Nem érdemes erről a súlyos és kényes kérdésről anélkül beszélni, hogy kiragadnánk a saját korának történéseiből. Ezáltal nem teszünk semmit elfogadhatóvá, viszont egy paranoiás embernek vagy egy visszaeső bűnözőnek is megvan az a fajta sajátos logikája, ami megérthetővé teszi a tetteinek indítékait.
Az elkövetett szörnyűségek gyökerének kereséséhez egészen 1918-ig kell visszamenni. Adolf Hitler, aki őrvezetőként szolgált az I. világháborúban, akkor alkotta meg az ún. „tőrdöfés-elméletét”, ugyanis azt hitte, hogy a németek háborús vereségének oka az volt, hogy a kommunisták és zsidók „hátba döfték” a már győzelemre álló hadsereget. Ez az elmélet velejéig hibás volt, hiszen 1918 őszére az antant már teljesen térdre kényszerítette az Osztrák-Magyar Monarchiával együtt Németországot is. Teljes volt a nyersanyag- és élelemhiány a hátországban, emellett már a harctéren is nagy fölényben volt az antant, elsősorban az angol csapatoknak a különféle fegyvernemeket tökéletesen összehangoló támadása volt az, ami a németeket végképp demoralizálta, ez kimutatható volt a magukat megadó német egységek egyre növekvő számában is. Sajnos később nem cáfolták meg eléggé azt a mítoszt, ami elkente a háború megnyerhetetlenségét.
Azt állítom, hogy a zsidósággal szembeni diszkrimináció a németeknél és máshol is a II. világháború közeledtével vált csak tragikus mértékűvé, mert a háborús logikából ez következett. A diszkrimináció enyhébb formái már régebben is léteztek sokfelé, például vallási alapon is szűrték az egyetemi képzésre jelentkezőket számos országban, nem csak nálunk, hanem többek között az USA-ban is létezett évtizedeken keresztül egy rejtett Numerus Clausus. Anélkül, hogy mélyebben belemennék ebbe a kérdésbe, ez a fajta diszkrimináció a jogos vagy jogtalan voltától függetlenül, nem vethető össze a később történt események súlyosságával.
A háborús vágányra való sodródás után már nem volt megállás, a háborús pszichózis sajátos logikája vette át az irányítást az események fölött, aminek egyfajta folyománya volt, hogy a zsidókat kollektíven a „nem megbízható állampolgárok” közé sorolták. (Annak ellenére is, hogy az I. világháborúban ugyanúgy küzdöttek a harctéren, mint más nemzetiségiek illetve más vallásúak.) Magyarországon megcsonkított és a Kis-Antant által bekerített országként, a közvélemény nagy része fogékony volt a háborús logikára, részben emiatt is váltunk később a németek kitartó szövetségesévé. A németeknél is a II. világháború idején váltak az ún. koncentrációs táborok megsemmisítő táborokká, az oda kerülő emberek törvényen kívülinek számítottak, nem túl nagy leegyszerűsítés azt mondani, hogy a táborparancsnokok döntöttek a sorsukról.
Nagyon fontos azonban leírni, hogy a II. világháborúban gyakorlatilag mindenki sokat szenvedett, amellett is, hogy a munkaszolgálatokra és a koncentrációs táborokba kerülő zsidó származású emberek között arányában sokkal több volt az áldozat és még a túlélők is több generáción keresztül hordozták a ki nem beszélt, lelki sérültségeiket. A háború után a Kelet-Európára kiterjedt Szovjet Birodalom kommunista rendszere az ún. ötvenes évek során lényegében egy hadiállamot takart, amely a háborús logikát prolongálva, folyamatosan újabb belső ellenségeket keresett, és igyekezett őket fizikailag vagy egzisztenciálisan megsemmisíteni. Az 1941 és 1956 közötti időszakban Magyarországon nem nagyon maradt olyan család, ahol ne veszítettek volna el hozzátartozót, vagy egzisztenciális alapjukat se semmisítette volna meg a rendszer. Emiatt nincs is értelme arról vitatkozni, hogy a nácizmus vagy kommunizmus közül melyik rendszer volt a rosszabb, teljesen értelmetlen ilyen összehasonlításokat tenni.
A tanulság számunkra a háborús logikának az útja, ami ismét kezd népszerűvé válni, az egykori nagy diktátorok kultusza is rejtetten vagy akár nyíltan is kezd visszajönni, és a harcias szellem erősödése jól látható bizonyos körökben. A terrorizmus lényege is éppen az lenne, hogy hadi állapotokat idézzen elő, ezáltal a saját képére formálja a "nyugati" társadalmakat, - eddig az ilyen kísérletek szerencsére sikertelennek bizonyultak. A harcias szellemiségnek meg kell találni a maga helyét, például a különféle küzdősportokban vagy a történelmi megemlékezésekben, de most is, ami Oroszország felől és a Balkán felől indul, azokkal a törekvésekkel semmilyen módon nem szabad egy hullámhosszra kerülni. Az asszertivitást és az előre meghatározott szabályok közé szorított agressziót meg kell különböztetni attól, hogy az erőszak lenne minden esemény legfőbb mozgatórugója, amit az Orbán-rendszer kommunikációja is időnként sugall a választópolgároknak. Ez a fajta populizmus mindig talál elég boldogtalan embert, akik számára a harciaskodás, még ha verbális formában is, nagyon jó kis pótcselekvést jelent.
Kavarodjunk végre ki végre abból az útvesztőből, amibe akkor jutunk, ha a holokausztot és egyáltalán az antiszemitizmust, amely lényegében a kollektíven megbélyegző rasszizmus egyik formája, az adott kor eseményeiből kiragadva tárgyaljuk. A tanulság egyértelműen az, hogy el kell kerülni azt a vágányt, ami rossz esetben oda vezethet, hogy gulágokat, auswitzokat, sebrenicákat és egyéb, az emberek fizikai, lelki vagy egzisztenciális megtörését célzó szörnyűségeket hozhatunk létre.
