Ha azt gondoljuk, hogy a történelem nem ismétli meg önmagát legalább nagy vonalakban, mintázatait tekintve, akkor egyúttal annak a feltételezésnek is helyt adhatunk, hogy egy kivételes korban élünk, aminek nincsenek kapcsolódási pontjai a múlttal, és mi minden tekintetben képesek lennénk meghaladni elődeinket holott tudjuk, hogy ez nem így van, sőt. Úgy gondolom, hogy mindig lehet megfelelő történelmi párhuzamokat találni, például a birodalmi logikák évezredek alatt nem sokat változtak, még ha az egyes birodalmak hatalmi eszközei nagyon sokat finomodtak is az idők során. Léteztek mindig diktatórikus, sőt önkényuralmi vezetésűnek nevezhető államok, velük egy időben jóval demokratikusabbnak mondhatóak és anarchiába süllyedők, ez is lehet egyfajta durva osztályozás. Míg egyes birodalmak az ügyes diplomáciának köszönhették a létezésüket (Bizánc, Habsburgok) vagy a kereskedelmen alapultak (holland, portugál gyarmatok), mellettük majdnem mindig léteztek olyan népek vagy államok is, amelyek leginkább a katonás szervezettségükre támaszkodva voltak képesek nagy területeket elfoglalni.
Az Oszmán-birodalom jó példa lehet számunkra, mivel a terjeszkedésüknek köztudomásúlag mi is a szenvedő alanyaivá váltunk a 16. században. Az egyébként nem igaz, hogy a keresztény világból ne kaptunk volna katonai segítséget, erre voltak kísérletek számos alkalommal, bár egyáltalán nem önzetlen módon és főként abból kifolyólag, hogy őket is fenyegette a törökök terjeszkedése. Ennek ellenére másféle évszázadon keresztül ezek a szervezetlen, az egységes vezetést, megfelelő motivációt és céltudatosságot nélkülöző seregek nem tudtak sikeresen harcolni „Allah katonái” ellen, olyannyira így van ez, hogy egy jó időn keresztül még Bécs is adót fizetett a szultánnak. Az Oszmán-birodalom egy igen jól szervezett katonaállam volt, amely minden irányban sikeresen tudott terjeszkedni és nagy területeket volt képes ellenőrzése alatt tartani több mint négy évszázadon át.
Még náluk is sikeresebb volt pár évszázaddal korábban a mongol hódítás, hosszú időn keresztül senki nem tudta őket legyőzni csatában, végül ez a birodalom annyira nagyra nőtt, hogy már nem volt többé lehetséges egyben tartani és egyetlen központból irányítani. Az ő esetükben is a szervezettség, a hadvezetés rengeteg fortélyának tökéletesítése és az alkalmazott taktika fegyelmezett kivitelezése lehetett a siker titka, ezek a jellemzők még egy magamfajta laikus számára is teljesen egyértelműek.
A modern államok közül a hitleri Németország illik bele leginkább ebbe a sorba, vele egy időben még a szintén fasisztának nevezhető Japán, valamint Sztálin kommunista Oroszországa mutatta egyértelműen a katonaállamok sajátosságait. Korunkban leginkább csak állig felfegyverzett kis államokról beszélhetünk, mint például Észak-Korea vagy Izrael, azonban itt a cél inkább a védelem és az elrettentés.
Oroszország gyakorlatilag 2011-ben lépett rá arra az útra, amelynek jellemzője a központi ideológia megváltoztatásával a régi birodalmi álmok felélesztése, a vezetésben egyfajta katonás stílus meghonosítása, ezen kívül a hadseregük fejlesztése. Kisebb helyi háborúkba bocsátkoztak, amelyekben egyes elitalakulataik jelentős tapasztalatokat is szereztek (Kaukázus, Szíria, Ukrajna keleti része). Oroszországnak egyébként nincs túl sok félnivalója, mert eltekintve attól, hogy atom nagyhatalom, a megszállása teljesen lehetetlen feladat lenne annak fényében, hogy a világ legjobban felszerelt hadserege, az amerikai sem tudott megbirkózni még Afganisztánnal sem. A megszállások úgy tűnik, hogy hosszabb távon mindenhol csak anarchiát és pusztítást okoznak. Emellett senki nem gondolja, hogy az orosz rendszer maga rosszabb vagy gonoszabb lenne az átlagnál (feltéve persze, hogy ez mérhető lenne objektív módon), leginkább csak a külső fellépése vált egyre agresszívabbá.
Az állam katonás szervezettsége és militáris szemlélet terjesztése a társadalomban olyan jelek, amelyek az ukrán fronton tapasztalt pusztítások mellett abba az irányba mutatnak, hogy Oroszország esélyes lehet katonaállammá válni, még ha jelenleg nem is mondanám annak. Az egyszemélyes vezető szerepe nagyon jelentős a katonaállamok esetében és úgy tűnik, hogy az utóbbi időben betegeskedő Putyin egyre inkább kigyengül már a hatalomból, kérdéses, hogy tudnak-e a helyére „castingolni” valaki mást rövid időn belül. A háborús logika szerintem hétköznapi módon nem nagyon értelmezhető és nem magyarázható, szükséges hozzá nem kis mennyiségű fanatizmus illetve fanatizálható embertömeg. A kelet-ukrajnai pusztítást némiképp magyarázza, hogy azokon a területeken a legnagyobb értékeket jelenleg alighanem a mezőgazdasági termőföldek és ásványkincsek (például szénbányák) képviselik, az orosz katonai stratégia számára feltehetően kevésbé fontosak az épületek, az infrastruktúra, az emberéletekről nem is beszélve. Mint a legtöbb háborúban, itt is lehet olyan gazdasági jellegű okokat találni, amelyeknek nagyon sok ember esik áldozatul, eléggé el nem ítélhető módon.
Oroszország szerintem fokozatosan katonaállammá válhat ezen az úton, az Oszmán-birodalomhoz hasonlóan erős központi irányítású hatalommá, ahol minden végső soron a hadsereg ellátására és bevethetőségre lehet kihegyezve, mivel egyébként gazdasági téren nem képes nagyobb sikereket elérni. Hosszabb távon a katonaállamok gazdasági fejlődése lemarad más országokétól, és ettől válnak végül egyre sebezhetőbbé, ami az oroszok esetében is megtörténhet, ha a jelenlegi pályát követik.
Vannak még hasonló jellegzetességet mutató országok sajnálatos módon, többek között Kína is mintha ezen az úton járna, ők pár év múlva megszerezhetik Tajvant, de csak a csúcstechnológiai cégekkel együtt, nem pedig lerombolt állapotban vehetnék hasznát. Egyébként a lerombolt területek, ahol még a társadalmi szerkezete is roncsolt, a hódító számára is nagyobb tehertételt jelent, mint amennyi előnnyel járhat.
