Szellemi műhelyekre lenne szükség
Kérdéses, hogy a különféle szellemi műhelyek mennyire működnek és kapnak-e nyilvánosságot. Az már régóta közismert, hogy közösségi lények lévén az egymást inspiráló kommunikáció a lételemünk. (Ez annyira így van, hogy a matematikusok körében is megfigyelték, hogy annak ellenére, hogy néha még egy papír és toll is elég lehet a munkájukhoz, amikor elszigetelten dolgoztak, akkor nem nagyon jutott eszükbe semmilyen új ötlet.) Léteznek persze különféle szakmai műhelyek, de ezek ritkán jelennek meg a nyilvánosságban. A második szinten akár még a blogok is alkalmasak lehetnek arra, hogy egymással beszélgessünk és folyamatosan finomítsuk egymás nézeteit.
A baloldali értelmiségi műhelyeket a jelenlegi kormányzat igyekszik felszámolni vagy ellehetetleníteni. Valójában minden hatalom ezt teszi ösztönösen, hogy a vele szembenálló vagy neki nem tetsző gondolkodásúakat különféle szellemi gettókba akarja kényszeríteni. A hatalom természete egyszerűen ilyen, nem tehet mást, most pedig egyszerűen az a helyzet, hogy legalább 35 éve nem volt nálunk ilyen mértékű hatalomkoncentráció, mint ami most van. (Azt pedig egy álságos érvelésnek tartom, hogy a „baloldal” csak egy újabb kori képződmény, szellemi elfajulás lenne, hiszen a tűz feltalálása óta mindig létezett az emberi csoportokban valamiféle közélet, és mindig voltak a csoportokon belül a szociális egyenlőség hívei éppúgy mint újítók vagy konzervatív hagyománytisztelők is.)
A mai jobboldalon se látom igényét a szellemi műhelyek működtetésének amiatt, mert a központi ideológia a fő kérdéseket már előre meghatározta (Orbán az ún. kötsei vagy a tusványosi beszédeiben nagyon részletesen leírta már ennek tartalmát). Aki ebbe a körbe akar tartozni, annak a különféle dogmákat kell mantrázni folyamatosan, ami nagyon behatárolja a kreativitást. A kevésbé dogmatikus jobboldali érzelmű értelmiség kiszorult már ebből a körből, ahol a (finoman fogalmazva) folyamatos hűségnyilatkozatok határozzák meg azt a szintet, amelyen a beszélgetés folytatható. Egyszerűen nincs igénye a rendszernek a kreatív gondolkozásra, majd a „vezérkar” eldönt mindet. (Én legalábbis már rég nem olvastam semmilyen értékelhető színvonalú cikket a kormányoldalról, ha valaki lát ilyet, szóljon.)
Mikor volt jobb a helyzet a mostaninál?
A 2000-es és 2010-es években például mindenképpen jobbnak mondható volt, mert nem tudta még egyetlen hatalmi centrum ledominálni a közvéleményt. Több volt a közéleti vita, az eltérő nézőpontok valamennyire ütköztek és kevesebben akartak különféle véleménybuborékokban élni. Talán nem túlzás némi közös szellemi munkáról beszélni, együtt gondolkodásról, viszont manapság én ezt nem annyira látom, harciasságra van inkább igény, gondolkodásra már sokkal kevésbé.
Valójában nincs semmilyen rendkívüli állapot
A járványhelyzetnek is van némi szerepe mindebben, hiszen amellett, hogy behatárolja sokak mozgásterét és lehetőségeit, még inkább szabad kezet ad a kormánynak. Ennek ellenére az a kijelentés, hogy most „rendkívüli állapot” van ez így nem igaz, vagy legalábbis a mindenkori helyzet egyre kevésbé nevezhető annak, ahogyan megtanulunk alkalmazkodni a világjárványhoz. Rendkívüli állapot volt valóban egyes országokban, tavaly például az olaszoknál, idén nemrég a portugáloknál vagy éppen most a szlovákoknál. Nálunk viszont az utóbbi évtizedekben szinte mindig „rendkívüli állapotok" uralkodtak, akár rendszerváltás, akár államcsőd közeli helyzetek, akár (a nálunk letelepedni nem akaró) migránsok okozták. A különféle kormányok persze mindig szeretik elhitetetni az állampolgárokkal, hogy a helyzet nagyon válságos tőlük független okok miatt természetesen, de ők teljes szabad kezet kapva majd „megvédik” az állampolgárokat.
A társadalmi hasznosság csalóka elve
Egy érdekes vonása a mai közbeszédnek, hogy egyre inkább csak azt fogadjuk el, amit a közvetlen társadalmi hasznosság elve alapján fontosnak ítélünk. Ebből a körből például egyből kiesik a tanárok munkája, aminek megtérülése több évtizedes távlatban mérhető, az alapkutatások szintúgy, vagy a természeti környezetünk megóvása a látványberuházásokkal szemben. Az sem mérhető például, hogy mennyi tehetséget veszítünk el, mert „nem megfelelő” családba születtek, vagy mennyien kényszerülnek megaláztatások között vegetálni csak amiatt, mert a kormány inkább az élsportra költi a pénzt. Mintha a gazdasági szempontok és a növekedés lenne a mindennél fontosabb, kidobjuk a léghajóból azt, amit ballasztnak tartunk, (konkrétan másra költjük a pénzt) hogy gyorsabban és magasabbra tudjunk emelkedni, miközben lassacskán elveszik az igazi felhajtóerő és a társadalom egésze egy cseppet sem emelkedik.
Kenyeret és cirkuszt
A 21.századi politikai elitek ismét felfedezték azt, amit a régi rómaiak is, és főként a különféle színezetű populisták alkalmazzák mesteri fokon. Kell mindig egy újabb cirkusz a politikai arénában, akár egy újabb (természetesen nyugatról érkező, honnan másfelől) fenyegető veszély réme, akár egy könyv bezúzása, akár az ellentábor egyik vezéregyéniségének kicsinálása, különféle műbalhék ezerrel, mindig menjen az adok kapok és lehetőleg folyjon a vér a közéleti arénában, hogy az „ezerfejű cézár” kedvére tehessenek. Vannak ugyanis sokan, akik ezt kimondottan igénylik, afféle pótcselekvésként nézik ezt a politikai reality show-t.
Pletykálkodás kérdése
Amikor az emberek valamilyen új közéleti eseményre reagálnak általában fél-információk birtokában, ennek legtöbbször pletyka íze van. Nem csak az ismerőseink esetében figyelhető meg az, hanem akár még különféle közéleti vitaműsorokban is eleinte nagyon kiforratlan vélemények szoktak megjelenni az eseményeket követően. Különféle átgondolatlan ösztönös reakciók, törzsi logikák dominálnak ilyenkor, de nincs ezzel különösebb gond, mert ahogy egyre több információhoz jutunk a vélemények is megváltoznak és a régebben hallottakat lassanként a helyükön tudjuk kezelni. Ezzel szemben a szólásszabadság nálam nem azt jelenti, hogy feltűnési viszketegségből egyesek álhíreket terjesztenek és felfújják az általuk hallottak jelentőségét (a boszorkányüldözések is „anno” ehhez hasonlóan működtek), emiatt mindig szükség van bizonyos szintű moderációra is.
„Jogszerűség” mint védekezés
Főként a kormányoldal használja ezt az eszközt mostanában, nem véletlenül. A jogszerűségre úgy hivatkozni, hogy én hozom a jogszabályokat, ez eléggé álságos. A nemzetközi jog egyezményeit nem elfogadni (pl. az isztambuli egyezményt) vagy azoknak ellentmondó törvényeket hozni, ez megint ugyanebben az irányban hat, a jog eszközével bástyákat emelni másokkal szemben. A családvédelem területét példának véve léteznek nagyon pozitív jogszabályok, amiket senki nem vitat, de olyanok is, amelyek egyes állampolgárok kizárását célozzák, gyakorlatilag másodrendű állampolgárként kezelve őket (visszajutottunk a „társadalmi hasznosság” szűklátókörű kezeléséhez).
Másokat vádol azzal, amivel rokonszenvez
Ez egy újabb propaganda fogás, például a másikat azzal vádolom, hogy náci, miközben titokban támogatom azokat, akik eléggé közelítenek ehhez. Rasszizmus esetében is elmondható ugyanez, a legtöbben hajlamosak vagyunk (legalábbis ösztönösen) elfogadni valamilyen mértékben mások származás szerinti megbélyegzését, de legalább nem akarjuk ezt érvekkel alátámasztani. A radikális jobboldal inkább elfogadja azt, hogy a szegregáció eléggé természetes és nincs mit tenni ellene (egyébként kemény dió valóban ez a kérdés), de burkoltan teszi ezt és másokat igyekszik rajtakapni azon, hogy rasszistának mondható kijelentéseket tesznek. Ebben az van, hogy ha én mondom a másikra, hogy náci vagy hogy rasszista, akkor én biztosan nem lehetek olyan, hiszen én mondtam először. Logikus? Egyáltalán nem. (A radikális baloldalon is ugyanezt meg lehetne találni, ők például inkább kommunistáznak.)
Rossz hírét keltjük az országnak?
Ez is egy érv szokott lenni a közéleti vitákban, ezek szerint az országnak van egy „jó híre”, amire nagyon kényes, és a liberális sajtó ezt lerontja. Valójában sokkal jobb a helyzet, mint amilyennek látszik külföldről, a sajtónak köszönhetően azt hiszik sokan hogy itt egy kemény diktatúrában élünk. A helyzet ezzel szemben az, hogy egyik országról sincs senkinek valós képe azok kivételével, akik ott élnek, például mi sem tudunk semmit az oroszokról, mert nem is érdekelnek, de például az USA-ról is a különféle akciófilmek alapján alkotnak teljesen torz képet sokan. A külföldi befektetőt annyira ez nem érdekli, a számokat nézi és hogy milyen kormánygaranciát, támogatásokat kaphat. A külföldi turisták (ha megint jönni fognak) szintén csak azt nézik hol lehet jól bulizni, esetleg pihenni és kikapcsolódni. A sajtó nagyobb része pedig (a bulvártól eltekintve) inkább liberális és nem annyira konzervatív, mert ezt igénylik többen.
Valójában a helyzet lehet sokkal rosszabb is nálunk sok tekintetben, mint ami a külföldi sajtóban megjelenik. Az egészségügyünk például nem európai szintű, a mélyszegénység és súlyosabb nálunk mint a legtöbb EU országban, az oktatásunkra sem lehetnek büszkék, de az ilyen problémák arajtunk kívül nagyjából senkit nem érdekelnek. Inkább az, amit a kirakatba tudunk tenni, sporteredmények, egy-két tudományos teljesítmény, ínyenceknek való kultúra, látványberuházások. Az átlagos színvonal ettől elmarad minden téren, erősen befelé forduló országunkban a langyos középszer dominál.