A történetek nagyon lényegesek, az a jó előadó és társasági ember, aki történeteket mesél és ez a politikában sincs másként, hiszen ha választani lehet, hogy egy kis pont vagyok-e nem messze valamilyen statisztikai átlagtól vagy pedig egy történet szereplője, közülünk legtöbben az utóbbira fognak szavazni. A mostani rendszernek van egy fajta története, narratívája, amit el lehet mesélni, amihez hasonlóval még egyik ellenzéki párt sem volt képes előállni. Több millió választópolgár többé-kevésbé hisz is benne, és amíg egy narratívában sokan hisznek, addig nagy eséllyel működni is fog, ebből a szempontból a rendszerkritikus felfogásnak nincs sok jelentősége. A szocializmus rendszere is addig működött, amíg sokan hittek benne, hogy ez a jövő, de amikor már elitcsoportok se nagyon támogatták, akkor hirtelen elkezdett összeomlani.

Ez most nem egy spekuláció akar lenni, hogy jaj, meddig lesz még Orbán-rendszer, mikor lesz már vége, számomra ez a kérdés most indifferens annál is inkább, mert a jövőt senki nem ismeri. A nem tudom, minek nevezzem (Fidesz?, NER? ) narratívát ne akarjuk se túl feketére, se túl fehérre festeni, viszont a jellegzetességeit és korlátait nem árt ha ismerjük, és érdekes lehet, hogy milyen képet tudunk összerakni a mozaikokból.

Nem kell senkinek sem elmondani a történetet, hiszen folyamatosan erősítgeti maga a kormányfő is, lényeges elemei a biztonság és a családközpontúság, amelyek megkérdőjelezhetetlen alapértékek. Igazából viszont nem létezik olyan, hogy mindent felülíró alapérték, mert mindennek megvan az optimuma, a túlzott biztonságra való törekvés csökkenti a vállalkozó szellemet, a túlságos családközpontúság pedig xenofóbiát eredményezhet (ez egy kutatási eredmény egyébként).

Ennek a fajta biztonságelvű felfogásnak nyilván mély gyökerei vannak a magyar történelemben, már a Kádár-rendszerre is ez volt a jellemző, de még régebbi példákat is találhatunk, akár a jobbágyait védő nemes urakig is visszamehetünk. (A biztonságérzés hiánya részben magyarázza azt is, hogy mért élték meg a rendszerváltást sokan kudarcként.)

Az is fontos, hogy a kormány nem ritkán még rá is játszik erre és hajlamos a saját szerepét túlhangsúlyozni, ijesztgetni az embereket eltúlozva azt, hogy a migráció, az orosz-ukrán háború (na és még többek között a „gender” is) milyen közvetlen veszélyekkel fenyegetnek most minket. Tény viszont, hogy a kormány folyamatosan mozgásban van és el kell ismerni, hogy rengeteg intézkedést hoz az ügyben, hogy védje az állampolgárait a különféle kedvezőtlen külső hatásoktól. (Az is a kormány javára írható, hogy Európában sok ország keresi most az útját Olaszországtól Szlovákiáig, és él át válságjelenségeket.)

Az emberek biztonságérzetének erősítése költséges lehet, kérdéses ennek a finanszírozása: a családtámogatások, nyugdíjelemelések, rezsitámogatások és az állam egyéb kedvenceinek támogatása (sport, határon túli szervezetek, nagy egyházak, rendőrség és katonaság erősítése) az államkincstárat is megterheli, bár az állam törekszik maga is az itt levő multicégek, bankok fokozottabb adóztatására. Egy kis országnak általában véve nagyobbak a lehetőségei a téren, mert mindig találhat olyan réseket, amilyenek a nagyobbak számára nem járhatók, példa erre akár Írország vagy Svájc, két olyan példa, ahol az életszínvonal kiugróan magas. A mi esetünkben egy nagy nemzetközi bank, vagy akár kereskedelmi multi cég pénzügyi bevételében is csak kis részt képviselnek csak a magyarországi üzletágak, az viszont már gondot jelentene nekik, ha a nagy nyugat-európai piacokon is ugyanezzel az adópréssel kellene szembenézniük. Igen kérdéses, hogy más országokban tömeges méretekben alkalmazni lehetne-e ezt a fajta adópolitikát, mint amit nálunk.

Másik probléma forrása lehet, hogy a piac (a nagy befektetők) néha úgy látják, hogy a magyar gazdaság számukra bizonytalan terep és ilyenkor elkezdik rángatni a forint árfolyamát. A gazdasági téren külön utasként megbélyegzett argentin és török kormány nem tudta elkerülni a valutájuk leértékelődését, ami az infláció elszállását is kiváltotta, és nálunk is csak egy-két fokkal jobb a helyzet e téren.

Az EU támogatások lényeges részét képezik a csatlakozási szerződésünknek. A magyar külpolitika azonban agresszívan külön utasnak mondható, mert középre akarja pozícionálni magát Európa és Ázsia közé, lavírozgatása igen feltűnő. Ezt nevezik a közgazdaságtanban „freerider” vagy potyautas mentalitásnak, mert a közös döntések közül csak azokat fogadjuk el, amik számunkra előnyösek és kivonjuk magunkat azok közül, ahol nekünk is áldozatokat kellene hoznunk (a példákat hagy ne soroljam, annyira közismertek). Ha mindenki ezt a politikát folytatná mint mi, akkor az EU jelenlegi formájában megszűnne, kérdés, hogy mi maradna belőle meg egyáltalán. Az EU támogatások visszatartása maradt eszközként az EU kezében, hogy ezt a fajta politikát szankcionálja, még ha az indoklás néha ettől eltérő is lehet.

A különféle narratívák fenntartásának mindig meg kell fizetni az árát is. Egyik fajta korlátja ennek a rendszernek a pénzek átcsoportosítása azokról a területekről, amelyek az elmondott történetben marginális szereppel bírnak. Nem véletlen, hogy az oktatási rendszer és ezen belül is a tanárok fizetése kerül a sor végére, de nem jár sokkal jobban az egészségügyi rendszer sem, a magyar vállalkozások jelentős része sem kap megfelelő támogatást, sőt szociálpolitikáról se nagyon beszélhetünk, ezen kívül még a függetlennek mondható kulturális értelmiség is megszenvedi. Velük szemben viszont a parancsokat végrehajtó hivatalnokréteg lojalitásának biztosítására mindig kell anyagi fedezet.

Egy kormány közeli magyar vállalkozórétegnek kedvez a rendszer, hogy ez mennyiben jogos, arra lehet pro-kontra érveket is felhozni. Elmaradnak viszont azok a fejlesztések, amik nincsenek szem előtt vagy valamiért nem szimpatikusak a döntéshozók számára (pl. közműhálózat, energetikai hálózat karbantartása és fejlesztése, szélenergia, tömegközlekedés modernizálása stb.) Az önkormányzatiság mint fogalom szintén nem fér bele egy katonás, parancsuralmi rendszer kereteibe.

Jelenleg a mi narratívánk, amely ideológia hátterének felépítésére és népszerűsítésére számos intézményt hozott létre a mostani rendszer (és ezt nem is kötném teljes mértékben egy adott személyhez), jelenleg igen komoly nyomás alatt áll több oldalról is. Nem beszéltünk még az éghajlatváltozás hatásairól sem, ami egy újfajta, már középtávon is jelentkező kihívás a biztonságérzetünkkel szemben. Engem a rendszer egyre nyilvánvalóbb diktatórikus vonásai töltenek el leginkább aggodalommal, amiket még akár tovább erősíthet is a külső nyomás. Amíg viszont abban a fajta történetben sokan hisznek, hogy a rendszer végül is számukra biztonságot nyújt és munkát is ad, addig még mindig valamennyire működőképes maradhat.

A burgonya piaci árát jelentősen befolyásolja a szezonalitás és a minőség, nem olyan sztenderd termékről mint például a 2,8%-os zsírtartalmú tej. A tárolási költsége a bekövetkező minőségromlás miatt is jelentős lehet, az apró szeműek hámozásakor sokkal nagyobb a veszteség mint a nagyobb szeműnél, ezen kívül a gumók nem is mindig egészségesek. (Tapasztalatból tudjuk általában azt is, hogy ősszel melyik beszerzési forrásból érdemes megvenni pár zsákkal olyan minőséget, ami a következő év közepéig is eláll. Ilyenkor a minőség fontosabb lehet, mint a beszerzési ár.) Ezeket figyelembe véve, sem biztos, hogy az őszi ár rögzítése jó döntés volt.

Az árrögzítés lehet egy fontos intézkedés, mert sokaknak segítséget nyújthat, akik szerényebb anyagi lehetőséget között élnek. Nekem az a tapasztalatom a cukor és az étolaj esetében, hogy a rögzített árú termékeket majdnem mindig felvásárolták előlem, így például előfordult, hogy a harmadik üzletben is csak porcukrot tudtam venni kristálycukor helyett. A nagyon alacsony árú termékeket felvásárolják az élelmesebbek, akik jobban ráérnek vásárolgatni vagy pedig jobban informáltak (tudják, hogy mikor fogják az adott terméket a polcokra kirakni), és vagy felhalmozzák, vagy feltehetőleg továbbértékesítik másoknak. Biztos vagyok benne, hogy már létezik ezeknek a termékeknek egy másodlagos, fekete piaca is.

Az árrögzített burgonya nagy eséllyel gyengébb minőségű lesz és hamarabb elfogy, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy a megfelelő minőséget képtelenség folyamatosan készleten tartani, az emberek „viszik mint a cukrot”. Alacsonyan rögzített árak azt is sugallhatják, hogy a jövőben nem lesz, érdemes tehát jól betárolni.

Az ellenőrzés is kritikus pont: Fizikailag lehetetlen több ezer üzletet ellenőrizni, hogy valóban van-e náluk készleten és tényleg azon az áron adják-e, amit meghatároztak. Az ellenőrzés ilyen esetekben valószínűleg szelektív lesz és a pénzbüntetésekről részben politikai szempontok, esetleg személyes összeköttetések alapján fognak dönteni. Egyfajta ellen taktika lehet az üzletek számára, ami az olaj és liszt esetében is elfordul, hogy más, magasabb vagy kissé eltérő minőségű terméket kínálnak, igen magas piaci árakon. Így például egy üzlet mondhatja azt, hogy nála sosem volt még mondjuk holland sárga krumpli, és mivel még nem árazták be, az új ára miért ne lehetne többszöröse a hatóságilag előírtnak.

A krumpli nagy részét importból szerezzük be, kérdéses, hogy ki fogja veszteséggel behozni illetve hogyan fogja tudni az állam ezt kikényszeríteni. Egyfajta megoldás lehet erre, ha az állam akár nyíltan, akár burkoltan maga fogja megvásárolni az import egy részét, biztosítva a hazai ellátást. Ugyanez érvényes lehet a tojás, olaj, tej vagy más termékek esetében is. Nem nagyon van olyan termékünk, amit a jelenlegi magyar mezőgazdaság és élelmiszeripar megfelelő mennyiségben képes a lakosság számára biztosítani.

Azt is tudjuk, hogy a kereskedők szétterítik a veszteségeket a többi árura (ha a kereslet ehhez megfelelő, és egy inflációs szint fölött nem biztos, hogy megfelelő lesz már). Az árrögzítés terhét tehát nagyrészt azok fogják viselni, akik nem nagyon vásárolnak a hatóságilag meghatározott, alapvetőnek nevezett élelmiszerek köréből, és nagyobb arányban fogyasztanak egyéb, többnyire feldogozott termékeket.

A hatóságilag megállapított áraknál felmerül a kérdés, hogy mért pont annyi, mihez rögzítették? A rögzítés számomra teljesen önkényes, a benzin is mért pont 480Ft, mért nincs valamilyen bázis, ami alapján racionálisan változik az ára? (Például lehetne az aktuális piaci árnak egy adott százaléka.) Ha kicsit belegondolunk mondhatjuk azt is, hogy mért várunk racionális döntéseket az állampolgároktól, ha a vezetők egyes döntései sem logikusak, hanem "azért mert azt mondtam" jellegűek, tehát kimondottan önkényesek? Az is felmerül az emberben, hogy az árrögzítések egyik célja esetleg az lehet, ami a benzin (vagy a bankrendszer) esetében is gyanítható, egy jövőbeni piacfoglalás előkészítése a kormányhoz közel álló cégek számára.

Az alapvetőnek mondott élelmiszerek egyébként nem kifejezetten egészségesek, pl. a bő olajban sütött burgonya nem az, a sok cukrot tartalmazó sütemények fogyasztása még kevésbé az (sőt létezik az ún. „chips-adó” is az ilyen jellegű élelmiszerekre, ami számomra egy ellentmondás). Népegészségügyi szempontból tehát nem biztos, hogy jól választották ki a termékek körét. (Az is igaz, hogy a zöldségek és gyümölcsök esetében még bonyolultabb lenne a helyzet.)

Szintén érdekes kérdés, hogy mikor lehet ezeket az árrögzítéseket feloldani, valójában ilyen pont nem nagyon látszik, éppúgy mint ahogyan a hitelmoratórium is mindig hosszabbításra kerül, mert az emberek már megszokták, a havi pénzköltésükbe beépült már (a közvetett módon) az állam részéről nyújtott támogatás. Nem nagyon látszik egy olyan pont, ahol ezeket a rögzített árakat feloldják, a módosításuk sokkal inkább valószínű. Azt is borítékolhatjuk, hogy további termékek is bekerülhetnek ebbe a körbe, mert az erős állam szeretné maga meghatározni, hogy mi mennyit ér nálunk, még nagyobb piaci zavarokat okozva. Vannak tapasztalatok olyan országokkal, ahol a rögzített árak rendszere nagyon elterjedt, a legszélsőségesebb példa erre Argentína (kettős valutarendszer, hiperinfláció), mi is ebbe az irányba haladunk.

Én nyilván elfogult vagyok, mert nem tartozom azok körébe, akiknek igenis fontos, hogy ne az éhezéssel kelljen nap mint nap szembenéznie. Számukra valóban egy megoldást jelent az árrögzítés, bár nem feltétlenül ez a legjobb megoldás, hiszen különféle szociális alapú támogatások is léteznek ilyen esetekre.

A sertéscomb, a csirkemell és a tojás árrögzítése olyan szempontból is kérdéses, hogy az energiaár robbanás és az éghajlatváltozás együttes hatásaként lehet, hogy rá leszünk kényszerítve az állati eredeti termékek fogyasztásának fokozatos csökkentésére. Ez most nagyon borzasztóan hangzik itt Európában, a magyar hagyományok alapján pedig még inkább, de az árrögzítés igencsak elfedi ezt a fajta problémát.

Az alapvető probléma viszont továbbra is az, amivel a szocializmusban is szembesültek az emberek, hogy ugyan hatósági árak voltak sok termékre (lásd 3,60-as kenyér), de jónak mondható minőségű nem mindig volt, vagy volt de csak „pult alól” lehetett kapni, vagy pedig többet kellett érte fizetni. Nem beszélve arról, hogy a veszteséges vállalatok az állam köldökzsinórján éltek, a jól működőek rovására.

Vakfolt mindaz, ami ott van orrunk előtt nyilvánvaló tényként, mégsem vesszük észre, mert a látásmódunk valamiért nem teszi lehetővé az észlelését. Vakfoltok mindig lesznek a környezeti problémák között, olyanok is, amiket mintha szándékosan nem akarnánk meglátni.

1.Európa kellemes éghajlatát a Golf-áramlatnak köszönheti

Ha Európa térképét ráhelyezzük Észak-Amerikára azonos földrajzi szélességen, akkor látni fogjuk, hogy a legtöbb európai ország az USA északi részére vagy Kanada területére esne, éghajlatunk viszont mégis sokkal kellemesebb ezeknél. Ennek fő oka egy meleg futószalag, amit Golf-áramlatnak hívnak, ez a tény a földrajz és történelemkönyvekben többnyire elsikkad. Mondhatjuk persze, hogy a globális felmelegedés még kedvező is lehet kontinensünk nagyobb része számára, de ez sajnos nem így van, mert a Golf-áramlatnak a csapadékképző és kiegyenlítő hatása egyaránt jelentős. Ez abból is látható, ahogyan az északi sarki jég eltűnése miatt az áramlat egyre inkább meggyengül, ennek folytán az időjárásunk szélsőségesebbé válik, és ami nagyobb baj, hogy sokkal szárazabbá is. Az országos esők nálunk szinte kivétel nélkül az óceán felől érkeznek, és az utóbbi egy-két évben megtapasztalhattuk milyen az, amikor ezek kimaradása miatt száraz évszakok követik egymást. A tenger közelsége önmagában nem garantálja a sok csapadékot sehol sem, például a Szahara nyugati része egészen az Atlanti-óceánig kinyúlik, mert mindig a légáramlás iránya a leginkább meghatározó. Hasonló példa az egyre szárazabbá váló Dél-Kalifornia Spanyolország magasságában. Európa nagy részére igaz, hogy a klímaváltozásra kifejezetten érzékeny területek közé tartozik, és elsődleges érdeke lenne a felmelegedés megállítása. Európának egyébként ezen a téren etikai adóssága is van, hiszen innen indult ki az iparosítás, ami környezetpusztítást és globális szintű éghajlat változásokat okoz a világ minden részén.

2.Nem hisszük el, hogy a szén-dioxid felerősíti az üvegházhatást

Egy láthatatlan gáz, ami csak nagy koncentrációban lehet mérgező, viszont a szódavízben simán megisszuk, ki gondolná ez alapján, hogy az üvegházhatást növelve éghajlatváltozást okoz? (Például biológiaórán a gyerekeket be lehetne vinni egy fűtetlen üvegházba napos időben, a probléma szemléltetésének céljával.) Sokan vannak olyanok, akik csak abban hisznek igazán, ami látható és megfogható, nem véletlen az sem, hogy a vírustagadás és klímaváltozás tagadása gyakran ugyanazokra a csoportokra jellemző. Vagy például, mennyire hihető lehet az, hogy egy olyan mezőgazdaságilag hagyományosan jó adottságú országban mint a miénk is, csökkentenünk kell a húsevést? Vagy az is, hogy az ember mindig telefüstölte a környezetét, de ez sosem okozott különösebb gondot a történelem során, mért lenne ez most olyan szintű probléma, ami semmilyen államhatárral nem állítható meg? Sorolhatnánk ehhez hasonló példákat olyan jelenségek tagadására, amiknek a bekövetkeztét a tudomány már egy jó ideje előrejelzi, viszont az eredményeik népszerűsítésében a kutatók sosem voltak elég jók. A tudósokkal ellentétben a különféle ipari lobbik, főként a fosszilis energia lobbik kampányai nagyon alkalmasak voltak mindig is az emberek elbizonytalanítására. De nem csak őmiattuk, hanem az általános tudományellenesség miatt is már legalább három évtizedet vesztegettünk el a klímaváltozás elleni harcban.

3.Nem a természet semmisülhet meg, hanem az emberi kultúra

Van egy ilyen romantikus felfogás, hogy az ember kiirtja a természet 90%-át ugyan, jaj szegény állatok és növények, kár értük, de a kultúránk mégis túlélhet. A valóság ezzel szemben fordított: a természet képes megújulni és sok nagy fajpusztulást is túlélt már, viszont az emberi kultúránk sokkal sérülékenyebb a külső hatásokra.

Vannak persze olyanok is sokan, akik szinte minden problémát „erőből” akarnak megoldani, a legrátermettebbek túlélésében bízva (a többiekkel meg majd lesz valami). Minden háború és harcias megnyilvánulás az agressziópártiak malmára hajtja a vizet, az orosz-ukrán háború is ide tartozik, ahol könnyen lehet, hogy egy új, különböző regionális háborúkban edződött modern mongol birodalom csíráinak kialakulását látjuk az orosz részről (tálib, csecsen fegyveresekkel, zsoldos katonákkal kiegészülve). Máshol sem sokkal jobb a helyzet: az USA-t belső polgárháborús törésvonalak osztják meg, Kínában és Ázsia nyugati részén is a diktatórikus kormányzás erősödését látjuk. A globális konfliktusok és az általános fegyverkezés a környezetvédelem ügyét háttérbe szoríthatják, és önbeteljesítő jóslatként működve tényleg bekövetkezhet az a helyzet, hogy az önkorlátozás lehetőségét feladva ember embernek farkasa lesz.

4.Nem a „kapitalizmus” a fő bűnös, a hiba inkább az emberi természetben van

Könnyű a kapitalista rendszert vagy a nagy ipari multikat szidni, ami egy nagyon jó taktika a másokra mutogatásra és az egyéni felelősség hárítására. Masszív környezetszennyezés a kommunista rendszerekben is ugyanúgy létezik, és egy nemzeti tulajdonban lévő szaúdi vagy orosz olaj cég hasonló mértékben szennyez mint a nyugati multik, sőt a kisebb cégek is részei a nagy termelési láncoknak. A túlfogyasztási hajlam alapja valójában egy több tízezer éves paleolit beidegződés, onnan ered, hogy a zsákmányt gyorsan el kellett fogyasztani, mert nem lehetett tárolni, szállítgatni. A presztízsfogyasztás pedig az arisztokráciától származik, régen a státuszt a hintók és a paloták fejezték ki, régen is ő életstílusukat próbálták utánozni mások és ma sincs ez másként, a vagyon és fogyasztás nagysága jelenleg is a siker elsődleges értékmérője. Ebből az következtetés vonható le, hogy a változást leginkább az ELITEK életstílusának megváltozása generálhatja.

Ha ismerjük ezeket az alaphibáinkat, akkor van valamennyi esély változtatni rajtuk, különben csak marad a rendszer szidása és másokra való mutogatás. Ha viszont ez a változtatás nem sikerül pár évtizeden belül, azt a civilizációnk nem éli túl. Életmódunk így is, úgy is meg fog változni pár évtizedes távlatban, kérdés csak az lehet, hogy milyen áldozatok árán.

5.Nem értjük a GDP és a „növekedés” jelentését

A közgazdászok leszólása nekem azt is mutatja, hogy sokan nem értik, miről is szól a közgazdaságtan. Amit most GDP növekedésnek nevezünk az más formában régebben is létezett, mert mindenki törekedett arra, hogy lehetőség szerint neki vagy legalább a gyerekeinek az élete egy kicsivel jobb, kényelmesebb vagy biztonságosabb legyen. (A természeti korlátok viszont ennek sokáig határt szabtak.) A „nem növekedés” önmagában értelmetlen, mert nem mondja meg, hogy mit kellene helyette csinálni. Nem csak a túl sok munka vállalása a probléma, hanem az általános semmittevés is, ami ugyanolyan gyakori jelenség. Keressünk egy ideális kort, ahova visszamennénk: Nem fogunk ilyet találni. Ha egy időgéppel visszamennénk bármelyik régebbi korszakba, a mai emberek nagy eséllyel vagy visítva menekülnének, vagy pedig depresszióba esnének az általános nyomor és tudatlanság hatására. Létezett valóban egy korszak, amikor nem volt felhalmozás, a romantikusnak tűnő vadászó-gyűjtögető pattintott kőkor, korunkban viszont már csak a csavargók és hajléktalanok szeretnének ilyenben élni, a legtöbb mai ember egyszerűen nem képes lemondani a biztos szállás és táplálék minimális szintjéről.

6.Nem ismerjük a problémák fontossági sorrendjét

Az üzleti életben már vannak bevett problémaelemző módszerek (pl. Pareto-analízis), hogy először mindig a legfontosabb problémákra kell koncentrálni és úgy haladni a kisebbek felé. Így például környezetszennyezés terén létezik többek között a talajpusztulás is, de ez a legtöbb régióban nem annyira súlyos folyamat vagy pedig leginkább más problémák kísérőjelensége. A legnagyobb karbon kibocsátásokkal kell először foglalkozni: energiatermeléssel, épületek energiaigényével, közlekedéssel, építőiparral, élelmiszer termeléssel, ruhagyártással, sűrűn cserére kerülő fogyasztási cikkekkel, stb., ha ezeken sikerült globális szintű eredményeket elérni, akkor lesz érdemes továbblépni a kevésbé kritikusak felé. A műanyagszennyezés is ott van a súlyos problémák között, nekem is vérzik a szívem mindig, amikor megint kidobok egy flakont vagy zacskót, de vannak még égetőbb problémáink is.

7.A „konzumerizmusban” lépcsők vannak

Valódi „fogyasztói társadalmak” főként az angolszász kultúrákban alakultak ki, náluk legmagasabb a fogyasztás miatti környezetszennyezés szintje, az USA és Nagy-Britannia a leginkább eklatáns példák erre. Egy főre nézve az EU országok és a Balkán átlaga ennek mintegy a fele, Ázsiáé pedig csak a negyede (bár még mindig kétszerese annak, amit a Föld elbír). Ázsia népessége viszont jóval nagyobb, mint a fejlett országoké összesen, például Kína lakossága több mint négyszerese az USA-nak, így mindkét ország környezetterhelése összességében hasonló mértékű. A legnagyobb változásokra tehát az angolszász kultúrájú országokban van szükség, de egyik iparosodott ország sem maradhat ki ebből a folyamatból. Az ipart, energiatermelést és közlekedést is a fejlesztésekkel fokozatosan környezetbarátabbá (zöldebbé) tudjuk tenni, ezektől ne várjunk csodát, de mégiscsak közelít minket a másik oldal felől is a megoldáshoz. Mindez azt jelentené, hogy Magyarország lakosságára viszonylag kisebb mértékű, de mégiscsak elkerülhetetlen áldozatok várnak az életszínvonal tekintetében, amit meg lehet tenni fokozatosan önként, vagy pedig pár év leforgása alatt a természeti kényszerek hatására. Az is egy lehetőség, hogy az egészet humbugnak nevezzük, és nem vagyunk hajlandók semmiféle kompromisszumra: Hogyan fogunk tudni az unokáink szemébe nézni?

Nem háborús győzelemről van szó, hiszen az ritkán egyértelmű és teljes mértékű. A nagy kérdés számomra, hogyan tehető az eszme teljesen szalonképtelenné, amint az egy időben a nácizmus és valamivel később a kommunizmus esetében is már megtörtént.

Putyin és a nevével fémjelzett irányvonal a nyilvánvalóvá vált agresszív birodalomépítési törekvésével és kegyetlen hadviselésével kimutatta foga fehérjét, bár sokan próbálják még valamennyire elfogadhatóvá tenni és elkenni a felelősséget, más országokra (elsősorban az USA-ra) hárítva, ez egyre görcsösebben és nehezebben működik.

A „föld birtoklása” mindenáron és minden körülmények között több évszázaddal ezelőtti feudális, sőt náci asszociációkat idéz fel. A tágabban értelmezett putyinizmus hívei, a hozzá közeli szélsőjobbos ideológiákat beleértve a világ különféle részein ugyanazokat a kódokat használják és jól megértik egymást ezek révén. Ha a mélyére ásunk ennek az ideológiának, akkor azt is kimondhatjuk, hogy a felvilágosodás tagadásáról és a nyugati civilizáció lerombolásáról is szó van itt. Az a „great reset”, ami összeesküvés elméletként terjed, leginkább egy szélsőjobbos vágyálomnak tűnik. A putyinizmus azzal emelkedik ki ebből a közegből, hogy a dezinformációt és a gyűlölködést rendszerszerűen végzi. Az összeesküvés elméleteket gyártók sok mindent feltételeznek, azonban az orosz dezinformációs kampány nem csupán elmélet, hanem mindennapjaink egyik nyilvánvaló jelensége. Többek között nemváltó óvodásokkal ijesztget és terjeszt minden olyan álhírt, képtelenséget, ami „nyugaton” a társadalmi bizalom és együttműködés aláásására alkalmas lehet.

Az emberek nagy része szeretné is elhinni a mindenféle képtelenségeket, hiszen az élet alapjában véve mindenütt elég nehéz, és vágynak arra, hogy jöjjenek végre valakik, hogy megkönnyítsék nekik.

Amiatt is nehéz dolog az ilyen ideológiákkal megküzdeni, mert a bizalom lassan épül fel, a rombolás viszont gyors. A különféle terrorizmusokat elbírta a mostani „nyugatinak” nevezett rendszer, többek között muszlim terroristákat is. Egyik sem volt államilag szervezett, nem volt ennyire erős ideológiai háttere, az együttműködési készség hosszabb távon győzni tudott és ma már nincs társadalmi támogatása a muzulmán országokban sem az ilyen mozgalmaknak. Most senki sem fenyeget iszlám terroristákkal, ezzel szemben létezik tőlünk keletre egy sokkal jobban szervezett, állami szinten működtetett, semmilyen eszköztől vissza nem riadó alattomos destabilizáció. Gyanúsak a szabotázs akciók is, majdnem biztosan putyinista hátterű (ha nem is feltétlenül orosz állami megrendeléses) akciókról van szó, hiszen egyértelműen beleillenek a putyinizmus logikájába. Arra számítanak, hogy ha egy kifinomult rendszer meghatározó ütőereit elvágják egyiket a másik után, az egy idő után összeomlik és a társadalmak hamarosan kaotikussá válhatnak. (Tipikus lose-lose szituáció egyébként.)

Erőszakra épülő rendszerről van szó, ezért az erőszak eszkalációja számukra siker is lehet. A háború eszkalációja az atomhadviselés irányába mehet, és hogyha elkezdenek atombombákat dobálni, az beláthatatlan következményekkel járhat, mert szó szerint még senki nem tudja megmondani, hogy milyen következményekre lehet számítani és hogyan lehet a háborút bármiféle keretek között tartani.

A putyinista logikába illeszkedik még a piaci verseny kiiktatása, monopóliumhelyzetekkel való visszaélés, kartellezés és a gazdasági zsarolások. A különféle gazdasági sakkjátszmák viszont még mindig elfogadhatóbb megoldást jelentenek mint az agresszió egyéb formái (nyílt hadviselés, terrorizmus, gyűlölethullámok felszítása). A putyinizmus valójában macsó logikára épül, ami erőszakkal akarja a problémákat megoldani, ez a felfogás mostanában Európa nagy részében nem arat sikert, egyes balkáni országok kivételével.

A putyini rendszer nagy szemfényvesztése, hogy fosszilis energiákból, azaz főként kőolajból származó extraprofitra épül. Ez a fajta bányászat a Föld kizsákmányolását segíti elő, illetve gyorsítja fel az ökoszisztémák összeomlását a kínálati oldalról jelentkező nagy mennyiségű fosszilis energiaforrás. Egyébként már 2014 óta gyűjtötték az erőforrásokat és készültek Ukrajna megtámadására, és most sokan bírálják az EU-t és a NATO-t amiatt, hogy nem lépett fel elég határozottan az oroszok régebbi lépéseivel szemben (Kaukázus, Kelet-Ukrajna, Szíria).

Magyarország semlegessége ebben a helyzetben kézenfekvő  lehet különféle geopolitikai megfontolásokból következően. Amellett, hogy a putyinizmus jelensége a magyar társadalom nagy részének ingerküszöbe alatt van, viszont a semlegesség, a konfliktusból való kimaradás vágya köztámogatásnak örvend, ezért nem meglepő, hogy újabb 2/3-os parlamenti többség lett a jutalma egy ilyen irányú ígéretnek. (Már amennyiben a parlament még egyáltalán tényező lehet a mostani magyar politikában.) Hozzánk hasonlóan osztrákok, olaszok vagy spanyolok is a semlegesség felé hajlanak, bár ők csendben teszik ezt, látványos politikai gesztusok nélkül, és nem akarják aláásni az EU egységét a magánakcióikkal. Szerbiáról ez már kevéssé mondható el, hogy semleges lenne, ők hagyományosan mindig is az oroszok szövetségesei voltak. Kormányunk ideológiai semlegessége is erősen kérdőjeles lehet, ez a cikk viszont nem erről szól, hanem magáról a putyinista ideológiáról.

Egyelőre nincs szó arról, hogy az állampolgárok többsége nálunk vagy máshol dühös lenne, mert egyszerűen felfogták, hogy most nehéz évek következnek. Kétféle felfogás van, az egyik a hibáztató-bűnbakképző, a másik viszont a különféle problémákra megoldásokat kereső. Jobban akkor járunk, ha a második felfogást követjük, tehát nem az indulatokat szítjuk, hanem az együttműködésre fókuszálunk. (Ebből a körből még az oroszokat sem zárnám ki, velük együtt is lehet folyamatosan megoldásokat keresni a kialakult helyzetre.)

Teljes rend és nyugalom viszont csak a temetőben van. A teljes rendezettség élettelen kristályok sajátossága és nem az élőlényeké, a szélsőjobboldal nem tudatosan ugyan, de a rendpártiságával lényegében egyfajta halálkultuszt folytat (Hitler esetében ez be is bizonyosodott.) Igaz viszont az is, hogy mindegyik ideológia életellenes merev rendszer, politikai irányvonaltól függetlenül, ezért bármelyik ideológiában való hit egész biztosan tévút.

A putyinista destruktív ideológiára adható válasz szerintem csak egy újfajta társadalmi mozgalom lehet, vagy olyan mozgalmak sokasága, amelyek az emberek közötti együttműködést, szolidaritást és közös áldozatvállalást segítik elő.

A békekötés előtt persze fegyverszünetre lenne szükség, amit valamivel könnyebb megvalósítani, a béke megkötése mindig egy hosszabb folyamat eredménye. A fegyverszünet valójában a felek közötti patthelyzet beismerése lenne, ami nem elegendő a hidegháború lezáráshoz, viszont megakadályozhatná a konfliktus további eszkalációját.

Racionálisan nem nagyon vannak érvek a háború folytatása mellett. Ukrajna nem fenyegeti Oroszország létét és eddig sem fenyegette, mégiscsak egy katonai nagyhatalomról van szó, ahol a gazdaság egyik húzóágazata mindig is a fegyverkereskedelem volt. A „fasiszta rendszer” érvelést nem fogadja el senki, ez egy önkényes meghatározás és nem nagyon védhető, mert igaz hogy Ukrajna a térség más országaihoz hasonlóan nem egy mintademokrácia, de fasisztának semmiképpen nem nevezhető. Nemzetközi precendens se nagyon van arra, hogy egy ország rendszerének léte „sértette volna” a szomszédjáét olyan mértékben, ami már háború kiváltó okaként felmerülhetne. Az ún. kubai rakétaválság idején csupán az orosz atomfegyverek Kubába telepítése volt az, amit az USA mindenáron meg akart akadályozni, de önmagában a kommunista ország létezése nem zavarta. (Hasonlóan Ukrajna NATO tagsága csak elvi lehetőségként merült fel, de nem támogatta senki.)

A háború kirobbantásának fő oka egyértelműen a putyini rendszer természetében keresendő, és egyáltalán nincsenek is megalapozott érveik Ukrajna elfoglalása mellett, kérdéses legfeljebb az oroszok lakta területek státusza lehet (ezek között vannak olyan területek, ahol a lakosság abszolút kevert és nem is lehet eldönteni róla, hogy inkább orosz vagy inkább ukrán).

Ukrajna szempontjából is a fegyverszünet lenne a racionális lépés, hiszen nem képesek Oroszország elfoglalására és nem nagyon van remény az orosz rendszer megdöntésére sem. Ukrajna egy tipikus kelet-európai ország komoly külföldi tőkebefektetések nélkül (mondjuk hozzánk vagy a szlovákokhoz semmiképp sem lehetne hasonlítani őket ezen a téren), Moldova, Albánia és Belorusszia szintjén állnak. Ezzel szemben viszont az orosz nagyhatalmi törekvéseket képesek hosszabb távon is meggátolni, így mindig kapni fognak annyi fegyvert és pénzügyi támogatást, hogy képesek legyenek a háború folytatására.

Oroszország nagy területű és viszonylag nagy népességű olajhatalom, az olajexportjára támogatva mindig fog külföldi bevételekhez jutni, ami segítheti őket a háború folytatásában, a tartalékosok behívása talán elegendő lehet az elfoglalt területek megvédéséhez.

Az USA felelőssége is felmerül, de itt leginkább arról a tendenciáról van szó, hogy az USA mindig is az európai háborúk fő haszonélvezője volt ugyan, de nem a kirobbantója, és én ezt a kérdést nem is ragoznám túl.

Beszélni kell mindenképp a szankciókról is, amiknek mindenképp van gazdasági hatása akkor is, ha az oroszok legalább hét éve tudatosan készültek erre a háborúra és jelentős tartalékokat halmoztak fel. Ezek a tartalékok azonban egy-két éven belül elfogyhatnak, a háború pedig igen költséges mulatság már önmagában is. Irán gazdasága például óriási visszaesést szenvedett el 1979 után a háború és a szankciók együttes hatásaként, 2010 után pedig ugyanez megismétlődött.  A szankciók tehát működtek. Az is kevéssé közismert, hogy 2014-ben a Krím annektálását követően már komoly szankciókat vezetett be az EU, részben ezek hatására az orosz GDP is jelentősen visszaesett és még 2021-ben is csak a 2014-es szinten volt, miközben a világ legtöbb országa határozott fejlődést mutatott ebben az időszakban. Kérdéses persze, hogy az orosz ellen-szankciók mennyire fognak fájni Európában, itt főleg a „gázfegyverről” van szó. Én úgy gondolom, hogy Európa képes alkalmazkodni, és habár ez az alkalmazkodás nyilvánvalóan költséges lesz, az idő e téren nem az oroszoknak dolgozik. Az viszont egyértelmű, hogy a szankciók több éven keresztül alkalmazva jelentősen visszavethetik az orosz GDP-t. Ezért logikusnak csak az tűnik számomra, hogy a szankciók enyhítésének és fokozatos kivezetésének feltétele minimálisan a fegyverszünet kellene, hogy legyen.

Kérdés, hogy ki segítené a békekötést, ki lehetne a közvetítő ebben a folyamatban? Mindenképpen semleges ország jöhet szóba, amelyik egyik felet sem támogatta. Törökország esélyes lenne, azonban ők nem fogadhatják el az orosz terjeszkedést a Krímben és a Fekete-tenger mentén. Németország is fontos szerepet játszhatna, tekintettel a hagyományosan erős gazdasági kapcsolataikra az oroszokkal, és meghatározó szerepükre EU politikájában. (Ők a szankciókat eddig is csak fél szívvel támogatták.) Esetleg még szóba jöhetne India is regionális nagyhatalomként. Azonban mindenképp olyan politikusok kellene, hogy segítsék ez a folyamatot, akik tekintélynek számítanak, és akiket mindenki elismer.

Végül beszélni kell arról, hogy több pszichésen megterhelő eseménynek vagyunk tanúi egy időben, amelyek között kiemelkedik a klímaváltozás és a gazdaság válságperiódusa, amikre a háború még rá is tesz egy lapáttal. Az a tény, hogy sok évtizeden keresztül nem volt olyan háború a közelünkben, ami országunkat érintette volna, inkább csak szerencsés esetnek mondható, Földünk számos országa nem volt ilyen szerencsés. Ennek ellenére ezeket a pszichés terheket valahogy kezelnünk kell, számos esetben különféle pótcselekvéseket találunk ki magunknak, és ezek a pótcselekvéseink nagyon sokfélék lehetnek. Ez a cikk is egyféle pótcselekvés, hiszen még valószínűleg hónapokat kell majd várnunk arra, hogy a fegyverszünet esélye reálisan felmerülhessen a felek között.

Azt is le lehet írni, hogy a háború komoly ideológiai ellentéteket is kifejez a barbárabbnak mondható „kelet” és a nála egy fokkal civilizáltabbnak nevezhető „nyugat” között, és habár ezek a rendszerek megroppanhatnak a konfliktus következtében, de egyik összeomlására sem tennék komoly tétet. Igazából racionális érveket emellett a háború mellett egyáltalán nem tudnék felhozni, más háborúkhoz hasonlóan.

A sokat szidott globalizáció inkább a békének kedvez, mint a háborúnak, hiszen erősíti a kereskedelmi kapcsolatokat. A másik oldalról nézve Kína is leginkább azért szeretne önellátó lenni, hogy nyugodtan háborúzhasson, a szankciók ne sújthassák. A háborúkat rendszerint diktátorok vagy diktatórikus törekvések okozzák, a demokráciákra jellemző átláthatóság és a nyilvánosság egyértelműen a békét segíti elő.

A pletyka félinformációkon alapuló közlés, az illető ilyenkor többet mond annál, mint amit valójában tud. Jellemző az ilyen közlésre az erős negatív érzelmi töltet, a túlzások és a mások problémáival való foglalkozás. Habár nagyon alkalmas a közösség negatív meghatározására („mi nem vagyunk olyanok, mint ők”), az nem mondható el róla mégsem, hogy valóban erősítené a közösségi összetartást.

A pletyka társadalmi szerepe jól ismert: kisközösségekben nagyon fontos volt, hogy kinek milyen a híre, a hölgyek számára különösképpen. Emiatt gyűjtötték és keringették folyamatosan az információt, beleértve azokat a feltételezéseket is, amikor valakiről a közösségből való kilógás (azaz az írott és íratlan szabályok valamilyen megsértése) volt feltételezhető. Ha valakiről nem beszéltek, akkor az illető többé-kevésbé rendben volt. Ezt a fajta viselkedésmintát, programozottságot hajlamos használni a ma embere akkor is, amikor már egészen más fajta közösségekben tölti idejének nagy részét elődeihez képest.

A virtuális terekben történt információ zuhatagból gyakran leegyszerűsítő következtetéseket vonunk le például azzal kapcsolatban, hogy valójában mi is történt Németországban a Winnetou könyvekkel, és mi a vita alapja. Az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos információk nagy része is téves, pontatlan vagy túlzó, sőt gyakran még a nagy hírcsatornák is terjesztik ezeket, például teljesen hibás számokat közöltek arról, hogy az ukrán termőföld hány százaléka van külföldi tulajdonban. A túlzó számokat és hibás információkat a legtöbb esetben nem korrigálja senki, benne maradnak a köztudatban.

A munkahelyekre egyáltalán nem való a politizálás, mert zavaró tényező a munkakapcsolatban, bár az is igaz, hogy a teljes politikamentesség kívánalma életszerűtlen lenne. A pletyka a munkahelyeken és egyéb közösségekben is az érzelmi töltete miatt fontos metakommunikációs üzeneteket tartalmazhat és egyfajta feszültségmentesítő szelep jelleget is ölthet, a metakommunikációs üzenete olykor segítheti is az emberek között a kommunikáció fenntartását.

A pletykálkodás kiszűrése amiatt is nehéz, mert különféle feltételezések mindig is lesznek. Gondot jelent viszont, ha a találgatások túlsúlyba kerülnek a valós, megalapozott információhoz képest. A dolog akkor korrekt, ha az információhoz hozzáteszem, hogy adott esetben csak pletykáról van szó. Manapság elég sajnálatos módon bocsánatos bűnnek tartjuk, ha az ember szavának nincs súlya, mert nem néz utána alaposan az információforrásnak, vagy felületesen értelmez egy adott hírt. Valójában mindig jelezni kellene, ha manipulatív céllal létrehozott árhírrel találkozunk amellett, hogy a dezinformáció erőteljes szankcionálására is szükség van.

A különféle közösségi portálokon gyakori eset a „jól értesültek összekacsintása” egymással, ami sajnálatos módon egyre csak fokozza a zűrzavart a fejekben. A politizálás látszólag egy tét nélküli játék, de valójában egyáltalán nem az a hosszabb távú hatásokat tekintve. Amellett, hogy egy közösségi portál megpróbálhat ugyan a régi kisközösségek pótlékaként funkcionálni, de ez teljesen hiábavaló próbálkozás lesz, destruktív vélemény buborékok jöhetnek csak létre.

Alapszabály szerint lehetőleg ne pletykáljunk, hanem információközlésre törekedjünk. Ha valamivel kapcsolatban csak sejtéseink vannak, esetleg érdemes megkérdezni másokat, hogy ők mit gondolnak. A legtöbb eseménnyel kapcsolatban, főleg a történések utána első néhány napban nagyon nehéz világos képet alkotni, vélemények óvatos megfogalmazása ilyenkor rendben van, a határozott kinyilatkoztatás viszont majdnem mindig hibás. Vannak különféle „megmondó emberek” a virtuális térben és a kisebb közösségekben is, akik nem veszik észre, amikor a fagyos hallgatás (vagy adott esetben az irreális reakciók) azt kellene, hogy jelezze a számukra, hogy valahol nagyon elszálltak a valóság talajáról és jobban át kellene gondolniuk, amit mondanak.

A 7-10 éves gazdasági ciklusok léte eléggé közismertnek mondható, Magyarország esetében ezek elég jól el is különíthetőek. A magyar gazdasági ciklusok együtt mozognak a közép-európai régióval, nagyrészt a nyugat-európai, főleg a német gazdasággal is. A világgazdaságban történő változások nálunk is megjelennek valamilyen módon, azonban a kelet-ázsiai vagy akár dél-amerikai országok ciklusai már teljesen különböznek a miénktől.

A gazdaság fejlődése alapvetően kétféle ciklusban történik, az egyik az egyenletesen bővülő, amikor növekednek a beruházások, bővül a fogyasztás, alacsony a munkanélküliség és folyamatos GDP növekedés mérhető. A másik fajta ciklusban viharfelhők tornyosulnak, válságjelenségek lépnek fel és visszaeséseket tapasztalunk, ezek az átalakulási periódusok. Az átalakulási ciklus végén a GDP lényegében ugyanannyi lesz mint a ciklus elején, az életszínvonal éveken át stagnál, ez az ára annak, hogy megtanuljunk bizonyos leckéket és ne kövessünk el néhány alapvető hibát.

Így például nálunk a rendszerváltás során 1997-re haladtuk csak meg az 1990-es szintet. Előtte mi is elkövettük azt a hibát, hogy megmaradt a nagyvállalatok esetében az állami (gyakorlatilag gazdátlan) tulajdon, amit a rendszerváltáskor hirtelen le kellett bontani, és ezt csak komoly áldozatok árán sikerült megoldani. (Anélkül, hogy belemennénk ennek mélyebb taglalásába nem mellékes szempont az sem, egy birodalom munkamegosztási rendszere omlott össze pár év alatt).

1997 és 2007 között egy újfajta gazdasági szerkezetben egyenletes bővülésről lehet beszélni, bár 2002 után a baloldali kormányok ezt túlpörgették a gazdasági egyensúly rovására, 1-2%-os bővülési többlet miatt hatalmas államháztartási hiányt hoztak össze. Ráadásul nálunk már 2006-ban látszott az a tendencia, hogy a gazdaságunkat kiszolgáltattuk a pénzügyi befektetőknek és a pénz folyamatosan kiáramlott az országból. A pénzügyi szféra túlburjánzása világgazdasági szinten csak 2008-ban vált nyilvánvalóvá, és okozott hirtelen egy világméretű gazdasági visszaesést. A stabilizálódás eltartott 2013-ig, amikor az európai országok többségéhez hasonlóan nálunk is egy újabb növekedési ciklus vette kezdetét. Nálunk többek között piacvédő intézkedésekre volt szükség, a nemzeti tőke és a helyi vállalkozások erősítésére a globalizáció hatásaival szemben, amellett, hogy a nagy multi cégek továbbra is meghatározók maradtak.

Ez a stabil és robusztus fejlődési időszak 2020-ig tartott, amikorra nyilvánvalóvá váltak a gazdasági növekedés természeti korlátai. Az első ilyen korlátot a világjárvány mutatta meg, az emberi civilizáció túlterjeszkedését a természet rovására, miközben a tömegturizmus is elősegítette a kórokozók gyors elterjedését. A valós gazdasági visszaesés nagyobb volt, mint amit a számok mutattak, mert a kormányok pénz nyomtatásával hoztak létre fedezetlen többletjövedelmeket, ami alaposan felpörgette az inflációt. Naiv módon hittek a piacok a zöld energia gyors térhódításában és a gyors átállásra a fosszilis energiahordozókról, miközben egyre több természeti katasztrófa is mutatja a jelenlegi fogyasztás centrikus életmódunk fenntarthatatlanságát. Európában minderre még rátett egy lapáttal az orosz-ukrán háború is energiakrízist okozva, a válságjelenségek ezért most Európában a legerősebbek. Senkinek nincsenek illúzió az iránt, hogy az idei év végétől úgy két éven keresztül is visszaesésre, jó esetben stagnálásra lehet számítani.

A világ nagy részén azonban nem sokkal jobb a helyzet, mint nálunk. A kínai gazdasági növekedés is lassul és úgy járhatnak mint Japán, ahol először ingatlanpiaci válságként jelentek meg a gazdaság szerkezeti gyengeségei, azonban a gazdasági növekedésük hirtelen kifulladt. Ugyanez várható a szintén öregedő népességű Kínában is, és a katonai szuperhatalommá válásuk sem tud javítani ezen a helyzeten. A világgazdaság motorjának szerepe fokozatosan átkerülhet Ázsia délkeleti vagy déli részébe.

Az USA-ban a vagyoni különbségek nagyon kiéleződtek, a belső megosztottság szinte polgárháborús viszonyokat hozott létre.  A dinamikusan fejlődő déli és nyugati régiók, elsősorban Texas és Kalifornia egy idő után leválhatnak a többitől, az USA darabokra szakadása is egy valós opció pár évtizeden belül. Amellett, hogy a klímaváltozás hatására az USA és Kína esetében is egész régiók lakossága települhet át fokozatosan a kedvezőbb éghajlatú területekre.

A nagy olajexportőrök kivételével szinte minden ország megsínyli majd az energia- és élelmiszerárak robbanásszerű növekedését, a klímaváltozás katasztrofális hatásairól nem is beszélve.

Senki nem tudja még megmondani pontosan, hogy milyen változásokat hoz majd a mostani gazdasági ciklus, aki ezt előre tudná jelezni, az biztosan Nobel-díjat kapna. Az eléggé biztosnak látszik, hogy Európa országai még egy orosz-ukrán békekötés után is kényszerítve érzik majd magukat, hogy az energiafüggésüket csökkenteni tudják. Magyarországon is hasonló változásokra lehet számítani, mint egész Európában. Átalakulhat a nagyüzemi mezőgazdaság illetve az élelmiszer termelésünk módja és szerkezete. A régi típusú, energetikailag korszerűtlen házakban egyre kevesebben laknak majd, sokan költöznek energiatakarékos épületekbe. Az ipari tömegtermelés volumene csökkenhet, egyébként is egyre nehezebb lesz találni szakképzett munkaerőt. A személyautót ritkábban használjuk majd és a tömegközlekedés szerepe ismét növekedhet. A fogyasztásunk szerkezete is remélhetőleg megváltozik, a válság rákényszeríthet minket a környezetromboló pazarlások csökkentésére. Ha létrejön egy újfajta gazdasági szerkezet pár év múlva, akkor a GDP növekedése alighanem továbbra is alacsony szintű maradhat, azonban ez másodlagos szempont lesz az életminőségünkhöz képest, amit többek között a természeti környezetünk állapota mutat majd meg.

A „piaci árak” ugyanis sosem tükrözték a valódi költségeket. A kapitalizmus „hajnalán” született elméleteknek még nem nagyon kellett az externáliákkal foglalkozniuk, mert a rejtett költségek és környezetterhelő hatások nem voltak annyira jelentősek a vitorlás hajók korában, amelyek a 19.század közepéig a nagy távolságú kereskedelem fő eszközeiként szolgáltak.

A hosszú távú, akár visszafordíthatatlan környezetkárosító hatásokról a múlt század második felében már egyre több adatunk volt. Amikor a 20.század végén vitatkozni kezdtek arról, hogy az emberi tevékenység megváltoztatja-e Földünk éghajlatát, akkor a vita során a különféle energia lobbik az emberi gondolkodásnak többek között azt a gyengeségét használták ki, hogy eléggé rosszul kezeljük a különféle valószínűségeket. Ha például a klímaváltozás valószínűsége egy adott pillanatban 50-50% között alakult volna, akkor az nem az jelenti, hogy „Vagy lesz vagy nem, minek foglalkozzunk vele”. Sokkal inkább azt, hogy ha elkezdtünk volna már akkor lépéseket tenni a mérséklés irányába, még ha ezek netán később fölöslegesnek bizonyultak volna, az sokkal kisebb hiba, mintha homokba dugjuk a fejünket és nem teszünk semmit, a katasztrófa viszont bekövetkezik.

Azt is vegyük figyelembe, hogy a légkör viszonylag sűrűnek mondható alsó része csak mintegy 100 km a 6351 km sugarú bolygónkon. A légkör, az óceánok és a különféle ökoszisztémák nagyon sok külső hatást tudnak elég jól tolerálni, azonban az egyensúlyi állapotuk hirtelen átbillenhet. (Elolvadnak a sarki jégtakarók, a savassá váló óceánban hirtelen tömeges fajpusztulások következhetnek be, a tengeráramlatok iránya megváltozik, az időjárás szélsőségesebbé válik stb.) Földanya már nem képes tompítani a hatásokat egy kritikus pont után.

Amit nem tartunk értékesnek azt pazaroljuk, és így tettünk mostanáig illetve még mindig teszi az, aki úgy gondolja, hogy megteheti az „olcsónak tűnő” fosszilis energiával és az élelmiszerrel is. A kulcs erőforrás, amire szinte az egész civilizációnk épül jelenleg a kőolaj. A legnagyobb olajtermelő és exportőr országok: USA, Oroszország, Kanada, Brazília, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emírségek, Kína, Norvégia, akik a kitermelés közel 70, az export közel 60%-át adják. A kitermelő cégek közül a szaúdi messze a legnagyobb, mögötte brazil, kínai, brit, USA-beli, holland vállalatok vannak még az élen, az utóbbiakat mindenki nevesíteni is tudná. A kitermelő országok és nagy cégek felelőssége mindenképpen felmerül, hiszen ha nincs olcsó és szinte korlátlannak tűnő kínálat, akkor nem létezhet (a múlt századokhoz képest) luxus kényelem és pazarlás az erőforrásokkal. Társadalmunk szerintem ilyen szempontból sokkal inkább „termelőinek” mondható, vagy a Földet kizsákmányolónak, mint amennyire fogyasztóinak. A különféle olajhatalmak a nagy bevételeiket vajon mire használják? Leginkább különféle vasbetonszörnyeket építenek, amivel szintén növelik a környezetterhelést, rosszabb esetben pedig fegyverkezésre költik, viszont csak a legritkább esetben fordítják a klímaváltozás mérséklését célzó beruházásokra.

Ezt a jelenséget ahhoz tudnám hasonlítani, hogy a kisgyerekek kezébe gyufát adott a technológiai fejlődés és most felgyújtjuk vele az egész bolygót.

Az élelmiszer termelésünk is a fosszilis energiára épül. Nagyüzemi mezőgazdaságra jelenleg szükség van, azonban igen nagy a műtrágyaigénye (fosszilis), a munkagép igénye (fosszilis), szállításigénye (fosszilis), az élelmiszeripari feldolgozás igénye (fosszilis). Azonban nem csak ez okoz önmagában klímaváltozást, hanem a talajok szerves anyag tartalmának csökkenése, a fellazított talajok pusztulása és a biodiverzitás csökkentése is, amihez a nagymértékű vegyszerhasználat (fosszilis) is hozzájárul. Azt lehet tenni, hogy meg kell gondolni kétszer is, hogy mely tájakon, talajokon érdemes intenzív mezőgazdasággal foglalkozni, és azt is lehetőségek szerint környezetbarát módon kell tenni. (Például facsoportok meghagyásával, okos vízgazdálkodással, növények társításával stb.)

Nem arról van szó, hogy nem tudunk elég élelmiszert termelni, mert jelenleg tudunk, hanem az hogy nagyon sokan a kis pénzbevételeikből nem képesek megfizetni. A zöld energia sem olcsó és szintén terheli a környezetet, bár jóval kisebb mértékben mint a fosszilis, de emellett még a tárolhatósága sem megoldott jelenleg. Az energiafogyasztásunkat nagyságrendekkel kell tudni csökkenteni, amire már kényszerek hatására kezd ráébredni az európai polgár, valamennyire a kínai is, az amerikaiaknál viszont még semmi jele ennek. Az állampolgár sokat panaszkodik, holott a középosztály szintjét véve afféle „buli-kapitalizmusban” élünk, rengeteget szórakozunk, utazunk, autózunk, divattrendek alapján öltözünk és dobálunk ki használható ruhákat, cserélünk le évente kütyüket, hatalmas és rossz hőszigetelésű épületeket fűtünk, pazarolunk mindennel. Mindenből kevesebbre van szükség, esetleg a jelenlegi felének a felére (autóból, ruhából, utazásból stb.), amit a jelenlegi energiaválság teljesen helyesen mutat meg. Kényelmünk egy részéről is valószínűleg le kell tudni mondani. Ha ezt nem tesszük meg és nem lépünk tovább a megújuló energiák irányába, akkor az olajhatalmak által mindig zsarolhatóak maradunk és az éghajlatváltozás elleni küzdelem is esélytelen marad.

1.A legtöbb „kandallóként” eladott vaskályha nem hatékony, mert nincs meg a megfelelő hőtároló közeg sem nagy hősugárzó felület, tehát csak addig fog hőt leadni, amíg égetjük benne a fát, utána már inkább hűti a szobát a kéményen keresztül. A vaskályhák hatásfoka 40% körül alakul, ezzel szemben a cserépkályháé nagyjából a duplája ennek. Ne várjon senki csodát még egy száz kilós, csempés vaskályhától sem a fűtőteljesítményt és a gazdaságosságot illetően. (A vegyes tüzelésű kazán lehet inkább az, ahol valamivel gazdaságosabb lehet a fafűtés.) Hogyha hirtelen vaskályhákkal kezdenénk fűtögetni, az komoly visszalépés lenne minden téren.

2.Azzal a problémával is szembe kell nézni, hogy ahol a füstgázok elvezetése a kéményen keresztül nem megfelelő és ahol az égés nem tökéletes, ott az életveszélyes szén-monoxid mérgezés veszélyével is szembe kell nézni. Fontos tehát ellenőriztetni a füstelvezetést még a fűtés szezon előtt, esetleg szén-monoxid érzékelőt is felszerelni. (Ez még gázfűtés esetében is szükséges lehet, ha az égés a beltérben történik.)

3.Csak a megfelelően kiszárított fa ég jól. Hogyha nedves fát használunk tüzeléshez, akkor az égéshő nagy része a farostokban levő víz elpárologtatásához lesz szükséges. Ha a kitermelt fa nem szárad legalább fél évig, de inkább egy évig fedett helyen (és még a tűzhely mellett is hetekig), akkor kevesebb hőt fog tudni leadni amellett, hogy a füstgázok mennyisége is nagyobb lesz, ezáltal a saját magunk és a szomszédunk környezetét is jobban szennyezni fogjuk.

4.A fa árát is a kereslet-kínálati törvények szabályozzák, ezért ha hirtelen megnő rá a kereslet, akkor a kitermelés kapacitás korlátai miatt is fel fog menni az ára. A fenti okok miatt sem igazán lehet gazdaságosan kiváltani a gázfűtést fával még magas gázszámla esetében sem, amellett hogy nincs is veszélyben jelenleg a lakossági gázellátás. (Persze vannak olyanok is sokan, ahol a gázkazán csak az egész házat képes fűteni, és egy szoba fűtéséhez szeretnének vaskályhát beszerezni, de kapkodás helyett ilyen esetekben is átgondoltságra van szükség.)

5.Az erdők megóvása alapvető szempont kellene, hogy legyen, legfeljebb annyi fát szabadna évenként kitermelni, amennyi meg is újul. (Ehhez koncepciót is világos szabályokat kell kidolgozni hosszú távra, beleértve azt, hogy milyen fafajok milyen területeken illetve milyen feltételekkel termelhetők ki.) Az erdők a szénmegkötésük mellett a párologtatásukkal helyi szinten is csökkentik a felmelegedést, óvják a talajt és elősegítik a bioszféra fajgazdagságának megőrzését. Az erdők gyors tarra vágásával a kopár pusztaságok válnának gyakorivá, gyorsabban kiszáradó és erodálódó talajokkal, ami a lokális mikroklímára is kedvezőtlen hatással lenne, emellett a biodiverzitás is nagyban lecsökkenne. Fűtésre elsősorban azokat a fákat kellene használni, amik már betegség jeleit mutatják, vagy egyéb okok miatt vált indokolhatóvá a kivágásuk (például tájidegen invazív fajhoz tartozók), de ez esetben is a szálalás alkalmazása javasolt inkább a teljes tarra vágás helyett.

6.Tűzifa helyett gazdaságos lehet és környezetvédelmi szempontból is jobban javasolható a különféle fahulladékokból készült fabrikett vagy mezőgazdaság hulladékokból préselt brikett, amelyeknek a tömörségük miatt lassabb égésűek, ennélfogva a fűtési hatékonyságuk is jobb. Magasabb áruk ellenére is a használatuk gazdaságosabb lehet, mint a tűzifáé. (Kormányzati intézkedésként lehetne támogatni a fabrikettek és a mezőgazdasági hulladékból készülő brikettek gyártását lakossági felhasználásra.)

7.Felmerül az a kérdés, hogyha egy „útban levő” fa kivágásáért egyes vállalkozók jelentős összeget kérnek, akkor mért nem valósítható ez meg ingyenesen vagy jóval kedvezőbb áron a faanyag tüzelőként való beszámításával? Ettől függetlenül egy élő fa értéke környezetvédelmi okokból nagyságrendekkel nagyobb, mint tüzelőanyagként.

8.Meg kell jegyezni azt is, hogy ahol a fatüzeléshez képest alternatívaként csak a szén vagy netán a vegyi anyagokkal szennyezett építőipari és egyéb háztartási hulladék jönne szóba, ott mégis a fatüzelés javasolt inkább, vagy esetleg a fabrikettek használata. Kérdéses jelenleg az is, hogy az alacsony jövedelmű háztartások idén mennyi szociális tűzifát tudnak majd kapni. Az árak felhajtásával éppen azt fogjuk elérni, hogy a szociálisan hátrányos helyzetben levők nem fognak tudni fával fűteni.

9.Hosszabb távon mindenképpen abban kell gondolkodni, hogy az épületek megfelelő szigetelésével a fűtésigény (és a hűtésigény) jelentős mértékben csökkenthető legyen, ezért megfelelő hőszigetelésű, és földgáz helyett inkább és hőszivattyú elvén alapuló rendszerekkel fűtött épületeket szabadna csak engedélyezni.

Európa keleti része hagyományosan mezőgazdasági termékekkel és nyersanyagokkal látja el Nyugat-Európát, amely viszont inkább különféle iparcikkek előállításában jeleskedik. Erre a több évszázados együttműködési rendszerre az ipari forradalom még inkább ráerősített, mert az energiahordozók nagy részét is a keleti területeken termelik ki. Az orosz-ukrán háború kitörésével ez a rendszer súlyos károkat szenvedett és nem nagyon látni még, hogyan állhat helyre. Az ellátási láncokat előzőleg is megtépázta már a pandémia és a munkaerőhiány, amire a háború igencsak ráerősített így kisebb hiányokat tapasztalhatunk meg a személyautók piacán, vagy néha egyes háztartási termékeknél.

Nyugaton a zöld energiára való átállási programok nem mondhatók átgondoltnak és megalapozottnak többek között azért sem, mert nem tettek mellé komoly anyag- és energiatakarékossági programokat. A fogyasztás szintjének változatlanul hagyásával nem lehet előrelépni a környezetünk védelmében még akkor sem, ha ennek elérése a választóknál egy politikailag kényes kérdésnek számít. Így viszont Nyugat-Európa most erősen kiszolgáltatott helyzetbe került.

A háború egyébként borzasztó irracionális okokból tört ki és mindenki csak veszíthet rajta, Oroszország például technológiai téren szenved el nagy visszaesést. Azért irracionális, mert Kelet-Ukrajna egész Európa legszegényebb régióihoz tartozik, tehát aki birtokolja, annak erősen ráfizetéses lesz a támogatása, nem beszélve a szétlőtt épületek helyreállítási költségeiről és az egyéb gazdasági károkról. Ukrajnának javasolták már szakértők régebben, hogy jobb ha lemond ezekről az országrészekről, amit viszont politikai okok miatt nem voltak képesek megtenni (a választók valószínűleg nem fogadták volna el). Másrészt viszont nincs arra garancia, hogy Oroszország birodalmi álmai ilyen területi engedményekkel kielégíthetők lennének.

Mielőbbi fegyverszünetre nagy szükség lenne, mert sokat enyhítene a helyzet bizonytalan voltán, bár a kialakult törésvonalat nem szüntetné meg. Gyűltek a feszültségek már régóta a Kelet és a Nyugat között, és hirtelen kipattant egy földrengés, ami eltávolította egymástól a kontinens két szélét. A feszültség most az északi részeken jóval nagyobb, Dél-Európát kevésbé érinti ez a konfliktus.

Magyarország és egész régiónk köztes helyzetűnek mondható ebben a folyamatban, például a KGST idején komoly nyereségük származott az orosz nyersolaj feldolgozásával exportált termékekből, viszont akkor alakult ki a ma is meghatározó függőségünk.

A magyar lakosság a földgáz egyharmad részét fogyasztja, és egy átlagosan 10%-os megtakarítás szerintem már komoly eredmény lehet, mivel nem számíthatunk enyhébb télre a legutóbbinál, és az átállás fatüzelésre se nagyon lehetséges rövid idő alatt. Egy ilyen szintű megtakarítás viszont az összgázfogyasztást csak 3%-kal csökkentené. Kérdéses, hogy mennyi lehetőség van a háztartásoknál a fűtést leszabályozni, lejjebb tekerni télen egészségügyi kockázatok nélkül.

Áramfogyasztásban is hasonló arányok vannak, 30% a lakossági fogyasztás, itt azonban egy 10%-os csökkentés számításaim szerint nagyobb jelentőségű lehet. Paksot és a napenergiát nagyjából fixnek vehetjük, és Visonta sem nagyon fog tudni megtáltosodni fél éven belül, viszont a flexibilisen szabályozható gázerőművek termelését fogjuk tudni leginkább csökkenteni a mixen belül. Az árammal való takarékosságban talán nagyobbak is a tartalékok, mint a gázfűtésben, itt még a kisebb mértékű áremelés is nagyobb ösztönzőként tud hatni. Nem beszélve arról, hogy mindenki arra számít, hogy januártól megint emelkedni fog a rezsiköltség. Fél évnél nagyobb távlatban számolhatunk majd inkább további lehetőségekkel is mint például több napenergia, szélenergia és egyéb energiafajták, több korszerű szigetelésű lakóépület, stb.

A különféle szolgáltatásokat nyújtó közintézményeknél, de még inkább a nagy energiafogyasztó ipari üzemek (öntödék, papírgyárak, vegyipari üzemek, cementgyártás) esetében a kényszerű takarékosságnak nagyobb lehetőségei is vannak, ami viszont egy szinten túl már gazdasági visszaesést is okozhat.

Jelen állás szerint az energiaigényes iparágakba nem nagyon szabad befektetni Európa nagy részében, ezen kívül a jelenleginél jóval anyagtakarékosabb, kevésbé pazarló szemléletmódra van szükség.