Megfigyelhető, hogy az öregedés önmagában nem csökkenti lényegesen az intelligenciát, nagyon sokan megőrzik szellemi frissességüket idős korukban is. Leginkább azok, akik magányos, bezárkózó életet élnek, ők válhatnak a szemünkben rögeszméssé, hóbortossá és a mindennapos döntéseik sem annyira logikusan értelmezhetők már.

Jól ismert, hogy teljes magányban az emberi elme hosszabb idő után megzavarodik, emiatt a legsúlyosabb büntetés a börtönökben is a magánzárka. Többek között ez is arra mutat, hogy hogy mennyire szociális lények vagyunk, mennyire igényeljük az emberi kapcsolatokat.

Az egyedüllét azonban nem feltétlenül magány, a tudatos egyedüllétre is szükségünk van időnként, amikor meghatározott célokkal vonulunk el a túlságosan is inger gazdag környezetből, ilyen esetekben egyáltalán nem a kapcsolathiányról, magányosságról van szó. Az elmagányosodás sokkal inkább lehet egy hosszabb folyamat, korunk emberét fenyegető egyik fő veszély, afféle ördögi körbe kerülhetünk, bezárhatjuk magunkat.

Idősebb korban valamivel kevésbé jellemző ránk a nyitott gondolkodás, de nem is keressük annyira a kapcsolatokat, hajlamosabbak lehetünk bezárkózni. Ez azonban egyáltalán nem feltétlenül van így még azok számára sem, akik nyugdíjba vonultak és otthon vannak, mert sokféle klubot és társaságot találhatnak, ami kielégítheti az érdeklődési körüket, olyan tevékenységeket űzhetnek, amire azelőtt nem jutott idő. Emellett az unokákkal való foglalkozás is szükségszerűen nyitottá teszi az embert. (Azt mondják, hogy a gyerekek, a fiatalok társasága önmagában is fiatalító hatással van az idősebbekre.)

Az közismert, hogy emberi agy teljesítő képességét nem az idegsejtek száma határozza meg, hanem a köztük levő kapcsolatok mennyisége és minősége. Új idegsejtek rendkívül ritka esetekben képződnek, számuk az idővel csak csökkenhet, azonban egy adott neuron nagyon sok kapcsolatot képes létrehozni, és mindig új kapcsolatok jönnek létre, amikor megtanulunk valami újat. Mivel a neuronjaink száma sok milliárd, és a köztük levő kapcsolatok száma még nagyságrendileg ennél is több, az agyunknak vannak mindig tartalékai. Emiatt van az is például, hogy egy szélütés után is a nem károsodott agyterületek átvehetik mások működését és újra megtanulunk bizonyos készségeket, még idős korban is. Még ha a reakcióink valamivel lassabbá válnak is a kor előrehaladtával, az agyunk nagyon sokáig megőrzi a rugalmasságát, az idegsejtek közötti új kapcsolatteremtő képességét, ami az intelligencia egyik fő feltétele.

Az intelligencia leginkább úgy közelíthető meg a gyakorlatban, mint a környezeti hatásokra való reagálás általános képessége, kifinomultsága, az alkalmazkodó képességünk szintje. Ez egy bizonyos szintű nyitottságot feltételez, aminek nyilván lehet valahol egy optimuma is, hiszen a túlságosan sok információ már feldolgozhatatlanná válik. A megfelelő beállítódásunk persze nem fog tudni csodát tenni, az intelligenciánk nem fog tudni javulni vagy legfeljebb csak nagyon kis mértékben, viszont elkerülhető a túlságos bezárkózással együtt járó csökkenése is (feltéve persze, ha nincsenek fiziológiai jellegű problémák). A depresszió is egyfajta ördögi kör lehet, amikor az agyunk racionális információ feldolgozó működése lényegében leáll (átmenetileg feladja az alkalmazkodás igényét), a különféle terápiák pedig arra irányulnak, hogy kizökkentsék ebből a gödörből és ismét beindítsák. (Legtöbbször fiziológiás okok állnak a depresszió mögött, de olykor lehetnek mögötte nagyon is érthető magánéleti problémák is, és amikor kijövünk a gödörből lényegében "áthuzalozzuk" a gondolkodásunkat.)

Egy érdekesség, hogy a legtöbben általában intelligensebbnek tartjuk magunkat mint amilyenek vagyunk valójában, mert mi valahol a saját legjobb képességünket szoktuk nézni, a környezetünk pedig az átlagos teljesítményünk alapján ítél meg minket (nem pedig a távolugrónak az erős hátszéllel, a legjobb pillanatnyi formájában elért eredményét fogja alapul venni). Önmagunkat legtöbbször nem jól ítéljük meg, a környezetünk véleménye viszont eléggé egyértelmű szokott lenni rólunk.

A munkahelyünk például (a közfelfogással ellentétben) nagymértékben segítheti az intelligencia szintünk fenntartását kivéve persze, ha nagyon mechanikus és teljesen antiszociális tevékenységet végzünk. Amiatt van jó hatással, mert legtöbben ilyenkor nagyon sokféle, tőlünk teljesen eltérő felfogású emberrel találkozunk és kell, hogy együtt tudjunk működni, ami habár néha idegesítő lehet, de mégis alkalmazkodásra késztet minket. Szerintem a kissé fárasztó és idegesítő emberek társaságára időként szükségünk van, nem csak azokéra, akikkel általában egyetértünk. A nyugdíj után áll fenn inkább az elbutulás veszélye, nem elsősorban a kor miatt, hanem a kényelmes belterjesség, a bezárkózás következtében. A kényelmességen, igénytelenségen van itt hangsúly, mert előfordulhat, hogy nincsenek megfelelő külső vagy belső késztetések, hogy valóban használjuk az agyunkat, aminek az eredménye egyértelműen eléggé szomorú látvány. („Tata és mamóka.”)

A bezárkózás és a nyitottság hiánya persze nem csak idősebb korban lehet jellemző ránk, tipikusan erről van szó a különféle szekták, belterjes társaságok esetében is, ami tágabban értelmezett vallás és a politika terén egyaránt nagyon gyakori. A szektás felfogás nem igényli a gondolkodást csak a különféle elvek és dogmák folytonos mantrázását, emiatt gyakorlatilag kizárt, hogy egy szektás felfogású emberrel értelmesen tudjunk beszélgetni (vagy legalábbis vannak érzékeny témák, amiket mindenképp érdemes elkerülni). A fanatizmus szerintem ennél legalább egy fokkal jobb, mert ebben az esetben a gondolkodásunkat egy meghatározott céllal tudatosan szűkítjük be egy adott területre, a szektásság viszont teljesen ösztönös, ilyenkor a nyáj nyújtotta biztonságérzet érdekében képesek vagyunk feladni a gondolkodás igényét.