Hol vannak azok a bizonyos „konzum idióták”, akikről gyakran olvasunk? Be kell látnunk, hogy alighanem mi magunk vagyok azok, illetve szoktunk lenni bizonyos esetekben (tisztelet a néhány kivételnek persze). Nyilván olyankor fordulhat elő ilyesmi, amikor éppen van elkölteni való pénzünk. Mindig megvannak azok a jelek, amik erre utalnak, mert felkeltik annak a gyanúját, hogy időként idióta fogyasztó módjára viselked(t)ünk. (Lehet, hogy egy kicsit didaktikusnak fog hangzani a gondolatmenet, de nagyon úgy tűnik, hogy ez egy olyan téma, amiről nagyon is érdemes beszélgetni és mélyebben is belemenni.)
Az impulzus-vásárlás például egy ilyen tipikus tünet: olyasmiket veszünk meg, amiket előzőleg nem terveztünk. Ennek következtében sok olyan tárgy kerül a birtokunkba, amire voltaképp nincs semmi szükségünk és nem nagyon tudtuk használni sem. Ha körülnézünk otthon, nagyon sok olyan tárgyunk van, műszaki cikkek és ruhák például, amik most csak porosodnak a különféle fiókok mélyén, újszerű állapotban. Ilyen esetekben valószínűleg nem gondoltuk át, nem mértük fel pontosan, hogy mire is van szükségünk.
Az év bizonyos időszakaiban vásárlási láz fogja el az embereket, ami ragályos lehet: ha ismerőseink a fogyasztásukat felpörgetik, akkor az minket is arra sarkallhat, hogy sokat költsünk. A nagy forgalom az üzletekben ösztönösen azt az érzetet keltheti az emberekben, hogy már nem fognak tudni hozzájutni ahhoz, ami szeretnének, és még több vásárlót fog vonzani. A különféle cégek persze profi marketingmunkával próbálják kihúzni a pénzt a zsebünkből, azt az érzetet keltve, hogy egyszeri árengedményekről, soha vissza nem térő lehetőségekről van szó.
Nem kell feltétlenül bedőlni az ilyen trükköknek, a reklámok nagy része egyébként a fiatal korosztályokat célozza, hogy márkahűséget építsen fel és a fogyasztási szokásokat befolyásolja (az idősebbek már kevésbé gyakran próbálnak ki másfajta mosóport, vagy mennek egy másik gyorsétterembe, ha egyáltalán érdekli őket a gyorsétterem).
Szeretjük a felelősséget áthárítani például a nagy cégekre, ilyen például a ún. tervezett elavulás elmélete, hogy azért kell mindent lecserélnünk, mert nem tartósnak tervezik. Ha utána nézünk mélyebben, ez a fajta stratégia eléggé ritka vagy éppen amiatt jellemző, mert a nagy többség a telefonját úgyis két évente lecseréli (és esetleg nem nagyon gazdaságos tartósabbat tervezni), tehát pont a konzumerizmus mentalitása hívja elő. Személyes tapasztalataim sem támasztják ezt alá: amikor régebben gyenge minőséget vettem valamiből, akkor szinte mindig pontosan tisztában voltam vele, hogy az adott célnak kevésbé fog megfelelni vagy legfeljebb egy évig lesz használható. Erre érvényes az a mondás, hogy „a szegénység drága dolog”, mert aki folyamatos pénzszűkében van, hosszabb távon többet kell, hogy költsön mint az, aki közepes vagy annál jobb minőséget tud választani. (Igazából a középosztály és onnan felfelé ma már megteheti nálunk.) Olcsón jó minőséget kapni, ilyen csak a mesében van, bár ha hajlandóak vagyunk várni pár hónapot gyakran előfordul, hogy kedvező áron jutunk ahhoz, amit szeretnénk.
A vásárlás sokak számára teljesen nyilvánvaló módon egyfajta pótcselekvést jelent, egyúttal egyfajta hatalom érzetet is adhat, hogy megveszem, mert megtehetem. (Kivételes lehet, ha például egy hobbimmal kapcsolatos, ami valóban az önkifejezésről szól.) Holott a folyamatos vásárlásaink a kacatok számát fogják gyarapítani és többszörösen növelik a környezetterhelést is (nagyobb karbon lábnyom, mikro-műanyagok és egyéb szennyezők bekerülése a természetbe.)
Ha például van a családban két vagy három autó, felmerül a kérdés, hogy valóban szükségünk van-e rá, nem tudjuk-e az életünkbe jobban megszervezni és valóban mindenhova autóval kell-e járnunk. Az idiotizmus mindig a gondolkodást megspórolását is jelenti, a teljes elkényelmesedést.
A státusz kérdése is mindig felmerül: például azért cseréljük-e le az autót pár évente, mert így fejezzük ki a státuszunkat. Például ha hozzánk egy cég képviselője rendre a legújabb nagy benzinfogyasztó modellel érkezik, az számomra nem feltétlenül fogja jelezni, hogy a cég nagyon stabil, sokkal inkább hogy nem kényszerül takarékos gazdálkodásra, mert agyonkeresi magát a partnerein, többek között rajtunk is.
A státusz más esetben negatív jelzésű lehet: például ha egy tanár öltözködése szegényes, akkor tudat alatt azt fogja sugallni a gyerekeknek, főleg kamaszkorban már, hogy az általa tanított tárgy nem ad olyan tudást, amiből igazán meg lehet élni. A tanár megjelenése azt erősítheti, hogy nem érdemes tanulni, negatívan hat a motivációra. Emiatt lényeges pont a pedagógusok kereseti szintje, vagy legalább évente ruhapénz biztosítása, ami voltaképp munkaruhának is tekinthető.
Visszatérve a fölösleges tárgyainkra: itt felmerül az „elszigetelt fogyasztó” esete is. Majdnem mindenkinek van otthon legalább egy nagy teljesítményű fúrógépe, amit évente legfeljebb egyszer használunk, holott kölcsön is kérhetnénk a szomszédtól. Rengeteg kallódó műszaki cikkünk van, például ha a tévénk kezd tönkremenni, akkor nagy valószínűséggel van az ismerősök között olyan, akinek van kallódó, nem túl régi és számunkra jól használható készüléke, amitől akár egy jelképes összegért is megszabadulna, a neten is kereshetünk ilyen tárgyakat.
A fogyasztásközpontúság természetesen nem csak tárgyakra vonatkozik vagy élelmiszerre (aminek nagy része a kukában fog landolni,) hanem különféle szolgáltatásokra is, amit igénybe veszünk anélkül, hogy átgondolnánk, hogy igazán van-e rá szükségünk. Például tévé csatornákra fizetek elő, hogy sorozatokat vagy akciófilmeket nézhessek, mert nem tudok kreatívabb tevékenységeket kitalálni magamnak. Ha nem igazán a számomra fontos szükségletről van szó, ami valóban segíti a céljaim elérését, akkor nagy eséllyel az idióta fogyasztó szerepét játszom.
Most itt megint lehet egy felelősség áthárítási pont, hogy a gazdaságot a fogyasztás pörgeti, és ez a kapitalizmus motorja. Ez megint ne az én problémám legyen, hanem a kormányoké, hogy hogyan élénkítik a gazdaságot. A kapitalizmust a legtöbben szidni szoktuk a nyakló nélküli termelésért és a környezet pusztításáért, vagy hogy a munkavállalót teljesen kifacsarja. Nem lenne nagy tragédia, ha a rendszer megváltozna és termelés helyett többet költenénk a humán szektorra (nem gépesíthető, emberi jelenlétet igénylő tevékenységekre, mint például oktatás és ápolás), vagy többet a természet védelmére, esetleg nem kellene heti 40 órát dolgozni.
Az országok között nagy különbségek vannak, a leginkább fogyasztás centrikus és pazarló az angolszász modell (az összes angol kultúrájú fejlett országra jellemző), a német például már sokkal takarékosabb. Az amerikaiakhoz képest a németek kevesebbet dolgoznak, a GDP dollárban kifejezve ugyan alacsonyabb vásárlóerő paritáson mérve, de a medián életszínvonal mégis magasabb, a jobb szociális háló és a kisebb vagyoni különbségek miatt.
Érdekes kérdés, hogy mennyiben rossz dolog a nyersanyagok és energiahordozók megdrágulása, ami lehet most csupán egy átmeneti jelenség, amit a COVID járvány által okozott gazdasági hullámzások váltottak ki, de a következő évtizedekben egyre gyakoribbá válhat. Jó-e nekünk, ha tartósan 500Ft fölött lenne a benzin, az inflációt nem számítva? Olyan szempontból semmiképp sem jó, hogy a nyersanyagok és energiahordozók eloszlása nagyon antidemokratikus, és erősíti egyes országokban az autokrácia hatalmát olyan országokban mint például Oroszország. Több pénz jut a választók korrumpálására és fegyverkezésre is, a jelentős nyersanyagkészlet inkább átok, mint áldás. Lehet viszont egy olyan oldala is ennek a jelenségnek, hogyha a termékek ára megdrágul, az nagyobb takarékosságra szoríthat minket és csökkenhet a környezet szennyezése is.
A konzumidiotizmus mögött az áll tudati szinten, hogy az agyunk alapjáratban paleolit módon működik, ösztönösen a „amit ma megehetsz, ne hagyd holnapra” elv mentén, mert annak idején nem tudtak semmit sem tárolni. Ezt a felfogást is azért vagyunk képesek ezt érzékelni, mert a legtöbben néhány generációval ezelőttre visszamenve paraszti gyökerekkel rendelkezünk, és a paraszti társadalom rendkívül takarékos módon tudott csak működni.
A mai korban ez a fajta kényszer megszűnt és a paleolit üzemmódot ki kell kapcsolnunk valahogyan, például azzal, hogy átgondoltabban vásárlunk. Az infláció ezt a jelenséget pörgeti olyan irányba, hogy ha nem vagyunk elég tudatosak, még több olyan terméket veszünk meg, ami nem lesz jól használható arra a célra, amire szeretnénk, pedig az előzetes tájékozódás lehetősége a legtöbbször megvan, az interneten is elegendő információ áll ehhez rendelkezésre.
