Magyarország újabb kori történelmében példa nélküli az a hatalomkoncentráció, amelyet Orbán Viktor és a csapata megvalósított. Horthy Miklós különféle kormányfőket nevezett ki és leginkább az ő intézkedéseiket hagyta jóvá, Kádár Jánosnak még kevesebb mozgástere volt, akkoriban bármilyen fontosabb intézkedéshez Moszkva engedélyét kellett megszerezni. (Tudom: most Brüsszel, háttérhatalmak és gyíkemberek játszanak...)

Én magam nem tudom eldönteni, hogy mennyiben Orbán személyes aktivitásán múlnak a legfontosabb döntések, vagy ő is a nagy elődjeihez híven inkább zseniális sakkjátékos, aki pontosan érzi, hogy "mi kell az embereknek valójában", mi az ami per pillanat népszerű lehet... A hatalomkoncentráció jelenlegi szintjét egyáltalán nem látom indokoltnak, és az önkorlátozás nélküli hatalomgyakorlás nyilvánvalóan egyre több visszás dolgot eredményez.

 A 2010-es Orbán kormány is visszaélt a kétharmaddal

 Én legalábbis ezt így látom, lehet rajta vitatkozni. Az alkotmánybíróság jogköreinek korlátozása nem tűnt indokoltnak, új alkotmány elfogadása sem túlságosan, főként nem annak a "személyre szabott" össze-vissza módosítgatása. A nagy többség arra volt jó, hogy az egyébként sem arányos választási rendszerünket addig faragja, hogy végül egy gyűjtőpárt 50% alatti szavazataránnyal is kétharmadot tudjon szerezni. (Ily módon az EU-ban szokásos koalíciók helyett orosz, amerikai és brit választásokra emlékeztet nálunk a "győztes mindent visz" elve, és azokhoz hasonlóan polarizálja a társadalmat, jelentős csoportokat hagyva erős parlamenti érdekképviselet nélkül.)

 Mi nem valósulhatott volna meg a mostani 2/3 nélkül?

 Tegyük fel, hogy a Fidesz akár egyszerű többséggel, akár koalíciós kényszerben kormányozna 2018 tavasza óta az LMP-vel vagy a Jobbikkal, ez esetben mit nem tudott volna megvalósítani?

Nem lett volna "kultúrharc", elmaradt volna a Magyar Nemzet és a Hír TV átvétele. Ergo nem lett volna két Echo TV-k és maradt volna a Magyar Idők - de mindegyiknek a törzsközönsége ugyanaz, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy hiába szaporodnak a radikális jobber orgánumok, a felhasználóik száma attól még változatlan marad. A kultúrharc eredménytelenségét az is mutatja, hogy nem lehet a népszerűségi adatokon változtatni egykönnyen, hiszen akiket a "harc" érdekel, azokat a rétegeket kevéssé fogja érdekelni a kultúra, (hogy a kettő erősen kizárja egymást az világosan látszik a közönség megoszlásából), a kultúrharc tehát éppolyan fából vaskarika mint annak idején a "békeharc" volt.

Nem következett volna be a CEU elüldözése, az MTA autonómiáját sem fenyegetné veszély. Nem érezték volna egyesek szükségét a "finnugor nyelvrokonság" elmélete megtámadásának, ami számukra meglehetősen balul sült el. Kevesebb tér nyílna a Kásler-féle "polihisztorok" és a Schmidt Mária féle "jövőbelátók" számára, önjelölt próféták helyett a professzionalizmusra lenne nagyobb igény.

Nem tudnák nyírni ilyen erővel az ellenzéket, elsősorban a Jobbikot, amivel lassanként az egypártrendszer réme köszön vissza.

Nem tudnák ilyen vehemensen támadni "Brüsszelt", holott az EU politikusai nagyon jól tudják, hogyan jött létre a Fidesz kétharmada (tőlünk keletre is számos hasonló példáját látták ennek), és hogy mennyire nem tükrözi a kormányunk politikája a választók konszenzusos véleményét (amelyhez a választók döntő többségnek mondjuk 80%-ának egyetértése szükséges).

 Mi az, ami nem függ a kétharmadtól?

 A főbb gazdasági és adórendszert érintő döntések ugyanígy megvalósíthatóak lettek volna. Matolcsy pozícióját és döntési mozgáskörét sem fenyegette volna veszély (akinek a tevékenységét egyébként jelentős részben pozitívnak tartom).

A menekültkérdésben kvázi konszenzus van a pártok között, mondjuk egy DK miatt nem változna meg a politika iránya. Nem lehetne annyit migránsozni, fröcsögni, kevesebb gusztustalan plakát lenne az utcákon és kevesebb külföldi gondolná, hogy itt elmeháborodottak gyülekezete lakik. Donald Trump nem tudott falat építtetni egyelőre, mert még saját pártjában sincs elegendő támogatás ez irányban, ami azt mutatja, hogy az amcsi demokrácia nagyjából rendben van. Nálunk mondjuk a kerítés talán szükséges volt, viszont az a rengeteg pénz és a nagy apparátus, amit a déli határok védelmére fordítunk már egy kicsit túlzásnak tűnik (és mi több, nem is nagyon kérhető számon a kormányon).

A "családvédelmi akcióterv" a "konzultációnak" nevezett borzalom nélkül is lényegében zöld utat kapott volna a parlamentben, lényeges ellenzői nem voltak. Azt a kísérletet (amelyet a Fidesz is egyelőre csak 3 évre hirdetett meg, mert nem tudja, hogyan fog elsülni), amelynek lényege, hogy az állam átvállalja gyakorlatilag teljes mértékben a gyermeknevelés költségeit, a nagy többség lényeges újításnak tartja. Vannak persze bőven fenntartások például olyan jellegűek, hogy a gyermeknevelés költségei nem azonosak a különféle családokban éppúgy mint a gyermekekkel való foglalkozás ideje sem (mennyiségi és főként minőségi értelemben véve), ezért a rendszer alkalmat adhat visszaélésekre is. Ezzel együtt a program általános megítélése egyértelműen pozitív.

A külpolitikai irányvonal keveset változna a jelenlegihez képest, csak kevésbé lenne látványos. 2/3 nélkül Orbán nem tudná ennyire erőteljesen bomlasztani az EU egységét, kavarva azt a bizonyos barnát. Stb.

Mit tehet az ellenzék egy ilyen helyzetben?

 Ki hibáztatja mondjuk Mussolini ellenzékét az akkori közállapotok miatt? "Ellenzék" mint olyan nem létezik, különféle pártokban dolgozó politikusok gyűjtőfogalma, nem valamilyen egységes entitás, az általánosságban vett kritikája emiatt már "ab ovo" is értelmetlen. (Az Orbán féle "talpig úriemberek" szójáték eléggé rossz élc, mert az jön ki belőle, hogy csak a Fideszen belül vannak valódi úriemberek...)

Az ellenzék öt pontjából három éppen azokat a területeket vette célba, ahol a Fidesz indokolatlan és jogállamiságba ütköző hatalomkoncentrációt hajt végre: bíróságok, ügyészség, médiumok esetében. Másik két pont a a rendőrségi túlórákról és a "rabszolgatörvényről" szóló (egyetlen fogalmi újítás, ami valóban ütős) azt mutatja meg, hogy a kormány feudalizmus idéző "dolgoztatásban" tud inkább gondolkozni és kevesebb eredményt ért el a termelékenység és szervezettség javításában vagy a bürokrácia csökkentésében.

Az ellenzéknek azonban a jelenlegi légkörben körülbelül olyan az esélye a küzdelemre mint ha valaki az ökölvívás tiszta szabályaival küzdene egy nála jóval nagyobb pankrátor ellenében, akit még a bírók is segítenek. Vagy olyan esélye van az ellenzéknek a hangja meghallgatására mint egy kisebb kamarazenekarnak egy rézfúvós együttes mellett, amely folyton ugyanazt a nótát fújja, ahogy a csövön kifér (migráncs, Soros, Brüsszel stb.). Lényegében afféle Maslow-piramisról van szó, az alapvetőbb ösztönök megcélzása mindig nagyobbat tud ütni mint a racionálisabb énünkre való hatás. (Főleg azoknál, akik számára a gondolkodás túl bonyolult és fárasztó, a konformitásra szocializáltság viszont már bevált taktika több generáción keresztül.)

A machiavellizmus máshol már lejárt lemez

Igaz az is, hogy a Fidesz folyamatosan gyengíti az ellenzékét karaktergyilkosságokkal, durva vádaskodásokkal. (Érdekes módon csak most fedezte fel, hogy Schneider Tamás fiatalkorában "bőrfejű" volt - Orbán meg liberális és a Soros alapítvány támogatta, de ezt mégsem emlegeti senki.)

Olyan ellenzéki akciók mint amelyek köztévében történtek vagy a parlamenti obstrukcióval való próbálkozás, illetve ezeknek a kudarcai szintén az erő alkalmazásának iskolapéldáit mutatják. Aki erős az mindent megtehet, aki ellenszegül az viszont nevetségessé teszi magát - nem tudom ki hogy van vele, de ez nekem kelet-európai vagy balkáni macsóizmus.

Van még egy tendencia ezen kívül, amely segíti a Fideszt: az általános európai jobbra tolódás, amelynek az okai részben sejthetőek (az oktatás színvonalának gyengesége mellett nagy vagyoni különbségek egyes országokban, öregedő társadalmak). Mindenesetre a tendencia egyértelmű és nem segíti a mérsékelt erőket a radikális (mondjuk ki) mindent felforgatni akaró káoszhívők ellenében. (Tudom, a bevándorlás okozza majd a káoszt - a gyakorlati tapasztalatok viszont ezt az érvelést nem támasztják alá.)

 Mire "jó" ez a nagy hatalom valóban?

 A pénzek nehezen kontrollálható elszórására úgy tűnik igen alkalmas, mert amíg a Jobbik vagy Momentum kisebb szabálytalanságaira egyből ráugrottak, a kamupártok elhúzhattak a lóvéval. Lehetetlen pályázatokra százmilliók, milliárdok mehetnek el gond nélkül, a sportban szakmailag nehezen minősíthető munka folyik - ez valahogy elsikkad a nagy sorosozásban és kultúrkampfban. (Pontosabban abban a csőlátásban, amit ez jelent.)

Egyértelmű elszállást okoz a realitásoktól, az apparátust a bürokratikus félelem fogja jellemezni, senki nem csinál semmit, csak a parancsra vár.

Még a legfelsőbb szintre is igaz ez, hogy súlytalan és arctalan nímandok vannak a politikában, Szijjártóval az élen, de más minisztereket is lehetne még említeni.

Nem is annyira közvetlen hatását tekintve, hanem etikailag nagyon káros az egész, arra az erkölcsi fertőre emlékeztet, ami a bomló szoci-komcsi rendszerben volt nálunk jellemző, és amely normarendszerként erkölcsi alapot szolgáltatott a rendszerváltás utáni szabad rabláshoz (ennyire becsültük a közvagyont). Sokan leírták már, hogy mennyire negatív példákat mutat a kormány a társadalom felé (félelemkeltésről, pozíció hajhászásról szól a nóta a teljesítményorientáltsággal szemben).

Borzasztó befelé fordulóvá is teszi a magyar társadalmat, amelyről eléggé közismert (csak nálunk nem az), hogy mindig is hajlamos volt a befelé fordulásra, legtöbbször nem láttunk ki a nagy lavórból. (Trianon esete, az út ami ahhoz vezetett is egyik sajnálatos példája az elitünknek más országok meghatározó politikusaival való kommunikáció-képtelenségére, más országok szándékainak és az ebből adódó mozgástér helyes felmérésének - hiányára).

 Harcias egó

 A harcias egó önmagában nem valami rossz dolog, nyilvánvalóan szükség van rá bizonyos esetekben. Emellett a hatalomkoncentráció tényleg jó lehet és talán szükséges is valós háborús helyzetben. Kár, hogy az ellenség csak nem akar jönni és egyre nehezebb fenntartani a háborús szükséghelyzet látszatát. Az egoizmus az, amelynek hatalomvágya soha nem kielégíthető, mert mindig van olyan ellenség, aki potenciálisan veszélyt jelent ránk, ami nem csak a nagy hódítókra volt érvényes, alighanem így van ez Orbán és csapata esetében is.

Harcias egóval eléggé nehéz gazdaságilag csodát tenni. Lehet sok pénzt begyűjteni és azokat gyorsan eljuttatni a "megcélzott" cégekhez, de azok az eléggé közismert problémák, amelyek miatt még messze vagyunk a fejlett országoktól ettől még nem fognak megoldódni. Habár Matolcsy és Orbán helyesen határozza meg ezeket, előrelépés nem nagyon történt kormányzásuk 9 éve alatt, ezért elég nehezen képzelhető el, hogy jelentős áttörést fognak tudni elérni.

Kicsit úgy tűnik nekem, mintha a cél, hogy az élhetőség szempontjából tíz év alatt az utolsó ötből az első ötbe kerüljünk csak afféle nagyzási hóbort lenne a részükről, hogy megint mondjanak valami ütőset, de ne legyen igazam. Ráadásul a gazdaság nem minden, hanem az egymáshoz való viszonyulás kultúrája is számít, amely terén talán még nagyobb a lemaradásunk. De lehet, hogy mindezt rosszul látom, hátha rosszul látom.