A különféle német nyelvű országok (Ausztria, Bajorország, Német-Római Birodalom, Németország) több évszázadon keresztül legfőbb szövetségeseink voltak, ez valahogy „történelmileg így alakult”. Igaz lehet az is, hogy ez a magyar német/osztrák afféle kutya-macska barátság volt, mert minek nekünk ellenség, ha ilyen barátaink vannak.

Ezenkívül azért ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a németek és osztrákok voltak nekünk mindig a viszonyítási pont a rendszerváltás óta, hozzájuk szoktuk mérni magunkat (például életszínvonalban), még véletlenül sem az olaszokhoz vagy a csehekhez.

A csúnya gonosz német karakterek (nem jellemek, hanem kétdimenziós papírmasé figurák) először a kommunista rendszer filmiparában jelentek meg, ők voltak ugyanis az imperialista ügynökök. A magyar bűnügyi történetek alapvető sémája az volt, hogy mi jók vagyunk, de itt vannak ezek a gonosz, pénzéhes, sötét imperialista bűnözők (legtöbbször németek), akik minden alávalóságra képesek. De nem csak a bűnügyi történetekre volt ez jellemző a komcsi-szoci filmiparban, hanem akkor ment a híres Tenkes kapitánya, aminek köszönhetően a túlnyomó többség úgy gondolta, hogy a kuruc a magyar, a labanc a német szinonimája – ami a valóságban nem így volt, ez egy eléggé durva leegyszerűsítés. Jókai történelmi regényeiből is színes és látványos, de valójában sematikus és fekete-fehér, giccses filmeket forgattak, ahol sok esetben németek voltak a gazemberek. Akkor még nem is említettük a sok második világháborús témájú filmet, amelyekben nyilvánvalóan szó nem lehetett a béketábor bűneiről. Ezek a filmek többségükben mára feledésbe merültek szerencsére, hiszen gyerekesek, nézhetetlenül rosszak, bár az idős generáció néha még nosztalgiázik rajtuk.

Hasonló sors vár az Orbán-rendszer izzadságszagú kurzusfilmjeire, a Hadik, a Semmelweis és a Talpra magyar mellett még ide sorolható az animációs Pozsonyi csata is, ezek hamar a süllyesztőbe fognak kerülni, viszont egy ideig még nyomják őket például az iskolák számára. Érdekes módon mindegyik filmben németek a főgonoszok, a drámai alaphelyzet borzasztóan sematikus. Ezek a filmek durván leegyszerűsítő történelemfelfogásuk miatt is láthatatlanul csepegtetik az ideológiai mérget, hogy hozzászoktassák a népet ahhoz, hogy itt nálunk keleti nyitás és nyugati zárás várható hosszútávon. Igen, szegény tehetséges magyar nép, amit nem hagyott élni a gonosz külföld, még a legközelebbi szövetségesei is mindig gáncsolták.

A németek az alaptörvény preambulumában is rögzített főbűnös szerepét kapták 1944-es szerepükért. Német megszállásról természetesen csak akkor lehetett volna beszélni, ha Magyarország a második világháborúban nem a németek szövetségeseként vett volna részt, hanem semleges vagy ellenséges országként. A németek megszállták Csehországot, Jugoszláviát és másokat is, 1944 márciusában viszont a magyar seregek valahol a Kárpátok előterében harcoltak a németek oldalán. Igaz, hogy Horthy egy darabig tiltakozott, de végül beadta a derekát és elfogadta azt, hogy egy kifejezetten németbarát kormány jöjjön létre nálunk. Komolyabb ellenállásról és tiltakozásról alig lehetett beszélni, ezek hiányában a „megszállás” nem állja meg a helyét teljes mértékben, hiszen a németek mondhatták akár azt is, hogy ily módon biztosíthatják a legjobban a magyar és német csapatok megfelelő utánpótlását. A külföld sem ennek tekintette a németek bevonulását, ehhez semlegesség deklarálása és kormányzati szintről vezényelt ellenállásra lett volna szükség, vagy minimum országos tiltakozásra. Számunkra viszont akkoriban a legfontosabb szempont Észak-Erdély megvédése volt, ami minden mást háttérbe szorított.

A zsidóság deportálását sem lehet a németekre kenni teljes mértékben, egyértelműen magyarok is felelősek voltak ebben. Valójában a Horthy-rendszer vége felé egy mini, lájtosabb Németország jött létre nálunk, ahol szintén voltak zsidótörvények, ha nem is olyan szigorúak és kemények mint a németeknél, és a fanatizáló nacionalista propaganda nálunk is éjjel-nappal ment a rádióban és a hírlapokban.

Ez a vakhit juttatott minket oda, hogy az országunk csatatérré alakulhatott. A magyar közvélemény, a konzervatív, elit értelmiségieket is beleértve mindig is nehézkes felfogású volt és lassan követte csak az eseményeket. Nem volt elég intő jel számukra sem a moszkvai csata, sem Sztálingrád, sem Kurszk, de még az sem, hogy egy teljes hadsereget elvesztettünk a Don-kanyarban (ha jól tudom három volt összesen).

Ha igazából magunkba nézünk, van bennünk némi irigység és kisebbrendűségi érzés a németekkel és osztrákokkal szemben. Ez a felvetés azonban teoretikus, önkritika nálunk sosem létezett. Ezzel szemben jól látható kormányzati cél a német tőke nagy részének fokozatos kiszorítása, ezzel kapcsolatban a keleti kapcsolatok erősítése, a központi ideológiát nyilván úgy kell alakítani, hogy a kormányzati célokat szolgálja. A hosszabb távú kormányzati cél nálunk eléggé egyértelműen a németek közvetítésével nálunk meghonosodott európai európai kultúra és intézményrendszer fokozatos felszámolása, amit nagyon jól elő fog segíteni, hogy a kommunista rendszerhez hasonlóan ismét olyan idióta ál-történelmi filmek készüljenek sorozatban, ahol a magyarok hősök, a gonosz fiúk mindig idegenek, nagy többségükben németek.