Nem nagyon tudjuk, hogy milyen lehet harmóniában létezni a természettel, hiszen gyakorlatilag már nincs olyan emberi kultúra bolygónkon, amelyik úgy él vagy legalább tudna erről mesélni. Sok ezer éve már megváltozott ez a helyzet, aminek a fő oka, hogy a természetben túl kevés élelem van nagyobb létszámú csoportok eltartásához, és az is csak folyamatos vándorlással volt megszerezhető. A kulturális alkotások egy ilyen közegben könnyen elvesztek, de az jól látszik, hogy a természet az ember számára leginkább valamiféle adottság volt, és nem mindig kellemes közeg, ami nagyon távol állt a mai ember többnyire giccses természetkultuszától.
A régi korok embere is tisztelt bizonyos hegyeket, de eszébe sem jutott, hogy megmássza, a folyó a létfenntartását jelentette, de például a vízesést valószínűleg nem látták különösebben szépnek, legalábbis nem tudunk róla, hogy annak látták volna. Színeket sem láttak még annyi fajtát mint korunkban, például az ókori görögöknek a kék és a szürke színre nem volt még külön szavuk, mert valószínűleg nem volt ennek különösebb jelentősége. (A kutyák esete is tanulságos lehet, például nem érzékelik a zöld színt, mert nem ad nekik több információt, ellenben a sárgát már annál inkább, hiszen az sok esetben egy hirtelen felbukkanó prédaállat színe is.) Manapság a látható spektrum szélesebb tartományát tudjuk érzékelni, vagy inkább nevekkel jelölni, de használunk olyan eszközöket is, mint az éjjel látó infrakamerákat, amelyek a színlátó képességünket képesek még inkább kiterjeszteni.
A régi korok földműveseinek nem nagyon volt idejük például a naplementében gyönyörködni, mert azt jelentette számukra, hogy sietni kell a munkákkal mielőtt leszáll az est. Csak az utóbbi évszázadokban, a városi polgárság felfutásának a korában alakult ki a romantikus természetkultusz, hiszen a füstös-poros városban falak közé zárt ember vágyódni kezdett a természetbe, ahol több napfény és jó levegő várt rá. Azonban ez a fajta „természet”, már távolról sem az, ami eredetileg volt, ami iránt a korunk embere vágyakozik, az a veszélyektől (például nagy ragadozóktól) megtisztított terület, jól látható, kitaposott és kijelölt ösvényekkel, és a klímája is számára kellemes legyen. Magyarországon nagyon kevés olyan hely van, ami őrzi az eredeti állapotát (például „őserdők”), és ahol turisták járnak, nyilvánvalóan annak a helynek a biodiverzitása egyrészt lecsökken, másrészt pedig el fog térni az eredeti állapottól a bolygatás következtében, például mert kevesebb az aljnövényzet és a bozótos. Ennél is nagyobb problémát jelent, amikor az emberek olyan fákat telepítetek be mint az akác és a nyárfa vagy olykor a fenyőerdő is ilyen nálunk, amelyeknek inkább gazdasági értéke van, biodiverzitása egy kukorica tábláéhoz hasonló, de még egy monokulturális, telepített tölgyerdő sem jelent lényeges különbséget. A lápok és mocsarak, vagy füves puszták se nagyon tartoznak a modern ember „természetfogalmába”, ezek nagy részének helyén már szántóföldek találhatók. Igaz, hogy amikor ezeket megszüntették még nem tudták, hogy a biodiverzitás és a szénmegkötés szempontjából egyaránt nagy jelentőségük van.
A mai ember természetfogalma körülbelül olyan, mint amikor állatokra gondolva a cuki, barátságos emlősállatok és madarak jutnak először az eszébe, de például az ízeltlábúakra kevesen asszociálnak, holott az utóbbiak fajgazdasága sokkal nagyobb veszélybe került az emberi tevékenység miatt.Jól láthatóan kezd már visszaütni az, hogy az ember azt hitte, hogy uralma alá hajthatja a természetet (a 19. és 20. század gondolkodói között is lényegében közmegegyezés volt ebben a kérdésben). A természet erre különféle változásokkal reagál, például egyes vidékek elsivatagosodnak, a természeti katasztrófák (áradások, szélviharok, erdőtüzek stb.) gyakorisága megnövekszik, újfajta kártevők és kórokozók is terjednek az emberi tevékenységek következtében, leginkább persze amiatt, amilyen durván és körültekintés nélkül avatkoztunk bele a természet rendjébe.
A természettel való kapcsolat alapján nagyon sokfélék vagyunk, és ez így rendben is van. Az egyik véglet csak a természet közelében érzi jól magát, és ott szeret élni, a másik véglet pedig ki nem állhatja és távolról elkerüli. Ettől függetlenül a természetes környezetünk legnagyobb pusztítói szinte kivétel nélkül azok, akikek elég sok pénzük és lehetőségük van erre, tehát akár közvetlenül irtják, akár közvetve finanszírozzák a természetet pusztító tevékenységeket. Akinek hatalmában áll, az szinte kivétel nélkül vissza is él a valójában látszólagos hatalmával.
A szélsőségektől eltekintve az ember és természet viszonyát szerintem manapság egy jó értelemben vett polgári szemlélet határozhatja meg leginkább, a múltba nem lehet már visszamenni. Ez azt jelenti, hogy az ember nem teljes mértékben része a természetnek (például kocka alakú házakat is épít, egyenes vonalakban gondolkozik amik a természetben nem fordulnak elő). Az ember viszont borzasztó szerénységgel és alázattal kell, hogy viszonyuljon a természet egészéhez, nem uralom kérdéséről van itt szó, hanem inkább együttélésről. Vannak persze olyan természeti jelenségek is, amelyek az ember által használt energiák tartományainak jóval fölötte állnak, ezeket befolyásolni nem, legfeljebb előrejelezni vagyunk képesek, mint az időjárás, a naptevékenység, földrengések és vulkánok kitörése. Ezek a jelenségek is mutatják, hogy az emberiség mennyire korlátozottabb, törékenyebb térben él a természet világához képest, az alkalmazkodásunk mindenképp kulcsfontosságú.
Egy filozófikus gondolat, ami voltaképp az atomfizikából ered, hogy semmilyen jelenség „nem létezik” addig, vagy legalábbis nem az általunk megismerhető formákban, amíg tudatosan rá nem tekintünk. Tehát ami szép az attól szép, vagy főleg attól, hogy értékelik a szépségét és egyediségét. Az ember és a természet kapcsolata is ehhez hasonló, az ember képes átélni a természet sokféle szépségét, aminek persze lenne egy olyan feltétele is, hogy elhagyja maga mögött a rohanó, fogyasztó , turistáskodó kis egóját és képes legyen lelassulva belemerülni a természet ezer arcú világába. A legtöbben sajnos nem nagyon vagyunk képesek erre, túllépni a hétköznapi kis világunkhoz tartozó, közhelyes szavainkkal leírható romantikus természetfelfogáson.
