Egy hatalom mennél koncentráltabb és mennél inkább kizárólagosságra tör, annál inkább fölösleges és zavaró elem a számára a gondolkodó értelmiség, mivel csak a parancsot engedelmesen végrehajtó katonákra és bürokratákra van szüksége. Már 2010-ben sejthető volt, hogy az új kormányzat az ún. szalámi-taktikát fogja alkalmazni az egyes értelmiségi csoportok megtörésére, kezdve a sort a filozófusok elleni perrel és a 60 év feletti bírók nyugdíjba küldésével, valamint az alkotmánybíróság hatáskörének beszűkítésével.

Az újabb rendszerváltást követően eleinte csak néhány érzékeny művész kiáltott farkast (azaz diktatúrát), de végül is ők látták jól a kibontakozó tendenciát, amely elsősorban a humán értelmiség egzisztenciális autonómiájának fokozatos felszámolásából állt. A kormányzat ezt a célkitűzését következetesen végrehajtotta, az azonban csak a következő évtizedben fog kiderülni, hogy hova vezetett mindez, és képes lesz-e a rezsim a Kádár-rendszerhez hasonló vagy helyenként a Rákosi-rendszerre is emlékeztető kontrollt folyamatosan fenntartani.

Meg kell jegyezni azonban, hogy a magyar értelmiség is hibáztatható azért, ami vele történt és történik, hiszen egyes csoportjainak társadalmi presztízse és népszerűsége már jó néhány évtizede erodálódik, érdemes beszélni az e mögött álló okokról is.

Az Orbán-rendszer az értelmiségiek nagy részének életét keserítette meg: tanárok, jogászok, egyetemek, a CEU, az MTA kutatói, közgazdászok, médiumok, művészek befenyítésére került sor, de az államigazgatás tagjainak vagy éppen az orvosoknak a helyzete sem lett könnyebb. Az anyagiak mellett a pszichés teher ugyanúgy szerepet játszott abban, hogy az évtized elejétől egyre több értelmiségi inkább nyugaton dolgozott, akár alacsony presztízsű munkákat is elvállalva (takarítás, ápolás, gyorsétterem stb.)

Tanárok: minősítési rendszer és még poroszosabb oktatás

Hiába idejétmúlt és nem hatékony, a katonás felfogású vezetésünk mégis a poroszos szellemiségű oktatást nyomja, még inkább megkötve a tanárok kezét (előírt tankönyvek, szigorúbb kerettanterv), mindennapos testnevelés órákkal. (Figyelmen kívül hagyva az a pszichológiai tényt, hogy ami kötelező azt a gyerekek általában utálják.) Később még csavartak a présen és a magántanulói státusz éppúgy mint az alternatív iskolák működése is afféle „főúri kegy” tárgya, kérelmezés után egyedi elbírálással adható meg. Az egykori „tanár elit” kiváltságait a kormányzat egyik napról a másikra megszüntette és mindenkinek egy eléggé bürokratikusnak tűnő minősítési rendszerben kell megfelelnie az előrelépéshez. A tanári pálya továbbra sem vonzó és nem csökken a kontraszelekció.

„Genderezés” és az egyetemek

A kormányzat fokozatosan világossá tette, hogy bizonyos kutatási témák tabunak számítanak és a központi vezetés ideológiája fog dönteni arról, hogy mi a helyes és helytelen. A hagyományos nemi szerepek és a normának tekintett családmodell bármiféle vizsgálata egyértelműen ide tartozik, de a magyarság történelme is már egyre inkább „stratégiai jelentőségű” terület a kormányzat számára. Azok az intézetek, ahol  ilyesmit kutatnak a hatalom útjában állnak és ez volt a kimondatlan oka az MTA autonómiájának a felszámolásának is.  A CEU-nak mennie kellett már amiatt is, mivel a Soros-alapítvány hozta létre. (Az indoklások persze mindig jogi alapot kaptak, de mindenki ismerte a kimondatlan kormányzati szándékokat.)

Az állam szolgálatában

Az értelmiség egy jelentős részét megfélemlítéssel vagy anyagiakkal, egyszerűen rávette a hatalom arra, hogy a köz-szolgálat örve alatt az ő hatalmi céljait szolgálja. A médiumok nagy része is ide sorolható, mivel a kormány szócsövévé váltak. Nagyon sok értelmiségi embert érdekeltté tett a rendszer abban, hogy céljait támogassa (támogatásokkal, adókedvezményekkel), közülük sokan a stabilitást és a nagyobb anyagi lehetőségeket értékelve a Fidesz törzs-szavazóivá váltak.

A Fidesz magja egykori jogászokból áll, elvárásuk az, hogy az értelmiség egyfajta „ügyvédi szerepben” védje őket, a régi kurucos szellemiséget idézve mindkét „pogánytól”: az EU központjától és a muszlim vallású bevándorlóktól, teljesen függetlenül attól, hogy amit képviselnek az az adott helyzetben mennyire etikus vagy megalapozott. A „közösségi cél” (amely inkább egy maroknyi politikus álma) úgy tűnik minden eszközt szentesít.

2018 tanulsága, hogy értelmiségre nincs is szükség

A 2014-es választások után a Fidesz egy időre elvesztette a 2/3-os többségét, a „kultúrharc” feléledése csak a 2018-as nagy győzelmük után indult meg ismét. Mivel a nagy többséget a kevéssé művelt és/vagy a központi hatalomnak sokkal kiszolgáltatottabb falvak, kisvárosok biztosították, ezért a mérsékeltebb felfogású és tájékozottabb városi (azaz urbánus!) értelmiséget am-blokk dobta a hatalom, még azokat is, akik előzőleg támogatták őket. Megszűnt a Magyar Nemzet és a Heti Válasz, visszafoglalták a Hír-tévét (az új Echo TV lett), az új médiumokban az indulatoskodásnak engednek teret és háborús hisztériakeltésnek a nyugodt érvelés helyett.

 A kormányzat számára értelmiségiek helyett megteszi egy tucatnyi véleményvezér is, akik megmondják mindig a választóknak, hogy merre van előre, ki a barát és ki az ellenség. A populizmus egyre inkább megmutatja igazi arcát egy szélsőjobboldali, lightos fasizmus képében.

Egyeseket felemel, másokat ejt a rendszer

Valós teljesítmények és igények helyett (piac) az állam, illetve a NER kegyeltjeinek önkénye határozza meg, hogy ki jár jól és ki nem. Az egyházak jöttek ki jól ebből, másrészt a TAO-támogatások nyertesei is, (amelyet ma már inkább "tahó támogatásoknak" is nevezhetünk, annyira igénytelen és színvonaltalan produkciókra adják),  például egyes rendszerkonform popzenészek. Az utóbbi időben a színházakat is elővették, és annak ellenére, hogy a színészetből ered az a közismert kifejezés, hogy „szereposztó dívány”, amely remélhetőleg csak a múlt része, olyasmit leírni, hogy „zaklatószínházak”, mégis csak agyament képtelenség, mivel egy-két személy, etikailag kifogásolható (és általában régmúltbeli) viselkedése miatt bélyegez meg egész színházakat. Természetesen olyanokat, amelyek jelenleg még viszonylagos függetlenséggel rendelkeznek.

Összességében a kulturálatlanságot, a bunkóságot támogatja a mostani rendszer, hiszen kontraszelektálja az előadó művészeket az, hogy mennyire állnak a hatalom szolgálatába. (Ami nem feltétlenül rossz célokat jelent, de ez a fajta logika mégis fokozatosan korrumpál egész értelmiségi szakmákat.) Egy világhírű szimfonikus zenekarunk sajnos kevesebbet ér mint a kormányzat ideológiáját szajkózó popzenész, nem beszélve a számos „zs kategóriás” focicsapatunkról.

Az értelmiség viszont már régóta elvesztette társadalmi támogatottságát

Az értelmiségiek társadalmi beágyazottsága szerintem úgy a ’80-as évek óta már fokozatosan csökken, és a szerepük, társadalmi hasznosságuk folyamatosan megkérdőjeleződik. Régen a falusi tanító, orvos és pap feltétlen tiszteletnek örvendett, ma már ez a fajta kapcsolat helyi szinten és országosan sincs meg a társadalom nagy részében. Az értelmiség egy jó része elefántcsont-toronyban dolgozik, a gyenge szintű oktatási rendszerünk miatt például a lakosság nagy részének gőze sincs a tudomány működéséről. A liberális felfogású írók és filmrendezők évtizedek óta tömegesen gyártják a depressziós, kiúttalanságot sugárzó alkotásokat.

A közgazdászaink dogmatikus gondolkodása félrevitte a gazdaságot és súlyos pénzügyi instabilitáshoz vezetett, főként az ezredfordulót követően. A legtöbb értelmiségi tétlenül nézte az MSZP-SZDSZ nemzeti érdekeket semmibe vevő, anarchikusnak is nevezhető politikáját. A színházakra is igaz, hogy a színvonal kiegyenlítetlen, mivel a diktatórikus és öncélú rendezés sokakat elriasztott. Az értelmiség nagy része köldöknézően a kis saját szakterületét műveli csupán és kevesen vesznek részt közülük a közéletben, abban a hitben, hogy meg tudják kötni a saját kis alkujukat  a hatalommal és akkor békén hagyják őket. Sajnálatosan kevesen végeznek oktatási és ismeretterjesztő munkát,- bár tény, hogy manapság sokkal inkább a marketingterméknek mondható „celebek” igénytelenségét igénylik a legtöbben.

Így fordulhat elő az a helyzet, hogy soha nem volt annyi pénz mint most, a rendszert gátlástalanul és elvtelenül kiszolgáló „értelmiségi” voltukat megtagadók dőzsölnek, aki nem áll be a sorba annak viszont alig jut valami.

Annak ellenére van ez így, hogy a "magyarságot" nem lehet kisajátítani, mert ebbe a társadalmi célokon túl beletartozik minden olyan teljesítmény, ami akár a helyi társadalmaknak fontos, akár a világ számára jelentőséggel bír (külföldön sikeres magyar filmek, könyvek, zenekarok, tudományos teljesítmények stb.) Ezeknek a megszületése általában nem a központi kormányzatunk működésének tulajdonítható.