvek egy nagyon pragmatikus politika és a józan ész mellett, a humanizmus alapelvének messzemenő figyelembe vételével.

Az elmúlt évszázadok a humanizmus diadalmenetét hozta minden téren, bár ez nem volt töretlen: a múlt század közepéig jelentős visszaesést láthattunk világméretekben, és még a mai napig előfordulnak egyes országokban pusztító háborúk, polgárháborúk vagy akár még népirtások is. Ezen kívül a humanizálódás folyamatában egy kisebb, átmeneti törést okoztak a '60-as évek anarchista mozgalmai is. A humanizmus mégis növekvő népszerűségnek örvend: az erőszakos bűnelkövetések száma fokozatosan csökken, a gyermekek és a nők jogainak védelmében, de még az állatvédelem terén is látványos a fejlődés. Ezzel együtt nem lehet azt mondani, hogy a humanizmus minden helyzetben alkalmazható recepteket kínálna: egy csirke nyakát nem lehet humánus módon elvágni, de akadhatnak néha olyan krízishelyzetek, amikor kemény, érzelemmentesebb döntésekre is szükség lehet.

A sikeres országok példája azt mutatja, hogy a 21.század nem a vagy-vagy, hanem az is-is világa, ahol az eszmék nem kizárólagosan, hanem egymás mellett együtt élve és kombinálódva érvényesülnek. A mai világ nagyon sok kis világból áll, amelynek mind megvan a létjogosultsága, és amelyeken belül kicsit eltérő politikai vagy gazdasági szempontok érvényesülnek: egy kis faluban ezek teljesen mások lehetnek mint egy nagyvárosban vagy egy szövetségi rendszer parlamentjében.

Vannak mégis olyan alapelvek, amelyek az ideológiai rendszerekből hiányoznak mégis az emberi együttélés alapjait képezik. Ezek nagyon puha elveknek tűnnek, mert megsérthetőek ugyan büntetlenül - de csak rövid távon. Ilyenek az egymás tisztelete, szeretet adására való képesség, az alázat, a józan belátás vagy épp az asszertivitás (illetve az aktivitás szükségessége az életben beleértve azt is, hogy kiálljunk magunkért).

Más gondolatok elsőre jól hangozhatnak ugyan és sokakat megtéveszthetnek, ilyen például az emberi szükségletek kielégítése (csak hogy a marxizmus azt hitte, hogy ezek a szükségletek kizárólagosan anyagi természetűek), a közösségi összefogás ereje (amely egy ponton tul nyájszellemet hoz létre) vagy a descartesi "Gondolkodom, tehát vagyok." (Amely egyrészt a racionalizmus alapköve, másrészt viszont nem kerül meghatározásra, hogy mit is jelent gondolkodni és mit is jelent létezni.)

A nem túl vonzó és nem nyilvánvaló alapelvekkel összehasonlítva az egyes ideológiák elvei nagyon tetszetősek lehetnek, főként mivel a céljaim elérésében az út lerövidítésének csalóka ígéretével bírnak. (Ha rövidebbnek is látszanak a bejárásuk sokkal tovább fog tartani és sok áldozatot is szedhetnek.) Az emberek pedig szeretnének "valakik" lenni, akik "történelmet csinálnak", valami jelentős dologban vesznek részt, - azonban ahelyett, hogy az "igazság bajnokai lennének", szinte kivétel nélkül az történik, hogy eléggé visszataszító események részeseivé válnak, amelyek leginkább csak letérítik az adott társadalmakat a saját útjukról. Az eszmék fanatikus hívei azonban (elfelejtve az örök, több ezer éves értékek egyedüli érvényességét), harcolni szeretnének másokkal minden áron, a szóbeli harc módja pedig az a fajta vitatkozás, amikor azt akarom mindenáron bebizonyítani, hogy én vagyok az okos és a másik a hülye.

Orbánék is agresszívan szeretnék eladni a saját gondolataikat minden nap, és magukat nagyon vitaképesnek tartják, holott még egy alkalommal sem vettek részt másokkal kulturált vitában, ahol valamennyire is figyelembe vették volna azt, amit mások mondanak. (Az ő vitatkozási stílusuk valójában Monthy Pythonos paródia.) Orbánék kinyilatkoztatnak, mindig megmondják a frankót, az érvelésük meglehetősen leegyszerűsített, rugalmatlan, önreflexióra képtelen, sablonos és humortalan - ez mind egytől egyig az ideológiák jellemzője.

Most azért megint Orbán Viktort hozom fel példaként, mert ő képviselik itt számomra leginkább az elmúlt évszázad meghaladott szellemiségét (Lehetne persze példaként felhozni akár Bokros Lajost vagy Soros Györgyöt és másokat is, de az ő jelentőségük mind eltörpül a mi társadalmunkra gyakorolt jelenlegi hatásukat tekintve.) Az "elvek emberéről" azt lehet mondani, hogy általában rugalmatlan, dogmatikus sőt általában bürokratikus, nem pedig, hogy a mai kor követelményeinek megfelelően az adott helyzetben törekedne az optimális vagy ahhoz közeli megoldásokat megtalálni.

Ha a filozófia irányába megyünk el, akkor is azt láthatjuk (pl. ebből az interjúból), hogy nem léteznek olyan filozófiai alapelvek, amelyeket "nyugodt szívvel és egyenes gerinccel" minden helyzetben érvényesnek és működőképesnek tudnánk elfogadni. A természettudományok is tettek hasonló értelmű felfedezéseket: az egyik Gödel teorémája, hogy bármilyen kellően bonyolult (matematikai) rendszerben vannak olyan állítások, amelyekről a rendszeren belül nem dönthető el, hogy igazak-e vagy hamisak. A fizika világában is azt láthatjuk, hogy különféle léptékekben az egyes állandók jelentősége eltérő: a makroszkopikus méretekben például az egyik alapvető tényező az általános relativitás, a mi léptékünkben a newtoni mozgástörvények, szubatomi méretekben pedig a kvantummechanika a leghasználhatóbb.

Másrészről érdemes egy olyan gondolatkísérletet elvégezni, ahol egyfajta filozófiai alapelv vagy egy vallás bizonyulna mérvadónak: milyen lenne egy ilyen világban élni? Valószínűleg eléggé nyomasztó és unalmas, bár sokan lehet hogy ilyenre vágynak, mert az elvont gondolkodásra nem lenne többé szükség. Emiatt vonzó a hadi logika: a vezetőket vakon követve a kiadott parancsot kell teljesíteni mindenféle gondolkodás nélkül. Egy ilyen világban egy szűk értelmiségi csoportra lenne szükség, csak egy vezérkarra és engedelmes tömegekre. Szerencsére az ilyen irányu kísérletek egytől egyig kudarcot vallottak.

Ezzel együtt vannak olyan gondolkodók, akiknek nagyon sok meglátása kiállta később a gyakorlat próbáját, ilyen például Immanuel Kant: a társadalmak demokratikus politikai rendszerét is megelőlegezte amellett, hogy feltételezései az emberi elméről a mai pszichológiai leírásokkal is sok ponton egyeznek (bár a valóság még drasztikusabb: az általunk észlelt világ még virtuálisabb mint ahogy ő elképzelte). A felvilágosodás mozgalmának számos ellenzője akadt, de lényegében mégiscsak működőképesnek bizonyult a gyakorlatban, hosszabb távon, és az életünket kedvező irányokban alakította. (Természetesen csak akkor, amikor figyelembe vette az emberi együttélés alapvető törvényeit és azokra épített.)

A tudományról is szót ejtve: nem képes a természettudomány teljes mértékben meghatározni az emberi együttélés alapjait, még ha az embert teljes mértékben fizikai ok-okozati tényezők együttesének írja is le (aminek lehetőségében számos jelentős kutató kételkedik, többek között a kvantummechanika alapelvére hivatkozva, amely kizárja a rendszerek teljesen determinisztikus leírásának lehetőségét). Ha ez így is lenne és a léleknek nincs egyáltalán semmilyen tere, akkor is még legalább három komoly ellenérv vethető fel ez ellen. Az egyik a kölcsönhatások rendkívüli bonyolultsága, amely nem teszi kiszámíthatóvá az események menetét. Egy másik, hogy analitikus szétbontó logikával nem ismerhető meg minden: az emberi szellem vagy lélek lényegét valószínűleg az összetettsége, egysége adja. Harmadik lehetséges ellenérv hogy nem biztos, hogy a világunk egyszerűen 3+1 dimenziós (sőt a kvantummechanikai modellben is létezik ennél több), csak az, hogy nem vagyunk képesek érzékelni ennél több dimenzióit, azonban egy láthatatlan dimenzióból "felülről" mindig létezhet beavatkozás (az un. "csoda" minősített esete).

Nem szabad tul sokat elvárni a politikai vezetőktől, az ő kompetenciáiknak is megvannak a határai és nem feltétlenül "magas szellemiségű" egyének kell, hogy legyenek. Az pedig alaphiba, hogy "a jó vezér" majd megtalálja a mindenkori helyes utat - viszont mennél agresszívabban képvisel valamit, annál valószínűbb, hogy primitív csőlátással csak az igazság általa meglátott szeletét képes elfogadni és akaratát annak érdekében akarja majd keresztül vinni.

A 20.század meghaladott szellemisége ott köszön vissza, amikor egy vezető cinikus módon azt hiszi, hogy az eszmék párharcát az erő dönti el és csak az erőt tiszteli (egy erős hadsereggel rendelkező ország vezetőjét, egy erős multicéget vagy a mozgósítható többség erejét a politikában), holott az erőnek ez a formája hosszabb távon mindig borzasztó nagy gyengeségnek bizonyult.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ideo-logic.blog.hu/api/trackback/id/tr4514645373

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása