„Kétféle vélemény van: az enyém és a helytelen.” - A legtöbben szerintem így gondolkodunk, és igencsak irritálhatnak a miénktől nagyon eltérő vélemények. Most ne akarjunk a nagy cégekre vagy egyes politikusokra mutogatni, bár ez is lehet indokolt, de nézzük meg inkább mikroszinten, hogy mi magunk mennyire szeretnénk, ha egy adott témában sokféle vélemény hangozhatna el, hogy jobb képet alkothassunk az adott eseményekről. Vagy pedig sokkal inkább zavar csak minket, amit mások mondanak, mert a társadalmi rendre veszélyesnek, „felforgatónak” tartjuk. (Egyébként egyes országokban, például Kínában a társadalmi rend megzavarása is lehet olyan vádpont, amiért önmagában börtön járhat). Most jöjjön ide bárki, aki elvben támogatja a véleményszabadságot, és bizonyítsa be, hogy tényleg a híve annak és nem csak attól fél, hogy a saját véleményét nem mondhatja el.

Én magam bevallom, hogy nem vagyok különb mint sokan mások és vallom azt, hogy amíg a másik ember egyéni helyzetét nem ismerjük meg, amiből kiindulva a véleményét megfogalmazza vagy csak a saját helyzetében reményt nyújtó véleményeket fogadja el, addig mindig zavarni fog, amiket mond és azt kívánjuk, hogy inkább hallgasson.

Nagyon ritka, hogy sikerül egy pillanatban hirtelen belátnom, hogy a másik mért hangoztat számomra szélsőségesnek és arrogánsnak tűnő véleményt, nekem most saját magamat is meglepve sikerült ez egy adott esetben. Az egyik férfi rokonom az orosz-ukrán háborúval kapcsolatban számomra igen furcsa dolgokat posztol egy közösségi portálon, ami azért is meglepő, mert iskolázott, művelt emberről van szó. Viszont tudjuk már azt is, hogy a műveltség és tájékozottság sem ér semmit, amikor szembemegy alapvető érzéseinkkel, hiszen úgy működünk, hogy a legtöbb döntésünket érzelmi alapból kiindulva hozzuk meg és utána keresünk rá racionális magyarázatot. De mi is történt ebben az esetben? Arról van szó, hogy az illető nem a saját bőrét félti mint sokkal inkább attól tart (tudattalanul inkább mint tudatosan), hogy egy eszkalálódó háborúban a fiúgyermekeit, akik közül az egyik már nagykorú, a másik nem sokára lesz az, esetleg behívhatják katonának és bajuk eshet. Emiatt próbál különféle nyakatekert összeesküvés elméleteket keresni egy olyan jelenségre, a háborúra, ami végigkíséri az emberiség történelmét és valójában nem sokkal ritkább, mint a békés időszakok.

Ami ennek a belátásában segített nekem, hogy viszonylag jól ismerem az illetőt és életkörülményeit is, és régebben ugyanilyen vehemenciával védte a klímaváltozást tagadók álláspontját. (Ami persze nem jelenti azt, hogy ha az egyik kérdésben téved, a másikban esetleg ne lehetne igaza.) A lényeges pont, hogy nem a saját bőrét félti, hanem sokkal inkább attól tart, hogy a gyerekei majd lényegesen rosszabb körülmények közé kerülhetnek, mint ahogyan most ő él, ami számára nyilvánvalóan teljesen elfogadhatatlan lenne, és ez a teljesen önzetlen, érzelmi döntés határozza meg, hogy mit hajlandó képviselni. Ennek a belátásával viszont eljutottam egy olyan pontra, hogy nem akarom majd őt se nem meggyőzni, sem lenézően viselkedni vele szemben, mert az alapállása emberileg teljesen érthető. (Éppúgy mint a társadalmunk egészében a magyar semlegesség megtartásának vágya is, amiben engem csak az arrogáns stílus zavar, ami némileg ellent is mond ennek a törekvésnek.)

Van bennünk egy olyan illúzió, hogy a legtöbb ember rendes és a dolgok rendben mennének, ha nem lenne ott az a pár bajkeverő. És persze, hogy az USA, ki más, hiszen hol lehet az embereknek akkora hatalma, kizárásos alapon? Szeretnénk hinni nagyon abban az ősi mítoszban, hogy minden szép és jó lenne, csak a sátán a paradicsomban kígyó alakjában, ő okozta a bajt. Ez arra az esetre rímel, hogy egy nagyon közvetlen és barátságos munkahelyi kollégám is egyszer azt magyarázta, hogy ő nem hiszi, hogy Hitler ilyen dolgokat tett volna magától, biztos az USA volt ott is minden baj oka… Ha lehetne szavazni mind megegyeznénk abban, hogy az emberek igazából jók és néhány, tőlünk nagyon távoli rossz ember minden baj forrása… Hiába szeretnénk, a dolgok mégsem ilyen egyszerűen működnek, sajnos.

Az persze rendben, hogy ezerből egy embernek van talán megfelelő szintű történelmi, pszichológiai tudása ahhoz, hogy valamit megértsen a társadalmi katasztrófák menetéből, a kérdés úgy szól, hogy mért nem rájuk hallgatunk. A fenti példából látszik, hogy szinte senkit sem az igazság érdekel, csak a saját kis részigazságunkat tartjuk fontosnak. A helyzetet persze súlyosbítja, hogy vannak hivatásos hazudozók elfogultak is, olyan értelmiségiek, akik a hatalom zsoldjába szegődve csak azt nyilatkozhatják, ami a hatalom céljainak megfelel, és hűségüket folyton bizonygatniuk kell.

Még egy példa az élethelyzet és felfogás hatására, ami már inkább már elvi jelentőségű mint gyakorlati. Egy mélykonzervatív illető sosem fogja elhinni, hogy az USA (az alkotmányában leírt módon) létező állam, hiszen a hagyományban ilyen államok sosem voltak, és ő csak a hagyományban hisz. A kőkonzervatív ember (vagy mindegy hogyan nevezzük) az Európai Unió létében sem hisz, vagy legjobb esetben is egy bürokrata tákolmánynak tartja, és minden olyan érv, ami az államszervezet előnyeit mutatja, nála süket fülekre talál. Ezek csak példák, és a liberalizmusnak is éppúgy, mint minden világnézetnek megvannak a saját hülyeségei (naivitás, képmutatás, hagyományok tagadása, család szerepének leértékelése stb.) Ezeket viszont egy liberális felfogású embernek hiába magyarázzuk, ő inkább attól fog félni és nem is minden alap nélkül, például hogy egy katonai nagyhatalom az elfoglalt területeken Lenin szobrokat állít vissza, egy másik terjeszkedő szupernagyhatalom pedig kommunista elveket vall, egy nálunk tiltott önkényuralmi jelképpel a zászlaján.

A véleményünk igazában görcsösen akarunk hinni, ez az oka annak is, hogy az indokoltnál jobban összemossuk a sportot a politikával és „az imperialista brit oroszlánt” megint sikerült lealázni (mint Rákosi idejében), holott csupán az történt, hogy egy jól felkészített és motivált játékosokból álló csapat legyőzött egy adott esetben teljesen formán kívülit. Ami persze nem csökkenti annak a jelentőségét, hogy a csapatunk jóval többre volt képes mérkőzések sorozatán keresztül is, mint ami a játékosok egyéni képességeit szimplán összeadva várható lett volna.

Visszatérve az eredeti kérdésre, én azt javaslom, hogy inkább ne csapjuk be egymást: a legtöbben nem akarunk igazán a véleményszabadságot, csupán csak hogy elmondhassuk a magunkét, és a saját véleményünket szeretnénk minél inkább terjeszteni. Szó nincs itt a másik megértéséről, ami nem is nagyon lehetséges, ha nem ismerjük mások hátterét, helyzetét, személyiségét. Sajnos a nyitottság mifelénk éppúgy hiánycikk, mint a kulturált véleményalkotás és a tényszerűségre való törekvés.