Afganisztánt pár nap alatt elfoglalták a tálib harcosok, akiket most nyilvánvalóan elégedettséggel tölt el, hogy beérett a mintegy két évtizednyi küzdelmük. Ami számunkra ennél fontosabb az, hogy bennünk ez milyen érzéseket kelt vajon, örülünk vagy bánkódunk inkább az események alakulásán. A helyzet az, hogy a spontán érzelmeink, a közönyön - „Afganisztán, Pakisztán, na és osztán, hát osztán.” típusú reakciókon túlmenően eléggé vegyesek lehetnek: a kifejezetten harcos típusú emberek inkább örülnek annak, ami történt, a realistábbak valószínűleg már kevésbé. A helyzet az, hogy a legtöbbünkben megvan valahol az ősi vadászó paleolit közösségekből származó harcos én, amely titkon örül a „harcos emberek” diadalának, annál is inkább, mert ez az énünk eléggé tétlenségre van kárhoztatva a mindennapokban, nem nagyon tudja magát hasznossá tenni. (Ez igen messzire vezetne, hogy mért van így.)

Az nyilvánvaló, hogy vérprofi, edzett katonák foglalták el villámgyorsan az országot, (mondanom se kell, hogy amatőrökkel szemben), miután az amerikai katonák kivonását követően megszűnt az „idegen nagyhatalom” haditechnikai fölénye. A forgatókönyv pontosan ugyanaz volt, mint a dél-vietnami csapatkivonást követően, a történelem megismételte önmagát.

A haditechnika fejlődése a harci készségeket nagyon megváltoztatta, ezt valahol oda lehetne visszavezetni, amikor a szúró-vágó fegyvereket felváltották a csatatereken a puskák és az ágyúk, ami Európában a 16. században következett be, és a lőfegyverek a fizikai erővel szemben egészen másfajta készségeket követeltek meg a katonáktól. Ami Afganisztánban most történt, hogy a történelem kereke egy kicsit visszafordult és a nagyhatalom haditechnikai fölényének megszűntével olyan hagyományos harci erények domborodtak ki mint például a kitartás, edzettség, szívósság vagy a fegyelmezett csapatmunka, amiket általában tisztelünk vagy épp hiányolhatunk is az életünkben. Van, aki titkon örül az események alakulásának, de akad olyan is, aki nyíltan is kifejezi az örömét afölött, hogy egy világhatalom hegemóniája ér véget. (A legszebb öröm mint tudjuk a káröröm.)

A világhatalom dominanciája valójában nem azért bántja őket, ezeket a harcos típusú személyeket, mert „az USA mindenkit kizsákmányol”. (Olykor bizonyítható a kizsákmányolás ténye, máskor nem, az összeesküvés elméletek mindenesetre erősen eltúlzottak.) Sokkal inkább azért, mert a harciasság lehetőségét erősen bekorlátozza a Pax Romana mintájára emlékeztető, mostanáig fennálló Pax Americana. (Vagy mondhatnám azt is, hogy Pax EU vagy akár Pax Globalizáció. Ami békét tart fenn és kizárja a háború lehetőségét, azt valamiért nem szeretjük.) Szegény tétlen harcosok képzelt ellenség ellen kell, hogy harcoljanak, mindenekelőtt verbális szinten. 

Nem tisztem, hogy elemezzem, hogy mi miért történt a határainktól sok ezer kilométer távolságra, nem is látom ennek értelmét, én már azzal is megelégszem, ha megértem a szomszéd falu történéseit. Inkább egy pár kérdés, ami felmerül a racionálisabb énem felől.

Ha az USA „a világ csendőre”, az jó nekünk vagy nem? (Most az látszik valószínűnek, ami Vietnam után történt, hogy évtizedekig nem indítanak újabb fegyveres akciót más országok területén.) Az USA-nál jóval nagyobb lélekszámú Európa vajon mit tett és tett-e eleget Afganisztán stabilitása érdekében, az utóbbi évtizedek során? (Minket ugyanis jobban érinthet egy esetleges menekülthullám, az USA-t sokkal kevésbé.) Ugyanez a kérdés felmerülhet Szíria vagy Líbia esetében is. Örülnünk kell-e az iszlám radikalizmus újabb előretörésének? (Ehhez már nagyon modernizáció ellenesnek kell, hogy lennünk, hogy ennek örüljünk.) Egy kicsit költői kérdés: Ha az iszlám radikalizmus megfelelő az afgánoknak, akkor mért menekülnek el milliók az országból? Vagy nem csupán az történt, hogy megint csak egy erősen ideológiai alapokon álló, erőszakos kisebbség kényszeríti rá akaratát az egész társadalomra? Vajon kik pénzelték a tálibokat? (Feltehetőleg muzulmán milliárdosok, akik közül egyesek az USA szövetségeseinek vallják magukat.) Mi a véleményünk a nők alárendelt helyzetbe kényszerítéséről és a saria törvénykezésről? Nem lehet, hogy a látszat egy kissé csalóka, és a kialakult helyzet nyertesei elsősorban Kína (mivel tovább növelheti befolyását) és az USA (mivel erőit oda összpontosíthatja, ami számára fontosabb érdekszféra), vesztesei pedig Afganisztán és Európa? Sok egyéb kérdés is felmerülhet, és én sem állítom, hogy ezek nagy részére tudnék válaszolni. (Például hogy Afganisztán most fókuszban van, holott lehetnek a világnak más térségei, főként Afrikában, ahol hasonlóan erőszakos rezsimek jutnak éppen hatalomra.)

Az egyértelmű, hogy ezek ördögi körök, a radikalizálódás további radikalizálódást szül, a harciasság diadala tovább erősítheti a harciasság szellemét más országokban. Az iszlámnak éppen van olyan ágazata, ami nagyon alkalmas erre a célra, a buddhizmusnak éppen nincsen, de egyébként a kereszténységnek is van ilyen irányú vadhajtása.

Kicsit olyan érzése van az embernek, hogy karosszékben ülve akarjuk nézni, afféle sporteseményként az afgánoknál (vagy a világ más részein) történő erőszakos eseményeket, miközben a helyzetet kihasználó különféle politikusok beszedik tőlünk ennek az adóját rendesen. Angyali köröket is lehetne teremteni, nem csak ördögieket, bár ezek kevésbé látványosak.