Sokféle módon szólhatott a szavazás az emberek szabadságvágyának a kifejezéséről. A szabadság negatív megfogalmazása, hogy mindenki azt csinál, amit akar, ami nyilvánvalóan komoly zűrzavart idéz elő, a pozitív értelmezés viszont valami olyasmi, hogy kiállni azért, hogy mások tiszteletben tartsák az autonóm létezésünk kereteit. Csakhogy a szabadságot nagyon sokféleképpen lehet értelmezni, lehet szó például a „nemzet szabadságáról” is, de különféle konkrét települések, közösségek és egyének mozgásteréről, lehetőségeiről is. (A „szabadság” fogalma nagyon messzire vezet, egy közbevetett megjegyzés, hogy az mindig önkéntes áldozat, amikor valamilyen cél érdekében lemondunk szabadságunk egy jó részéről például a gyermeknevelés, vagy akár házasság esetében.)

Nem volt tisztességes lépés a kormánypárt részéről az önkormányzati választás és az európai parlamenti összevonása, mert az előbbi az utóbbi árnyékába került. Emellett gyakorlatilag mindenkinek gondot jelentett, hogy a sokféle szavazólapról kellett választani pártokat vagy személyeket, nyilvánvalóan lehetetlen volt ennyi szinttel rendesen képbe kerülni.

A szabadság egyik fajta kinyilvánítása volt az önkormányzatiság iránti határozott igény, hiszen voltak bőven olyan települések, ahol annak ellenére leszavazták a fideszes jelölteket, hogy tudták, hogy így a következő öt éves ciklusban jóval kevesebb pályázati pénzt fognak kapni. Eléggé jelentős a nem fideszes vezetésű önkormányzatok száma, általában a nem annyira szegény települések között találhatók ilyenek. A legtöbb esetben ezeket is konzervatív felfogású politikusok vezetik, rendszerint olyanok, akik nem fogadták el azt a fajta kézi vezérlési törekvést, ami a Fidesz magasabb szintjét jellemzi.

Az önkormányzatihoz képest egy másik fajta szabadságvágy kifejezése volt most az állam által tolt oligarchák és pártkatonák elleni protest-szavazatok nagy száma, amit Magyar Péter mozgalma tudott legsikeresebben becsatornázni. A Fidesz eléggé sikeresen leépítette eddig a többi jobboldali pártot, a Mi Hazánk kivételével, ami kicsit szókimondóbb, de politikai irányvonalát tekintve nem nagyon különbözik tőle. A komoly politikai elemzők ezt nyilván alaposan ki fogják tárgyalni, hogy a lengyelekhez hasonlóan nálunk is szükség van egy erős mérsékelt jobboldali pártra, ami valós kormányzati alternatívát kínál a radikálisok korrupt, parancsuralmi rendszerével szemben. Lehetséges, hogy a Tisza Párt képes lesz ezt az alternatívát megteremteni, ez még egyelőre nyitott kérdés. (A szokásos karaktergyilkosság úgy tűnik, kudarcot vallott, ahhoz túl gyorsan jöttek fel.)

A pártok szerinti megoszlás alapján a régiónkban közel 50-50% a radikális jobboldal és a mérsékelt politikát folytató (jobb és baloldali) pártok között a szavazatok megoszlása. Hogy ez nálunk nem úgy van mint a szlovákoknál vagy a lengyeleknél, hanem 12-9-es arány jött ki az EU választásokon, ez jól jelzi az állami propaganda súlyát. Orbán kampányának hatására sokan elmentek szavazni ismét amiatt, mert úgy érezték, hogy „veszélyben a haza”. Úgy tudták, hogy ez a választás is (mint eddig mindegyik) a leginkább sorsdöntő, holott egyáltalán nem volt az, nem volt igazán komoly tétje.

Az világos, hogy a szélsőjobb nálunk is egy feudális világot hozna vissza egyre inkább, ahol egy szűkkörű arisztokrata réteghez kerül a vagyon és a hatalom túlnyomó része, - ez az amit az átlagosnál tájékozottabb és képzettebb állampolgárok már nem hajlandóak elfogadni.

Jelen állás szerint Orbán szénája nem áll jól Európában, bár megszoktuk, hogy az ilyen helyzetekből is valahogy jól tud kijönni. Az a Leyen, akit fő ellenségként kiplakátolt, úgy tűnik, hogy most erős pozícióba kerülhet, mert pártja megnyerte a választást és nem fog feltétlenül rászorulni a 11 fideszes képviselő támogatására. Vajon melyik pártcsaládba fog bekerülni Orbán csapata, miután ismét elmaradt a szélsőjobb nagy áttörése, hol látják majd szívesen?

Az is előfordulhat a közeljövőben, hogy országunk de facto nem lesz a NATO tagja, hiszen az orosz irányban történő elkötelezettségünk a tagságunkat egyre inkább lehetetlenné teszi.

Az sem kizárt, hogy de facto nem leszünk az EU rendes tagja sem, nem kapunk szerepet sem a parlamentben, sem a bizottságokban, a támogatások egy részét visszatartják, esetleg még bizonyos esetekben a szavazati jogunkat is megvonják. Jelenleg az Ázsiai Unió felé közeledünk, volt már egy ehhez hasonló nem túl régen, azt Szovjetuniónak hívták.

Nem tudjuk, hogy meddig tudja még eladni Orbán a „békepártiságát”, amikor például balkáni konfliktusokban egyáltalán nem az, mindenhol élezi a konfliktusokat, nem pedig a kompromisszumok híve. (Az egyértelmű, hogy minden épeszű magyar politikai vezető amellett van, hogy kimaradjunk az oroszokkal szembeni konfliktus kiélezéséből, csupán Orbán hangoztatja ezt messze a legnagyobb elánnal.)

Mindez persze csupán egyfajta értelmezés és mindenki a saját szája íze szerint fogja értelmezni a választási eredményeket, hogy úgy érezze, hogy neki lett igaza.

Viszont ha a következő esedékes választás eredményét kellene megtippelnem, akkor azt mondanám, hogy két év múlva vagy elmarad, vagy pedig minden valamennyire esélyes ellenzéki politikus indulását kizárják, nem akar majd a kormány semmilyen kockázatot vállalni, ennek folytán akár orosz/belorusz típusú kimenet is lehetséges.