Attól, hogy sok pénzt pumpálnak bármely területbe önmagában még semmilyen garanciát nem jelent arra, hogy valós fejlődést fogunk látni. Ez gyaníthatóan így van nálunk a sport, a vállalataink vagy a mezőgazdaság esetében is, hiszen a legtöbb támogatás nem mindig az adott területen legjobbakhoz vagy legtehetségesebbekhez kerül, hanem gyakrabban az ügyeskedőkhöz és a jó kapcsolatokkal rendelkezőkhöz. Sőt, a különféle szereplők hozzászoknak a pénzek bőségéhez és elkényelmesednek, ami később visszaüt. Egyébként a legtöbb diktatúra vagy diktatórikus stílusú vezető is akkor került hirtelen leszálló ágba, amikor a kívülről jövő pénzek megcsappantak.
A magyar foci esetében például úgy tűnik, mintha a sok pénz befektetése eredményeket hozna, holott ez távolról sem igaz, csakhogy a nyelvekkel futott tiszteletkörök helyett a miniszterelnöknek senki nem meri megmondani, hogy mi is a valós helyzet kedvenc hobbija terén. A számok nyelvén ez úgy néz ki, hogy egyrészt Európában sehol sem fordítanak közel ennyit sem sportra az adófizetők pénzéből mint nálunk, másrészt az EU átlagnál is kevesebbet költő portugálok vagy horvátok labdarúgásának eredményessége messze előttünk van. A jelenlegi magyar válogatott úgy tűnik, hogy elérte a ’70-es évek végének és a ’80-as évek elejének szintjét az európai középmezőnyét, az élvonal viszont nagyon távol van. A tehetséggondozásunk siralmas, az sem véletlen, hogy a legjobb játékosaink rendszerint már fiatal korukban is külföldön edzettek, mielőtt élcsapatokhoz kerültek volna. Igazából neves edzőnk jelenleg nincs is, a válogatottat jelenleg egy olasz mester irányítja, aki képes volt valahogy a játékosokkal megértetni, hogy mi is az igazi csapatjáték és ily módon egy szinttel feljebb tudta hozni a válogatottat ahhoz képest, amit a focisták egyéni teljesítményei alapján várni lehetne. (Például ért ahhoz, hogy győzelem orientált játékosokat válogasson be, mint annak idején Baróti vagy Mészöly tették.) A focimánia tömegsportra gyakorolt hatását nem tudnám megítélni, annyiból szimpatikus számomra, hogy elősegíti a jobb csapatmunkát. A labdarúgás persze csak egy kiragadott példa, de sokatmondó tud lenni.
Kérdéses, hogy mennyire kell védeni és pátyolgatni a magyar állampolgárokat, akár sportolókról, akár vállalkozókról, akár tanulókról van szó. Voltaképpen majdnem minden magyar ember bizonyos szempontból hátrányos helyzetűnek mondható, egy átlagos nyugat-európai polgárhoz képest. Nagy eséllyel zűrösebb családi körülmények között és nehezebb anyagi helyzetben nőtt fel, kevesebb támogatást kapva a tehetsége kibontakoztatásához, ami valószínűleg még manapság is jellemzőnek mondható a legtöbb településünkön. Ha a gazdaság szintjét nézzük, akkor afelé hajlok, hogy igen, kell pátyolgatni a vállalkozásainkat, és nem is annyira elméleti mint gyakorlati példák mutatnak ebbe az irányba. A sikeres feltörekvő országok is egyrészt ezt tették, másrészt a világpiac meghatározó játékosaitól mind messze voltak földrajzilag, akár Japán, Dél-Korea, akár Szingapúr helyzetét nézzük. Számunkra azonban Németország „ölelése”, európai nagyvállalatok közelsége miatt az alaphelyzet teljesen más. Elvileg egy teljesen nyitott kereskedelmi övezetben kell valamilyen módon piacvédő politikát is folytatnunk, és úgy gondolom, hogy erre a célra a jelenlegi „jogászkormány”, ami elvben (és gyakorlatban is) a különféle jogi kiskapuk keresésének mestere, nagyon alkalmas is lehet. (Amiből nem következik sem az, hogy a nyílt konfrontációra kell törekednie a külpolitikában, sem az, hogy a pénzek nagy részét elvonva másoktól saját haverjai és hűbéresi zsebébe tömje, ez már a hatalommal való visszaélés egyértelmű esete.) A pátyolgatás viszont egy bizonyos mértéken túl már káros és visszaüt, mert belterjességet okoz.
A belterjesség nálunk nagyobb problémának tűnik jelenleg, mint a túlságos mértékű bevándorlás. A bevándorlóktól az fél leginkább, akinek nincs versenyképes tudása, nincs önbizalma vagy nincs benne nyitottság más kultúrájú emberek iránt. Különféle családi háttérrel, némileg eltérő kultúrából érkező emberek egymásra serkentőleg tudnak hatni egy egészséges versenyszellemű csapatban, ilyen műhelyekre van szükségünk minden téren. Én azonban nem látom, hogy az egyébként is szétesőben lévő liberálisnak mondható műhelyek helyében lesz-e valami más és jobb (sőt, ahol a liberális szellemiség egyáltalán nem érvényesül, ott nem is nagyon jöhet létre semmilyen szellemi műhely). Megjegyzem, hogy a jelentős gazdasági, tudományos és művészeti tevékenységek majdnem mindig a különféle szellemi műhelyekben jöttek létre, a megfelelő közegbe kerülve az emberek egymás gondolkodását és kreativitását serkentik.
Egyébként globálisan nézve az „őslakosok” több galibát tudnak okozni mint a bevándorlók, az USA-t tekintve az utóbbi évek felfordulásait sem az utóbbiak okozták, hanem olyan állampolgárok, akiknek az ősei már évszázadok óta ott élnek. Rendszerint olyan emberek tomboltak az utcákon, akik lecsúszottnak érzik magukat, nincs előttük semmilyen perspektíva, különféle kulturális gettókban élnek, összeesküvésekben hisznek vagy újracsomagolt ideológiákban, az oktatásuk rendszerint hiányos vagy egyoldalú (liberális gettók is lehetnek akár). A bevándorlók illetve külföldi munkavállalók ezzel szemben többnyire szorgalmasan dolgoznak, hiszen pont azért jöttek, hogy boldoguljanak, és valójában létezik egy szelekciós mechanizmus, ami a kevésbé jókat vagy kevésbé szerencséseket arra készteti, hogy ha kerestek egy kis pénzt, akkor inkább térjenek haza. (Más kérdés, hogy a bevándorlók következő generációja esetében már ez a történet már nem biztos, hogy így működik, ők már esetleg egyfajta üvegplafonba ütközve rendszer ellenesekké is válhatnak.)
A sokak számára biztonságot nyújtó közegben a túlságos kényelmesség, tespedés, a langyos víz az egyik legnagyobb veszély, elég ha megfigyeljük a környezetünket, én legalábbis naponta találkozom olyan rendesnek, normálisnak és tehetségesnek is mondható emberekkel, akik esetében feltűnő a bármiféle egészséges ambíció hiánya, ami igen szomorú látvány. Ez egyébként a nyájszellem erősödésének irányába hat, hiszen önmagát belül nem tartja eléggé értékesnek, inkább elbújik mások mögé (különféle szektavezérek mögé), amit a legrutinosabb politikusok ki is használnak. A mostani járványhelyzet pedig még inkább felerősíti a begubódzást, az egymástól való elszigetelést, az egymást jobb teljesítményre sarkalló hatások nem nagyon érvényesülnek. A jellemzően gyenge szintű kommunikációnk a jelenlegi helyzetben még talán tovább romlott.
Számomra nem a gazdasági adatok a meggyőzőek (hiszen azok a Kádár-rendszer idején is többnyire jók voltak, mögötte viszont a szellemi nihil). Az új szellemi műhelyek, új kezdeményezések, vagy akár olyanok mint a fiatalok edzettségének javulása, felnőttkori tanulás, komoly művészeti teljesítmények, színvonalas közéleti vita stb. sok egyéb dolgot lehetne mondani, ami mind a társadalom frissességét és fejlődési vágyát mutathatná, de én ilyen jeleket mostanában alig látok.
