Téves feltételezésnek tartom, hogy a társadalmak elitjein múlna elsősorban az adott társadalom erkölcsi szintje és jóléte. Az „eliteket” gyakran szoktunk emlegetni, de nem határozzuk meg sosem, hogy pontosan kiket is értünk az elitek alatt. Általában a leggazdagabb és legbefolyásosabb emberekre gondolnak ilyenkor a legtöbben, és ha az elit maga „velejéig romlott és korrupt”, akkor a polgároktól, a „néptől” sem lehet elvárni gyakorlatilag semmit, - ez a fajta felfogás szerintem alapvető tévedésen alapul.
Először is, aki mutogatni akar másokra az fog is, mindig lehet találni rossz példákat, amik kapóra jönnek, mert önigazolásul szolgálhatnak. Éppígy aki panaszkodni akar az fog is mindig, és mindig megtalálja azt, ami az életben rossz és az ő boldogságának az útjában áll. Viszont nem készült még olyan felmérés, ami azt mutatná, hogy valóban a mindenkori elit (akár az angol királyi családot, akár az amerikai milliárdosokat, akár a magyar politikai vezetést értve ez alatt), alapvetően meghatározná egy társadalom fejlődési szintjét és lehetőségeit, vagy hogy pontosan milyen hatással lenne a az adott társadalomra.
Van egy olyan mítosz, hogy a rendszerváltáskori magyar elit romlottsága volt az „ősbűn”, de gondoljunk bele, az elitben levők (amennyiben nem öröklött vagyonnak köszönhetik a helyzetüket) általában az intelligenciájuk, vezetői vénájuk, üzleti érzékük és egyéb kiemelkedő képességeik folytán kerülnek oda, ahol vannak, ami a Kádár-rendszer vége felé sem volt másként. Teljesen más kérdés viszont, hogy milyen az adott társadalomban a korrupció elterjedtsége és elfogadottsága, és milyen viselkedési minták jellemzőek, például a konfliktuskezelésben vagy az érdekeikért való kiállásban, az ilyen szokásaink sokkal nagyobb hatással lehetnek az aktuális elitekhez képest arra, hogy a társadalmi közérzetünk milyen. Emiatt egész biztosan nem a „vörös báróknak” az évtizedekkel ezelőtti ténykedése az ok, amiért a magyar társadalom jelenleg annyira korrupt, amennyire, ehhez elég megnézni más országok példáját (akár a lengyelek és oroszok esetét).
Mindettől eltekintve én most úgy látom, hogy a magyar társadalom a politikai és gazdasági elitek tevékenységétől függetlenül egy határozottan pozitív fejlődési pályán van, aminek az egyik jelét a legutóbbi önkormányzati választások eredménye is mutatja. Jó néhány városunkban valóban megvolt az önkormányzatiság igénye, emiatt a választópolgárok nem fogadták el a központból delegált, jól távvezérelhető jelöltet, hanem pártszimpátiától függetlenül a helyi viszonyokat jól ismerő és határozott koncepcióval fellépő polgármestert választottak meg. Ezt a folyamatot nem fogja tudni megtörni a Fidesz azzal sem, hogy az ellenzéki önkormányzatok költségvetését erősen megvágta a járványhelyzetre való hivatkozással, épp azért nem, mert a városok többségében az emberek elértek arra a szintre, ahol már autonóm polgárként tekintenek magukra.
A korrupció mértékének csökkenése tehát jól látható a helyi szinteken, és pontosan így indult a közélet megtisztulása évszázadokkal ezelőtt tőlünk nyugatra is, alulról felfelé, és jutott el a mostani szintjére. Ezzel szemben az összes felülről lefelé irányuló, a társadalmat átnevelni szándékozó kísérlet egytől-egyig megbukott. Itt most lényegében a polgári társadalom spontán módon fejlődő eszméjéről van szó, ami az első Fidesz kormány fő jelmondata volt, csak közben rájöttek, hogy az mégsem jó, mert a polgár túlságosan autonóm és nem szereti a hatalom túlságos centralizálását. A polgári felfogás a hatalom növelésének az útjában fog állni, ezért a Fidesz agytrösztjei kikukázták.
Már többször leírtam, hogy leginkább egy nemzeti kormányt szeretnék látni, ami nagy eséllyel konzervatív, nem azért mert nekem az lenne szimpatikus, hanem mert az vált be a legtöbb országban a gazdaságfejlesztésnek abban a fázisában, ahol mi most tartunk jelenleg (ügyes piacvédelem és a hazai tőke támogatása jellemzi többek között az ilyen kormányt). A jelenlegi választási rendszerünk, amit a Fidesz tett ennyire polarizálttá viszont sajnos lehetetlenné teszi egy ilyen, széleskörűnek mondható koalíció létrehozását, legalábbis a konzervatív oldalról. Ez azért is gond hosszú távon, mert az „Orbán rendszer” a szó valódi értelmében nem rendszer, hiszen túlságosan személyfüggő, túlságosan sok múlik egy adott vezető kvalitásain és hatalmi ambícióin. A francia fél-elnöki és a német kancellári kormányzás ezzel szemben valóban rendszer, mert a különféle stílusú és beállítottságú első számú vezetőkkel egyaránt működőképes maradt, sosem volt döntő jelentőségű az adott vezető személye.
Nagyon jól tudom, honnan jön ez a fajta gondolkodásmód nálunk, hogy a magyaroknak elsősorban „jó vezetőkre van szüksége”, vagy „jó elitre van szükség”, ami nyilván egy olyan feltételezésen alapul, hogy az egyszerű állampolgár alapvetően jó, tiszta szándékai vannak, tehát rajta nem múlik. A logika ott hibás, hogy nyájszellemben gondolkodik, tehát az állampolgár teljesen passzív szerepben marad, vakon követve az előírásokat, amiket egy vezérkar szab meg a számára.
Ez a fajta felfogás a katonás társadalom eszméjéből fakad, a feudalizmusból (ahol a katonáskodó réteg a nemes osztály volt), és még régebbről a pusztai népek életmódjából, ahol a katonás fegyelmezettség volt sok esetben a siker kulcsa. A pusztai életmóddal jól láthatóan rokonszenvező, ókonzervatívnak mondható felfogás erősen érezteti ma is hatását a közéletünkben, ami a hagyományápoláson túlmenően már teljesen idejétmúlt. Elég belegondolni abba, hogy Európában gyakorlatilag az „őslakosnak" mondott baszkokon és a keltákon kívül az összes ma itt élő nép elődjei a 4.századot követően vándoroltak ide és vették át fokozatosan az itt élők kultúráját és szokásait. A normannokat, vikingeket vagy a magyarokat egy időben egyformán barbárnak tartották, de a letelepedést követően az életmódunk és a kultúránk gyökeresen megváltozott, és változik ma is, az idő kerekét nem lehet visszaforgatni (illetve nézzük meg azokat az országokat, ahol mégiscsak sikerült).
A társadalomban levő barbárság, bunkóság és kegyetlenség fő oka nem az adott elit példamutatása vagy annak hiánya, hanem leginkább a tudatlanság. Ide sorolható a homoszexualitás megbélyegzése, a xenofóbia éppúgy mint például az, amikor a közösségi hálón a gyerekek egymást zaklatják. Számos egyéb példát lehet mondani, amikor a legfontosabb dolgok nem az eliteken múlnak, hanem a társadalom mikro szintjein dőlnek el. Az elitekkel a gyakorlatban nem is nagyon foglalkozik senki (az úgynevezett celebek pedig végképp nem sorolhatók a társadalom „krémjéhez”), ezért nem annyira tőlük függ, hogy milyen irányban fogunk haladni, ez sokkal inkább rajtunk múlik. A jelenlegi politikai elitünk ugyan harácsol és ködösít, de egyre inkább csak egy zárványként létezik a mai magyar társadalomban.