A hagyományos felfogással ellentétben úgy tűnik, hogy az emberi döntő többsége alaptermészete szerint jó, és erre egyre több bizonyítékunk is van. A legnagyobb koponyák még a múlt században is egyetértettek abban, hogy az ember alaptermészete a rossz, emiatt kell a vallás és az állam hatalma is szükséges, hogy a polgárokat féken tudják tartani. A történelmi tények viszont ezt egyáltalán nem támasztják alá, csak mivel a háborúk és a tömegtragédiák sokkal feltűnőbbek, a figyelmünket jobban megragadják mint a békés időszakok. Elsősorban Bregman ennek a felfogásnak a híve, mellette még Pinker, J.Diamond vagy Dartnell könyveiből is azt szűrhetjük ki, hogy az emberek a különféle korokban sokkal kreatívabb megoldásokat találtak az egymással való harc és az értelmetlen pusztítás helyett. (Szerintem egyáltalán nem a pesszimista beállítottságú sztártörténész Harari az, aki minden esetben megmondja a tutit.) A paleolit életmódot élő ún. pusztai népek is évezredeken át testvérként éltek egymás mellett, a harcos természetük egy későbbi "mutáció" eredménye lehetett.
A nagy keresztény egyházak is a bűnbe esett emberről beszélnek, és (nyilvánvaló hatalmi motívumokkal) azt sugallják, hogy eredendően mind bűnösök vagyunk. Ezzel szemben éppen azt látjuk, hogy a legtöbb ember a helyzetek nagy részében nem csak az önző érdekeit nézi, sokkal inkább segítőkész és önfeláldozó, ami éppen hogy lehetne egy burkolt istenbizonyíték a vallásos emberek számára (hogy ugyanis valahol mélyen bennünk van az a bizonyos isteni szikra).
Az ún. Maslow-piramis szintén egy nagyon hatásos elméleti konstrukció, de nem egyértelműen érvényesül az az elv, hogy egy alacsonyabb létszükségletünk teljes mértékű kielégítése után tudunk csak feljebb lépni.
A közgazdaságtanban is csak bizonyos korlátok között érvényesül az ún. közlegelők tragédiája, - a Nobel-díjat az a kutatás kapta nemrég, ami megmutatta, hogyan kommunikálnak egymással a közösség tagjai, hogy ezt elkerüljék. Sőt, az lehet egy kifejezett önbeteljesítő jóslat is, ha folyamatosan arról beszélünk, hogy mindenki önző és csak ez a fajta viselkedés a normális, akkor az emberek úgy is fognak viselkedni. Ha viszont már gyerekkorban azt sugalljuk a diákoknak, hogy a jó csapatmunka többet ér mint az egyéni tudás, emellett alapvetően ügyesek és tehetségesek is, akkor jobban fognak teljesíteni.
A darwini evolúció alapelve ugyan a „küzdelem a létért”, ami megint nem egy abszolút szabály, főleg akkor nem, ha csoportokra vonatkoztatjuk, mert ilyenkor az a csoport fog fennmaradni, amelynek tagjai a legjobban együtt tudnak működni egymással. Nem igaz, hogy mindannyian egytől egyig nagy vadászok utódai vagyunk, mert a barátságosság és együttműködés már a paleolit társadalomban is többet számíthatott, mint a fiziológiai tulajdonságokban mérhető rátermettség. Éppen ez a magas csoportszintű együttműködési készségünk lehetett az egyik fő oka annak, hogy a nálunk erősebb és sokkal jobb vadász neander-völgyi ember halt ki, nem pedig a sapiens.
Igaz viszont, hogy a gyerekek kínozzák egymást, a felnőttek is parancsszóra kegyetlenkednek egymással, de az ezeket bizonyító pszichológiai kísérleteket nem nagyon sikerült megismételni. Emiatt úgy tűnik, hogy nem vagyunk alapból ilyenek, sokkal inkább a körülmények szerencsétlen együttállása kell ahhoz, hogy beinduljon az erőszakspirál, világháborúk törjenek ki, gulágok és auswitzok jöjjenek létre. Folyamatos propaganda és agymosás szükséges ahhoz, hogy a másikat ne tekintsük embernek (a katonák döntő többsége egyébként alapból nem is lő az ellenségre), és elszabaduljon a pokol. A kulcsszó mindig a valós kommunikáció, hiszen azokban az esetekben, ahol sikerül ezt fenntartani, az erőszakos, embertelen tettek esélye a nullához közelít. (A terrorizmus egyik fő forrása is éppen a kapcsolathiány, a valódi közösségek hiánya.)
Aktuálpolitikai vonatkozások persze mindig akadnak: itt van például az ún. neoliberális szemlélet, ami valójában nem ideológia, inkább nihilizmusnak mondható. Mivel egymástól elszigetelt egyénekben gondolkozik, csökkentheti a közösségi szintű együttműködést. Ezzel együtt minden hatalom törekszik az egyének atomizálására – az már alapvető hiba arról vitatkozni, hogy ki manipuláljon bennünket, melyik a kisebb rossz.
A leviatán-elmélet némi leegyszerűsítéssel arról szól, hogy a társadalomnak szüksége van egy zsarnokra, aki valamiféle rendet képes fenntartani, ami lényegében manapság az orbánizmus vagy a putyinizmus önigazolásra szolgáló gondolatmenete is. Ahol a társadalmi bizalom alacsony szintű (márpedig nálunk a felmérések ezt mutatták ki) ott ez a fajta önerősítő logika érvényesül, az emberek együttműködési készsége alapból alacsony lesz. (Talán ezért van szükségünk jelenleg még az orbáni nacionalista vezetésre, hogy legalább elképzelt közös ellenségek képe összefogásra sarkalljon minket és megtanuljunk egymással jobban együttműködni.)
A folyamatos gyűlöletkeltés azonban beindíthatja a fanatizálódást és az erőszakspirált, előbb vagy utóbb mindenki ellenségnek fog számítani, aki velünk nem ért egyet, vagy valamilyen okból a másik oldalra került. Sokféle példát lehetne hozni, szerintem a menekültekkel szembeni bánásmód a kerítés mentén szintén ennek a fajta jelenségnek az egyik megnyilvánulása volt.
Visszatérve az alapkérdésre: az emberek nagy része egy kritikus szituációban gondolkodás nélkül képes segíteni a bajba jutottaknak. A legtöbben akkor sem csalunk, ha nem figyelnek minket (pontosabban csak egy kicsit), és sok esetben akkor is a jót választjuk, ha ennek nincs jutalma vagy büntetése, egyszerűen azért, mert a legtöbben szeretünk jót tenni.
