Nagyon egyszerű emberi igényekre repülnek rá a különféle internetes szolgáltatók, többek között arra, hogy szeretjük az élményeinket megosztani másokkal. Számomra ez is egy eléggé alapvető igényünknek tűnik, hiszen ezáltal egy kicsit újraéljük és megerősítjük a történteket (elsősorban persze a kellemeseket), miközben mások is egy kis ízelítőt kaphatnak belőle. A közösségi portálokon a szó valódi értelmében vett megosztások lehetősége nyilván jóval korlátozottabb mint egy személyes találkozás vagy akár egy telefonbeszélgetés esetében, ráadásul az átélt élmények sokfélék lehetnek és nem mindenkit érdekelnek. (Az életben mindig meg kell találnunk azt a személyt az ismerőseink közül, akivel az adott élmény a leginkább megosztható.) A netes megosztások esetében nem ritkán némi exhibicionizmus is tetten érhető, vagy legalábbis túlzott énközpontúság. A nyaralásunkról vagy a gyerekükről posztolt képeket olykor felvágásnak érezhetik az ismerőseink, a politikai témájúakat pedig manipulatív agitációnak.

Mindez egyértelműen a pótcselekvés kategóriájába tartozik, kicsit hasonlóan ahhoz mint amikor tévé-sorozatokat nézünk, mert az életünket nem tartjuk eléggé érdekesnek és inkább másokét élnénk. (Az olvasás már ebből a szempontból teljesen más, mert sokkal több képzelőerőt mozgat meg, emellett a saját ritmusunkban dolgozzuk fel az információt.) A különféle celebkultuszok is erről szólnak, egyik példaképünk életet sem vagyunk képesek lemásolni, legfeljebb pár fogást eltanulni tőlük, amit valamilyen módon alkalmazhatunk később a saját stílusunknak megfelelően. Ehhez persze előbb el kell hinnünk, hogy a saját életünk is éppen eléggé fontos és érdekes.

A neten töltött időnk nagy része puszta unaloműző időtöltés, a közösségi portál sem arra való, hogy beköltözzünk és ott éljük az életünket. Napjaink high-tech tömegkultúrája lényegében semmi újat nem hoz, csupán régi emberi szokásokat elevenít fel új formákban. Ilyen például a pletykálkodás, ami a legtöbb régi társadalomra is jellemző volt, most tartalmilag nem változott, csak új színteret kapott a Facebook keretében. A beszélgetés mint korrekt tájékoztatás és véleménykifejtés általában jól elhatárolható a félinformációkon és hiedelmeken alapuló pletykálkodástól, ami minden korban sokak életét keserítette meg és tette tönkre. Kérdés hogy ki hol húzná mega határt, ki mit cenzúrázna, ebben már erősen megoszlanak a vélemények. Jelenleg a nyugati (német típusú) és keleti (orosz) felfogás eltérő irányba halad, mert az előbbi a gyűlölködés és uszítást látja nagyobb problémának, az utóbbi pedig a nemzeti célú, radikális vélemények elfojtását.

Megjegyzem azért, hogy a közösségi médiumokat nagyon sokféle hasznos célra is lehet használni, többek között a pozitív tartalmú hírek megosztása is ilyen. Való igaz, hogy mások sikerének nagyon is lehet örülni, mások öröme lehet egy kicsit az én örömem is lehet adott esetekben. Sokan érzik úgy, hogy nagyon negatív dolgokat is meg kell osztani, ismerőseiket különféle veszélyekre figyelmeztetni, de az ilyenek majdnem mindig kacsának bizonyulnak tapasztalataim szerint. Habár valódi beszélgetésekre is alkalmasak a közösségi portálok elvben, ezek mégis nagyon ritkák.

A böngészés szó eredeti jelentése szerint, számunkra értéktelen adatok tömegéből kell kikeresnünk azt, ami minket érdekel. Régen például a kukorica kombájn után is rendszeresen „bengésztek” egyes falvak lakói, vagyis keresték a földeken megmaradt terményt. Manapság az internet világában hasonlóan nehéz feladatot jelent a számunkra értékes tartalmak megtalálása, bármilyen témában amellett, hogy a különféle szolgáltatók a primer ösztöneinkre hatva néha „jobban tudják”, hogy mi mit szeretnénk, a reklámokról pedig közismert, hogy a hatásuk tudattalan módon is érvényesül. (Megjegyzem, hogy a „médium” szavunk is áthallásos, régebben így nevezték azokat is, akik állítólag a szellemidézésekben közreműködtek, - egy intő jel arra, hogy semmiféle virtuális világ nem lehet fontosabb az életünk kézzelfogható dolgainál.)

A közösségi médiumokra visszatérve néhányan szeretnék ezeket valahogy közintézménnyé tenni, „államosítani”, amit én két okból nem érzek jogos igénynek, az egyik az, hogy leginkább divatjelenségnek tűnnek a számomra. Sokan már hanyagolni kezdték az FB-t például, mert nem váltotta be a reményeiket és egy idő után már inaktívak lettek, esetleg találtak maguknak fontosabb elfoglaltságokat. (Sokan eleve ódzkodnak is a magánéletük kiteregetésétől, a közéleti megnyilvánulásaikat is megfontolt módon, komolyabb fórumokra tartogatják, - teljes joggal.) A másik ok, hogy ha egy állam vagy egy vállalkozás tud jobbat az kifejlesztheti a saját portálját, rövid időn belül  valószínűleg különféle alternatív közösségi médiumok jöhetnek létre, a mostani nagyoknak is alighanem specializálódniuk kell, hiszen annyira sok célra nem használhatóak egy időben. (Ezzel nem akarom lebecsülni a mostani piacvezetőket, hiszen nyilvánvalóan rengeteg fejlesztésbe invesztáltak és invesztálnak, kifinomult szolgáltatásaiknak köszönhetik a jelenlegi arculatot és jól csengő márkanevet. Ők maguk is a globalizáció egyfajta gyümölcsei.) Az a tendencia is folytatódhat, amit Kína és Oroszország esetében látunk, hogy az egyre inkább bezárkózó országok kormányai a saját államilag felügyelt közösségi portáljaikat teszik csak elérhetővé.