Annyira így van ez, hogy már fel sem tűnik nekünk, életünkben mennyire nincsenek már színek, mindent a fekete, fehér vagy a szürke különféle árnyalatai dominálnak. Elég csak szétnézni az utcán, „színtelen” autók tömege áll az utcákon, ami az én szememben nem annyira természetes, inkább elborzasztó látvány. Emellett rengeteg fát vágunk ki és nagyon szeretünk betonozni, ami éppúgy igaz a nagyberuházások, mint a legtöbb házépítés esetében egyaránt. Az életmódunk is egyre szürkébb, aminek sok összetevője van. A járvány is nyilván sivárabbá tette, a legtöbben behúzódunk otthonunkba a négy fal közé. Igazából viszont a kulturális sokszínűség az, ami egyre kevésbé jellemzi a társadalmunkat, a legtöbben feltűnésmentes és a normáknak teljes mértékben megfelelő életmódot szeretnénk élni. Az pedig az én szememben kimondottan szomorú, hogy vannak akik szemében a szivárvány tabu lett, nem csak egyszerűen bántó, hanem egyenesen kiirtandó, mert a „meleglobbihoz” társítják. Holott a szivárvány csak azt fejezi ki, hogy az emberek sokfélék, ami nyilván irritálni fogja mindazokat, akik (enyhe túlzással, de nem túl nagy túlzással) az egész társadalmat egyenruhában menetelve szeretnék látni.

A politika világától elrugaszkodva az is látható, hogy a modern vállalatok és a hivatalok is színtelenek, fehér és szürke színű épületek tömege, ahol még a zöld növények is ritkák, nem állnak már távol a Madách-féle falansztertől, és körülbelül annyi kreativitást várnak el a dolgozóktól, mint amennyi az építészetben is megjelenik. (A műemlékek helyreállítása során egy másfajta jellegű sivárság látható például Budapesten, az ötletes, újszerű épületeket nem tűri a kormányzat, egy bizonyos fajta neoklasszicista giccs lehet csak elfogadható az ízlésüknek.) Az anyagiasság egyáltalán nem csökkent az utóbbi évtizedekben ez teljesen nyilvánvaló, a legtöbb ember számára továbbra a nagyobb ház, a nagyobb autó a fontos, vagy legalábbis jelzi a társadalmi státuszukat mások felé, az esztétikum kérdése rendre háttérbe szorul.

Az egyházak is eléggé jól belesimulnak ebbe a nagy szürkeségbe, a járványhelyzettől függetlenül ott is az anyagiasság, a külsőségek, a formális szokások a meghatározók. Akik viszont a vallás szellemiségéhez teljesen hűen, de egyéni módon szólnak az emberekhez, ők többnyire nemkívánatosak. Az egyházi szféra is durván átpolitizált, a kormányzati támogatottság alapján a hierarchiában az első helyen a református egyház áll, a második a katolikus, a harmadik valószínűleg a hit gyülekezete és az izraelita, ezután jön az összes többi, akiket még megtűrnek, az evangélikusokat is beleértve. Ez a sorrend úgy jön létre, hogy az adott egyház milyen mértékben veszi figyelembe a kormányzat elvárásait.

A fekete-fehér színek népies viselése (fehér ing, fekete nadrág és mellény) manapság divatosnak mondható kérdés, hogy vajon honnan jöhet ez. A népi viseletek többnyire díszesek és színesek voltak, és nagyon sokfélék, akik viszont „népiesek” akarnak lenni, a legtöbb esetben egyenruha-szerűen öltözködnek, teljesen egyforma módon és nem egy adott táj népviselete szerint. A fekete és fehér párosítás szerintem hagyományos értelemben leginkább a németekre jellemző színek voltak, nem véletlenül a német fociválogatott mezének színei. A németeknél jellemző a sok fehérre vakolt ház is, ami a közismert német tisztaságeszményt fejezi ki, mi is mintha egy ilyen mintát követnénk. A teljesen fekete egyenruha pedig eléggé fenyegető.

A politikai palettán jelenleg a vörös és a zöld színek nem kívánatosnak számítanak a kormányzati médiumokban (és szinte már csak kormányzati médiumok léteznek verbális szinten, a másféle vélemények kevésbé elérhetőek a társadalom nagy részét adó funkcionális analfabéták számára). A vörös és zöld színtévesztés is igen gyakori ugyanezekben a forrásokban: a zöldeket kommunistákként akarják láttatni, amiből csak annyi igaz, hogy lehetnek közöttük szélsőbaloldali érzelműek is, de éppígy sok más orientáció is megfér bennük. A liberalizmusról meg tudjuk, hogy ugye láthatatlan, mert háttérhatalom irányítja, mindenütt ott van titokzatos módon, de hát liberális nálunk már minden, ami nem eléggé földhözragadt. Józanésszel nézve el kell tudni fogadni, hogy a vörös szín is teljesen rendben van, a hagyományos szociáldemokráciának az esélyegyenlőséget és a vagyoni különbségek csökkentését szorgalmazó irányzata is teljes joggal a mai politikai palettának a része. A barna színt általában fasizmushoz szokták kötni, talán az anyaföldhöz, a gyökerekhez való ragaszkodás okán. Ezt is el tudom fogadni bizonyos mértékig, egészen addig, amíg a barna nem válik militánssá, a katonai egyenruhák színévé. (Érdekes módon a kommunizmust szoktuk gyakran felemlegetni, a fasizmust azonban nem nagyon, ez kényes kérdés sokak számára.)

Megjegyzem egyébként, és talán meglepőnek tűnhet, de én úgy látom, hogy a rasszizmus egyértelműen csökkent az utóbbi időkben nálunk. Igaz, hogy gyakran szidjuk a nyugati „BLM” mozgalmakat, a túlzásaik miatt teljes joggal, de tapasztalatom szerint (lakó és munkahelyem térségében legalábbis) már kevésbé fontos az emberek számára a bőrszín, nem annyira jellemző a cigányozás sem. A bőrszín annyira nyilvánvaló sajátságunk, hogy nem érdemes róla beszélni, sőt meg kell tudni próbálni tőle elvonatkoztatni. (Az arabok és észak-afrikaiak esetében sem a bőrszín, inkább a muzulmán vallás az, ami sokakat félelemmel tölt el, más kérdés hogy ez a félelem mennyire helyénvaló az adott esetben.) A rasszista előítéletek csökkenése egyértelműen pozitívum, viszont ennek ellenére kulturális sokféleség a jelenlegi politikai elitünk szemében mégis inkább probléma mint érték. Ennél is kétségbe ejtőbb, amint mindig elmondunk, és szerintem egyértelműen Orbánék felelőssége (kisebb mértékben azért Gyurcsányéké is), hogy saját magukat fehérnek mutatják be, akik ha bepiszkolódnak időnként, az csak a „másik oldal” hibája lehet. Nem is beszélve arról, hogy eleve nem is „két oldal van” hanem sokféle, a kétpólusúnak mondható politikai rendszerek mint a brit és amerikai pedig egyértelműen kudarcosak. Nem tudom, hogy mikor tudunk változtatni ezen, egyelőre a politika nálunk afféle meglehetősen siralmas „one-man-show” képét ölti, amiben a show elem mindig fontosabb, mint bármi más. A fő cél, hogy mindig lehessen valami ellen harcolni.

A politikai közbeszédet mostanában megváltoztatni elég nehéz, nem tudom kinek van rá ötlete, hogyan lehetséges egyáltalán. A mindennapi praktikum világába visszatérve, amit jelenleg tudunk a sivár szürkeség ellen az olyasmi, mint például a zöldterületek megóvása. Tolerálni a kutyákat a közterületen, a kertünkben pedig minél több virágot ültetessünk (ami ebben a kissé macsós országban lehet, hogy megint nem trendi), amivel a beporzóknak segítünk (nem a legyeket és poloskákat szaporítjuk), az élővilágunk sokféle igyekszünk megőrizni, hogy ne csak szürke és sivár legyen minden.