Az egyes élelmiszerek árplafonjáról szóló törvény első látásra életidegen (fejtegettem én magam is nemrég), de az is lehet, hogy ez a feladott "magas labda" nagyon is rafinált célt takar. Ugyanis különösen alkalmas lehet arra, hogy megint megbüntessenek olyan kereskedelmi láncokat, amelyek ha megfeszülnek, akkor sem fogják tudni betartani az árplafonhoz tartozó élelmiszerek folyamatos készleten tartását.

A törvény nyilvánvalóan nem a mai magyar viszonyokra, hanem talán Albániára kalibrált, ha nem akarunk ennél távolabbi példákat keresni. Ugyanis a magyar emberek már elenyésző kivétellel nem aprópénzre mennek, épp azért keltett a törvény derültséget, mert a magyar pógár nem fog még egy ezresért se „lehajolni”, mára ez is már aprópénzzé vált. Ezzel szemben nagyon alkalmas a törvény arra, hogy tovább nyírja a kormány által kiszemelt cégeket és igen, a bizonyos típusú vállalatok, szervezetek és társadalmi csoportok elleni folyamatos „osztályharc”, ez a fajta politika nagyon is a rendszer lényegét képezi.

Először is érdemes a költség és idő közgazdaságtani ekvivalenciájáról pár szót váltani. Ez a közgazdasági alaptörvény annyira erős, hogy még az állatvilágban is érvényesül, például a bikák egymás közötti harca meddig tarthat és mennyire sebesíthetik meg egymást, vagy a majmok mikor mennyi kurkászással „fizetnek” egymásnak. A vásárláskor is kimutatható, hogy azok is, akik nem tudnak jól számolni, tudat alatt mégis nagyon jól mérhetően kezelik, hogy a költség ill. pénzmegtakarítás számukra mennyi időt ér meg. Ez még azok esetében is így van, akiknek elvileg nagyon sok a szabadidejük, mert például egy nyugdíjas sem tud sokáig sorba állni, talán mert megfájdul a lába, vagy mert neki is vannak elintézni való kisebb dolgai bőven.

Az élelmiszerboltokban tudomásul vesszük, hogy a hűtőpultról való önkiszolgálással mindenki nyer, mert ha nem is kapja meg a kívánt akciós terméket, akkor is másodpercek alatt talál magának valami hasonlót, a célnak szintén megfelelőt. Az idő-pénz ekvivalencia olyan egyszerű dolgoknál is érvényesül mint a bevásárlás, hiszen manapság szinte mindenkinek nagyon sok elintézni való dolga van. Azokban az üzletekben viszont, ahol nincs önkiszolgálás hűtőpultról, ott a friss áruk forgása jóval lassabb, emiatt kevesebbet fognak eladni, ráadásul nagyobb költséggel, hiszen amíg leszeletelik az árut, lemérik és beárazzák az percekig is eltarthat. Azt a fajta követelményt, hogy mindig legyen elég áru a pultokon (csirkemell és sertéscomb, na meg olcsó csirkefarhát), az alacsony árszintekkel dolgozó kereskedelmi láncok nyilvánvalóan nem fogják tudni betartani, hiszen mindig lesznek időszakok, amikor éppen elfogynak bizonyos, akár „a magyar kormány akciója” feliratú húsféleségek is. Ez persze a kormány számára nagyon jól jön, mert ott üti és vágja ezeket az üzleteket ahol csak éri, az adózáson keresztül, élelmiszer felügyeleti (semmire se jó rejtett adó) díjjal, közeli lejáratú termékek beszolgáltatási kötelezettségével, velük szemben viszont támogatásokat nyújtva a nem túl gazdaságosan működő haveri élelmiszerláncoknak. A cél nyilvánvalóan az, hogy utóbbiak fokozatosan átvegyék az előbbiek helyét, időnként jönnek is a kormánypárt közismert „tesztelőemberei”, akik a kimondatlan célt ki is mondják, figyelve jól a közvélemény reakcióját.

Azt mindenki tudja, hogy a haveri cégeket senki nem fogja ellenőrizni betartják-e a szabályt, velük szemben viszont a „nagyok” hatalmas büntetési tételekre számíthatnak a legapróbb hibák esetén is. Így szokott ez lenni minálunk. Bármelyik szolgáltató szektorban, aminek működtetése kívülről nézve faék egyszerűségűnek tűnik, lehet az kereskedelem, internetes szolgáltatás, TV-csatorna, bank vagy bármi, a jól működő és nem haveri (netán külföldi) tulajdonban levő cégekre igyekeznek szigorú, majdnem betarthatatlan vagy be sem tartható szabályokat hozni, a versenyhivatal pedig árgus szemmel figyeli, hogy mibe köthet bele és mi alapján szabjon ki milliárdos büntetéseket. A cél az, hogy előbb-utóbb ezek a cégek feladják és a haverok olcsón felvásárolják őket, a Bige-ügy is nyilvánvalóan erről szól. Amiért nem tiltakozik senki, annak az egyik oka, hogy az átlagembert különösebben nem izgatja a dolog, amíg nem észleli a szolgáltatás romlásának minőségét (legyen az vízmű, internet szolgáltatás vagy élelmiszerbolt színvonala), és csak akkor fog tiltakozni, amikor már késő lesz, mert csak a „haverok” versenyeznek egymással a pályán (vagy jó esetben legalább mímelik a versenyt). A megtámadott cégek sem tiltakoznak, mert nagyon jól tudják, hogy a bírság egyfajta különadó és inkább megpróbálnak még tovább evickélni, nem akarják még jobban kihúzni a gyufát. Megtámadni mindig azt lehet, ahol van egy jól működő rendszer, ami eléggé jó szolgáltatási színvonalat biztosít és a nagy volumen miatt sok nyereség képződik, ezt vámolja időnként a kormány (pontosabban az általa irányított szervezetek).

A jogállamiságról a kormányunk egyszer azt mondja, hogy nem tudja mit is jelent, máskor pedig hogy jobban betartja másoknál, én mondjuk ezt ellentmondásnak tartom és egyiket sem hiszem el. Amiatt még nem is ítélném el a kormánypolitikát, hogy a „hazai pályán” időnkét cinkelt lapokkal játszik, viszont azért már igen, amiért a játék közben folyamatosan változtatja a szabályokat a lapjárástól függően. Ez a látszat-jogállamiság esete, amikor hoz egy értelmetlenül kemény szabályt, de egyesekkel szemben elnéző, a ketteseket viszont szigorúan ellenőrzi és józanésszel nézve indokolatlanul nagy büntetéseket szab ki rájuk. Való igaz, elismerem, hogy ígéretüket betartva ezek a fajta megszorítások tényleg nem a „zembereket”, hanem a cégeket érintik, de elkerülhetetlenül a „keményen dolgozó kisember” is megissza majd ennek a levét.