A tíz éve elhunyt Popper Péter mondott valami olyasmit, hogy ha a magyar szabadságkedvelő nép is ez nem jelenti azt, hogy valóban szabad is tud lenni. Ezt jó meglátásnak tartom, én is például rendszerető lennék, mégsem tartok túl nagy rendet, mert másfajta törekvéseim ezt gyakran felülírják. Ez a rendszeretet tehát nálam olyan, hogy de jó érzés, ha magam körül rend van, valahogy mégsem elég fontos. A szabadságszeretetünk is valami ilyesmi lehet, ami után vágyódunk ugyan, de képesek vagyunk aránylag könnyen le is mondani róla.
Ezt a gondolatot a pár napja lelőtt jeladós svájci farkas esete idézte fel, ami úgy látom, hogy igen élénk visszhangot váltott ki, sokan felháborodtak. Számomra meglepő volt, hogy mennyire érzékenyen reagáltunk rá, politikai nézetektől teljesen független módon. Igaz az is, hogy megszokhattuk már, hogy a védtelen állatok ellen elkövetett bűntények sokaknál hamrabb kiverik a biztosítékot, mint szinte bármi más, itt most mintha nem erről volna szó, vagy nem csak erről. Egy szabad állat különösebb ok nélkül történt levadászása mintha jelképes értelmű lenne, bár lehet, hogy csak én ez látom bele: Nem lehet, hogy úgy érezzük, mintha a szabadságvágyunkat is kicsit szíven lőtték volna?
A „szabadság” túlságosan tág jelentésű fogalom, gyakorlatilag értelmezhetetlen a korunk embere számára, hiszen gondolkodásunk jóval szűkebb keretekhez kötött, ezért a szabadság még gondolati szinten sem alapvető jellemzőnk, nem hogy materiális szinten. Mindenki máshogy képzeli el tartalmilag, ezért ha mélyebben belemegyünk, akkor elég hamar egy sötét erdőben köthetünk ki, ahol nem fogjuk megérteni egymást.
Van azért egy kvázi közhely, amit érdemes elővenni, és ami valami olyasmiről szól, hogy a magyarság, amely nagyon hosszú ideig szabadon élő pusztai nép volt, az utóbbi bő ezer évben már a Kárpát-medencéhez kellett, hogy kötődjön, sőt azon belül is csak számára kijelölt, meghatározott területekhez. Ez a tény (?) önmagában véve egy oka lehet a sok közül, annak, hogy (más népekhez képest) gyakran vagyunk rosszkedvűek, vagy pedig a boldogságunkat már szinte szégyellni valónak tartjuk. Ez egy eléggé lapos közhely, amit nem lehet teljesen komolyan venni, sőt mintha hamis nosztalgiákat is ébresztene. Elgondolkodni mégis talán érdemes rajta, mivel az emberek szabadságvágya láthatóan eléggé sokféle módon nyilvánulhat meg. Például vannak sokan, akik életük második felében egyre jobban vágynak a falusias környezetre, esetleg állatok tartására egy tanyán. Amennyiben van nyilván eléggé megfoghatatlan, de mégis valamennyi genetikai alapú háttere is mindennek, az arra a következtetésre vezet, hogy végső soron bármely származás egyben valamiféle terhet is jelent az ember számára, nem létezik olyan származás, ami ne lehetne teher is egyben. (A magyar nép illetve nemzet szabadságának lehetőségei, ez egy messzire vezető téma lenne.)
Szabad emberek állítólag léteznek, bár én személyesen még nem hiszem, hogy találkoztam volna olyannal, akiről a szabadság teljes mértékben elmondható volna (vagy csak én nem vettem észre). Olyan eseteket inkább tudnék mondani, hogy valaki bizonyos téren sokkal szabadabb volt másoknál, kevésbé kötődött például különféle elvárásokhoz vagy dogmákhoz, vagy éppen amiatt volt szabadabb, mert nem egy szigorú, rideg és korlátozó környezetben nőtt fel. Itt az utolsó megállapításnál persze azt is meg kell jegyezni, ami remélhetőleg köztudott (bár nem biztos, hiszen csak néhány éve tudjuk biztosan), hogy van a szabadságnak egy optimuma a gyermeknevelésben is, az anarchikus család sem biztosít megfelelő feltételeket. Nem meglepő persze, hogy a szabadság sem egy abszolút érték és valahol még optimuma is van. Lehetnek a szabadságnak is nyilván különféle mellékhatásai is, például ha (aránylag) szabad ember vagyok, de a környezetemben még igény sincs rá, akkor könnyen magányossá is válhatok.
Most ha én magam vagy egyes ismerősem szabadabb mint a nagy többség, az lehet akár szerencse dolga is, a második lehetőség, hogy kiküzdöttem magamnak és dolgoztam rajta, de ezeken kívül pedig még abból is fakadhat, hogy más téren elég erős függőségeim vannak, amelyek ezeket a szabadságfaktorokat biztosítják. A legtöbben így járunk, függővé válunk sok mindentől, még ha ezek a függőségek nem annyira feltűnőek is mint például az alkoholfogyasztás, de korunk emberéről elmondható, hogy nagyon sok mindentől függővé válik, a szappanoperáktól kezdve a számítógépéig, a táplálkozásáról nem is beszélve.
A szabadságunk tehát valós érték és létező dolog, de nem nagyon látunk sok valódi példát rá, mondhatni elvétve fordul elő. A függőségek néhány fajtája, például a jó levegőtől, tiszta víztől, vagy éppen mások szeretetétől való függőség talán természetesnek is mondható, a gépektől már kevésbé, és a kontrollálhatatlan félelmektől és indulatoktól való függések talán a legrosszabbak. Érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon mitől, milyen dolgoktól váltunk függővé, még ha szégyelljük is beismerni még a magunk számára is. Az is egy jó kérdés lehet, hogy milyen függőséget választunk inkább a sok közül, hiszen nem csak a névtelen alkeszek és drogosok számára kell, hogy nyilvánvaló legyen, hogy a romboló függőségeket többnyire felválthatunk olyanokkal, amik sokkal pozitívabb hatásokat hoznak az életünkbe.
