„Oroszország fenyegetve érzi a biztonságát”, amikor ilyet látok leírva, nem tudom megállni némi mosoly nélkül. Egy olyan országról van szó, amit sem a svédek, sem Napóleon, sem Hitler hadserege nem tudott meghódítani, sőt a közelébe nem jutottak a győzelemnek, mert egyszerűen olyan végtelenül nagy országról van szó. Elég szerencsétlen konstelláció az oroszoké, mivel egyrészt a nagy kereskedelmi útvonalaktól távol esnek, másrészt ahogy a régi vicc mondta, bármit is szerelnek össze a gyárban, a végén mindig harckocsi vagy rakéta lesz belőle. Lehet, hogy ez most mégsem tűnik annyira viccesnek az egyre fokozódó háborús feszültség közepette, de tény, hogy az oroszok adottságai valóban kitűnőek a fegyverkezésre (olcsó alapanyagok és energia állnak rendelkezésre), most pedig a magas olajáraknak köszönhetően a pénzügyi tartalékaik is nagyon jelentősek. Valójában a sok olaj- és gázbevételnek köszönhetik azt is, hogy több pénzük jut fegyverkezésre mint régebben.

Én magam azonban kételkedem abban, hogy a fegyverek bevetése fogja eldönteni a mai háborúkat, nem a fegyverek feszülnek egymásnak a 21.században, hanem sok minden más, mint például kiber hadviselés vagy gazdasági érdekcsoportok lépései. Az oroszok hadgyakorlatozása mögött állhat némi marketingtevékenység is, hogy a szintén nagyon jelentős gazdasági ágazatukban, a fegyver bizniszben nagyobb bevételt érhessenek el. (Ugyanez volt elmondható az amerikaiakról nemrégiben, elég csak a GI Joe műanyagkatonák népszerűségére gondolni.)

Le kell írni, hogy az oroszok fegyveres beavatkozása dominóhatást indíthat el, Európában fellángolhat a nacionalizmus, ami elszabadulva a múlt században már világháborúkat is kiváltott. Egyelőre ilyen szintű veszély nincs, a sokat szidott globalizáció az egyik tényező, ami ennek útját állhatja, a jó kereskedelmi kapcsolatokban való érdekeltség miatt valószínűleg a józanész lesz az, ami megállíthatja a konfliktusok eszkalációját. Van biztos sokféle szempont, pro- és kontra érv az orosz-ukrán konfliktusban mindkét fél oldalán, én magam nem szeretnék régi szóval mondva „szovjetológus” lenni, a kelet-európai térség problémáiba belemenni, nem is az én dolgom. A konfliktusok rendezésének módja azonban nem történhet a katonaságra alapozva, hiszen a híres mondás szerint a háború nem más, mint a politika fegyveres folytatása - hozzátenném: teljes csődje.

Számomra kulcsszó az autonómia, minél nagyobb mértékben, amivel elkerülhetőek a végeláthatatlan határviták az országok között. Ugyanaz érvényes Ukrajna keleti részére is, amint egyre jobban kiterjeszthető lehetne Európa számos országában. (Németország például szövetségi állam, az egyes tartományok nagyfokú autonómiájával.) Habár Erdélyben vagy a Felvidéken az „autonómia” szó nem nagyon szalonképes, fű alatt mégis sikerült elérni bizonyos területeken az önrendelkezést, főként persze akkor, amikor nem presztízskérdésekről volt szó.

A nyilvánosság nagyon jó eszköz a kezünkben, legalábbis nagyon jó tájékoztatást ad a világnak a kormányok által kevésbé manipulált részén (bár Oroszország és Kína nem tartozik ide sajnos). A nyilvánosság, az „élő közvetítés” gyorsabb reakciót biztosít az agresszió, az erőfölénnyel való visszaélés egyértelmű eseteiben. (Azt lehet mondani persze, ha a rohinjákról vagy a tuszikról lenne szó, az kevésbé érintené az európai ember biztonságérzetét.)

Orbán is azok közé tartozik, akik közreműködtek a nacionalizmus szelének elvetésében és most vihart arathatnak, ő vagy Le Pen most Putyin támogatásával nem nagyon dicsekedhetnek. A színfalak mögött persze mennek az alkuk kormányfői szinteken, reméljük kedvező kimenetellel (megint nem az én szakmám). Reménykedjünk benne, hogy győzhet az európai-orosz együttműködési érdekeltség és a különféle gazdasági természetű érdekek, a többi számomra csak a spekuláció területe.