A burgonya piaci árát jelentősen befolyásolja a szezonalitás és a minőség, nem olyan sztenderd termékről mint például a 2,8%-os zsírtartalmú tej. A tárolási költsége a bekövetkező minőségromlás miatt is jelentős lehet, az apró szeműek hámozásakor sokkal nagyobb a veszteség mint a nagyobb szeműnél, ezen kívül a gumók nem is mindig egészségesek. (Tapasztalatból tudjuk általában azt is, hogy ősszel melyik beszerzési forrásból érdemes megvenni pár zsákkal olyan minőséget, ami a következő év közepéig is eláll. Ilyenkor a minőség fontosabb lehet, mint a beszerzési ár.) Ezeket figyelembe véve, sem biztos, hogy az őszi ár rögzítése jó döntés volt.

Az árrögzítés lehet egy fontos intézkedés, mert sokaknak segítséget nyújthat, akik szerényebb anyagi lehetőséget között élnek. Nekem az a tapasztalatom a cukor és az étolaj esetében, hogy a rögzített árú termékeket majdnem mindig felvásárolták előlem, így például előfordult, hogy a harmadik üzletben is csak porcukrot tudtam venni kristálycukor helyett. A nagyon alacsony árú termékeket felvásárolják az élelmesebbek, akik jobban ráérnek vásárolgatni vagy pedig jobban informáltak (tudják, hogy mikor fogják az adott terméket a polcokra kirakni), és vagy felhalmozzák, vagy feltehetőleg továbbértékesítik másoknak. Biztos vagyok benne, hogy már létezik ezeknek a termékeknek egy másodlagos, fekete piaca is.

Az árrögzített burgonya nagy eséllyel gyengébb minőségű lesz és hamarabb elfogy, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy a megfelelő minőséget képtelenség folyamatosan készleten tartani, az emberek „viszik mint a cukrot”. Alacsonyan rögzített árak azt is sugallhatják, hogy a jövőben nem lesz, érdemes tehát jól betárolni.

Az ellenőrzés is kritikus pont: Fizikailag lehetetlen több ezer üzletet ellenőrizni, hogy valóban van-e náluk készleten és tényleg azon az áron adják-e, amit meghatároztak. Az ellenőrzés ilyen esetekben valószínűleg szelektív lesz és a pénzbüntetésekről részben politikai szempontok, esetleg személyes összeköttetések alapján fognak dönteni. Egyfajta ellen taktika lehet az üzletek számára, ami az olaj és liszt esetében is elfordul, hogy más, magasabb vagy kissé eltérő minőségű terméket kínálnak, igen magas piaci árakon. Így például egy üzlet mondhatja azt, hogy nála sosem volt még mondjuk holland sárga krumpli, és mivel még nem árazták be, az új ára miért ne lehetne többszöröse a hatóságilag előírtnak.

A krumpli nagy részét importból szerezzük be, kérdéses, hogy ki fogja veszteséggel behozni illetve hogyan fogja tudni az állam ezt kikényszeríteni. Egyfajta megoldás lehet erre, ha az állam akár nyíltan, akár burkoltan maga fogja megvásárolni az import egy részét, biztosítva a hazai ellátást. Ugyanez érvényes lehet a tojás, olaj, tej vagy más termékek esetében is. Nem nagyon van olyan termékünk, amit a jelenlegi magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar megfelelő mennyiségben képes a lakosság számára biztosítani.

Azt is tudjuk, hogy a kereskedők szétterítik a veszteségeket a többi árura (ha a kereslet ehhez megfelelő, és egy inflációs szint fölött nem biztos, hogy megfelelő lesz már). Az árrögzítés terhét tehát nagyrészt azok fogják viselni, akik nem nagyon vásárolnak a hatóságilag meghatározott, alapvetőnek nevezett élelmiszerek köréből, és nagyobb arányban fogyasztanak egyéb, többnyire feldogozott termékeket.

A hatóságilag megállapított áraknál felmerül a kérdés, hogy mért pont annyi, mihez rögzítették? A rögzítés számomra teljesen önkényes, a benzin is mért pont 480Ft, mért nincs valamilyen bázis, ami alapján racionálisan változik az ára? (Például lehetne az aktuális piaci árnak egy adott százaléka.) Ha kicsit belegondolunk mondhatjuk azt is, hogy mért várunk racionális döntéseket az állampolgároktól, ha a vezetők egyes döntései sem logikusak, hanem "azért mert azt mondtam" jellegűek, tehát kimondottan önkényesek? Az is felmerül az emberben, hogy az árrögzítések egyik célja esetleg az lehet, ami a benzin (vagy a bankrendszer) esetében is gyanítható, egy jövőbeni piacfoglalás előkészítése a kormányhoz közel álló cégek számára.

Az alapvetőnek mondott élelmiszerek egyébként nem kifejezetten egészségesek, pl. a bő olajban sütött burgonya nem az, a sok cukrot tartalmazó sütemények fogyasztása még kevésbé az (sőt létezik az ún. „chips-adó” is az ilyen jellegű élelmiszerekre, ami számomra egy ellentmondás). Népegészségügyi szempontból tehát nem biztos, hogy jól választották ki a termékek körét. (Az is igaz, hogy a zöldségek és gyümölcsök esetében még bonyolultabb lenne a helyzet.)

Szintén érdekes kérdés, hogy mikor lehet ezeket az árrögzítéseket feloldani, valójában ilyen pont nem nagyon látszik, éppúgy mint ahogyan a hitelmoratórium is mindig hosszabbításra kerül, mert az emberek már megszokták, a havi pénzköltésükbe beépült már (a közvetett módon) az állam részéről nyújtott támogatás. Nem nagyon látszik egy olyan pont, ahol ezeket a rögzített árakat feloldják, a módosításuk sokkal inkább valószínű. Azt is borítékolhatjuk, hogy további termékek is bekerülhetnek ebbe a körbe, mert az erős állam szeretné maga meghatározni, hogy mi mennyit ér nálunk, még nagyobb piaci zavarokat okozva. Vannak tapasztalatok olyan országokkal, ahol a rögzített árak rendszere nagyon elterjedt, a legszélsőségesebb példa erre Argentína (kettős valutarendszer, hiperinfláció), mi is ebbe az irányba haladunk.

Én nyilván elfogult vagyok, mert nem tartozom azok körébe, akiknek igenis fontos, hogy ne az éhezéssel kelljen nap mint nap szembenéznie. Számukra valóban egy megoldást jelent az árrögzítés, bár nem feltétlenül ez a legjobb megoldás, hiszen különféle szociális alapú támogatások is léteznek ilyen esetekre.

A sertéscomb, a csirkemell és a tojás árrögzítése olyan szempontból is kérdéses, hogy az energiaár robbanás és az éghajlatváltozás együttes hatásaként lehet, hogy rá leszünk kényszerítve az állati eredeti termékek fogyasztásának fokozatos csökkentésére. Ez most nagyon borzasztóan hangzik itt Európában, a magyar hagyományok alapján pedig még inkább, de az árrögzítés igencsak elfedi ezt a fajta problémát.

Az alapvető probléma viszont továbbra is az, amivel a szocializmusban is szembesültek az emberek, hogy ugyan hatósági árak voltak sok termékre (lásd 3,60-as kenyér), de jónak mondható minőségű nem mindig volt, vagy volt de csak „pult alól” lehetett kapni, vagy pedig többet kellett érte fizetni. Nem beszélve arról, hogy a veszteséges vállalatok az állam köldökzsinórján éltek, a jól működőek rovására.