Ha valakit kitartóan foglalkoztatnak egy adott terület fő kérdései és ellentmondásai, előbb vagy utóbb szembe fog jönni egy valódi „aha-élmény”, nekem ezt az élményt mostanában egy közgazdász, Dani Rodrik könyve adta meg. (Érdekes eset, amikor egy könyv címét szándékosan félrefordítják, hogy jobban eladható legyen. A filmforgalmazásban ezt a díjat alighanem egy '60-as években játszódó angol film vitte el, aminek az eredeti címe „The Small World of Sammy Lee” volt, de a mozikba nálunk a fantáziákat jobban megmozgató „Sztriptízbár a Sohóban” címmel került…)

Néha előfordul, hogy egy olyan közgazdász ír könyvet, aki tud még „normális emberi nyelven” is, ami nem túl leegyszerűsítő, de a nagyközönség is érti, az ilyesmi nagyon gondolatébresztő tud lenni. Nekem mindjárt feltűnt az a fajta hangnem, amikor a „vádlott” (hiszen sok mindennel vádolják a közgazdaságtant) meglepő módon sorra beismeri a vádpontokat, de enyhítő körülményként sorolja, hogy milyen visszaéléseknek esett áldozatul. A közgazdaságtant használók nyilvánvalóan hajlamosak túllépni a hatáskörüket időnként.

A közgazdaságtan nem arra való, hogy az élet nagy kérdéseire választ adjon, még a nagy gazdasági válságok előrejelzésére sem volt képes és azt sem tudta pontosan megmagyarázni, hogy a válságok mitől értek véget. Számomra szimpatikus állítás, hogy a közgazdaságtan sokkal inkább egyfajta mesterség mint tudomány, kis túlzással mint az asztalosé, az adott feltételek között kihozni a lehető legtöbbet. Nagyon sokféle modellt ismer, ebben kicsit olyan mint növénygyűjtögetés, mert mindegyik modell más, eltérő feltételek között működik és inkább kicsiben, kis problémákra fókuszálva mint nagyban.

A matematikai nyelvre azért van szükség, hogy mindenki ugyanúgy értelmezze a gondolatokat, nem úgy mint például Marx esetében (aki talán nem is egy tipikus közgazdász, inkább egyfajta közismereten radikális szemlélet kötődik a nevéhez), mindenesetre legalább száz éven keresztül vitatkoztak a gondolatain.

A közgazdaságtan alapképletei jól működnek ideális esetekben, csakhogy az életben ilyenek nem nagyon adódnak. A felületes és dogmatikus használat nem tisztázza a kiindulási feltételeket: egy tökéletes piacon például mindenki egyformán informált, a fogyasztók rendre racionális döntéseket hoznak és elszigetelt egyénekként működnek. A közgazdaságtani Nobel-díjakat az utóbbi időben pont olyanok kapták, akik olyan eseteket mutattak be és modelleztek le, amikor ezek nem teljesültek. (Aszimmetrikus információ – 2001, irracionális viselkedés típusok – 2002, közjószágok közösségi menedzselése – 2009). A legtöbbünknek persze mindez eléggé triviális, és csodálkozik rajta, hogy a közgazdászok mért hanyagolták el ezeket olyan sokáig, vagy mért nem tudták a számításaikban figyelembe venni. Nyilván régebben is foglalkoztak, csak a közgazdaság főáramát az ilyen tényezők nem annyira érdekelték.

Abban is biztosak lehetünk, hogy a mostani válság is előhoz majd eddig számunkra láthatatlan előfeltételeket, rárepülnek olyan témákra, amikkel eddig kevesen foglalkoztak – a kiosztott Nobel-díjak ellenére mégis lehet majd afféle „eső után köpönyeg” érzetünk.

A közgazdaságtanban is igaz lehet az a mondás, hogy aki nem tudja, az vagy oktatja vagy kutatja (íróasztal mögött), aki pedig tudja az csinálja, csak nem nagyon érdekli a publikáció vagy nincs rá ideje. Nyilván egy irodaházban ülve nehéz a valós helyzetet modellezni, mert ehhez időként ki kell menni az emberek közé (például vállalkozások vezetőihez) és beszélgetni velük. Például azt sem lehet kívülről definiálni, hogy az állampolgár számára pontosan mit is jelent a „jólét” és egyéb gazdaságilag fontosnak tartott célok.

A közgazdaságtanban is nagyon sok az arrogancia és szélhámosság, a szélhámos közgazdász például arról ismerhető fel, hogy szakmai vitákon mást mond mint nyilvánosan, esetleg nem is vállal fel szakmai vitákat. (A valós tudás szintjét nyilván a szakmabeliek tudják megítélni, nem a laikus.) Sok olyan dolog is van, amikben szinte minden közgazdász egyetért, de ezek is leginkább csak egyfajta nem létező ideális világban teljesülnek. Úgy sejtem, hogy talán az lehet a gond, hogy az egyetemi oktatás első éveiben végig keményen sulykolják a dogmatikát. Jobb megközelítés lehetne talán (a bolognai rendszer egyébként elvileg ilyen lenne), hogy az első három évben az alapvető összefüggésekkel tisztában levő, gyakorlatban is használható módszereket alkalmazó szakembereket képeznének, ezt követően a mesterszakon aki akar, mélyebb összefüggéseket is szerezhetne. Ez esetben az elméleti tudás már nem a levegőben lógna, jobban lehetne mihez kötni.

Az arrogancia közismert példái az IMF és a Világbank, akik a fél világot „megszívatták” – nem csak Kelet-Európát, hanem Dél-Amerikát és Kelet-Ázsiát is a dogmatizmusukkal az 1990-es években (a rendszerváltás nálunk elég szerencsétlen időzítésű volt ebből a szempontból). Most nem akarok minden hibás döntést a fejükre olvasni, de az IMF maga is elismerte, hogy hibás tanácsokat adott egy időben. Nagyon általános recepteket írtak fel, rossz orvos módjára mindenkinek ugyanazt, ami talán az USA-ban (azon belül is Manhattanben és a kaliforniai partvidéken) úgy-ahogy működhetett, a gazdaságilag fejletlenebb országokban viszont már kevésbé.

A Matolcsi-féle közgazdasági iskola szerintem nem az ördögtől való, amennyire meg tudom ítélni a tevékenységét, sőt lehet az is hogy, még mindig túl dogmatikus és nem fordít elég figyelmet az apróbb részletekre.

Közben van már egy olyan fajta tudományosnak mondható megközelítés is, hogy az ember valójában nem olyan önző, amennyire a közgazdaságtan és más társadalomtudományok feltételezik, sokkal inkább az együttműködésre való képesség jellemez minket. Az önzés mint alapvető motívum feltételezése afféle önbeteljesítő jóslatként is működhet, például a tőzsdéken, vállalati menedzserek között alakíthat ki egy olyan sajátos kultúrát, ami a teljes gátlástalansága és anyagiassága miatt borzasztó nagy károkat tud okozni anyagilag és erkölcsileg egyaránt. Viszont lehet, hogy nem mindig és minden esetben az önérdek az egyetlen fő hajtóerő számunkra, ahogy azt a klasszikus közgazdaságtan feltételezi.