A politikai demagógiában egy gyakori szitokszóként használatos a "náci" és a "fasiszta" jelző az ellenfél teljes lejáratására, azt próbálva rásütni, hogy a múlt századi katonai diktatúrákra jellemző módszereket alkalmaz. Sőt, az ellenfél ezen a ponton számukra már ellenséggé válik. Hivatalos történészek persze megtehetnék, hogy szakértő elemzést adnak arról, hogy egy adott rendszer mennyiben hasonlít mondjuk az egykori fasiszta Németországhoz, de félnek a politikától mint a tűztől, már ha nem a politikai vezetésnek a kegyeit keresik éppen. Ők meg tudnák tenni az összehasonlításokat mondjuk egy nemzetközi konferencia keretében, de mivel félnek a besározódástól, emiatt nem valószínű, hogy valóban meg is teszik.

A demokrácia ezzel szemben (ma még?) nagyon pozitív értelmű szavunk, a népakarat egyik szinonimája. A másik fél leszólása gyakran azzal kezdődik vagy afelé tendál, hogy nincs náluk valódi demokrácia. Visszakérdezhetnénk ilyenkor, hogy akkor sorolja fel azokat az országokat, ahol szerinte a legerősebb a demokrácia és azokat, ahol a leggyengébb. (A demagóg persze sosem tesz reális összehasonlításokat, ez nem az ő pályája.) Az USA-t sokan szapulják, de éppen a hivatalos felmérések is „hiányos demokráciaként” írják le, messze nincs az élmezőnyben. Akik sokkal inkább ott vannak azok a svédek és a finnek, őket lenácizni bármelyik rendszer részéről, ez egy eléggé súlyos lépés. Arról szól a dolog, hogy a rendszer vezetése ideológiai alapon minősít mindent, és a politika veszi magának a bátorságot, hogy ő határozza meg, hogy mi a náci, vagy hogy általánosságban mi a fekete és mi a fehér. (Ez ismerős lehet nálunk is, de nem kell a mi viszonyainkról beszélni, hiszen nincs nálunk semmi olyan a propagandában, amit más országokban már valahol be nem dobtak volna.) A nácizás nyilván a rendszer híveinek szól és a „veszélyes ellenség” megnevezése, a gond csak az, hogy a globalizált világunkban szinte minden nyilvánosságra kerül, a kettős beszéd nem nagyon működik.

Nyilván ahol egy politikai vezetés a nácizást használja, ott erős gyanúnk lehet, hogy maga a rendszer vezetése is igencsak diktatórikus, és a legjobb védekezés mindig a támadás, legjobb helyből megvádolni másokat olyasmivel, amiben mi magunk nyilvánvalóan sárosak vagyunk. A lényege az ilyen megnyilvánulásoknak a precíz fogalomhasználattal szemben, sokkal inkább az indulatok felszítása. Emiatt született meg többek között a „liberálfasizmus” is, ami annak a problémának a felnagyítása, hogy mindent túlzásba lehet venni, így azt is hogy mi számíthat szalonképesnek és mi tabu témának, ez a határ mindig egy kicsit önkényes marad, tökéletes megoldások nincsenek. Ez olyasmi, hogy tökéletes demokrácia sincs, bár felhívnám a figyelmet, hogy maga a rendszer ógörög találmány, egy racionális kultúrában jött létre, ergó racionális, józan belátásokra építő kultúrát tételez fel a működése. Az pedig már az ókori görögök által is könnyen kiszúrható logikai hiba lenne, ha a problémafelvetést elkenjük azzal, hogy ja, ha a másik rendszer is korrupt, akkor mért kritizálnak minket? Habár mindkettő tökéletlen, ettől még nem lehet egyenlőség jelet tenni közéjük. (Nem beszélve arról, hogy a demokrácia nem a bibliai Paradicsom szinonimája, mint egykor a kommunizmus szavunk.)

Azt is le kell írni, hogy a gazdasági növekedés és demokrácia között középtávon nem mutatható ki semmilyen összefüggés. Ami sokkal inkább összefügghet a politikai állapotokkal azok olyan tényezők, mint a gazdaság fejlettsége, az állampolgárok közérzete és életminősége, esetleg a kulturális értelemben vett gazdagság. A közgazdaságtan már az alapoknál levezette, hogy igazságos elosztási viszonyokat nem lehet létrehozni, már elméleti szinten is megoldhatatlan, hogy a tranzakciók során mindenki egyformán jól járjon. Tendenciaszerűen viszont elég jól kirajzolódik, hogy a demokrácia legalább a gazdasági viszonyokat illetően szükséges lehet egy magasabb fejlettségi szint eléréséhez, egy alapszintűnek mondható demokrácia nélkül még egyik ország sem tudta átlépni a közepes fejlettségi korlátját.

Egyébként a liberálisnak nevezett országokban rengeteg szabály és törvény létezik, amelyeket az állampolgárnak be kell tartania, ha nem szeretne perifériára sodródni, ezek száma sokkal nagyobb, mint a kevésbé fejlett országokban. Gondoljunk például a rengeteg közlekedési előírásra, építési engedélyekre vagy az írott és íratlan együttélési normákra. (Nyilván jönnek majd sokan azzal a magas labdával, hogy és a más kultúrájú bevándorlók esetében mi a helyzet – alapjában véve ugyanaz vonatkozik rájuk is, hacsak nem akarnak egy lepukkant külvárosban tengődni.) Valójában a liberálisnak mondott kapitalista rendszerek sokkal szabályozottabbak, mint bármely régebbi társadalom.

Visszatérve a címben feltett kérdésre, nekem nem célom a kategorizálás, egyszerű megfigyelés csupán, hogy a konzervativizmus amikor már teljes rendszer tagadássá alakul, ebben a radikális formájában már nem tudja elkerülni, hogy közel kerüljön a fasizmushoz, még a legnagyobb német gondolkodók közül is sokan beleestek ebbe a csapdába a múlt században. Most nem azokat az időket éljük, amikor a fasizmust megpróbálhatjuk magyarázgatni vagy tisztára mosni. A mérsékelt jobboldali ember sok baloldali újítást elvet, szelektál, de sosem megy át teljes rendszer tagadásba, és nem próbálja meg az egyes intézményeket csak amiatt megsemmisíteni, mert régen nem léteztek. Erre példa a radikális jobboldalnak az Európai Unió vagy demokratikus politikai kultúra iránti mély bizalmatlansága, esetenkénti indulatos kirohanásai. A szélső jobboldal (mindegy milyen jelzőkkel illetjük) csak az erő kultuszában hisz, mert nem érzi magát elég tehetségesnek semmi másban. Igazából egy nagyon vallástalan, vallástagadó alapállás ez, hitehagyott emberek keresnek valamilyen külső kapaszkodót, valamiféle megoldást – de teljesen téves módon, rossz helyen keresik.