"Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.” - egy több ezer évvel ezelőtt élt, de soha el nem görög avuló klasszikus, a nem kis mértékű látnoki erővel bíró Szofoklész írta ezeket a sorokat, pontosabban ez az általam ismert legjobb fordítás. (Nem pedig a köztudatban levő „Sok van, ami csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb.” Ezt az utóbbi jelentést egyébként a szöveg kontextusa sem támasztja alá.) Az ókori görögök szerinti a legnagyobb bűn a hübrisz volt, amit manapság úgy is mondhatnánk, hogy az emberiség teljesen el van szállva magától. Azt hisszük, hogy annyira fölötte állunk a természetnek, hogy szinte bármit megtehetünk. (Érdekes módon még a szélsőséges ideológiák is elfogadják azt, hogy az ember leigázza a természetet.)

Érdemes megnézni például, hogy az autók mennyire megnőttek, térfogatban ugyanazon típus 30 év alatt mintegy 30%-kal lett nagyobb, nem beszélve arról, hogy aki csak tehette az eggyel nagyobb kategóriába ült át, és sokkal több embernek van saját gépjárműve. Emiatt a kocsik hiába lettek üzemanyag takarékosabbak, a nagyobb tömeg és súly miatt mégis nőtt a fogyasztásuk. Ami persze csak egy példa, mert hasonló trendeket mutat az élelmiszerek pazarlása, a szállításigényes gyártás vagy a műanyagok felhasználása. Hiába hoznak törvényeket, az anyagpazarlás és a szemét termelése, ezen belül pedig a nem lebomlók aránya egyre csak növekszik (még a fejlett országokban is, ahol ez nem kimondott pénzkérdés), az élővilág pedig jól láthatóan pusztul. A nagyüzemi mezőgazdaságban is lenne sok mindent tenni azért, hogy a talajbiológiai potenciálok kihasználásával és a növények megfelelő társítása révén, kevesebb vegyszer és üzemanyag ráfordításával is jó hozamokat lehessen elérni.

Az autók legfőbb ellenségei alighanem a fák, amiket láthatóan igyekszünk eltüntetni az egyre szaporodó parkolók környékéről, az e miatti növekvő forróság és por csak a bicikliseket és a gyalogosokat zavarja. A döntéshozókat viszont semennyire, hiszen ők megtehetik, hogy kényelmes, új gyártású légkondicionált gépkocsikkal járjanak. (Talán változna valami, ha a parlamenti képviselők az átlagfizetést kapnák kézhez.) Nézzük meg csak például nálunk hol vannak most a környezetvédő pártok a politikában és a környezetvédelemmel kapcsolatos javaslatok? Még a béka alatt se nagyon. Hosszú távú koncepció sehol nem rajzolódik ki, pedig kérdéses, hogy tényleg kell annyi autópálya és parkoló a jövőben, és tényleg mindenki sejhaja alá autót kell tenni? A tömegközlekedés fejlesztése viszont sehol sincs, a szó szoros értelmében az egész EU-ban is alig lehet találni ilyesmit, és amit ráköltenek a mögött sem látszik sem koncepció, sem valódi igény a színvonal emelésére.

Az új építésű középületek nagy többsége, amit látunk csupa ízléstelen vasbeton szörnyeteg, és úgy tűnhet mintha rengeteget költenénk beruházásra, de ezeknek a hasznosulása és megtérülése kérdéses, - érdemes mindig feltenni a kérdéseket, hogy hányan fogják ezeket igénybe venni és javítják-e az állampolgárok életminőségét. Egy régi városvédő szavaival mondva: még unokáink is látni fogják, de nemcsak látják, hanem még rémálmaikban is előjönnek majd ezek a szörnyűségek.

A hirtelen jött sok pénz mindenkit korrumpál (más szóval elront, zülleszt), vagyis növeli a hübriszt, és nem csak a céges beruházások szintjén, hanem az állampolgárokén is. Ahol és amikor hirtelen sok pénzt kaptak az emberek, akár a pandémia miatt, akár kimondott politikai célokkal, az átmenetileg megtolhatta az életszínvonalukat. A hirtelen jött pénzek költése viszont a jövő felélésére ösztönözhet sokakat, mert a legtöbben úgy vagyunk huzalozva, hogy nem hosszú távú befektetésben gondolkodunk. Amikor a sok pénznek nincs fedezete, az gerjeszti az inflációt, és ha az áremelkedés egy ponton megfogja a fizetőképes keresletet (márpedig nálunk gyaníthatóan ez lehet a helyzet), az gazdasági válságot, recessziót okozhat akár egyes területeken, akár az egész gazdaság szintén. Gyakorlatilag mindig ez megy, időről-időre nekicsattanunk a falnak.

Ezt az egész helyzetet még megbolondítja a háború, ami szó szerint égeti is a pénzeket. Ez a mostani háború nem az olajért megy, hanem (ilyen is van) az olajtól robbant ki, vagyis az olajkincs miatti hatalmas bevételek segítették az oroszokat a fegyverkezésben. A természeti erőforrásokban, elsősorban az olajban rejlik az igazi „extra-profit”, ami gazdaggá tehet egyes cégeket vagy egész országokat is, és amiatt lehet extra-profitnak nevezni, mert a környezetkárosítás költségeit nem tartalmazza. Elveszünk valamit a természettől, kiraboljuk a Földet és nem akarjuk megfizetni az árát -  ez a valódi hübrisz. Idealista javaslatnak tűnhet, de reálisan arra lenne szükség, hogy a legnagyobb fosszilis-energia lelőhelyeket (olaj, gáz és szénbányák) ENSZ ellenőrzés alá kellene vonni, és a tőlük levont az extra-profit adókat a környezetvédelembe visszaforgatni (globális klímapolitikai célokkal). Nem csak a szennyezőkre kellene karbon-adót kivetni (ami ráadásul nem is globális szintű adó), én a szennyeződések forrását a kitermelőket legalább ugyanannyira megadóztatnám.

A háborús események és a gazdasági problémák miatt mostanában a környezetvédelem teljesen háttérbe szorul, pedig éppen a jelenlegi helyzetben látszik jól, hogy az energiapolitika és a környezetvédelem összhangba hozható egymással. Egyrészt diverzifikált energiafelhasználásra van szükség (napelem, szén, atom, biogáz, hidrogén hajtás, stb.), emellett még az általam már egyszer javasolt és jól lehurrogott, valamilyen szintű önellátás irányába vivő, decentralizált energiatermelés lehet az, ami háborús helyzetben is jól jöhet és csökkenti a sérülékenységet.

Amíg persze az állampolgár (vagy európai polgár) úgy érzi, hogy neki minden alanyi jogon jár, kényelem és biztonság csak azért, mert jó helyre született és a kisujját sem kell megmozdítania ezekért, kompromisszumos döntésekről nem is beszélve (pl. nem kell mindenhova autóval járni), addig egyértelműen a hübrisz állapotában vagyunk. Egy nagy képmutatás ez az egész, ami művelünk, miközben szeretünk másokra mutogatni. Egész héten folyamatosan pusztítjuk a természetet, ahova hétvégén egy kicsit kimegyünk pihenni, de csak addig, amíg megtehetjük, és nem egy nagy pusztaság vesz majd körül minket.