Különféle iparágakban már megtapasztalhatták, hogy az utóbbi időszakban a termelési anyagok beszerzése nehezebbé vált, a világkereskedelem ellátási problémái miatt globális hiány alakult ki többek között egyes fémekben és műanyagokban is. A keresleti piac miatt jelentősen emelkedtek a különféle nyersanyagok árai, ami hamarosan számos fogyasztási cikk árában is meg fog jelenni, mindez a válságkezelés miatt kiszórt pénzek által generált inflációt tovább gerjesztheti. Rövidebben mondva megdrágulhat majdnem minden.

Lehetséges, hogy a nyersanyaghiány csak átmeneti jelenségnek fog bizonyulni és a járványhelyzet javulásával megszűnhet. Vannak jelek azonban, amik arra utalnak, hogy olcsó termékek tömege, amiket rövid használat után eldobunk, - ez nem lesz többé járható.

A COVID és egyéb járványok időnkénti fellángolása továbbra valószínűsíthető, emellett lehetnek természeti katasztrófák is, például vulkánkitörések, amelyek korlátozhatják a légiforgalmat. Az ún. politikai kockázat még ezeknél is nagyobbnak tűnik, növekszik a feszültség a nagyhatalmak között, polgárháborúk és háborúk kitörése fenyeget, a következő években ez lehet a legnagyobb veszély. Az olaj mellett most újfajta stratégiai termékek jelennek meg, elsősorban könnyűfémek és ritka fémek, amiket az elektronika használ, és minden nagyhatalom biztosítani igyekszik a forrásait. (A piac láthatatlan keze mellett most egyes kormányok láthatatlan keze is beavatkozhat a stratégiai cikkek forgalmába.) A műanyagok nagy része a kőolaj feldolgozás mellékterméke, és ha a kőolaj kereslete csökken, mint ami mostanában történt, már az is megdrágíthat egyes műanyagokat. Ez persze környezetvédelmi szempontból egyáltalán nem lenne baj.

A gyorsan bővülő világkereskedelemben is látható jelei vannak a kapacitás korlátoknak, a „szűk keresztmetszet” nem csak a Szuezi-csatorna esetében érvényes, hanem például abban is, hogy az egyirányúvá váló áruforgalom miatt nem jut vissza elég konténer Kínába, ami szintén megnövelte a fuvarköltségeket. (Vagy éppen chiphiány miatt a gyárak nem tudtak elég autót összeszerelni.) Ezek persze inkább átmeneti nehézségek, de megmutatják azt, hogy a világkereskedelmet már néhány apró fogaskerék elakadása is mennyire le tudja fékezni. Ez látható abban is, ahogyan az élelmiszerek árai megemelkedtek, ami főként az ellátási láncokban bekövetkezett zavaroknak tulajdonítható – a sajtó viszonylag felelősen viselkedik, mert kevésbé tudósít ezekről, nem fokozva a járványhelyzet miatt egyébként is gyakori pánikszerű élelmiszer felvásárlásokat.

Az átmeneti zavaroknál súlyosabb, elvi korlátok is létezhetnek, a Római klub: A növekedés határai című tanulmánya már 1972-ben valószínűsítette azt, hogy a 21. század közepén a nyersanyagforrások kimerülése miatt civilizációs összeomlás várható, amit a technológiai fejlődés legfeljebb késleltetni lesz képes. Én magam viszont abban bízom, hogy elindul a gazdaságban egy alkalmazkodási folyamat, ami elősegítheti az életmódunk megváltozását, valójában nincs is más ésszerű alternatíva.

Jelenleg a nyersanyagoknak csak egy kis részét hasznosítjuk újra (leginkább az alumíniumot), a nagy részük különféle hulladéktárolókba kerül. Az újrahasznosítást az alapanyagok magasabb világpiaci ára ösztönözhetné leginkább. Ugyanez elősegíthetné azt is, hogy a tárgyakat ne dobjuk ki, hanem először próbáljuk megjavítani. Jelenleg számos termék esetében az újragyártás költsége alacsonyabb vagy nem sokkal magasabb mint a javításé a relatíve alacsony nyersanyagárak miatt, nem beszélve arról, hogy kifogástalan állapotú elektronikus kütyüket is kidobnak egyes országokban, mert jön helyettük valami újabb. (Nincs is szükség semmiféle „tervezett elavulás” elméletre az esetek túlnyomó részében, mert a divatok vezérelte piacokra gazdaságilag nem is éri meg tartósabb termékeket eladni.)

Lehet, hogy már a közeljövőben meg kell barátkoznunk azzal, hogy (az átlagpolgár számára) kisebbek lesznek a telefonok kijelzői és általában a képernyők, nem járunk hatalmas autókkal, a tárgyaink nagy része kisebb lesz és könnyebb, és általánosságban nem cserélünk le semmit olyan gyakran. A javíthatóság és a könnyű újrahasznosíthatóság is a legfontosabb szempontok közé fog kerülni már az egyes tárgyak tervezésekor. A különféle tárgyak gyűjtögetése, kacatok felhalmozása egyébként már kezd háttérbe szorulni az utóbbi időkben, mivel hozzászoktunk az ún. virtuális valósághoz és valamivel kevésbé igényeljük a különféle materiális javakat. Emellett a környezetvédelmi szemléletünk már eljutott oda, hogy szeretnénk kilépni a hulladéktermelés és a növekvő széndioxid kibocsátás ördögi köreiből, például sokan szeretnék elérni a műanyagok felhasználásának korlátozását.

Az nem lenne túl szerencsés, ha sok minden rozsdásabb és kopottabb lenne mint amihez hozzászoktunk, vagy hogy egyes nyersanyag maffiák megerősödnének világszinten. Másrészt viszont pozitív társadalmi változások is lehetségesek, például a munkaerő képzésében kevéssé érdekelt összeszerelő üzemek száma csökkenhet és helyettük a javítással és újrahasznosítással foglalkozó vállalkozások terjedhetnek el. Mindenekelőtt azonban a környezet terhelése az, ami lényegesen kisebb lehet, a jelenleginél jóval anyagtakarékosabb középosztálybeli életmód mellett.

Egyébként sok más terület is van, ahol lehetnek olyan meghatározó alapanyagok, amik a jelenlegi trendek mellett néhány évtizeden belül nagyon szűkössé válhatnak. Ilyen például az építőiparban a finom szemcséjű homok, ami miatt komoly technológia változtatásokra lehet szükség főként a nagyberuházásoknál. Vagy ilyen korlátot jelenthet a mezőgazdaságban a műtrágyák fontos részét képező foszfor bányászata, hamarosan rákényszerülhetünk az állattartó telepek szennyvizének, hulladékainak valamint a kommunális szennyvizek újrahasznosítására a foszfor visszanyerése érdekében (skandinávok már dolgoznak is ezen).

A mostanihoz kissé hasonló szituációt az 1970-es években láttunk, amikor kétszer is robbanásszerűen megemelkedett az olaj ára. A legtöbb ország jól tudott alkalmazkodni ehhez gazdaságilag, a válság sok pozitív változást is kikényszerített (pl. energiatakarékosabb termelést, a minőség fejlesztését, az autók fogyasztásának csökkenését.) Emiatt szokták azt mondani, hogy a válság egy jó lehetőség a változtatásokra, a cégek és az állampolgárok szintjén egyaránt. Napjainkban egyébként valószínűleg Ázsia gyors fejlődése az, ami a különféle ellátási láncokat leginkább megterheli.

Lehet, hogy az életszínvonalunk bizonyos értelemben alacsonyabb lesz, de valójában nincs szükség annyi autóra, hiszen az idő nagy részében csak a parkolóhelyet foglalják, vagy például a fúrógépet is kölcsön kérhetem a szomszédtól. Hihetetlen mértékű kacat áll most is különféle garázsokban, padlásokon és pincékben, amik értékes, újrahasznosítható anyagokat is tartalmaznak.

Súlyos nyersanyaghiányok esetében a globalizáció és a világkereskedelem volumene kis mértékben csökkenhet, de ettől még fő erővonalai megmaradhatnak a jövőben is. Az egyes államok a szolgáltatásaikat továbbra is fenn szeretnék tartani, ami állampolgári elvárás is szerintem, emiatt az egyéni fogyasztás szerkezete az, aminek változnia kell. A társadalom felfogásának és az együttműködés szintjének mindenképp nagyot kell változnia ahhoz, hogy ne következzen be civilizációs hanyatlás. Nincs egyetlen politikai felfogás sem, amelyik e téren teljesen a „helyes úton” járna, de mindegyik jelenlegi politikai felfogásban lehet több olyan gondolat is, ami egy ilyen jellegű átalakulás során jól használható.