Az utóbbi pár évtizedben is jól látható változások történtek az íratlan etikai normáink terén. Egy száz évvel ezelőtti paraszti társadalomhoz inkább ne is viszonyítsunk, mert annyira más életmód volt, a maihoz képest teljesen más követelményekkel. Húsz-harminc éves távlatban viszont az életmódunk lényegében ugyanaz maradt, ennek ellenére az etikai normáink mégis változtak és jelenleg is változóban vannak, ami talán a szexualitás területén a legfeltűnőbb.
A szexualitással kapcsolatos közfelfogás az évszázadok alatt szerintem nem sokat módosult, viszont különféle mértékben nyílt, vagy inkább képmutató társadalmi szokások váltak jellemzővé az egyes korokban. Így például a liberális ’90-es években vagy talán már a ’80-asokban is lehetett látni bőven csókolódzó párokat az utcán, emellett gyakoribbak és elfogadottabbak is voltak a gyors kalandok mint manapság. A házassági hűtlenség megítélése is valamivel kevésbé volt szigorú a maihoz képest, legalábbis a közfelfogás tekintetében. A prostitúció egy időben nyilvános, megtűrt jelenségnek számított, mára már a jelenség maga ugyan nem, de az ennek helyet adó, lepukkant városrészek legalább gyakorlatilag eltűntek.
Ezek a tendenciák inkább pozitív irányúnak mondhatóak, és főként az „etikett” az (nem annyira etika maga), aminek terén egyéb kedvező fejleményeket is lehetne még említeni. Így például a nyilvános lerészegedés manapság igen ritka, vagy hogy a pszichoterror és a megfélemlítés különféle eszközei a munkahelyek többségén már nem annyira elfogadottak, mint régebben. A szexizmus jelensége sem elfogadható már, a nemi sztereotípiákat zárójelbe tesszük, az ezekkel kapcsolatos célzások és durva szóviccek is eltűntek. (Nyilvánvalóan csak a saját véleménybuborékomból tudom ezt valamennyire megítélni, de remélem, hogy ez a buborék eléggé nagy és a magyar társadalom nagyobb része hasonlóan látja mindezt.) Igazából nem tudom, hogy milyen tényezők állnak amögött, hogy egy fokkal udvariasabbak vagyunk egymással mint régebben (én legalábbis egyértelműen ezt látom), és még az is kiderülhet, hogy a felszín mögött minden változatlan, csak konfliktus kerülővé váltunk és képmutatóbbak lettünk mint az előző generációk.
Vannak olyan tényezők, amik egyáltalán nem változtak vagy még romlottak is, ilyen például a korrupció és a gerinctelenség. Ebből a szempontból a Kádár-rendszer valószínűleg nem volt sokkal jobb a mainál, de a rendszerváltás utáni évtizedekben ha volt is némi javuló tendencia, az már egyértelműen visszafordult. Eléggé közhelyes is azt leírni, hogy manapság pénzzel megvehetőek a szakvélemények, a támogató szavazatok és majdnem minden. Legtöbbünk etikai normáiba a korrupció teljes mértékben belefér, szinte már hozzászoktunk és szemrebbenés nélkül elfogadjuk, tisztelet a kevés kivételnek. (Egy elég jól mérhető jelenségről van szó, aminek az okait is nagyjából már feltárták.)
Érdekes kérdés, hogy merrefelé haladnak az etikai normáink, hiszen folyamatos változásban vannak mostanában is. Megint a szexualitás lesz az, ami számunkra egy jól használható indikátor, amiatt is, mert annyit vitatkozunk mostanában erről, egy felkapott témává vált. Az egyik lehetséges trend a prüdéria felé vezet, ami persze nem kimondottan magyar jelenség, hiszen még az USA-ban is vannak efelé mutató jelek. Jöhet egy olyan fejlemény a következő években, amire egyébként lehetőséget is ad a most elfogadott „pedofilellenes” törvényünk is, hogy például a pornográfiát teljesen betiltják Magyarországon, és az internetről is kicenzúrázzák (egyes nemkívánatos politikai tartalmakkal együtt). Feljövőben van az a vallási irányzat, amit én az iszlám fundamentalizmus alapján „keresztény fundamentalizmusnak” neveznék, amely szerint a paráználkodás minden esetben bűn, ha nem házasságban gyakoroljuk azzal az alapvető szándékkal, hogy utódokat hozzunk létre. Vannak ebbe ez irányba mutató megnyilvánulások bőven, egy meglehetősen prűd társadalom képe rajzolódhat ki.
Sok mindent elfogad az ember „csoportnormaként”, még kevéssé ésszerű dolgokat is azért, hogy a csoport tagjának érezhesse magát, a korrupció mellett a xenofóbia és a homofóbia is lehet többek között ennek a példája. Ilyenkor valószínűleg úgy érezzük, hogy kicsi, számunkra teljesen lényegtelennek tűnő dolgokban engedményeket teszünk, (bár nem tudhatjuk, hogy esetleg mégis érintettek leszünk később ezekben), mert ezzel erősítjük a csoport összetartozását. Nyájmentalitásról, a csoport negatív önmeghatározásáról van szó („nem vagyunk olyanok mint…”)
Én például nem vagyok homofób, azaz nincs semmiféle fóbiám tőlem eltérő szexuális orientáltságú személyekkel szemben, és nem is gondolom, hogy kellene valamiféle viszolygást éreznem. Több munkahelyen találkoztam már olyanokkal, akikről a megjelenésük és körülményeik alapján gyanítottam, hogy esetleg a saját nemükhöz vonzódnak, de sosem érdekelt, hogy ez valójában így van-e, a megítélésüket, a munkakapcsolatot ez a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolta a részemről.
A rendszerideológia az, ami szeretne engedelmes, egyforma állampolgárokat nevelni, az etika nem a célt jelenti, hanem csupán egy eszközt ennek az érdekében. Sokan hajlamosak vagyunk belemenni ebbe a fajta játékba, ilyenkor eléggé szánalmas hallgatni a beszélgetéseket kívülállóként, annyira negatív tartalmú az egész.
