Nem játék a politika, vagy legalábbis nem az kellene, hogy legyen. Sokan pedig a összekeverik a kettőt, és úgy fogják fel, hogy de jó, a „mi csapatunk” most gólt lőtt az ellenfélnek. Komolyan szánalmas ez a pótcselekvés, ahogy drukkolnak, kibicelnek, holott ami az adott esetben történt az nekik vajon hosszabb távon inkább jó vagy rossz? Kicseleztük az EU-t és nem tudta ránk kényszeríteni az akaratát, például a „civil törvények” esetében, most kiket erősít és kiket gyengít hosszútávon, kinek lesz jó és kinek nem? Éppúgy nem lehet ezt jót röhögve, könnyedén venni ma már mint a nőknek hím soviniszta vicceket mondani egy munkahelyen, és sorolhatnám a hasonló példákat. Az ember játékos természetű és szeret mások kárára örülni, amit politika terén nem más mint infantilizmus.

Egy stadionban még rendben van, ha (szigorúan járványmentes időszakban!) az emberek együtt szurkolnak a kedvenc csapatuknak, mert tudjuk hogy a sportmeccs az játék, közösen szurkolni ad egy élményt, de amint kimegyek a stadionból már elfelejtem, az életemre semmilyen hatást nem fog gyakorolni, akár nyert a csapatunk, akár nem. (Józan ésszel nézve csak járvány mentes időszakban lehet engedélyezni a tömeges rendezvényeket, távolságtartás és maszk nélkül.)

 Ezzel szemben a tömeges felvonulás, ha nincs valamilyen konkrét célja és csak mindenféle elvont ideák nevében vonul fel, már a csalás és ámítás kategória. De jó hogy sokan vagyunk, beleolvadhatok egy nagy tömegbe, hozzám hasonló „rendes, derék emberek”, „jó elvtársak” vesznek körül… A kommunista rendszerben sokan nagyon is szerettek felvonulni május elsején, a központi pártvezetés előtt, nyilván megvolt ennek a maga hangulata. Én viszont nem látok többet ebben mint egy nagy giccses önbecsapást és persze némi politikai manipulációt.

Ha konkrét sérelmeim vannak a kormány intézkedése miatt, akkor a tiltakozásnak lehet egy módja a tüntetés, ami ráadásul még kockázatokat is rejt, mert a rendőrség kemény fellépése nem kizárható éppúgy mint esetleges provokáció sem. Ez a véleménynyilvánítás egy formája, nem erődemonstrációról szól. (A „békemenet” is csak ugyanannyira létező kategória mint a békeharc, valójában minden demonstráció agresszív, ez is egyfajta rejtett fenyegetést hordoz.)

Ami még mindig nem korrekt fair, őszinte politizálás az igazság hirdetése és mások győzködése. Az „igazságot” mennél hangosabban hirdetik, annál több benne a „gazság”. A nagy, általános elvek ködösek, nem megfoghatóak, különféle indulataink, ösztönös késztetéseink elrejtésére használjuk ezeket. Ezen a téren mintha lenne egy kis előrelépés, ma már nem akarjuk egymást feltétlenül meggyőzni, inkább csak befolyásolni, hatással lenni azokra, akik máshogyan gondolkodnak mint mi. Lehet, hogy azok az emberek, akik képesek gondolataik árnyalt megfogalmazására már mind elbizonytalanodtak abban, hogy amit régebben gondoltak az mennyire volt helyes és mi lenne a követendő? Legjobb persze a tömegbe beleolvadni, akkor ezek a kételyek eltűnnek, a vezér úgyis megmondja a tutit…

A személyeskedés a politikában megint a „sötét oldalhoz” tartozik, aki ezt élvezi a sötétség oldalán áll, pártszimpátiáktól függetlenül. Mostanában a radikális jobboldalhoz tartozók azok inkább, akik csordaként rávetik magukat virtuálisan a kijelölt célpontra. A gondolkodásbeli hiányokat és a tájékozottságot agresszióval és a hangerővel pótolják, akik a pártvonal különféle csicskái, fizetett trollok is lehetnek, de szerintem a legtöbb esetben egyszerű önkéntesek, akik az életüket nem tartják eléggé boldognak és ezt másokon vezetik le. Érdekes az is, hogy a támadások soron legtöbbször piti dolgok jönnek fel, viszont a legkirívóbb, legdurvább esetektől a közvélemény meg se rezdül, ezek mintha tabuk lennének. (Itt van például „Lőrinc barát”, az ő esete jól jellemzi a mostani rendszert.)

A történteket hajlamosak vagyunk mindig egy ember nevéhez kötni, akár Gyurcsányról vagy Orbánról van szó, pedig vannak például gazdasági szakembereik, akiknek a munkájától nagyobb mértékben függ a gazdaság állapotának alakulása. (Igaz viszont, hogy néha a szakembereket a legnagyobb koponyákat beleértve sem hallgatják meg, Medgyessy kormányzása alatt például tudtommal ez történt.) A közvélemény tehát szereti a dolgokat leegyszerűsíteni, egy személyhez kötni. Orbánról annyi jót biztosan el lehet mondani, hogy tudatában van annak, hogy nem ért a gazdasághoz és hallgat azokra, akik a hozzáértésüket már bizonyították.

Van még egy érdekes anomália, az összeesküvésekben hívők tömege, azt is lehet mondani, hogy szeretik túlagyalni a dolgokat és mindenféle városi legendákat fogadnak el. Itt van például az a felfogás, hogy a járvány vajon „kinek az érdeke”? Mindenféle gyógyszergyártó lobbiké nyilván. Ez az elmélet már ott kérdőjeles, hogy egy csomó egészségügyi szolgáltatás épphogy visszaesett a járvány alatt. Az pedig vajon mért lenne jó a különféle „háttérhatalmaknak”, ha egy gazdasági ágazatot felhoznak és közben tönkretesznek tíz másikat? Sajnos az emberiség nem képes mindent kontrollálni, a járványhelyzet nagyon úgy tűnik senkinek nem állt érdekében.

A korrekt politizálás szerintem főként beszélgetés, reagálás az eseményekre, mindenki mond eleinte butaságokat (ez kivétel nélkül mindenkire, közszereplőkre is vonatkozik, hogy eleinte nagy zöldségeket mondunk az aktuális eseményekről.) Egyrészt szeretünk pletykálkodni is egy kicsit, másrészt vannak felkavaró, váratlan és nem túl kellemes dolgok is. Véleménycsere, gondolatcsere, érzések megosztása, és reménykedni abban, hogy a kaotikus események valamennyire kezelhetők lesznek (általában azok is), mindezt alighanem igényeljük, egy idő után a legtöbben finomítjuk is a véleményünket.

Itt van például a vita a többlethalálozásról. Nyilvánvaló, hogy ilyen szó, hogy többlethalálozás nincs, ez egy agyrém. Nincs olyan, hogy x számú embernek kell meghalnia egy adott évben. (Különféle években lehet több vagy kevesebb, a népesség öregedésétől, egészségügyi állapotától, az egészségügy színvonalának alakulásától stb. sok mindentől függ.) A dolog másik oldala viszont, hogy a koronavírusnak valójában kevesebb a halálos áldozata mint ami a kimutatás szerinti, hiszen a legtöbb esetben a koronavírus csak a betegek állapotának egyik súlyosbító tényezője volt. (Többféle statisztikai kimutatásnak van értelme ez esetben.) Erről viszont nem érdemes vitatkozni, rendkívül morbid lenne, egyesek számára akár még kegyeletsértő is lehet. Ez egy jellemző példája annak, hogy a politikai vita hevében mindkét oldal túlzásokba esett és teljesen bizarr irányba csúszott el a diskurzus.

Visszatérve a kiinduló témára, az arctalan felolvadás a tömegben, ez egy focimeccs esetében rendben levőnek tűnik, a politika viszont nem játék, egzisztenciális kérdésekről van szó. A választási kampány idején lehet rendjén való, hogy a politizálást magasabb fordulatszámon pörgetjük, a normál hétköznapokba ez nem való. Annyiféle szerepet kell eljátszanunk nap mint nap, hogy azt se fogjuk tudni, kik vagyunk valójában, ne akarjunk még egyet a nyakunkba venni. Magyarnak lenni is egyfajta meghatározottságunk a sok közül, nincs ebben semmi különös, ez önmagában teljesen neutrális. A nacionalizmusnak a nemzeti ünnepeinken van a helye, március 15-n és augusztus 20-án, egyébként a mindennapi magyarkodásnak semmi értelme, csak pótcselekvés.