Az alapvető dolgokban mindig hiányzik nálunk a társadalmi közmegegyezés már évtizedek óta, annyira így van ez, hogy már szinte természetesnek is vesszük a hiányát. Mennyire bízunk meg egymásban, az ilyen felmérések is jól jellemzik az összefogást vagy annak hiányát, e téren Magyarország jelenleg a középmezőnyben van. Azok között az országok között, ahol a bizalmi index lényegesen magasabb mint nálunk, számos olyan ország van, ilyen például Németország, Finnország, Új-Zéland, Kína, Japán, amelyek amellett hogy gazdasági teljesítményük kiemelkedő, a járványt is kevésbé szenvedték meg mint a gazdaságilag eleve instabilabb és kevésbé fejlett dél-európai országok, vagy akár a mi régiónkhoz tartozók.
Politikai felfogás tekintetében Magyarország az egyik legmegosztottabb ország egész Európában, ami válságidőszakokban, amikor nagyobb összefogásra és szabálykövetésre van szükség, különösen nagy hátrány lehet.
Ahol a társadalom egységesebb, az nem csak politikailag kevésbé megosztott közéletet jelent, hanem többek között azt is, hogy az emberek kevésbé vevők a különféle álhírekre, összeesküvés elméletekre vagy „az igazságot hirdető” álszakértőkre, akik tudatosan rombolják a bizalom légkörét, afféle szellemi környezetszennyezők. A sikeresebb védekezés egyik feltétele a fegyelmezettség, a szabályok betartását nem csak színlelni kell, hanem komolyan is venni. Például ha az előírás a maszk viselése, akkor ne forduljon elő, hogy utazás közben az orráról sőt a szájáról is lehúzza az illető. Számomra ez egy eléggé kulturálatlan viselkedés, az illető valószínűleg nem érti, hogy mért hozták ezt a szabályt. (Lehet ugyan okoskodni a végtelenségig, de a maszk használata egyes kelet-ázsiai országokban évek óta bevált gyakorlat a különféle járványok idején.)
Nálunk az 1956-os nemzeti összefogást a kommunista hatalom szétverte és ezt követően bármiféle valós, nem csak színlelt egység azokban az években merülhetett fel egyáltalán, amikor a rendszer szigora valamennyire enyhült. A ’60-as évek második fele egy ilyen időszak volt, vagy a ’80-as évek eleje is, amikor a politikai megbízhatóság mellett a tehetség és tudás is nagyobb szerepet játszott az előrejutásban. A ’80-as évek második felében viszont már egyre jobban érezhető volt, hogy a rendszer céltalanná, szétesővé kezdett válni, és közös célok hiányában nem nagyon lehet szó semmiféle társadalmi egységről. A rendszerváltás után a helyzet tovább romlott, hiszen a társadalom egyre inkább szétszakadttá és kasztosodottá kezdett válni.
A gazdaságilag hosszabb távon sikeres országokban az egyéni karrierlehetőségeket nagyobb mértékben határozza meg a mutatott teljesítmény, mint az illető származása vagy politikai kapcsolatai (még ha nálunk sokan nem is hisznek ebben, hogy ilyen létezik), és a mi kormányunk is akkor jár a jó úton, ha meritokratikus elvekre támaszkodik amellett, hogy a társadalmi esélyegyenlőséget is igyekszik biztosítani. Nem tudnám megmondani, hogy nálunk ez milyen mértékben teljesül, attól tartok, hogy szinte a kimutathatósági határ alatt van. Úgy gondolom, hogy habár a versenyszférában tendenciaszerűen egyre inkább érvényesül a teljesítmény elv, az állami szférában már kevésbé, mivel a kormánytagok nagy része sosem dolgozott igazán a versenyszférában és nincsenek közvetlen tapasztalatai e téren.
Nem mondom azt, hogy a 2000-es évek elejének némileg anarchikus állapotaihoz képest ne tudott volna javítani a kormány a társadalmi bizalom szintjén (például a rendfenntartásban vagy igazságszolgáltatásban való bizalomban). Az erőskezű kormány és erős állam valóban segíthet a társadalmi egység megteremtésében, sőt a jól működő kormányzás esetében a politikai nézetek és küzdelmek veszíthetnek a jelentőségükből, mint például egyes sikeresnek mondható kelet-ázsiai országokban tapasztalható. A magyar kormány azonban 2010 óta láthatóan nem is törekszik arra, hogy konszolidált politikával nemzeti egységet próbáljon létrehozni, sokkal inkább átnevelni igyekszik a vele egyet nem értőket és a saját ideológiáját erőltetni a társadalomra. (Alapvetően konzervatív ideológiáról van szó, és ha jellemezni kellene, akkor azt mondhatnám rá, hogy nagyon konzervatív vagy szélsőséges ókonzervatív nézeteket takar.) Egy katonás vezetésű társadalom azonban soha nem lehet elég egységes, hiszen rengeteg képmutatást követel meg a feltétlen elvhűség a hierarchia különféle szintjein. Az önkormányzatiság elve, ami ’56-ban olyan nagyszerűen érvényesült, valamint a hatalommegosztás elvont eszméje (aminek csak a hiánya lehet az, amit érezni fogunk) egyaránt nagyobb szabadságot és kreativitást tenne lehetővé az egyes tisztségeket betöltők számára, javíthatna a jelenlegi helyzeten. Ha az elitbe való bekerülést (vagy az onnan kikerülést) nem csak a politikai összeköttetések és a „megbízhatóság” határozná meg, az is csökkentené a jelenlegi társadalmi feszültségeket, ami azonban a mostani kormányzatnak sajnálatos módon nem célja.
A brit és amerikai út az, amely „a győztes mindent visz” elvével is növeli a társadalmi polarizációt, szöges ellentétben állva a kontinentális európai politikai kultúrával. A közéletünkben azok kapnak legnagyobb szerepet, akik semmi máshoz nem értenek, mint a feszültségek növeléséhez a különféle politikai „táborok” között, egyfajta „show”-ként értelmezve a közéleti szereplést. A különféle szekértáborok véleményvezérei teljesen vitaképtelenek, semmilyen észérv nem hat rájuk, a radikális jobboldaliak pedig politikai hátszéllel még cinikusak és gátlástalan hazudozók is.
A közéleti légkört az ember szinte a bőrén érzi, a mindennapokban, a Nyugat-Európában dolgozók szerint teljesen más, általában jóval kellemesebb az ittenihez képest. Ezzel együtt létezik természetes szintű megosztottság az egyes társadalmakban így nálunk is, mivel az állampolgárok életmódja sokféle lehet. A politikának azonban nem lenne a feladata ennek a kiélezése hatalmi szempontok miatt, felfújt bevándorló ellenességgel, Európa ellenességgel, különféle értelmiségi csoportok elleni uszítással (olykor burkolt zsidózással vagy rasszizmussal), és növelve a távolságot az elitek, a középosztály és a leszakadt rétegek között.
