Bármely országban előfordulhat az, hogy a jelenlegi generáció szeretné a történelem egyes epizódjait kiradírozni, vagy mert szégyelli, vagy mert az általa hirdetett erkölcsi normákkal nem tartja összeegyeztethetőnek. Ezek az „eltörléskultúrának” is nevezhető törekvések lehetnek nagyon látványosak, de történhetnek csendben is, a végeredmény annyira nem lesz más. Ilyenkor bizonyos személyek tevékenységét vagy egész korszakokat igyekeznek megbélyegezni, és az árnyalt megközelítéseket lehetővé tevő diskurzust megszüntetni. (Ennek egyik jó példája nyugaton a rabszolgatartás kérdése.)

Az USA-beli és a nyugat-európai eltörléskultúrák azért válnak nevetségessé, mert először is azokat az erkölcsi normákat kérik számon a régmúltban élt embereken, amik a mi mostani életmódunk alapján elvárhatók lennének. Régen általában mások voltak a konfliktuskezelés szabályai mint manapság, gyakrabban alkalmaztak emberek nyílt erőszakot egymással szemben, de amiatt mert például István királyunk felnégyeltette Koppányt, még nem fogjuk tabusítani. Az amerikaiak között előfordulnak nagy számban gyermetegnek és naivnak is nevezhető polgárok, akik a mai politikai törekvéseiket és társadalmi normákat kérik számon azoktól az őseiktől, akik egészen más körülmények között éltek. Ha ismernék a világtörténelmet, akkor tudnák, hogy például a hellén kultúrát sem lenne jogos eltörölni csupán amiatt, mert jogfosztott rabszolgák munkájára épült. (Igaz viszont, hogy például még Dante is igaz keresztényként a fő művében mintegy „megtagadta tőlük” a paradicsomba jutás lehetőségét.) Másik fajta hiba, amit elkövetnek, hogy egy művész morális felfogását összekeverik a teljesítményével: például Woody Allen jellemhibái nem vonnak le semmit a filmjeinek értékből, mert sosincs direkt kapcsolat az illető erkölcsi vagy politikai tettei valamint a művészeti teljesítménye között. Hogy közelebbi példákat hozzunk, ezt a szabályt kellene alkalmazni az ún. „nyugatosokra” éppúgy, mint például Wass Albert vagy Nyírő József esetében is.

A nyugati szélsőbalos hullámmal szemben nálunk inkább a szélsőjobbra jellemzőek mostanában az eltörlési törekvések. Ennek egyik nyílt példája az alaptörvény preambuluma, amely egy egész korszakot satíroz ki (pontosabban mindenféle felelősséget elhárít) az 1944-es német megszállástól kezdve a rendszerváltásig. (Kíváncsi vagyok, mikor fog megszületni ennek a bővített változata, amely 1990 és 2010 közé is kiterjeszti ugyanezt.) Megkérdőjelezhető ez a felelősségáthárítás is több ponton, de én most csak egyet emelnék ki: 1945 után demokratikusan választott magyar kormány jött létre, amely a német kisebbség kitelepítését is célul tűzte ki. Igaz ugyan, hogy a nemzetközi egyezmények lehetővé tették számunkra, de nem köteleztek minket erre. Emiatt úgy tűnik inkább, hogy bűnbakkeresés folyt a világháborús vereség és pusztítások miatt, és a német nemzetiségűek kapóra jöttek ebből a célból annak ellenére is, hogy nagy részük semmilyen módon nem vett részt a politikában.

A kommunistának vagy szocialistának nevezett korszak kiradírozása emellett több fronton is folyamatosan zajlik. Az egyik, hogy erről a korszakról nem jelenik meg gyakorlatilag semmilyen alaposabb írás a nyilvánosságban, a kutatók egy szűk kora foglalkozik csupán vele. A másik, hogy a kor építészeti emlékeit is mind igyekeznek elbontani és helyükbe olyat emelni, amely 19. századi vagy 20. század eleji stílusú, egyesek szerint olykor eléggé giccses módon, hiszen mai funkciójukban indokolatlan, sosem volt épületegyüttesek jönnek lére.

Vannak azonban ezeknél is sokkal rafináltabb eltörlési kísérletek a szélsőjobbon. A nagyon konzervatív embert zavarja mindaz, ami a racionalizmus és a felvilágosodás mozgalmát követően jött létre, gyakorlatilag az egész modernitás. Néha az jön le a közéletből, hogy sokan legszívesebben eltörölnék a piacgazdaságot, a közoktatást, a modern tudomány jelentős részét, az ún. „magas”, a tömegektől távol álló művészet formáit, vagy a modern jóléti állam olyan vívmányait is mint a szociális háló. A nosztalgiák visszavezetnek a feudális hűbéri rendszerhez, erős egyházhoz és alárendelt nagy tömegekhez. (A szólásszabadság a szélsőjobbnak csak azokon a területeken fontos, ahol liberális túlsúlyt tapasztalnak.) A városi, főként a nagyvárosi kultúra ettől a felfogástól idegen, ezen felül sajnos a magyar városokat mindig aránylag nagyobb számban lakták németek, zsidók vagy éppen rácok, saját népi hagyományaink úgy tűnik, inkább a paraszti kultúrában erősebbek.

A történelem kapcsán kérdéses, hogy az ún. „alternatív igazságok”, azaz leegyszerűsítő és elfogult történelemértelmezések mellett mi az, amit egy adott korszak elitje szeretne inkább kidomborítani? Nálunk pár évvel ezelőtt a magyar nép eredete és a honfoglalás körüli időszak került előtérbe, azonban két fejlemény miatt mostanában mintha lekerült volna napirendről. Az egyik, hogy a genetikai kutatások ha módosították is, de alapvetően nem változtatták meg őseink vándorlásával kapcsolatos tudásunkat. A török eredet talán még az Árpád-házi vonal esetében valamennyire  megállhatja a helyét, de a honfoglaló magyarság nagy része esetében már egyértelmű nem a válasz. (A nyelvről nem érdemes vitatkozni, mert egy-két nemzedéken belül is sokat változhatott, az emberek néha átveszik egy másik csoport nyelvét.) A másik fejlemény, ami miatt a „harcos nép” képét erősíteni jelenleg politikailag kényes téma, az az orosz agresszió, amely kegyetlenségét tekintve a mongol aranyhordát juttathatja eszünkbe, és hát nem is nem is nagyon népszerű a legtöbbünk szemében a mostani orosz politikai vonal.

Marad még a hagyományőrzés, ami az ezredfordulót követően virágzott fel nálunk és a mindig is jobboldal szívügye volt: erről megint csak azt lehet mondani, hogy az idők változnak, és a hagyományok egy része törvényszerűen kimehet a divatból, vagy pedig a jelenlegi kultúrával interakcióba lépve meg kell, hogy újuljon. A szélsőjobb az általa károsnak tartott magas kultúra helyébe úgy tűnik, hogy nem nagyon képes hasonló szintű alternatívákat állítani, ezért hát jobb lenne, ha a kultúra mégiscsak valamennyire függetlenedni tudna az aktuálpolitikától.