Középkori őseink beszéltek arról, hogy egy ország életében voltak virágzó időszakok és volt a romlásé, utóbbi legközismertebb példái a tatár- és a törökdúlások voltak. Most is lehet egy olyan érzésünk, hogy kicsiben ilyet láthatunk, hiszen 2020-ig inkább emelkedő, virágzó, azóta egyre inkább hanyatló, romló tendenciákat mutató pályán vagyunk.

Ha a száraz gazdasági adatokat nézzük, a 2024-es gyakorlatilag az egymást követő ötödik éve annak válságos időszaknak, amikor nem nagyon lehet beszélni sem kiszámíthatóságról, sem kiegyensúlyozott gazdasági növekedésről, számos területen inkább a stagnálás vagy a visszaesés a jellemző. Magyarország helyzete nyilván nem rosszabb mint a szerbeké, szlovákoké vagy a görögöké, de messze elmarad a szlovénokhoz, csehekhez vagy akár a lengyelekhez képest is.

A munkanélküliség egyelőre nem magas, mert a legnagyobb foglalkoztató ágazat a feldolgozóipar visszaesése első körben nagyobb mértékben érintette a nálunk dolgozó vendégmunkásokat (még ha a médiahírekből nem is így tűnik), és nem jelenik meg a statisztikákban az sem, hogy mennyi feketén kiadott szálláshely szűnt meg, sem az, hogy az élelmiszer iránti kereslet is egy kicsit csökkent az ő távozásuk révén. Drasztikus leépítések folynak egész évben ipari üzemeknél, nem tartom kizártnak, hogy van itt némi statisztikai manipuláció, mert stagnáló gazdaságnál szinte kizárt, hogy a munkanélküliség ne nőjön, amikor az infláció csökkenő tendenciát mutat. Az is lehetséges, hogy más munkaerő hiányos területek felszívták a munkanélküliek egy részét. Az alacsony szintű fogyasztás mindenesetre jól értelmezhető, hiszen válságos időszakban az emberek visszafogják a fogyasztásukat. Ennek másik oka lehet még az is, hogy a fizetések közötti olló egyre nagyobb és a magas keresetűek nem fognak annyival többet fogyasztani, amennyivel a kerestük magasabb, inkább befektetik a pénzüket, vagy esetleg külföldön költik el. Ezek mind lehetséges, sőt valószínűsíthető magyarázatok arra, hogy mért olyan az életszínvonalunk amilyen.

Az is biztos, hogy a feldolgozóipar gyakorlatilag egész Európában válságos helyzetbe került az autóiparral az élen, viszont az "újraiparosítás" politikája, amit a kormány hirdet, mondjuk ki, hogy a jelenlegi formájában megbukott. Versenyképes vállalatokat az iparpolitikánk nem nagyon tudott létrehozni, a lakosság viszonylag elfogadható életszínvonalát a különféle transzferek teszik lehetővé. Jelentős EU források még mindig érkeznek hozzánk, többek között a mezőgazdaságba is, ezen kívül jelentős nyereségek képződnek az energiaszektor számos területén, és a nagy, nemzetközi cégek árbevételére mindig tud kivetni különadót az állam. Ezek a cégek azért nem érzik ezt meg különösebben, mert számukra a magyar piac nem az elsődleges bevételi forrás, és más országok alacsonyabb adóterhei képesek kompenzálni az itt képződött esetleges veszteségeket is. Ez még valamennyire az olyan magyar óriásvállalatokra is igaz, mint a MOL és OTP, mert ezek más országokban igen jól tudtak terjeszkedni, aminek ilyen esetekben nyilvánvaló előnyei vannak, másrészt az állam tudja őket más módon kompenzálni, például a MOL-t oly módon, hogy megkapta a hulladék-koncessziót. (A nagy cégvezetőkkel készült interjúkból jól látható, hogy legtöbbször csak hazudoznak és ködösítenek, tisztelet a kivételnek.) Magyarország tehát kezd hasonlítani azokra az emírségekre, amik a jólétüket a kőolaj termelésnek köszönhetik, mert ott is képződik olyan extra jövedelem, ami alapból megdobja az állam bevételeit és közvetve a a lakosság életszínvonalát is. Az viszont egyértelmű, hogy kormányközeli cégeknél még sosem képződött olyan extraprofit, amit meg kellett volna adóztatni és a versenyhivatal sem szabott ki rájuk még egyetlen jelentős büntetést sem.

Háromosztatú gazdaság alakul ki, vannak meghatározó multi cégek, amelyek nagy része külföldi, vannak pár száz vagy pár fős vergődő kisvállalatok, és végül vannak a törvény felett állók, a több mint hátszelesek, akik vagy a kormánytól kapnak megbízásokat beruházásokra, vagy pedig nem az adófizetők pénzéből, hanem direkt a lakossággal fizettetik meg azt, (többnyire a szolgáltató szektorban működve), hogy nincsenek versenyhelyzetben, és nem is ösztönzi őket semmi az árcsökkentésekre. Ily módon létrejött ismét a kiváltságosok kasztja, egy feudális jellegű rendszer. A kormányzat persze megtesz mindent azért, hogy ezt a helyzetet legitimálja azzal, hogy szerinte folyamatosan harcolni kell a „nyugat”, a nyugati értékek és befolyások ellen, mert ha „nem mi győzünk”, akkor a helyzetünk még a mostaninál is rosszabb lesz. Itt nálunk legalább létezik valamiféle biztonság, amit az állam biztosít. (Ez pontosan az a fajta legitimáció, hogy a középkorban a  nemesi réteg amiatt létezett, hogy megvédje a jobbágyait.) 

Mivel az állami narratíva is azt erősíti, hogy „nekünk mindez jár”, ezért a járadékvadászat nálunk továbbra is a legnépszerűbb tömegsport. Akár a nők 40 korkedvezményes nyugdíj (nem mindig indokolt igénybevétele) is ilyen lehet, akár az, hogy sokan próbálnak rokkantsági ellátáshoz jutni (akár még mondvacsinált indokokkal is). Mivel nálunk az etikai szint olyan, amilyen, ezért az ilyen embert általában „ügyesnek” tartjuk, és nem mondjuk rá, hogy egy nyerészkedő, mert az ellátását az adófizetők termelik meg.

A járadékvadászat inkább etikai jellegű probléma, a nagy lyuk az állami költségvetésben inkább az állam ambiciózus céljai miatt keletkezett, az állam ún. „gazdasági aktivitása” (köznyelvileg "pénzszórása") miatt, ami sokkal nagyobb tétel mint bármely környező országban. Így például a kormány a légi közlekedést nagyon fontosnak tartja, a tömegközlekedést viszont láthatóan hagyja lepusztulni, most már az eddig elfogadható szintű buszos közlekedésre is keresztet vethetünk. Kormányzatunk valóban az ígéretéhez híven illiberális politikát folytat, mert korlátozza a szabad versenyt a számára megfelelő érdekek mentén, viszont sok esetben neoliberális, mert a közszolgáltatások (oktatás, tömegközlekedés, egészségügy, városfejlesztések, bérlakások stb.) szintje különösebben nem érdekli, mindenki boldoguljon, ahogy tud.

A legtöbb mai fejlett országban volt egy időszak, egy hosszabb ideig tartó, egyenletes fejlődési pálya, amit konzervatív, jobbközép politikát folytató kormányok alapoztak meg. Nálunk ez úgy 2020-ig valamennyire működött a gazdaságpolitikában, azóta viszont a kormánypárt túlhatalmának egyre inkább csak a hátrányait érezzük. Nem kis mértékben a teljesen centralizált, ideológiai szempontokon alapuló döntések hatásait láthatjuk. 

Egy erősen szétszakadó, amerikanizált társadalom van kialakulóban, bár nálunk inkább a feudalizmusra emlékeztet a létrejövő osztályszerkezet: a felsőbb rétegek élvezik leginkább a kedvezményeket, ezáltal létrejön egy új nemesi osztály, a régi értelemben vett „nemzetet” ők testesítik meg, az alsóbb rétegek viszont inkább csak nagy szavakat kapnak, semmi mást.

A morális hanyatlás a gazdaságinál sokkal nagyobb mértékű, de ez egy külön téma, ami messzire vezet.