Az X-generáció a ’60-as évek közepétől a ’70-es évek végéig született nemzedék. Nálunk ekkor már megszűnt a terror, a rendszer enyhült és eljött a „gulyáskommunizmus” ideje. A gyerekek az érzékeny antennáikkal azt vették le, hogy a világ, ahova születtek nem lehet annyira rossz, mert sok hülyeséget beszélnek ugyan a felnőttek, de láthatóan egyre jobban élünk. A szavak és a tettek, az elmélet és a gyakorlat között nagy távolság van, de majd csak közeledik a kettő, a társadalom nem lehet menthetetlenül rossz. Az általános közvélekedés az volt, hogy ha megadod, ami az (orosz) császáré, akkor békén fog hagyni téged és boldogulhatsz.
Ez volt az a nemzedék, akiknek a szülei nem beszéltek, mert nem beszélhettek az átélt traumákról: kiket mikor vittek el, hogyan aláztak meg vagy fosztották meg a vagyonától. A legtöbb családban vagy rokonságban éltek még sokan a háború és diktatúra áldozatai közül, de ez abszolút tabutéma volt. Az X-generációsok úgy hitték, hogy a történelem csupán egy rossz álom, amiből feléledtünk, és a múlt terheit könnyedén lerázhatjuk magunkról.
Az X-generációsoknak még voltak szép számmal olyan tanáraik, akik hittek a munkájukban és hittek a tudásban. Fellépésükkel, pozitív testbeszédükkel is azt sugározták, hogy a tudás hatalom (nem pedig az információ másokról). A X-esek hittek az előző és a következő generációknál is jobban hittek az egyéni teljesítményekben, abban hogy minden az egyéni képességeik fejlesztésén múlik.
Az X-eseknek már általában volt gyerekszobájuk, még akkor is, ha általában osztozni kellett rajta a tesóval, tesókkal. Ha közülük sokan panelpatkányok voltak is, mégis távol laktak a nagyszüleiktől, az ő általában falusi világától. Vagy legalább egy külön nagy házban falun. Már nem voltak befogva egy paraszti kultúra mindennapos munkamegosztásába, többet szórakozhattak, tanulhattak és művelődhettek. Viszont illúzióik tovább megmaradtak, csak később tapasztalták meg az élet kemény oldalát.
Gyerekkorukban még nem volt számítógép és a TV-ben is csak egy-két csatorna létezett, sokat játszottak falun, a természetben.
Sokan voltak köztük kulcsos gyerekek, a szüleik rengeteget dolgoztak a második gazdaságban, ami nem ritkán a családi élet rovására ment, sokak szülei elváltak vagy elhidegültek egymástól. Ők már nem hittek abban, hogy a kemény napi robot annyira megéri, de a házasság intézményében sem annyira. Több köztük az egyedülálló vagy élettársi kapcsolatban élő.
Nem ittak már annyit mint a szüleik, nem permeteztek kiskertekben vagy a fóliasátrakban veszélyes vegyszerekkel, nem szívták a gyárkémények füstjét sem és igyekeznek lehetőleg egészségesebben táplálkozni. Őket nem annyira testi mint pszichoszomatikus betegségek fenyegetik. Munkahelyeik nem annyira fizikailag megterhelőek mint szellemileg: az előző generációk nem féltek annyira, hogy elbocsájtják őket, nekik viszont naponta teljesíteniük, bizonyítaniuk kell. A mai munkahelyek keményebbek, az elvárások általában magasabbak, gyakoribbak a stresszes szituációk és a vállalkozói lét is könyörtelenebb (illetve az volt a legutóbbi évekig).
Ők nagyon kevés kedvezményben részesültek az államtól: nem nagyon volt már szolgálati lakás, korkedvezményes nyugdíj, lenyúlható vagy „elprivatizálható” állami javak, kárpótlási jegy, olcsón megvásárolható bérlakás, de támogatott banki hitelek se nagyon. Ők a D-hitelek generiációja: a fél magyar társadalom őket szidta, miközben úgy „mentették meg” őket hosszas huzavona után, hogy sokak addigra kénytelenek voltak már a lakásukat feladni. Ők azok, akik kiesnek a családtámogatások nagy részéből is (CSOK, babaváró hitel, stb.) az életkoruk miatt.
A nemzedék középosztálya többnyire felsőfokú végzettségű, hittek benne, hogy tanulni érdemes, a megtanultakkal jól boldogulnak majd a munkaerő piacon. Túlságosan elhitték, hogy a főiskolákon és egyetemeken olyan alapokat kapnak, amire építve később sikeresek lehetnek. Nagyon kevesen vannak közöttük, aki később nem csalódtak ebben.
Sokan közülük fiatal korukban olyan állást kaptak a ’90-es években és az ezredforduló után, amiről a szüleik még nem is álmodhattak, vezetői pozíciókat és nagyobb önállósággal járó munkaköröket. Egy napon arra ébredtek, hogy habár komoly lehetőségeket kaptak, de ugyanolyan keményen gályáznak mint a szüleik annak idején. Munkájukat viszonylag jól megfizetik ugyan, de megbecsülést nem remélhettek. Arra kellett, hogy rájöjjenek, hogy a rendszer csupán megrágja őket és kiköpi. Munkájuk szellemileg lassan leamortizálja őket, kiégnek.
Az X-esek a digitális bevándorlók: nagy részük megbarátkozott a számítógéppel, viszont míg fiatal korukban ők mosolyogtak azon, hogy az idősebb titkárnők mennyire félnek a „computertől”, ma már a fiatalak nézik le őket amiatt, mert hozzájuk képest milyen lassúak és nem tanulják meg öt perc alatt a legújabb okos telefon kezelését.
2007 után a nagy lehetőségek bezárultak számukra a karrierépítésre és a vagyongyűjtésre: a generáció elejének valamivel több ideje volt a megszedni magát, de ők nehezebben is alkalmazkodtak a változásokhoz. A generáció tagjai, ha nem állami alkalmazásban állnak, akkor általában időnként munkahelyváltozásra kényszerülnek, de a pályaelhagyás sem ritka. A válság után már a kapcsolati tőke számított jobban, viszont a kapcsolatépítés ennek a generációnak nem annyira az erőssége: a könnyű pénzekhez a NER kegyeltjei és holdudvara jutnak, őket pedig a fiatalabb nemzedék is könyörtelenül kigolyózza.
Az X-esek alapvetően nem politikus beállítottságúak és ritkán jutnak tényleges hatalomhoz. Ők már nem tartották fontosnak, hogy ellessék az előző generációtól a hatalmi technikákat. Orbán Viktor inkább az előző nemzedékhez tartozik, Gyurcsány, Matolcsy, Kövér, Áder pedig egyértelműen. A generáció nagy részét a politika átugrotta, mert túlságosan szép lelkek voltak hozzá, a generáció végén születetteket mint Vona Gábor kicsinálta vagy pedig a talpnyaló szerepét osztotta rájuk (Rogán, Szijjártó).
Ez a generáció már nem tudott annyi vagyont gyűjteni mint az előző (világméretekben sem, nem csak nálunk) és főleg akik idegileg, szellemileg jobban leamortizáltak kénytelenek részben a szüleik által gyűjtött vagyonra vagy a szüleik segítségére támaszkodni. Nem elég gátlástalanok és rámenősek, az agresszivitás nem annyira az erősségük, ezért a munkahelyükön könnyen a partvonalra szorítják őket olyanok, akik jobban megtanulták magukat eladni és menedzselni valamint kapcsolatokat építeni.
Sokan vannak közülük, akik kipróbálták magukat külföldön és dolgoztak kinn néhány évet, de általában visszajöttek. Bár alapvetően nyitottak, mégis többségükben nehezebben alkalmazkodnak más országok szokásaihoz és követelményeihez.
Nagyon sokféle dologban képesek hinni. Az ezredforduló körül divatba jött ezotéria többségüket nem hagyta hidegen, de egyes politikai mozgalmak is könnyen beszippantották és maguk mögé állították őket. Mivel hisznek benne, hogy a közélettel, politikával érdemes foglalkozni, de kissé naivak és nem mindig elég gyakorlatiasak, emiatt néha eltűrik, hogy a politikusok az orruknál fogva vezessék őket. A politizálás lehet számukra afféle pótcselekvés, szalmaszál amibe kapaszkodnak,főként ha az életük nem elég sikeres. Nem cinikusak se nem nihilisták, viszont képesek (voltak) túlságosan sokáig hinni a politikusok zagyvaságaiban, pártszimpátiáktól teljesen függetlenül.
Az X-esek egy része a vallásban keres menedéket és próbálnak a vallásos közösség életében jobban részt venni. Sokan fontosnak tartják a folytonos önvizsgálatot és a szellemi-lelki fejlődést, kicsit befelé fordulóbbak és bizonytalanabbak mint a náluk idősebb generációk, de velük általában jobban megértik magukat és kevésbé érzik magukat generációs gettóban mint a digitális világon felnőtt fiatalabbakkal szemben.
Én legalábbis ilyennek látom ezt a nemzedéket, érdemes mindenképpen beszélgetni róla, hogy milyen.
